About...

Napi betevő adag elírás, elütés és helyesírási hiba egy helyen! Amúgy meg #információbiztonság #webcserkészet néha #élettudomány

bardóczi ákos @post.r

blogavatar

minőségi kontent-egyveleg

RSS

cimketenger

ITsec (37),Facebook (18),privacy (17),egyéb (12),social media (11),itsec (11),social web (10),biztonság (9),mobil (8),magánszféra (6),jog (6),tudomány (6),OSINT (6),szellemi tulajdon (6),email (5),szájbarágó (5),Google (5),felzárkóztató (5),molbiol (5),webcserkészet (5),big data (4),online marketing (4),Nobel-díj (4),terrorizmus (4),kultúra (4),webkettő (4),kriminalisztika (4),plágium (4),jelszó (3),Apple (3),pszichológia (3),Android (3),biztonságpolitika (3),kriptográfia (3),genetika (3),2015 (3),élettudomány (3),gépi tanulás (3),CRISPR (3),sajtó (3),Onedrive (3),levelezés (3),orvosi-fiziológiai (3),üzenetküldés (3),reklám (3),molekuláris biológia (3),konferencia (3),torrent (3),magatartástudomány (3),nyelvtechnológia (3),biztonságtudatosság (3),open source intelligence (3),azelsosprint (3),Gmail (3),hype (3),popszakma (3),Yoshinori Ohsumi (2),tweak (2),Hacktivity (2),webkamera (2),P2P (2),bűnügy (2),fiziológia (2),cas9 (2),Netacademia (2),szabad információáramlás (2),génterápia (2),Pécs (2),SPF (2),kulturális evolúció (2),FUD (2),természetes nyelvfeldolgozás (2),Reblog Sprint (2),TOR (2),deep web (2),Balabit (2),DDoS (2),ransomware (2),neuropszichológia (2),hitelesítés (2),bűnüldözés (2),bejutas (2),villámokosság (2),arcfelismerés (2),Whatsapp (2),nyílt forrású információszerzés (2),DKIM (2),2-FA (2),bolyai-díj 2015 (2),molekuláris genetika (2),jövő (2),sudo (2),HR (2),social engineering (2),malware (2),IDC (2),tartalomszolgáltatás (2),meetup (2),facebook (2),reblog (2),videó (2),titkosítás (2),kutatás (2),epic fail (2),pedofília (2),cyberbullying (2),netkultúra (2),hírszerzés (2),iOS (2),gépház (2),vírus (2),farmakológia (2),tanulás (2),biológia (2),szociálpszichológia (2),bulvár (2),beszélgetés rögzítése (2),Tinder (2),öröklődő betegség (2),nyelvtudomány (2),bug (2),Yandex (2),pszeudo-poszt (2),könyv (2),Twitter (2)

Közösségi nemtudás a való életben és a kibertérben


Nemrég olvastam Steven D'Souza és Diana Renner A nemtudás című könyvét, ami nem a legjobb, amit valaha olvastam a témában, viszont az egyik legolvasmányosabb, az biztos. Egy könyv, az egyéni- és közösségi nemtudás természetéről, annak fennmaradásáról és lehetséges hatásairól. Az ún. tudás alapú társadalomban hagyományosan a tudásra helyezzük a hangsúlyt, gyakorlatilag úgy, hogy egyáltalán nem foglalkozunk a nemtudással, ami ettől még ugyanúgy hat a világ alakulására és a természete miatt igenis indokolt lenne külön foglalkozni vele a gyakorlatban is. 

Korábban olvastam, hogy a közgazdaságtudományban míg nagyon régen a vagyonosodás és a gazdagság volt a vezető kutatási topik, már jónéhány évtizede sokkal inkább van fókuszban a szegénység, mivel a fejlett világban az lett határozottan ritkább és érdekesebb a közgazdászok és szociológusok számára. A cikkben a szerző hosszan és persze hivatkozásokkal bőségesen érvel mindemellett. Párhuzamba állítva az előbb bedobott témával, mivel a tudás jóval nagyobb ritkaság, mint a nemtudás - mindjárt differenciálom a kettő fogalmát - egy olyan korban, ahol az információnak nagyobb mozgató ereje van, mint korábban bármikor, nem csoda, hogy a tudományos- és kocsmafilozófiai színtéren egyaránt gyakoribb a tudásról és ehhez kapcsolódó összefüggésekről diskurzusokat folytatni. És közben nem vesszük észre, hogy a nemtudás, na meg az információ hiánya legalább ekkora nyomatékkal bír - csak éppen sokkal bonyolultabbá tenné az ezzel kapcsolatos modelleket, azt pedig igazolták, hogy a bonyolultabb modelleket, mi több, több matematikai képtelet tartalmazó tudományos publikációt a hasonló minőségükhöz képest nemhogy kevesebben hivatkoznak, de még kevesebben is olvasnak el! 

Mielőtt elárulnám, hogy mi is a nemtudás, még egy kis kitérő. Néhány évvel ezelőtt Aczél Balázs és az ELTE Pszichológiai Intézetének kutatói világviszonylatban is tekintélyes eredményeket tettek le az asztalra az emberi hülyeség kutatásáról. Amilyen elsőre nem tűnik eleminek, hogy a hülyeség magatartástudományi értelemben nem azonos például az ostobasággal, intelligencia hiányával, amiknek a meghatározása szintén nem bombabiztos. Röviden az emberi hülyeség, amikor valaki vagy valakik, függetlenül attól, hogy általában hogyan viselkednek, adott szituációban egy probléma megoldására valamilyen maladaptív viselkedés mellett döntenek. Emellett irányadó még Carlo M. Cipolla 1970-es években megjelent esszéje, amiben lefektette az öt hülyeség-kritériumot

Ami a nemtudást illeti, nemhogy legjobb definíciót nem találtam rá, de néhány mondatban szemléletesen közelíteni sem egyszerű. Viszont a D'Souza és Renner szerint az, ha jól értelmeztem, amikor egyénileg vagy közösségben az ember úgy hoz döntést, hogy teljesen figyelmen kívül hagy tényszerű információkat, az azok közti kauzalitást, gyakrabban nem figyelmen kívül hagy, hanem nem is tudja, hogy mit kellene számításba venni és aszerint dönt. 

Ami az IT döntéshozó szempontjából érdekes lehet, egy a könyvben az USA egy korábbi védelmi miniszterétől származó idézet: 

"Vannak ismeretlen ismert tényezők: ezekről tudjuk, hogy ismerjük őket. Vannak ismeretlen ismeretlen tényezők, amelyekről jelenleg annyit tudunk, hogy nem ismertek. Léteznek azonban nem ismeretlen ismeretlen tényezők is, olyanok, amelyekről nem tudjuk, hogy nem ismerjük őket.

Anélkül, hogy belefolynék, hogy szerintem a legkülönbözőbb területeken miért kell szinte kényszeresen is mondani valamit olyannal kapcsolatban, amivel kapcsolatban még nem szabadna elegendő információ híján, tény, hogy például a szebbnél szebb nevű ICT elemző szervezetek és persze iparági szereplők rendszeresen kijönnek a saját, következő évre, öt évre vagy tíz évre vonatkozó jóslataikkal, amiknek rendszerint legalább a fele hajmeresztő-labilis megállapítás, mivel annyi bizonytalansági tényező van, amivel nem lehet számolni, hogy nettó szócséplés magabiztosnak tűnő predikciót mondani róla. 

