bardóczi ákos @post.r

Néhány hete kering a neten a videó egy mókusról, amiről túl sokat nem tudunk meg azontúl, hogy nem nagyon fél az embertől, nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én minél többször nézem meg, annál viccesebb. A videó alatt amúgy – Subba Vipi szavaival élve – végig narrátori szerepet tölt be a szegényember David Attenborough-ja. De mi a különleges ebben a mókusban? Én sem tudom, de talán miközben írok róla, kicsit sikerül közelebb jutni a magyarázathoz. 

Alighanem akárkit, aki ismer, ha megkérdeznénk, hogy van-e valamilyen rögeszmém, eszébe jutna, hogy bármikor képes vagyok szánakozni azon, amikor valaki telefossa a webkettőt alaposan dokumentált céges piálással, Görögbe' töltött nyaralással, gondosan elsumákolva, hogy amúgy legagyásodva ért haza a család szűk egy hét után, zabálásról készült képekkel, amit nem ő fizetett. De rendszeresen látok olyat is, hogy valaki a telerakott svédasztalt fotózza egy konferencián és folytathatnám a sort, de minek. 

Igazából nem is az zavar, hogy valaki feltol kétszáz képet az ötszáz ismerősének, közülük érdekel mondjuk hármat, megint másik három meg stalker módjára csak úgy végignézi unalmában, mert a többség szeret irigykedni a közösségi weben, ahogy azt nemrég kísérletesen is igazolták. Na jó, ez is zavar egy kicsit, ahogy arról már írtam, de inkább a nehezen megfogható kőprimitív kivagyiság az, ami zavar, szórakoztat vagy más módon eléri az ingerküszöböt, ugyanis nagyon sokan, akik használják a közösségi médiát, az eléjük kerülő tartalmakkal kapcsolatban azt a tudattalan benyomást táplálják, mintha valamelyest direkt nekik szólna, ha érdekli őket, ha nem. 

Visszatérve a magyar web dáblrémbóómájgád-jához a videó közben magunk elé képzeljünk a kivénhedt turistát, aki ahelyett, hogy élvezné a tájat, amiért fizetett, inkább igyekszik felvenni minden szart és nem is gondolkozik azon, hogy ez később kábé senkit sem fog érdekelni. Nem tudom, hogy az a rosszabb, ha azért veszi fel, hogy annak nézetésével később az unokákat büntetni lehessen vagy azért, mert ez nagyobb élmény számára, mint maga a hely, ahol van, de az ilyen esetekben rendszerint nem is ez a lényeg. De még ebbe is keveredik egy jóadag igénytelenség: korábban rövid ideig a Youtube sztárja volt egy magyar nyugdíjas hölgy, aki mindenfélét kamerával dokumentált a kocsivásárlástól kezdve, de legalább volt benne annyi igényesség, hogy vágja, minimálisan effektezze a videót, amit viszont kanyarba sem nézünk ki abból a pofából, aki felvette a mókust. A primóság. Amint a nyugger rácsodálkozik a mókusra. És azt gondolja, hogy ez majd bárkit is érdekel. Talán ez az, ami tényleg minden egyes lejátszás után fokozza a befogadó által átélt esztétikai élményt, még ha a katarzisig nem is jutunk el. 

A videó akár egy kikarikírozott, miniatűr lenyomata is lehetne annak, amit ma közösségi webnek nevezünk: fel a netre minden szarral, aztán halálosan lehet sértődni, ha a műértők nem úgy értelmezik a tartalmat, ahogyan azt az alkotó szeretné, hogy értelmezzék. 

Lényegében humorosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki vírusszerűen terjedő videót csináljon, inkább csak triggereli a felhasználókban szunnyadó ősi kollektív tudattalant azzal kapcsolatban, hogy milyen idióták vannak. Oké, ez nagyon szakszerűtlen volt, de hát úgy vagyok én műelemző, mint ahogy a Narancs, Tetves és Dugó örökbecsű trilógia Robotkurva című részében Narancs sem tudós. Ennek megfelelően azt sem tudom, hogy annak a típusú humornak, amikor más hülyeségén - meg úgy egyáltalán, ártalmatlan, de mégis megvetett tulajdonságán - röhögünk, mi lehet a princípiuma, már ha van egyáltalán. 

Oké, tényleg nem nagyon tudok mit hozzátenni, a jelenséget más évekkel korábban már kifejtette sokkal jobban. 

Illetve ha már mókusról van szó, lássuk, hogy milyen a valóban esztétikus mókusos cukiskodás. 

Ami pedig az eredetit illeti, természetesen már fel is került az első remake: 

Makacsul tartja magát a hiedelem, ami szerint Svájc azoknak az országoknak az egyike, amelyik a leginkább kényes, ha a felhasználói adatok védelméről van szó, a nemzetközi jogi helyzete miatt. Féligazság, írom is, hogy miért. 