Egy kedvencet azért idéznék szöveghűen, "Béla" FB-faláról: 

"Mint minden valamirevaló szakértő, én is a jövőbe látok. Következzenek tehát 2016-os jóslataim:

- Világszinten 50%-kal több cyber - a hazai kiber átlagon felüli növekedést produkál*.

- A lejárt szavatosságú szignatúra motorok átcimkézésének piaca tovább bővül.

- 2016-ban is Kína volt az!

- Az év folyamán 3-4 új buzzword megjelenése várható.

- Az év folyamán 30.000-40.000 <buzzword> szakértő megjelenése várható.

- A nyilvánosságra került incidenseket Kifinomult Támadók fogják elkövetni (ha marad idejük a matekházi mellett).

- A XOR kódolás továbbra is az ipar legfőbb megoldatlan problémája marad.

- További ártatlan Twitter fiókok fognak a kiberháború áldozatául esni.

- 2016-ban sem lesz jó ötlet chip-et tenni bele. De bele fogják tenni.

- A security appliance-ek piacát felforgatja a kéken villogó LED-ek megjelenése.

+1 Az IT-előrejelzések területén ugrásszerű növekedés várható Q4-ben.


(* A Gartner adatai alapján.)"  

2015. december 22 


Hogy konkrétan melyik jóslatra válaszként érkezett, nem világos, de érkezhetett volna bármelyikre, ha az egyik elemző vagy piaci játékos közzétesz egy magabiztos elemzést, a másik nem teheti meg, hogy ne tegyen közzé szintén. Miért? Igen, azért, hogy nem tűnjön hülyének a másik mellett, a másik pedig nyilván az a fajta komformizmus és normakövetés, ami hatalmas üzleti szereplők esetén is érvényesül, nem csak egyéni szinten. Ha pedig valamelyik giant jóslata utólag nem jön be? Úgyis elfelejtik, ha pedig bejön, lehet majd idézgetni.

Nemrég vettem részt két szakmai rendezvényen, ezek közül az egyik volt kimondottan az IT biztonságra kihegyezve. 2016. óta a NATO az ICT infrastruktúrára is a szárazföld-víz-légtér mellett olyan hadszíntérként tekint, ami ha valamit biztosan jelent, hogy komolyan számolnak vele egy-egy háborús konfliktus folyamán. 

Több előadást is hallottam több konferencián, egyébként általam is nagyra tartott szakértőktől, akik inkább a konfliktusra való felkészültség szintjét próbálták magyarázni, viszont nagy csoda azért nem hangzott el. 

Ami szerintem mindenkit érdekelne, hogy a NATO milyen konkrét, persze bizonytalanságokkal is kalkuláló forgatókönyvekkel dolgozik, amikor elkészíti teljes titokban egy-egy támadás modelljét egy hadgyakorlathoz, ezekről viszont körülbelül annyi tudható, hogy léteznek. És akkor most kérném az Olvasót, függetlenül attől, hogy a biztonság- év védelempolitikában, valamint hadtörténetben mennyire jártas, hogy idézzen fel példát azzal kapcsolatban, amikor egy katonai erő egy hadműveletet részletesen ismertette volna a publikummal, mielőtt alkalmazta! Na ugye! Ilyen még a kezdetleges hadviselés idején sem volt. Amennyire én tudom, legalább a II. világháború óta általános gyakorlat, hogy még a megtörtént hadműveleteket sem teszik nyilvánossá teljes részletességgel. 

Konkrétumok hiányában pedig lehet beszélni, ámde minek, amit pedig kiberhadviselésnek neveznek, azért külön érdekes, mert annyi bizonytalanságot tartalmaz, ami miatt pláne nem lehetne nagy részletességgel bölcseket mondani. Kiberháború alatt pedig, ha jól értem, olyan, az ICT infrastruktúrát érintő támadást értenek, aminek a kihatása az adott államra nézve hagyományos hadszíntéren végzett művelethez hasonlítható. 

Az első olyan, amit több meghatározó szereplő már fegyvernek nevezett, a Stuxnet volt, 2011-ben jelent meg. Való igaz, a 2008-as orosz-grúz háborúnak eléggé félelmetes eleme volt, amikor az ellenséges országban konkrétan lekapcsolták a villanyt, a teljes háború kimenetelét azért ez nem befolyásolta meghatározó mértékben.   

Ahogy én látom, valójában arról van szó, hogy amúgy senki sem tudja pontosan és biztosan, hogy ténylegesen mit kellene csinálni, ha egy háborús konkfliktus folyamán komolyan elkezdené fúrni az egyik állam a másik ICT infrastruktúráját. Mivel nagyon nagy méretben konkrétan még nem történt ilyen. /*ha pedig néhányan biztosan tudják, annál rosszabb...*/

Szóval egyébként magasan elismert szakértők, értelmes emberek magabiztosan beszélnek olyanról, amiről nem is tudnak? A kép árnyaltabb. Beszélnek, de általánosságban. És akkor felvetődik, hogy akkor így ennek lényegében mi az értelme, de tényleg? Hipotézisem van, ami persze egyáltalán nem biztos, hogy helytálló. Egyrészt ha az az elvárás, hogy valamit mondani kell, akkor nincs mese, mondani kell. A másik, amit határozott benyomásom, hogy végülis egy jövőbeli ICT-t is érintő hadművelettől félnek minden szinten, akár tudnak róla, akár kevésbé, holott annál több dolog nem nagyon mondható el róla, hogy a valószínűsége egyre nagyobb egy ilyen bekövetkezésének. Az emberi működésnek ugyancsak szerves része, hogy esetenként racionalitást keres ott is, ahol nincs, ezért lényegében egy inger-elmaradással járó stresszforrás a bizonytalanság és annak tudata. Ahogy az is tény, hogy a félelmek egy jókora része egészen egyszerűen leépíthető vagy elfogadható szintre csökkenthető pusztán azzal, hogy akár az érintett, akár egy hozzáértő személy beszél róla. Sarkítva azt tudom mondani, hogy nagyon sok publikus és félpublikus "kiber-konferencia", azaz ahol már állami vagy nemzetközi méretekről van szó, olyan, mintha egy hatalmas csoportterápiás ülés, ahol több szereplő sorra elmondja a félelmeit, aztán mindenki lenyugszik és pár kávé után hazamegy. Jó, persze ennél jóval többről van szó, amit nem láthatok, mivel nem értek megfelelő mélységben a biztonságpolitikához és a hadtudományhoz, viszont ne legyenek illúzióink, nem, nem tudjuk, hogy hogyan nézne ki egy ilyen háborús szituáció, hiába szeretnénk nagyon azt gondolni, hogy legalább körülbelül tudjuk. 