Ha mással kapcsolatban nem is nagyon került szóba a személyes adatokra olyan érzékeny Svájc a Snowden-bohózat óta, többen olvashattak arról, hogy a PRISM-parát meglovagoló viccesebbnél viccesebb cégek közül a világ egyik legbiztonságosabb email szolgáltatását ígérő Protonmail többek közt azzal az eszelős hülyeséggel bizonygatja a Svájcban tárolt információk sérthetetlenségét, hogy a szervertermük gyakorlatilag be van vájva egy hegy gyomrába, ami egyébként akár még igaz is lehet, de egy levelezőrendszer nem ettől lesz biztonságos. A Protonmail egyébként ugyanaz a vicces szolgáltató, amelyik ugyanakkor teljesen védtelen volt egy tankönyvi bonyolultságú ún. cross-site scripting támadás ellen, azaz sokáig szinte tetszőleges szkriptet, így rosszindulatú kódot is be lehetett illeszteni a levelek törzsébe, amik szépen le is futottak amikor a Protonmail-felhasználó megnyitotta a levelet. 

Mindez semmi ahhoz képest, hogy az ugyancsak ultrabiztonságosnak tartott Google-től a hatóságok az esetek felében-kéthamadában megkapták azokat a felhasználói adatokat, sejthetően svájci felhasználókról, amiket különböző hatóságok kértek, ami azért minimum elgondolkoztató arány. Swiss Federal Data Protection Ordinance ide, Swiss Federal Data Protection Act oda, az USA-tól és az EU-tól való viszonylagos függetlenség ide vagy oda, ha a svájci hatóságok valamit kikérnek, nagyon sokszor meg is kapják, azt pedig egy pillanatig se felejtsük el, hogy mindehhez az érintett felhasználónak nem kell rablógyilkosnak, terroristának vagy tonnás mennyiségekben seftelő drogdílernek lennie. Mivel egy kellően jól összerakott jogi indoklást követően az alapos gyanú is elég lehet ahhoz, hogy a Google már küldje is az adatokat, díszdobozban. Ugyan a transparency report nem tér ki rá, de eléggé világos, hogy döntően Gmail-fiókokról és adott Google-felhasználókhoz kapcsolódó, azonosításra alkalmas információkról lehet szó, ráadásul a kaliforninai bíróságon, amelyik szerintem illetékes lehet, általában meg sem próbálja a Google megfúrni az adatigényléseket, de nem is köteles a Google vizsgálni azoknak az indokoltságát. 

Mindeközben Magyarországon... Ha megnézzzük, hogy mi a helyzet a magyar felhasználókat érintő, magyar hatóságok által kezdeményezett adatigénylésekkel kapcsolatban hízhat a májunk, mert az látszik, hogy az egyébként kis számú adatigénylésből egészen pontosan nulla százaléknak tett eleget a Google. 

Innentől már csak lehet tippelgetni, hogy miért. Valószerűtlennek tartom, hogy a magyar nyomozó hatóságok annyira tompák lennének, hogy ne tudják, hogy hogyan állítsanak össze olyan adatigénylést, amire majd érdemben kapnak is választ, ezen kívül vannak azért kemény kötésű és tájékozott telco jogászok Magyarországon is bőven. Az egyik optimista feltételezett ok az lehet, hogy magát a nyomozást kellően bravúrosan végzik ahhoz, hogy ne kelljen a Google-hez rohangálni felhasználói adatokért, az átlagosan hülye bűnöző – vagy annak vélt bűnöző felhasználó – úgyis millió meg egy ponton elcsúszik máshol, ha valamit el akar titkolni, ami viszont tény. Azaz nem is kellenek olyan adatok a bizonyítási eljárásban, amit csak a Google-től közvetlenül lehetne beszerezni. 

A legpesszimistább, már-már a jó hírnév megsértését karcolászó feltételezés pedig az, hogy valóban előfordul Magyarországon is, ami elterjedt szerte a világon, csak államonként eltérő mértékben: azaz hogy a szükséges adatokat a nyomozók nem törvényes úton szerzik be, majd ha megvan, az eljárás későbbi szakaszában, közben találják ki, hogy a gyanusítottal kapcsolatban honnan tudják azt, amit tudnak. Arról már volt szó, hogy a magyar felhasználókat kiszolgáló Google-adatközpontokhoz hozzáférni nem olyan eszelősen bravúros dolog, mint ahogy arról is vannak legendák, hogy milyen mértékű rálátásuk van a hatóságoknak a magyar hálózatokra a netszolgáltatókon keresztül, amiken még ha titkosítva is szaladgál az adat, függetlenül a titkosítás erősségétől, a gyakorlatban sokszor kijátszató. 

És azt az ortó nagy blamát még nem is emlegettem, amikor kiderült, hogy a legnagyobb levelezőrendszerek, azaz az AOL, Google, Yahoo adatközpontjai közt az USA-ban teljesen titkosítatlan volt a forgalom, persze nem azért, hogy könnyebb dolga legyen az NSA-nek, hanem azért, mert a titkosítás és visszafejtés nagyon komoly számításigénnyel jár, ilyen módon drágább is, ha olyan gigantikus mértékű adatforgalomról van szó, mint amilyet ezek a rendszerek lebonyolítanak. Ne legyenek illúzióink: egyáltalán nem biztos, hogy Európán belül dedikált vonalakon a Google titkosítva tolja az adatforgalmat Magyarországra a maga "kis" 60 gigabit/másodperces peeringjén keresztül, az már egy teljesen más kérdés, hogy a budapesti vagy annak közelében lévő adatközpontok és a felhasználók gépei közt már valóban titkosított a kapcsolat, legyen szó szinte bármelyik Google szolgáltatásról. 

Hogy szemléletes példával éljek: teljesen mindegy, hogy hindi nyelven mond nekem valamit az, aki mellettem ül és nem szeretné, ha rajtam kívül más is megértse abban az esetben, ha magába az épületbe az üzenet egy egyszerű képeslapon érkezett, amit majd hindi nyelven suttognak el, hiszen így csak az nem látja az üzenetet még titkosítatlan formában a képeslapon a postázástól kezdve a recepcióson keresztül a titkárnőkig mindenki, aki nem is akarja. 

Ez a titkosítás nem keverendő azzal a viszonylag friss, ámde annál ködösebb Google bejelentéssel, ami szerint lakattal jelzi a Gmail a webes felületen, hogy az, aki a levelet küldte, titkosítva küldte-e, de azt a bejelentés egyáltalán nem teszi konkréttá, hogy ez mit is jelentene. Ha valaki levelet küld például egy Gmail-es címre, nem a Gmail rendszeréből, olyan módon, hogy a további kézbesítésre szánt levelet az első szerver titkosítva kapja meg, egyáltalán nem biztos, hogy a levél út közben nem halad át olyan csomóponton, amelyik viszont már titkosítatlanul passzolja tovább azt. Az pedig nem világos, hogy a Google a fejléc alapján az összes hosztnévhez tartozó sort megnézi-e, hogy azok egymás közt „hindi nyelven” beszéltek-e vagy éppenséggel csak küldő gépe azzal a szerverrel, amelyiknek a levelet elsőként megkapta további kézbesítésre. Ami biztos, hogy a bejelentést követően nem kevesen joggal írhattak róla, hogy mekkora parasztvakítás ez már megint. 

Az adatigénylésektől indultam, megint a titkosításnál kötöttem ki. A lényeg viszont, hogy az információk továbbításának sérthetetlensége sosem egy vagy kevés számú mechanizmusra támaszkodik: ha azt szeretnénk, hogy ne nagyon legyen látható, hogy merre kóválygunk a neten, kinek milyen rendszeren keresztül küldünk üzenetet, használjunk VPN-t, ha pedig még biztosabbra akarunk menni, használjunk PGP-t, ami tényleg egyik végponttól, azaz felhasználótól a másikig titkosít és így tovább. 

Igazából nem világos, hogy miért csak most, de a Techcrunch értesülése szerint az Instagram bevezeti a kétlépcsős hitelesítést, ami a felhasználókat megvédi a közönséges jelszólopáson alapuló támadásoktól azzal, hogy ha szokatlan helyről próbál valaki belépni az Insta-fiókjába, pluszban egy, a mobilszámára érkező, számjegyekből álló tokent is meg kell adnia a felhasználói név és a jelszó megadásán túl a sikeres belépéshez.  
 
Egy 400 milliós felhasználói bázissal rendelkező közösségi szolgáltatás esetén ez már erősen időszerű volt, akinek pedig nincs beállítva mobilszám az Instagram-fiókjához, érdemes megadni azt a későbbi fennakadás megelőzése érdekében.  
 
Ami miatt még nem biztos, hogy mindenki találkozik a jelenséggel, ha kilép az Insta-accountjából, majd megpróbál ismét belépni, az egyik oka lehet az, hogy az Instagram az új featuret folyamatosan vezeti be, azaz nem feltétlenül érhető el még mind a sokszázmillió felhasználó számára már holnaptól, a másik, sokkal valószínűbb ok pedig az, hogy az Insta-fiók tipikusan össze van drótoza a Facebook-fiókkal, márpedig ha él egy legitim Facebook-munkamenet, azaz asztali gépen be vagyunk jelentkezve, mobilon pedig a Facebook-alkalmazás szabályosan fut, az is képes azonosítani a felhasználó kilétét, így nem érkezik pluszban SMS-token, amit meg kellene adni.  
 