Ebben az esetben is a tudásomnak megfelelően leírtam egy jelenséget, annyit tudok megállapítani, hogy az én ismereteim szerint ez a helyzet, de azzal kapcsolatban már nem foglalok állást, hogy mindez probléma-e, ennek megfelelően kell-e kezelni. 

Ami viszont világos, hogy mindennek a kommunikációs jelenségnek vannak inkább pozitívumként és inkább negatívumként osztályozható hatásai nemzetközi- és nemzetállami szinten, stratégiai szinten, a piaci döntéshozók szintjén egyaránt. 

Pozitívum például az, hogy államtól gyakorlatilag függetlenül, a mindig lemaradásban lévő politikusok figyelmét felhívják illetve fenntartják ezzel kapcsolatban, viszont az üzenet nyilván nem lehet túl bonyolult olyan értelemben, hogy nem is kell technikai részletebe nagyon belemenni, hasonlóan ahhoz, hogy egy politikusnak nem fogják magyarázni, hogy miért para, ha egy véletlenszám-generátor nem eléggé véletlenszerűen generálja a számokat a kriptóban. 

Pozitívum, hogy felkeltik a figyelmet az erre fogékony nemzedékben, aztán többen mennek például honvédtisztképzőre, ha már középiskolás korukban megismerik, hogy egy hárború már egyre kevésbé arról szó, hogy az egyik csapat tagjai lövik egymást az lövészárokból, dobálják a kézigránátokat és hasonlók, a hadtudomány egy része merőben új csapásirányt vett, amire megfelelő katonákat kell felkészíteni, ahhoz pedig fel kell kelteni bennük az érdeklődést. 

Amin már komolyan el lehet gondolkozni, hogy emellett elfogadható hatás-e az, ha piaci szereplők marketing téren nagyon rárepülnek a témára és a kiberezéssel és pár extra buzzworddel, amit nagyon nem kellene szükségtelenül használni, majd kiberháborút emlegetve akarják eladni még a jeget is az eszkimónak. Amikor pedig a marketing átcsúszik tisztességtelen irányba, egyre többen elkezdenek gyakorlatilag FUD-ot nyomni, ha pedig túl sokan játékos követi ezt a gyakorlatot, gyakorlatilag a tisztességtelen marketingkommunikáció is elfogadottá válik, a normába épül, többek szerint ez már régen meg is történt.  

A másik, amit szintén komolyan kellene venni, hogy hogyan válasszuk el egymástól azt, amikor valakinek a nyilatkozatai a témában még a legnagyobb jóindulattal is inkább bullshitnek tűnik és azt, amikor tényleg hozzáad valaki valami újat egy témával kapcsolódó ismereteinkhez. Egyszerűnek tűnik, de hivatkozva a cikk első felére, ha valamiről általában még túl keveset tudunk, egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk mondani azonnal, hogy mi bullshit és mi nem. Ahogy nemrég emlegettem valakinek, az a nagy helyzet, hogy tudományos álláspontok értékelhetők és ha arról van szó, persze ütköztethetők egy-egy témában, amivel kapcsolatban túl keveset tudunk, nincs egy fix zsinórmérték, ami alapján biztosan meg tudnánk mondani valakinek a nyilatkozatáról, hogy nagyon ilyen, nagyon olyan értékét tekintve. De ha kicsit kitekintünk, sokkal nagyobb múlttal rendelkező, sőt, kevésbé multidiszciplináris területen sincs sokszor egyetértés. Az irodalomtudomány és sok hasonló humanities-terepen, azt vallja, hogy a különböző iskolák köszönik szépen, megférnek egymás mellett. A pszichológia merőben más megközelítéseket alkalmazott az emberi magatartás leírására, aztán a klinikai gyakorlat mutatta meg, hogy melyik a leginkább használható. A filozófusok és politológusok ugyancsak tudományos tényekre támaszkodnak, mégis merőben eltérő álláspontra juthatnak sokszor ugyanazzal kapcsolatban. 

A hadtudomány ICT-vetülete ehhez képest erősen multidiszciplináris, ráadásul ahogy írtam, még nem volt vagy nem tudunk róla, hogy lett volna olyan, amikor egy háborús helyzet kimenetelét alapjaiban befolyásolta volna az ellenséges fél infokummunikációs rendszereinek összehangolt megtámadása. 

Azaz helyes, ha a szakértők modelleket állítanak fel, folyamatosan szem előtt tartják a témát, a kisebb korábbi konfliktusok elemzésével próbálnak valamit óvatosan jósolni azzal kapcsolatban, hogy egy súlyosabb szitunak milyen hatásai lehetnek, az mindenképp kerülendő, hogy bárki is olyan módon nyilatkozzon a témáról, mintha 1000% biztosan látná előre, hogy egy jövőbeli fél-armageddon hogyan történne meg. Volt már rá példa a történelemben bőven, amikor a szakértők úgy tettek, mintha biztosan tudnák, hogy mi várható és kell csinálni, de sosem sült ki belőle semmi jó. 

Ami viszont előremutató lépés lenne - amellett persze, hogy elfogadjuk, hogy mit nem tudhatunk - ha elindulna valamiféle párbeszéd azok közt, akik tudják és ki is merik mondani, hogy hogyan érdemes olyan témához hozzányúlni, aminek a fontossága nem kérdéses, emellett veszélyesen kevés tudás áll rendelkezésre a témában.

Kép: malaysianchinesenews

0 Tovább

Hekkerek, testközelben


ITsec Hacktivity webes biztonság alkalmazásbiztonság etikus hekkelés ajánlóSzándékosan nem azt az elcsépelt kérdést adtam címként a posztnak, hogy "Hogyan legyél hekker?" vagy hasonló, több szempontból is, például azért, mert nem kevésbé jól sikerült írás született korábban a témában. Mivel én is rendszeresen megkapom ezt a kérdés, pontosabban azt, hogy hogyan érdemes elkezdeni foglalkozni informatikai biztonsággal, ezért itt vázlatosan összefoglalom az álláspontom.

Az első és legfontosabb, hogy ha van kifejezés, ami eléggé utálok, az maga a "hekker". Emlékszem, még sok-sok évvel ezelőtt a Hacktivity-n volt egy sehova sem vezető kerekasztal-beszélgetés azzal kapcsolatban, hogy valójában ki hekker, ki nem hekker, a kívülállók számára hogyan lehetne megváltoztatni a hekkerekről kialakított negatív képet, ami szerint a hekker a tudásával visszaélő, törvényeket megszegő szararc.

Véleményem szerint teljesen értelmetlen azon dolgozni, hogy a hekker kifejezést a magyar nyelvben megpróbáljuk újraértelmezni ugyanis – itt jön a lényeg – etimológiai szempontból az amerikai angol hacker kifejezésből származik ugyan, de szerinte semmi köze ahhoz, a magyar nyelvben mióta létezik, mindig is pejoratív volt. Jól jegyezzük meg: a magyar nyelvben soha az életben nem volt semmiféle pozitív jelentéstartalma a hekker kifejezésnek, egyszerűen kulturális okokból, például amiatt, ahogyan a számítógépes bűnözéssel kapcsolatos híreket interpretálta a sajtó még a 90-es években. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen ez van, kész. Ezzel szembemenni körülbelül olyan értelmetlen, mint kitalálni, hogy holnaptól a feketére használjuk a fehér kifejezést és fordítva. Ami már teljesen más kérdés, hogy az ebből származtatott kifejezések már természetesen nem mind pejoratívak, például az etikus hekker, amelyik fedi az eredeti angolban ethical hacker kifejezés jelentését és olyan IT biztonsági jómunkásembert jelöl, aki egy megbízásnak megfelelően, de alapvetően ugyanazokat az eszközöket használva, mint egy támadó, felméri egy-egy IT rendszer sérülékenységét.