A 2-FA egyébként a Facebook esetén hasonlóan a többi webes óriáshoz, 4-5 éve érhető el világszerte és érdemes is bekapcsolni.  
 
Kép: techcrunch.com 

Az első nagy szoftverkrízis  dermesztő történetéről ugyan korábban már volt szó, arról már kevesebbet írtam, hogy mi történt azt követően, arról pedig talán még kevesebbet, hogy hogyan is alakult a szoftvertechnológia a krízisből való kilábalást követően napjainkig.  

A szoftverkrízis megjelenését 1968-ra teszik, amikor egy konferencián kijelentették, hogy az akkori technológiákkal nem tudnak megfelelő minőségű és mennyiségű szoftvereket gyártani, ami a felhasználói igényeket kielégíti, az pedig már az informatika kultúrtörténetének része, hogy melyek voltak azok a változások, amik a szoftverkrízist megoldották.  

A felhasználókért folytatott versenyben a legkülönbözőbb IT-s és szoftveres feladatokra kínál megoldást az ipar, legyen szó akár szívritmusszabályozók vagy inzulinpumpák beágyazott rendszereinek irányításhoz szükséges illesztőprogramokról,  - ez azért messze nem kockázatmentes - akár olyan valós idejű rendszerekhez kellő és ennek megfelelően nagyon magas minőségi standardoknak megfeleltetett szoftverekről, amik a szélestörzsű repülőgépek műszerfalán keresztül állítgatható és jó esetben csak ott, más módon viszont nem.  Vagy lehet szó egyszerű irodai programcsomagokról.  Nem jelenti mindez azt, hogy ne lennének alternatívák, vannak, mindig is lesznek. Ha a mindennapi életre gondolunk, bárki dönthet úgy, hogy a Microsoft Office helyett használ Libre Office-t, Apache Office-t vagy Open Office-t [ha ezek közül valamelyik azonos lenne, bocs, nem tudom, de nem is érdekel], legfeljebb úgy jár, mint én, mikor utoljára használtam Open Office-t: elkészítettem a prezentációt pazar módon, majd élesben Microsoft Officeban remekül megnyílt az előadáson, a szépséghiba csak annyi volt, hogy fehér alapon, fehér betűszínnel jelent meg az, amiket a diákra írtam. Szóval jobb megoldás híján, ugyan 50-60 slide tartozott a prezentációhoz, megtartottam az előadást kútfőből és egyben megfogadtam, hogy azt a szart meg nem használom még egyszer és az sem érdekel az sem, ha a Microsoft Office miatt történt a megjelenítési hiba, amíg az a támogatottabb, megbízhatóbb, azt fogom komolyabban venni és használni.   

Viszont általánosságban elmondható, hogy egy-egy feladatkörre szánt szoftvermegoldások köre minőségi szempontból szépen elfoglalta a helyét, már nem szembesülünk vele nap, mint nap, hogy az értéktelen kódhalmaz és a használható alkalmazás közül el kellene dönteni, hogy melyiket akarjuk használni. Használjuk tömegesen azt, ami megbízható, azokról a ritka kivételekről, amikre ez nem igaz, már többször is írtam.  

Ma már meglehetősen ritkán írnak teljesen a nulláról indulva egy-egy új szoftverrendszert, olyan  viszont gyakori, hogy egy jól bevált, már létező keretrendszerben kezdenek dolgozni a fejlesztők. A megrendelő a megrendeléssel kiötöl a fejlesztőkkel valamiféle specifikációt, azaz áttárgyalják, hogy a szoftvernek mit kellene tudnia, az már a fejlesztő staff dolga, hogy eldöntse, hogy ezt milyen módszertannal, programozási nyelvekkel valósítsa meg, melyik része az a fejlesztésnek, amit esetleg érdemes kiszervezniük egy külső cégnek, amelyik egy bizonyos részfeladatot készít el és így tovább. Természetesen vannak helyek, ahol a kiszervezés nem oldható meg a hagyományos formában. Nincs a világon akkora bank, amelyik annyi informatikust foglalkoztatna, amelyik egy pénzintézeti rendszert teljesen újra tudna írni egyedül, így azokat a feladatokat is kiszervezik természetesen, persze lepapírozva, hogy abba más már nem vonható be, mivel veszélyeztetné a szoftver biztonságos működtethetőségét a jövőben és persze minél komolyabb szoftverről van szó, annál komolyabb standardoknak megfelelő helynek szervezhető csak ki egy-egy részfeladat. Ahol még szigorúbb standardoknak kell megfelelni, ott nem opció a kiszervezés, például katonai eszköz tervezését vagy éppen egy szélestörzsű repülőgép tervezését sem nagyon szervezheti ki a Lockheed Martin vagy az Airbus, legalábbis a legnagyobb részét biztosan nem.  