A fogalomról tehát ennyit. De mégis, mit lehet mondani annak, aki érdeklődne az IT biztonsági témák iránt, foglalkozna vele, de nem tudja, hogy hogyan vágjon neki? Több vélemény szerint nincs igazán jó válasz, mert ha valaki eléggé involvált, kíváncsi, akkor már magától úgyis elkezdett bütykölni valamit, legyen az akár szoftver, akár hardver, akár maga az emberi magatartás, én rokon területnek tekintem a haladó keresési és információkinyerési technikák művészetét is, de lehetne még folytatni a sort.

Én ezzel a véleménnyel nem értek egyet. Lehet valaki kitűnő szoftverfejlesztő, akit érdekelne a biztonság, de nem igazán tudja, hogy hogyan fusson neki. Erre azt tudom mondani, hogy az IT security olyan, mint a programozás: nem lehet könyvből megtanulni, normálisan viszont könyv, mégpedig jó sok könyv nélkül szintén nem.

Vannak olyan etikus hekker képzést kínáló helyek Magyarországon is, amik hajmeresztő összegekért kínálnak oktatást úgy, hogy állításuk szerint az ő képzésükhöz nem szükséges előzetes programozási tudás. Mese habbal, ilyen a világon nincs! Ha nem is kell vérprofi programozónak lenni, de mindenképp legalább alapszintű, de bombabiztos programozási ismeretek szükségesek ahhoz, hogy valaki hozzá tudjon szagolni a témához, ami plusz jó, ha már adott egy bizonyos hacker mentality ez viszont kialakulhat menet közben is.

ITsec Hacktivity webes biztonság alkalmazásbiztonság etikus hekkelés ajánlóNéhány évvel ezelőtt a "hogyan kezdjem?" kérdésre még Erickson Hacking – The Art of Exploitation művét ajánlottam, ami nagyon penge módon, a szoftverek elemi működéséből kiindulva veszi sorra azokat a témákat, amiknek a megértése és megismerése után már bőven tud mit kezdeni a megszerzett tudással az érdeklődő, majd továbbhaladni.

Úgy fogalmaztam, hogy néhány évvel ezelőtt. Az előbb említett könyv az alacsony, gépi szintű műveletek ismeretére koncetrál, legalábbis abból indul ki, ezért mindenképp gyorsabban tud látványos eredményeket elérni az, aki a már sokkal inkább emberközelibb, a szkript-nyelvek világában létező biztonsági problémákkal kezd foglalkozni. Ezek pedig szorosan kapcsolódnak a webalkalmazások biztonságához. Szinte mindegy, hogy valaki a Hacking Exposed sorozat Web Applications [Scambray, Liu, Sima] egy újabb kiadását használja vagy a Stuttard-Pinto szerzőpáros The Web Application Hacker’s Handbook könyvét, mindkettő alapos áttekintést ad a webalkalmazások tipikus sebezhetőségeivel kapcsolatban.

ITsec Hacktivity webes biztonság alkalmazásbiztonság etikus hekkelés ajánlóHogy kiből lehet hekker vagy inkább nevezzük úgy: rokon területen szakértő? Bármilyen misztikusnak tűnik is, ez is ugyanúgy megtanulható, mint bármi más, csak éppenséggel érdeklődés, idő és tehetség kérdése.

Ha pedig valaki szeretne kívülállóként szeretne betekintést nyerni abba, hogy hogyan gondolkoznak, dolgoznak az etikus hekkerek, kutatók, érdemes ellátogatnia olyan szakmai rendezvényekre, mint amilyen a Hacktivity, ahol idén is két szekcióban párhuzamosan mennek majd az előadások,  szóba kerül majd többek közt a kártékony programok analízisének mikéntje, IP-kamerák hekkelése vagy éppen, hogy hogyan segíthetik az evolúciós algoritmusok a jelszavak kitalálására irányuló támadásokat. Ezen kívül két workshopban, kisebb csoportokban van lehetőség ismerkedni olyan témákkal, mint amilyen az andoridos eszközök sebezhetőségének tesztelése vagy éppenséggel a vezeték nélküli hálózatok hekkelése. Az előadásokra és a workshopokra egyaránt igaz, hogy akkor is lehet tanulni belőlük, ha a vendég nem érti minden részletében azt, amiről szó van.

0 Tovább

LOL: ál-kémek éltek vissza az Alkotmányvédelmi Hivatal nevével?


nemzetbiztonság rendvédelem titkos információgyűjtés OSINT social engineering dumpster diving magán-titkosszolgálatokÁllítólagosan az Alkotmányvédelmi Hivatal alkalmazottjai megzsaroltak egy újságírót még 2015 decemberében a 444.hu egyik eheti cikke szerint. 
Gondoltam nem írok róla azonnal, hanem előtte kicsit utánascrollolok, utánalapozok, na meg ha kell, utánakérdezek a dolognak és aztán írok róla akkor is, ha ilyen módon a hír már annyira nem aktuális. Megjegyzem, a 444.hu a magyar lapok közt a nagyon kevés magyar lap közt az egyik kedvenc, viszont ezúttal több jel is arra mutat, hogy nagyon mellényúltak illetve a sztoriban érintett újságíró is túlgondolta egy kicsit azt, ami vele történt.

Akinek nincs meg a sztori, annak összefoglalom röviden: Plankó Gergő egy bizonyos, közelebbről meg nem nevezett G-ként hivatkozott újságíróról ír, ami szerint G-t munkába menet megkeresték az Alkotmányvédelmi Hivatal alkalmazottjai, aláírattak vele egy titoktartási nyilatkozatot, elővették a magánélete érzékeny részleteit, szóba hozták, hogy az adatok nem tőlük származnak, de tudnak segíteni abban az esetben, ha segít G együttműködni az AH munkájában, persze fedve. Hogy pontosabban mi lett volna a feladat, nem derül ki. A cikk gyorsan párhuzamot is von a pártállami rendszer beszervezési gyakorlata közt. Az egész sztorival annyi a baj, hogy millió sebből vérzik, részben azért, mert a történet érintettjét legvalószínűbb, hogy alaposan megtévesztették, a 444 pedig hiába próbált meg kellő alapossággal eljárni, mégis egy sötét beszervezős sztorit sikerült sederíteni az egészből. A cikkből persze az sem derült ki, hogy kik voltak a 444 „titkosszolgálati téren jártas” forrásai. Ami pedig G-t illeti, könnyen hihette, hogy valódi nemzetbiztonsági alkalmazottak keresték meg, ha orra alá dörgöltek pár magánéleti részletet, amiről úgy gondolta, hogy arról csak hatóság tudhat.

A legvalószínűbb alternatíva, hogy a magán-titkosszolgálatok valamelyike, azaz nem hivatalos szerv találta be az érintett újságírót, úgy, hogy az Alkotmányvédelmi Hivatal alkalmazottjainak adták ki magukat. Az pedig a magyar, komolyan vehető szakirodalomból is tudható, hogy a magán-titkosszolgálatok, azaz titkosszolgálati-jellegű tevékenységet végző privát cégek pofátlanságuktól és szakszerűtlenségüktől függően alkalmazhatnak zsarolást ugyan ehhez az előbbi jellemzőkön túl egyrészt nagyon igencsak hülyének kell lenniük és nagyon nagyot kockáztatnak, ha rossz embert találnak meg.

Márpedig szinte minden jel arra utal, hogy itt ez történt.

Kezdjük ott, hogy valóban nem elképzelhetetlen olyan eset, amikor civil segítségét kéri valamelyik magyar polgári, esetleg katonai rendvédelmi szerv, viszont ilyen esetben sokkal valószínűbb, hogy a megkeresést nem közvetlenül az Alkotmányvédelmi Hivatal, hanem a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat vagy a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ alkalmazottai végzik. Egész egyszerűen azért, mert kimondottan közvetlen operatív feladatról van szó, az AH tevékenysége pedig jellegénél fogva egyszerűen más.

A fedett informátor alkalmazása egyébként nem az ördögtől való dolog, viszont egyszerűen idióta az összehasonlítás a pártállami rendszerben dolgozó, kimondottan ideológiai okból pártérdeket szolgáló besúgók alkalmazásával, sajnos az eredeti után átvett cikkek is mégis azt sejtetik, hogy a kettő hasonló.

Fedett informátort rendvédelmi szerv egyébként egyre ritkábban, alapvetően akkor alkalmaz, ha már igencsak sok más lehetőséget kimerített, ami valamilyen információ megszerzésére irányul, ennek megfelelően túlzó az a megfogalmazás, hogy Magyarországon civilek bevonása gyakorlat lenne.

Mi van akkor, amikor mégis alkalmaznak? Nyilván miután megállapították, hogy ki lenne alkalmas ilyen feladatra, nagyon alapos környezettanulmányt készítenek róla, amiből eleve nem csak az derül ki, hogy milyen értékű információ lenne várható tőle, hanem ami legalább ennyire fontos, olyan karakterű figura-e, akitől egyáltalán nyugodtan kérhetnek segítséget a hatóságok, padlógázzal nyomott szakszerűtlenséggel fogalmazva „beszervezhetik”.

Ezért is totál életszerűtlen, hogy bárkit is úgy akartak volna „beszervezni”, hogy olyan dumával nyitnak az első kapcsolatfelvételkor egy újságírónál, aminek következtében megfélemlítve érzi magát, mivel azt azért általában senki sem szereti függetlenül attól, hogy a környezettanulmánya szerint milyen karakterű civilről van szó. Ahogy az is nagyon életszerűtlen, hogy ilyen-olyan titoktartási megállapodásokat írattatnak alá vele a legelején, ami szintén teljesen hülyén venné ki magát. Alapvetően a fedett ügynökök úgy dolgoznak, hogy teljesen más kapcsán lépnek kapcsolatban a civillel, megalapoznak egyfajta szükséges bizalmat és élnek a puhatolás módszerével, azaz a civil nem is fogja ismerni, hogy ténylegesen mire is kíváncsiak a fedett nyomozók. Ezt követően már a konkrét szituáció alapján következtetnek arra, hogy az illető mennyire lehet alkalmas, mint olyan civil információforrás, amelyiknek érdemes felfedni, hogy valójában melyik szervezetnek is van szüksége arra, amit tud.

Az eredeti cikk még kitér rá, hogy olyan szenzitív információkat szedtek elő az újságíró múltjából, amit csak titkos adatgyűjtésen [hogy precíz legyek, alighanem a cikk szerzője itt titkos információszerzésre gondolt] keresztül elérhető információ. Csakhogy a gyakorlatban ma már nem lehet megállapítani azt, hogy egy információhoz biztosan valamilyen hatóságon keresztül fértek hozzá vagy valakik ennél trükkösebbek voltak.

nemzetbiztonság rendvédelem titkos információgyűjtés OSINT social engineering dumpster diving magán-titkosszolgálatok

Hogy a tengernyi lehetséges forgatókönyv közül egyet említsek, ha valakit leszólít valaki öblös hangon és villant egy szépnevű szervezet által kiállított igazolványt, az illetőnek esélye nincs megállapítani, hogy az valódi vagy hamisítvány-e másrészt, ha ad absurdum az illetőnek az orra alá dörgölik valamilyen módon, hogy milyen betegségekkel kezelik vagy kezelték korábban, nem jelenti azt, hogy az biztosan a TB-nyilvántartásból származik, ezer más módon beszerezhető. A példánál maradva, orvosi titoktartás ide vagy oda, azt hiszem, hogy erős kisebbségben vannak azok az orvosok, akik például egy kollégájuk nevében érkező, jól megtervezett telefonos megkeresés alapján nem adnának ki információkat egy adott betegükről, hiszen sokkal életszerűbb, hogy egy kollégának vagy más egészségügyi dolgozónak ténylegesen szüksége legyen valamilyen betegadatra, mint az, hogy valaki így próbáljon meg információt kicsalni. De írok még prosztóbb, ugyancsak bárki által kivitelezhető és szintén igencsak hatékony technikát: az üres gyógyszeresdobozokat csak az nem dobálja egészben a kommunális hulladékba, aki nem totál paranoid. Sokszor, ha valakinek a tevékenysége indokolná az elővigyázatosságot, még akkor sincs tisztában azzal a nagyon is reális kockázattal, hogy az információszerzés egyik legértékesebb eszköze sokszor a dumpster diving, azaz kukabúvárkodás, amikor a nyomozók szabályosan az érintett kukáját túrják át rendszeresen például gyógyszertárban kiadott számlák, kidobált régi dokumentumok és hasonlók után kutatva, ennek egyébként valóságos szakirodalma van a social engineeringben. Magának a háztartási szemétnek egyébként sokkal nagyobb az információértéke, mint amilyennek tűnik, hiszen nem csak az derülhet ki belőle, hogy valakinek ilyenek a fogyasztási preferenciái, hanem az is, hogy hol szokott vásárolni, de a szükségtelenné vált dokumentumok és szolgáltatói számlák is igencsak beszédesek lehetnek. Máig több olyan telkó szolgáltató van az országban, amelyiknek a telefonos vagy emailes ügyfélszolgálata beéri a felhasználó azonosításakor annyival, ha az ügyfél megadja az ügyfélszámát, ami ott van minden szolgáltatói számlán. Ha pedig valaki idáig eljutott, az előfizetőnek kiadva magát lekérheti a szolgáltatótól a híváslistát például.