Persze nem csak a kiszervezhetőségben különböznek egymástól a szoftvertermékek, hanem attól is, hogy milyen szigorú teszteken kell sikeresen átfutniuk [software quality assurance engineering] és egyáltalán: a különböző környezetbe és felhasználói körnek szánt, különböző minőségű szoftverek technológiája minden lépésében eltér.  

Ami viszont teljesen biztosra vehetjük, hogy kultúrafüggetlen jelenség, hogy a szoftver eladásából vagy licenszeléséből jutó bevétel legnagyobb része nyilván a befektetőkhöz kerül, még mindig szintén tisztes része a menedzsmenthez, akik meg tudják álmodni, hogy mire lenne igény, hogyan és az mennyire megvalósítható, a projektmenedzserek már jóval kevesebbet kapnak és ahogy azt sejteni lehet, a legevesebb mindig magának a fejlesztőnek jut, aki az effektív munkát elvégezte. Ez  nem tűnik egy igazságos rendszernek, de így működik, ez van, az pedig világos, hogy a láncolat tagjai nem cserélhetnének helyet egymással csak úgy. Azaz a fejlesztőket nem fizetik meg annyira,  viszont normális szoftver fejlesztésekor nem is fizethetik alul, mivel súlyos hiány van belőlük szerte a világon. Ami a jövedelemviszonyokat illeti, nem arról van szó, hogy ez egy hibátlanul igazságos rendszer lenne, de azért senkit sem ér égbekiáltó igazságtalanság.  

A tartalomszolgáltatás más világ, a magyar tartalomszolgáltatás pedig főleg! Oké, világos is, hogy egy nagy látogatottságú helyen ahol a felelősség a kiadó fejeseit terheli, meg is kell fizetni őket amellett, hogy növekvő vagy ha az már nem megy, stagnáló látogatószámot kell villantaniuk rendszeresen, de az a struktúra, ami a kiadó vezetése és a tartalom előállítói közt vannak - hacsak nem egy kis kiadóról van szó - sokszor értelmetlenül túlcizellált és nevetséges módon nagynak tűnik ahhoz képest, amennyien a tartalom effektív előállítását végzik. Ahogy az kitalálható, igen a szövegek írói, a képek készítői látnak a legkevesebbet abból, amennyi befolyik arra a helyre, ahol megjelenítik magát a kontentet. Szélsőséges esetben akár semennyit, ha például valaki szórakozásból blogol, de lövése nincs az online marketinghez, esetleg egyenesen irtózik tőle, kénytelen lesz foglalkozni vele egy idő után.  

Esetleg a blogger elnézve a saját webanalitikai-látogatottsági adatait, próbálkozhat vele, hogy egyenesen az "Anyahajónak" készít cikk-stílusúrájúra fazonírozott tartalmat, ami majd valamelyik rovatban jelenik meg, ennek megfelelően kap is érte, sosem tudni, hogy a tartalma úgy már kelleni fog-e vagy sem. Hasonlóval egyébként én is próbálkoztam, a gene drive technológiával kapcsolatos híreken rajta tartom a szemem, eredetileg cikknek írtam mondjuk ezt,   meg ezt, na meg ezt  az anyagot, csak éppenséggel a rovatnak, amelyiknek megküldtem, egyik sem kellett, hogy-hogynem, webanalitikai adatok alapján mégis annyian olvasták, mintha szabályosan egy tudományos-ismeretterjesztő cikként jelentek volna meg - mivel azok is, még ha nem is hibátlanok. Az én írásom nem kellett ugyan, helyette megjelent valami hírügynökségi hígfos magáról a hírről, múlt héten pedig olyat láttam, hogy azt hittem, hogy eldobom az agyam. Történt ugyanis, hogy ugyanott sederített egy belsős szerző egy cikket, ami hogy-hogynem mintha az én fenti három posztomból lett volna összegereblyézve, ezen kívül bele volt mixelve egy adag kötelező bulváros bullshitelés, maga a cikk addig lett szabva-varrva, amíg egymáshoz totál nem kapcsolódó témákat is érintett a szerző, a helyzeten pedig még az sem javított, hogy megkérdezett valami okosembert a témában.  Hogy komoly kutató, na meg pont azok, - akiknek érdemes lenne hirdetnie a lapnak - nem olvasnák az első bekezdés felénél tovább, az egészen biztos. Sajog a bulváros felütésektől, a lényeg pedig totálisan elveszik benne, tehát alighanem kikapartam a gesztenyét valakinek, aki felhasználta a lényegi és magyarázó részét,  ő keres vele, én egy garast sem. Pedig ki tudja, alighanem a cikket napokon keresztül írta, jó munkához idő kell, rosszhoz pedig még több.  

Határozott benyomásom, hogy minél nagyobb egy szerkesztőség, annál kisebb nyomás nehezedik az újságírókra, a szerkesztőkre, a rovatvezetőkre, úgy egyáltalán bárkire is azzal kapcsolatban, hogy valamit változtassanak, esetleg hogy-hogynem engedjék másnak, hogy normális nívójú tartalmat hozzon, jól elvannak, szériába gyártják az utánközléseket, időnként meg a szart, hisz az is megfelel, a hónap végén pedig megkapják a fizetésüket.  

A magyar tartalompiacon jóideig eldöcöghet ez a stratégia, de nem a végtelenségig. Az teljesen világos, hogy vannak lapok, ahova mondjuk a hét elején zsákszámra hordják át a pénzt a pártközpontból, aztán mindegy, hogy milyen tartalom készül. A politikailag semleges lapoknál is vannak állandó hirdetőik, akiket mintha nem érdekelne, hogy az olvasók száma nem növekszik, ami pedig a neccesebb és a legnagyobb kockázatot hordja magában, hogy nem tudni, hogy kikből is áll az olvasói bázis, milyen annak a szociológiai összetétele, hiába próbálják méricskélni. Következtetni azért lehet rá: mindegy, hogy milyen témában jelenik meg egy cikk egy-egy nagy lapnál, az alatta lévő kommentek alapján nehéz elképzelni, hogy ennyire sokan csak adják az analfabéta konteós kretént, valószínűbb, hogy tényleg jórészt analfabéta konteós kretének kommentelnek. Ebből adódóan borítékolható, hogy az iskolázottabb, normálisabb olvasók nem fognak kommentet írni olyanok kommentei közé, akik nem vitapartnerek számukra - ami azt illeti már olvasni sem fognak kommentet - és hopp, oda is a közösségi élmény, ami nélkül nem működik ma komoly platform! Mit jelent ez hosszú távon?  

Az iskolázottabb olvasók elszokhatnak máshova. Illetve többek közt azt, hogy ha a tartalom úgyis idiótáknak készül, akkor a tartalom előállítói beérik majd azzal is, ha rendszeresen gyenge minőségű tartalmat lapátolnak a dashboardra, a komolyabb - például külsős - tartalmakat pedig félnének kitenni, gondolva, nehogy már a szegény egység sugarú hülye olvasó ne értse a cikket, aztán csökkenjen a látogatottság. Kétségtelen, el lehet ezt játszani. Egy darabig. Csak éppenséggel a cikkekkel együtt a hirdetések mindeközben egy sokkal butább, iskolázatlanabb és kevésbé fizetőképes olvasótábornak mennek majd ki, akik végülis alighanem nem jelentenek vásárlóerőt, a hirdetők számára érdektelenek. Ha viszont a hirdetők azt észlelik, hogy egy teljesen másik helyen, ahol minőségi tartalmat kapnak az oda átszokott iskolázottabb olvasók, érdemesebb az ő arcukba tolni a reklámot, inkább oda hordják a pénzüket és a hirdetésüket, miközben pedig az eredeti stratégiát követő oldal csak egyre tahóbb, a hirdető számára kevésbé értékes olvasókat tud megtartani - ami egyre gagyibb tartalmakkal is megy.  

Hogy minőségi tartalomra ne lenne igény vagy éppenséggel olyan tömegigény, hogy azzal keresni is lehessen egy kisebb lappal? Muhaha, hát erre már alaposan rácáfoltak, mondjuk a NYEST.HU-val pedig ott alighanem minimális marketinges baszakodással kapcsolatos adminisztráció is. Kisebb a staff, a lap, a tartalmi felület, de a hirdetők számára sokkal értékesebb körnek hirdetnek. Az, hogy a túl magas szintű [más szavakkal "nem elég közérthető"] tartalmakra ne lenne igény, olyan hiedelem,  mint például az is, hogy a túl terjedelmes írásokra ne lenne igény. Ez utóbbi egyébként sokkal közvetlenebb módszerekkel is igazolható,  a hosszabb írások több ideig tartják ott az olvasót, keresőbarátabbak, több rájuk mutató hivatkozás van, a sepqIQ kutatása szerint  gyakorlatilag minden szempontból jobbak, természetesen ha jól vannak megírva. Röviden: a túl hosszú tartalomra nincs igény, de csak akkor nincs, ha az szar is. Hogy egy személyes példát mondjak, Adwords-ös vagy éppenséggel szövegíró szaki legyen a talpán, aki minimális vagy éppenséggel nulla költséggel a "Gmail feltörés" keresőszóra dobott találatok közül az én cikkemet le tudná túrni az első 5 helyről, de talán még az első t még az első tízből sem, holott a poszt hosszabb az átlagostól.  