Ezen kívül a megfigyelt személy közvetlen környezetében lévők jelenthetnek még olyan információforrást, akin keresztül igencsak sok tudható meg.

nemzetbiztonság rendvédelem titkos információgyűjtés OSINT social engineering dumpster diving magán-titkosszolgálatok

 

Miután hoztam rá néhány példát, hogy nem kell itt MI6-nek lenni ahhoz, hogy valaki szinte mindent tudjon valakiről – csak idő-, energiaráfordítás és ötletesség kérdése, aminek tényleg csak az szab határt, hogy valaki meddig hajlandó elmenni, amikor valaki után kutat, vissza az eredeti sztorihoz.

A konkrét sztoriban valószínűbb, hogy egy rutinos kukabúvár cég emberei adták ki magukat AH-alkalmazottaknak, ami persze nem zárja ki, hogy ne használtak volna fel olyan érzékeny információt is, amit egy hatóságtól szereztek be illegálisan, nem nagyon van olyan, amit csak onnan lehetne és ez a lényeg.

Egyébként az ál-ügynököket – már amennyire ismerem a törvényességi hátterét a dolognak – esetleg könnyűszerrel lebuktathatta volna maga az újságíró is. Például, ha a találkozókat a Gábor Áron úti Rózsakert Bevásárlóközpontba beszéli meg, a helyszínen pedig kitalál valamilyen jól tervezett ürügyet arra, hogy ugorjanak át a szembeszomszéd NBSZ-főhadiszállásra, különben nincs biznisz. Ha ezt nem tudják megoldani egy kellően fontos civil informátor esetén, akinek a segítségét kérik, de ezt nem tudják megoldani, akkor világos, hogy ál-ügynökök voltak. Az NBSZ-t írtam példaként, de lényegében lehetne még számos más hasonló profilú intézmény épülete is.

De alighanem még ennyire se lett volna szükség: én hasonló esetben a találkozó helyszíneként fix, hogy valamilyen szépnevű hatóság épületét jelölném meg, ahonnan a megkeresés érkezik, amennyire én tudom, ennek nincs törvényes akadálya. Ez nem lenne probléma egy valódi rendvédelmi szerv alkalmazottjának, az ál-titkosszolga pedig a válasza alapján rögtön lebukna.

A 444-cikk hivatkozik még rá, hogy megkereste az Alkotmányvédelmi Hivatalt a konkrét esettel kapcsolatban, ahonnan csak egy se íze-se bűze levelet kaptak válaszként, ami olyan rejtélyes ugye, de valójában nem jelent semmit. Nincs viszont ebben semmi meglepő, olyannyira nincs, hogy ha valaki azzal keresi meg akár a Rendőrséget, akár az Ügyészséget, hogy konkrétan őellene folytatnak-e nyomozást például, szintén hasonló sablon válaszlevelet kap vissza, holott ebben az esetben az állampolgár egy általa eltartott és az ő biztonságáért dolgozó szervezetet kérdez meg mondjuk egy saját ügyével kapcsolatban.

3 Tovább

Hogyan jussunk be krémest falni hírszerzők közé?


bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaFelderengett az, amit egy ismerősöm ismerőse mondott azzal kapcsolatban, hogy hogyan mentek be ingyen zabálni egy esküvőre középiskolás korukban. Egyrészt ismerős ismerőse volt, másrészt simán lehet, hogy kamu, a lényegen nem változtat. Ilyen nyilván csak akkor fordulhat elő, ha nincs vendéglista vagy van éppen, csak nem ellenőrzik eléggé, így annak, aki bejut és le is bukik, esetleg kevésbé kell retorzióktól tartania, konkrétan attól, hogy kidobják. A hatékony megtévesztésen alapuló bejutás kivitelezésének esélye sokkal jobb abban az esetben, ha a megtévesztő úgy gondolja, meggyőződése, hogy a másikat meg tudja téveszteni, így nem kell tartania a lebukástól vagy annak esélye csekély, ilyen módon nem jelentkeznek az olyan, izgatottságra utaló jelek, amik többek közt akkor figyelhetők meg, ha valaki a másikat meg akarja téveszteni. Paul Ekman klasszikussá vált könyvében többek közt gyakorlatilag ugyanezt írja le a hazugságok természetével kapcsolatban.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaA most következő történet mutat hasonlóságokat az esküvőre való belógással, mégis többször meggondoltam, hogy megírjam-e. Nem, én nem esküvőre mentem be ingyen majszolni a krémest, hanem egy minisztériumba, ahol a vendégek jórésze a polgári- vagy katonai nemzetbiztonság alkalmazottja volt, konyhanyelven kém, hírszerző, titkosszolga. Ja és volt krémes is ebéd után, de az most annyira nem releváns.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaMindegy, hogy melyik országban, melyik minisztériumban történt, ahogy az is mindegy, hogy mikor. Alighanem nem okozok meglepetést azzal, hogy elsők közt értesülök az olyan szakmai rendezvényekről, amik esetleg az érdeklődési területembe vághatnak. Figyelmes lettem egy rejtélyes rendezvényre, amiről alig volt információ egy általános meghívón kívül, amit egy automatizált keresőeszköz dobott elém. Gyakorlatilag csak az volt a neten keresztül elérhető, hogy mikor lesz és hol lesz az esemény, valamint ki a kapcsolattartó személy. A konferencia neve alapján viszont világos volt, hogy a téma erősen az érdeklődési területembe vág, tehát okosodhatok, ha oda megyek.

Telefonon felhívtam a konferencia szervezőjét azzal kapcsolatban, hogy nem találom a konferencia programját a neten, gondoltam, hogy még nem töltötték fel. Nem lett kimondva, de gyakorlatilag világossá vált, hogy a rendezvény nem nyilvános, pláne nem sajtónyilvános. Ezt követően a szervező kérdezte, hogy egyébként melyik rendvédelmi, katonai vagy nemzetbiztonsági szervtől vagyok, mire mondtam, hogy egyiktől sem, egyébként magyar az állampolgárságom és a szakmai tartalom miatt érdekelne a rendezvény. A szervező mondta, hogy hirtelen nem tud válaszolni, de dobjak rá egy emailt, aztán majd válaszol. Küldtem is neki emailt, viszont arra nem érkezett válasz, azaz nem írta, hogy nem mehetek.

Még a rendezvény előtti estéig sem érkezett válasz, így gondoltam, hogy ha már úgyis abban a városban vagyok, yolo, swag, miegymás, egyszer élünk, ugyan szinte sosem veszek fel öltönyt, felveszem a legelegánsabb hacukámat, megyek, a legrosszabb, ami történhet, hogy nem engednek be.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaA hacacáré nagyobb, volt, mint hittem, konkrétan a minisztériumi épület bejárata előtti utcát lezárták a rendőrök az autós forgalom elől. Mentem, szépen beálltam a sorba, majd amikor sorra kerültem a bejáratnál, a beléptetést végző alkalmazott kérte, hogy minden fém tárgyat tegyek ki egy tálcára, majd menjek keresztül a mágneskapun. Na, ez simán ment, igazából nem volt konkrét forgatókönyvem azzal kapcsolatban, hogy a regisztrációt hogyan fogom megoldani. Miután megállapították, hogy nincs nálam dobócsillag, uzi, kézigránát, meg úgy semmi, felhívták a figyelmet rá, hogy fényképezni nem illik és jött a regisztráció. Mire gyorsan improvizáltam egy közepesen erős majdbehuggyozok-magánszámot és megkérdeztem fogcsikorgatva a regisztrációs pultnál, hogy ez ráér-e később és hogy merre találom a mosdót. Mire mondták, hogy melyik emeleten merre kell kanyarodni, én pedig már vettem is arra az irányt, azaz nem vettem át sem a badge-t, sem pedig a konferencia köszöntő csomagját, mivel a vendéglistából kiderült volna, hogy nem delegált semmilyen szervezet. Miközben sietősen bementem a mosdóba megfigyeltem, hogy a résztvevőkön milyen színű a konferenciakitűző szalagja és maga a badge. Ős bölcsesség: mindegy, hogy mennyire védett egy épület, a retyóban sosincs kamera.