A nagyon nagy lapoknál mintha nem mernének hozzápiszkálni az eldöcögő modellhez, azzal pedig pláne nem számolnak, hogy történhetnek olyan, nem pillanatszerű, de gyors változások, amikről nem is tudják, hogy kihatnak az olvasottságra, pedig mégis. Gallyra verhet egy apró változás is egy teljes üzletet, ami sokszor nem is igazságos. A Cink.hu a szerzők szerint attól fuccsolt be, mert az olvasók igencsak nagy része a Facebook oldaluk felől érkezett, ám amikor a Facebook megváltoztatta azt az algoritmust, ami leválogatja, hogy egy lájkolt oldal tartalmai közül mik jelenjenek meg a falon, a látogatók akkora része párolgott el, amit már nem élt túl a lap, egészen pontosan nem tudták teljesíteni a lap tulajdonosának azt a feltételét, hogy meg kell duplázniuk az olvasóik számát. A Twitteren, a Google keresőmotorjában, a Facebookon vagy olyan helyen, amire ma még senki sem gondolna, lehet, hogy csak néhány csavart igazítanak meg, de olyan mértékben hat azokra a helyekre, ahonnan az olvasók többsége érkezik egy hírportálra vagy a netezési, így tartalomfogyasztási szokásokra akkora hatással van, hogy a tartalom előállítója -  akár nívós, akár gyenge tartalom előállítójáról van szó gondolatkísérletünkben - esetleg nem tud majd megfelelő sebességgel reagálni, ha nem elég változatos és rugalmas. Bálna méretű lap esetén, a megváltozott tartalomfogyasztási szokáshoz igazodni még nehezebb, egy hirtelen bekövetkező, de nem feltétlenül látványos külső hatás miattt, ha a berögzült, szuvasodó módszereken kívül képtelenek másban gondolkozni a működtetők a lap tartalompolitikai csapásirányának kiagyalójától a rovatvezetőkön és szerkesztőkön keresztül az online marketing staffig, mivel minden a többé-kevésbé bevált, de rugalmatlan online marketing stratégiáknak van alárendelve, az legrosszabb esetben az olvasói és hirdetői kör megcsappanása miatt akkorát zakózhat az oldal, hogy azt egyszerűen nem éli túl vagy mindenesetre nagyon nehéz onnan feltápászkodni.  

Néhány oldalnál szinte kizártnak tartom, hogy erre a kockázatra ne gondolt volna még senki, ahogy azt is, hogy ne lett volna olyat, aki el mert volna játszani a változtatás gondolatával valamilyen módon. Olyan ez, mintha egy séf egy pazar francia étteremben azért készítené mindig ugyanúgy az összes ételt, mert attól tartana, hogy egy apró változtatás miatt majd a forgalom csökken, ami miatt a tulajdonos előveszi és felelősségre vonja, holott a kockázat jóval nagyobb, ha egy réges régen ugyanott, ugyanúgy működő átteremben több évtizeden keresztül nem változtatnak semmit a kajákon, inkább beérik azzal, hogy a legjobbak közt vannak, de azzal a témával már nagyon nem szivesen foglalkoznak, hogy ez esetleg megváltozhat egy megváltozó környezetben, megváltozó igények mellett, amikről sosem tudni, hogy bekövetkeznek-e és ha igen, akkor mikor.  

Ahogyan az evolúcióban a változatosságra, egy-egy dög nagy lapnál a konvencionális formát megtörő tartalomra is alighanem szükség van. Viszont addig nem tudni, amíg senki sem próbálkozik vele. Márpedig ha az adott felületen megszokottól eltérő tartalom megjelenik, a webanalitika úgyis gyorsan kimutatja, hogy van-e rá szükség, hosszú távon pedig óvatosan az is mérhető, hogy egy-egy felületen a keményebb tartalom bevonz-e  egy, az átlagostól sokkal edukáltabb, fizetőképesebb, hirdetőket érdeklő olvasói réteget.  

Nem írom, hogy a Magyarországon és úgy általában az EU-ban érvényes információs önrendelkezésről szóló és hozzá kapcsolódó jogi szabályozás túl van tolva. Inkább: el van tolva.  
 
Mindenek előtt hallgassuk meg ezt a nem túl lírai végűre sikerült telefonos átverési kísérlet felvételét, ami néhány nappal ezelőtt került fel a netre:  
 

Egy dolog, hogy a hívás körülbelüli ideje és a hívott szám alapján seperc alatt vissza lehetne keresni a hívót, akitől alighanem hordott már a hátán trükkösebb csalót is a föld, mindehhez a gyakorlatban olyan adminisztráció szükséges a nyomozó hatóságok részéről, hogy amíg meg is találnák a tettest, átverések százait tudná megcsinálni, amivel kapcsolatban ha a sértettek nem tesznek feljelentést, olyanok, mintha meg sem történtek volna.  

Egy korábbi posztomba írtam róla, hogy az információs önrendelkezésről szóló törvény egyik lényegi eleme az, hogy felismerhető fotó csak olyanról készíthető, tárolható, sátöbbi, aki ehhez kimondottan hozzájárult, ugyanakkor mégis Dunát lehetne rekeszteni az olyan típusú visszaélésekkel, amikor valakiről olyan kép készül és kerül ki a netre, amiből hátránya származik, ennek ellenére nincs olyan őrült törvényhozó, amelyik kitalálná, hogy ezek megakadályozása érdekében tiltsák be a kamerák mobiltelefonokba való építését. Bezzeg a hangfelvétel! Na az aztán ördögtől származó dolog ám! Az egyre nagyobb elterjedtséggel rendelkező Windows Phone-os, iOS-es mobilokban, ahogyan a mobilplatformok többségében is, alapértelmezés szerint nem indítható el a hangrögzítés, azaz a telefonbeszélgetés rögzítése telefonhívás közben, mivel tombol a para azzal kapcsolatban, hogy mi lenne, ha halomra venné fel mindenki a beszélgetéseket, aztán esetleg előhúznák emiatt azt, aki a mobil oprendszerének törvényi megfelelőségéért felelős*.  
 
Holott ha egyszerűen telepíthető lenne olyan háttérben futó alkalmazás, ami egész egyszerűen felveszi a beszélgetéseket, titkosítja például azzal a szervizkulccsal, amit a szolgáltatók használnak a mobil függetlenítéséhez a felhasználók kérése esetén, minden további nélkül meg lehetne csinálni, hogy hasonló csalás esetén az érintett csak feljelentést tegyen, a rendőrség a szolgáltatótól kikért szervízkulccsal lekérje a beszélgetést akár úgy, hogy a feljelentő a rendőrségen átadja a mobilt az adott adatterület lemásolásának idejére vagy éppen on the air, a feljelentés után feltöltődjön a beszélgetés a hatóságokhoz, olyan visszatartó ereje lenne a telefonos csalásokkal szemben, mint annak, hogy a bűnözők nem igazán lopnak több okosmobilt, mióta tudják, hogy azok követhetőek.  Azért, hogy túl sok titkosított beszélgetés ne foglalja a helyet, a beszélgetések ésszerű időközönként felülíródnának a mobilon. 
 
Ha ezt a posztot most egy törvényhozó vagy rendfenntartó szerv tagja olvassa, esetleg csóválja a fejét, hogy azért nem úgy megy ez, mindennek a kialakítása nem kis pénzbe kerülne. Valóban nem. Viszont teljesen biztos, hogy kevesebbe, mint amekkora kárt okoznak telefonos átverésekkel, amit pedig még egyszer kiemelnék, a lépés preventív jellege, míg a magánszférát nem veszélyeztetné aránytalan mértékben, hiszen például Magyarországon a telefonbeszélgetések lehallgatása egyébként is bírói vagy ügyészségi engedélyhez kötött - és ott még nem is közlik az érintettel. A jelenlegi szabályozás - na meg az én tudásom - szerint ami a legszebb az egészben, hogy ha el is kapnak egy telefonos csalót rögzített beszélgetés alapján, aki mondjuk milliós tétellel károsított meg több idős embert, a nyomozati szakaszban ugyan bizonyíték egy ilyen telefonbeszélgetés, a bírósági szakaszban nem használható fel hangfelvétel bizonyítékként akkor, ha a másik fél nem tudott róla, hogy a beszélgetést rögzítik!  
 
*Az Android ezt remekül kijátszotta, igaz, nem ingyenes, de tényleg néhány garasért vehető olyan app, amelyik jó minőségben rögzíti a beszélgetéseket teljesen automatikusan. Ha olyan mobilod van, amire nem telepíthető egyszerűen beszélgetést rögzítő szoftver, de szeretnél felvenni egy-egy beszélgetést valami miatt, semmi másra nincs szükség, csak egy Jack-típusú kábelre, egy Y-elosztóra, a headsetedre és egy diktafonra, amiről egy magyarázó leírást ábrával együtt ebben a posztban találsz. Ismét megjegyzem, ha felveszel egy telefonbeszélgetést, de nem jelzed a hívónak, hogy a beszélgetést rögzíted, törvényt sérthetsz vele.