A mosdóból már eleve a megfelelően megválasztott színű szalag és megfelelően megválasztott formátumú kitűzővel jöttem ki. Ekkorra már volt egy konferenciafüzetem benne a programmal. A rendezvényen egyébként nem hangzott el valami olyan őrült titkos nagy okosság, amit valamelyik könyvemből fellapozva vagy a neten célzottan keresve ne találtam volna meg, a rendezvény védelme minden bizonnyal azért volt annyira fontos, mert nagyon blama lett volna, ha valaki megzavarja. Másrészt elhangzottak olyan információk, amik nem olyan nagy titkok, viszont semmiképp sem sajtónyilvánosak.

Amit ugyancsak a helyszínen tudtam meg, hogy a vendégek majdnem mindegyike valamelyik szépnevű szerv állományába tartozik, olyan meg konkrétan egészen addig nem láttam, hogy minden sarokra jusson egy kommandós civilben – szóval olyan, mint Magyarországon a TEK-es.

Szakmai szempontból tényleg az aktuális témákon volt a hangsúly, többségében egészen jó minőségű előadásokkal. Ahhoz képest, hogy a konferenciákon a vendégek zsigerből imádnak fotózni, főleg kajával pózolni, na itt senki, még egyszer írom: senki! sem fotózott semmivel, egyedül a fotós srácnál volt fényképezőgép, na ő kattintgatott. Az ebédnél ülésrend nem volt, miután összekanalaztam magamnak a svédasztalnál a legmagyarosabb kombót, leültem a kör alakú asztalok egyikéhez. Jó étvágyat kívántam, mire az ott beszélgető fejesek látványosan azonnal elhallgattak, szóval nem is tudom, hogy mi lehetett a téma. Ez viszont már amennyire tudható eléggé általános gyakorlat – akár érzékeny témáról van szó, akár olyan hangzik el, amiből érzékeny információt lehetne kimozaikozni, nyilván nem beszélnek róla, ha valaki ismeretlenül ül le a közelben. Aztán megtörve a néhány másodperc kínos csendet belecsaptam a lecsóba és megkérdeztem, hogy szerintük milyen szervezetek foglalkoznak az információbiztonság magatartástudományi vonatkozásaival, amivel kapcsolatban van elérhető publikáció is. Ezt vagy nem akarták megmondani, de valószínűbb, hogy ők sem tudták. Mire kérdeztem, hogy egyébként mi a különbség a két különböző színű szalag közt, ami a vendégeken van. Erre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondták, hogy az egyiket a polgári-, a másikat pedig a katonai titkosszolgálatoktól érkező vendégek kapják. Király!

Az előadások párhuzamos szekciókban folytak, a programfüzetben pedig volt egy olyan szekció, ahova csak azok mehettek be, akik megfelelő tanúsítvánnyal rendelkeztek. Az übertitkos előadások bejárata előtt újra ellenőrizték a vendégeket, majd kaptak egy sorszámot, ismét átmentek egy mágneskapun, a mobiljukat le kellett adniuk egy zacskóba, a megfelelő sorszámmal, amit kifelé jövet kaptak vissza, nyilván azért, hogy ott aztán már tényleg eszébe ne jusson senkinek fotózni. Persze ha valaki nagyon akart volna, úgyis tudott volna, még nekem is van olyan golyóstollam, ami elvben HD minőségben rögzít akár videót is, az egy dolog, hogy ilyen bárki vehet az Amazonon, esetleg ha valaki ilyennel próbálkozik olyan helyen, ahol tényleg tilos a fotózás, kiszúrhatják a dolgot.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológia

ilyesmit láttam már

Miután láttam, hogy eléggé kérlelhetetlenek a titokzatos szekció termét védő arcok, ezért nem kockáztattam meg, hogy oda is megpróbáljak bemenni, aztán a vendéglistán ellenőrizzenek, mert ha lebukok, fix, hogy az lett volna a vége, hogy kidobnak. Ami viszont jópofa volt a dologban, hogy az adott teremnek volt egy olyan karzata, ahova a feljutást senki, és semmi sem akadályozta, már ha nem számítjuk azt a mozdítható kordont, amire eléggé világosan rá volt írva, hogy idegeneknek belépni tilos. Remek kérdés, hogy zárt szekción miről lehetett szó, mert a fotós srác mondta, hogy sajnos oda őt sem engedték be, akiket pedig igen, azt mondták, hogy nem érezték különösebben titkosnak azokat a dolgokat, amik elhangzottak ott, a szekció programjában feltüntetett előadások címéből pedig nem derült ki sok.

Ha már mégiscsak egy konferenciáról van szó, legyen benne networking! A rendezvényen mondta a fotós csávó, hogy igazából csak a Facebookon van fenn, mondtam neki, hogy ha érdekli az, amivel foglalkozom, nyugodtan írjon rám, én meg írok neki, hátha kapok olyan képet tőle, amin előnyösen nézek ki. Erre mi történt? Alighanem nem értettem jól a srác nevét, de nem találtam meg! Olyan egyébként simán előfordulhat, hogy valaki a neve alapján nem lesz meg a Facebookon egyszerűen azért, mert úgy állította be, a kapcsolatfelvételt az Ismerősök ismerőseire korlátozta és beállította, hogy a neve alapján ne legyen kereshető ennél nagyobb kör számára. Viszont vegyük észre, hogy ez általában semmi sem jelent, tudva, hogy a Facebookon két véletlenszerűen választott felhasználó átlagosan kevesebb, mint 3,5 ismerősnyi avagy „kézfogásnyi” távolságban van egymástól, ami egy adott államon vagy kontinensen belül nyilván kisebb. A bűvös három és feles értéknek ráadásul bizonyára kicsi a szórása [azaz nagyon ritka az olyan felhasználó, akinél ez az érték jelentősen több vagy kevesebb lenne, nekem 155 ismerős mellett is 3,49], külön érdekessége a dolognak, hogy mindenki megnézheti, hogy a Facebook egy másik, véletlenszerűen választott felhasználójától milyen távolságban van, ezen a linken

Lényeg, hogy mivel nekem kevés ismerősöm van, robotot meg nem vetettem be, a csávót máig nem találtam meg.

Összességében egy nagyon tartalmas, érdekes konferencia volt, még az is lehet, hogy a következőre is megpróbálom behakkolni magam.

Mindegy, hogy esküvőről vagy kémbuliról van szó, a vendégek regisztrációjakor alighanem kevesen lennének olyan szőrös szivűek a rendezvény lebonyolítói, hogy nem engedik tovább a vendéget, ha fogcsikorgatva a vécéről érdeklődik és arra következtetnek, hogy ha becheckolt az előző kapun, akkor már csak personne autorisée lehet.

Összességében a bejutásnál számos szituációban jelentősége van olyan általános kulturális, nyelvi, gesztusbeli tényezőknek is, amikre nem is gondolnánk ilyen vonatkozásban, viszont éppen ezeken keresztül hagyják magukat megtéveszteni azok, akik az ellenőrzést végzik.

Persze reptereken alighanem valaki hiába imitálna fosórohamot vagy éppen lökne bennfentes szlenget, amivel azt a benyomást kelti, hogy ott dolgozik, a szabályos beléptetés tervezési sajátosságaiból adódóan ez nem menne személyi igazolvány és beszállókártya nélkül. Ahogyan nem működne például egy szórakozóhelyen sem, hiszen ott a személyzet tagjai arcról ismerik egymást.

Viszont vegyük észre, hogy kritikus helyeken a beléptetést olyan módon tervezik meg, amik meggátolják azt, hogy valaki emberi tényezőket kihasználva be tudjon lépni olyan helyre, ahova egyébként nem lenne jogosult. Lényegében ezeknek a házirendeknek a meglétét ellenőrzik egy-egy audit során az auditorok is.

2 Tovább

Pisztollyal, fegyveres őrök által védett helyre, véletlenül


Ha már ezerrel pörög a #bejutási pam-pam, gondoltam írok röviden arról, hogy én hogyan mentem be egyszer egy védett intézménybe pisztollyal, igaz, gázpisztollyal, full véletlenül, úgy, hogy a mágneskapu is jelzett, ráadásul a táskámból még ki is kellett szedni, ami benne volt, de még akkor sem vettem észre.

bejutas epic fail egyéb mágneskapu fémdetektor biztonság helyettAz eléggé világos, hogy reptereken, szerverhotelekben, bíróságokon, na meg hasonló helyeken nem örülnek annyira neki, ha valaki felfegyverkezve érkezik, ami érthető is.

Még évekkel ezelőtt, ha jól emlékszem az egyik Bolyai-díj átadásra siettem, kicsit késve, ahol akkor még többek közt Köztársasági Őrezred védte a rendezvényt, ennek megfelelően mindenkit mágneskapun tereltek keresztül, ha pedig a vendég minden fémtárgyat kipakolt a tálcára, anélkül ment át a kapun, de még mindig besípolt, akkor nézték meg a kézi detektorral, hogy mi lehet a riasztás oka. Egyrészt késésben voltam, teljesen új volt számomra a biztonsági ellenőrzések világa, ráadásul kisegyetemistaként anno még minden zsebembe volt valami fém bizbasz, számológép, tollak, kulcs, mobil, tartalékmobil, miegymás. A sietség, na meg a szokatlan helyzet miatt annyira zavarban voltam, hogy vagy háromszor küldtek keresztül a mágneskapun, mire kiderült, hogy a riasztást egy számológép gombeleme okozta, amit annyira nem volt egyszerű megtalálni, amibe alaposan bejátszott, hogy nem kicsit izgultam az első ilyen szituációban. A biztonsági kamera felvételéből alighanem seperc alatt lehetett volna Benny Hillbe illő jelenetet forgatni.

Jónéhány évvel később nem egy rendezvényre, hanem egy védett közintézménybe kellett mennem, ahol szintén volt mágneskapu, ezen kívül egy csomagokat átvilágító röntgen is, amivel az érkezők táskáját világították át. Ekkora persze már jónéhány mágneskapun átmentem életemben, szóval a legnagyobb természetességgel ballagtam keresztül és tettem a táskámat abba a kosárba, ami keresztül ment a röntgen előtti szalagon. A táskámra besípol a masina, mire mondta a biztonsági őr, hogy úgy látja, hogy nagy pengéjű kés van a táskámban. Nagyot néztem, mondtam is, hogy kizárt dolog, majd kinyitottam a táskámat és kiderült, a táskámban lévő, alumínium borítású  gyógyszereket voltak benne, legalább 3-4 levél, így azokat valóban nagy pengéjű késnek lehetett nézni a monitoron. Miután végeztem, a legnagyobb természetességgel mentem kifelé, ahol már nem világítottak át. Aztán otthon, este esett le, hogy számomra megmagyarázhatatlan okból a táskámban maradt egy gázstukker, amit amúgy az életbe nem használtam, talán csak egy alkalommal, amikor kipróbáltam vaktölténnyel, hogy működik-e. Faja! De hogyhogy nem vette észre az őr? Úgy, hogy a kisméretű gázpisztoly a táskám egyik belső zsebében volt, mivel benne felejtettem, így még amikor a táskám tartalmát mutattam akkor sem vette észre, hiszen eszembe sem jutott a belső zsebet kinyitni, viszont az alumínium borítással forgalomba hozott gyógyszerlevelek körülbelül 45 fokba elfordulva pont kiárnyékolták akkor, amikor a röntgengépen keresztül ment a batyum. Ha akkor lebukok, lehetett volna magyarázkodni, hogy miért akarnék gyakorlatilag felfegyverkezve menni olyan helyre, ahova finoman fogalmazva nem ildomos.

Nem tudom, hogy melyik volt életem legbravúrosabb bejutása, de ez azért eléggé adta az ívet. Megjegyzem, teljesen idióta dolog gázpisztolyt hurcolászni, mivel ha valami szaki ki akar nyírni, az ellen aligha véd, ugyanakkor ellenőriztetni és engedélyeztetni is kell abban az esetben, ha valaki nem csak megvásárolta, de hordaná is azt. Ezzel szemben különféle önvédelmi technikák nem is igényelnek túl sok gyakorlást, ezen kívül a gázsprayhez nincs is szükség engedélyre, ugyan a reptéren a gázpisztolyhoz hasonlóan azt is külön táskában lehet csak szállítani, különálló poggyászként, na meg nem jelent körülbelül fél kiló többletterhet sem.

bejutas epic fail egyéb mágneskapu fémdetektor biztonság helyett

Hogyan fordulhatott elő mégis ilyen? Az őr kimondottan késre hivatkozott, ennek megfelelően én amikor megláttam a gyógyszert a táskámban, onnantól kezdve eszembe sem jutott, hogy más fém is lehet a táskában, ami fegyvernek látszódhat. Hiába, az ember tudat már csak ilyen.

bejutas epic fail egyéb mágneskapu fémdetektor biztonság helyett

Szolgálati közlemény: nyáron is képes voltam durván behavazódni, de ennél már csak tematikusabb téma lesz a blogon hamarosan, big data, keresés, vattacukor-törökméz. A sablonnal meg nem tudom, hogy mi a jó ég van, hogy hirtelen minden középre igazítódott, de kellően ki vagyok merülve ahhoz, hogy most ne nézzem meg.

0 Tovább
«
12345