About...

Napi betevő adag elírás, elütés és helyesírási hiba egy helyen! Amúgy meg #információbiztonság #webcserkészet néha #élettudomány

bardóczi ákos @post.r

blogavatar

minőségi kontent-egyveleg

RSS

cimketenger

ITsec (37),privacy (17),Facebook (17),social media (11),itsec (11),egyéb (11),social web (9),biztonság (8),mobil (8),OSINT (6),jog (6),magánszféra (6),tudomány (6),szellemi tulajdon (6),Google (5),email (5),molbiol (5),felzárkóztató (5),szájbarágó (5),webcserkészet (5),plágium (4),Nobel-díj (4),kriminalisztika (4),terrorizmus (4),big data (4),kultúra (4),genetika (3),pszichológia (3),molekuláris biológia (3),biztonságpolitika (3),CRISPR (3),Android (3),online marketing (3),sajtó (3),élettudomány (3),gépi tanulás (3),Onedrive (3),üzenetküldés (3),jelszó (3),2015 (3),orvosi-fiziológiai (3),Apple (3),Gmail (3),reklám (3),konferencia (3),webkettő (3),biztonságtudatosság (3),kriptográfia (3),levelezés (3),magatartástudomány (3),azelsosprint (3),popszakma (3),hype (3),open source intelligence (3),torrent (3),nyelvtechnológia (3),bejutas (2),tweak (2),villámokosság (2),cas9 (2),Yoshinori Ohsumi (2),Hacktivity (2),génterápia (2),fiziológia (2),természetes nyelvfeldolgozás (2),Reblog Sprint (2),bűnügy (2),Pécs (2),nyílt forrású információszerzés (2),webkamera (2),deep web (2),P2P (2),Netacademia (2),arcfelismerés (2),DDoS (2),Balabit (2),bűnüldözés (2),TOR (2),kulturális evolúció (2),ransomware (2),hitelesítés (2),SPF (2),Whatsapp (2),neuropszichológia (2),szabad információáramlás (2),FUD (2),DKIM (2),2-FA (2),bolyai-díj 2015 (2),molekuláris genetika (2),jövő (2),sudo (2),IDC (2),cyberbullying (2),social engineering (2),malware (2),tartalomszolgáltatás (2),meetup (2),facebook (2),reblog (2),videó (2),titkosítás (2),kutatás (2),epic fail (2),pedofília (2),netkultúra (2),nyelvtudomány (2),vírus (2),hírszerzés (2),iOS (2),farmakológia (2),szociálpszichológia (2),tanulás (2),biológia (2),gépház (2),bulvár (2),bug (2),Tinder (2),öröklődő betegség (2),Yandex (2),könyv (2),beszélgetés rögzítése (2),pszeudo-poszt (2),Twitter (2)

A hekkerré válás tanuláspszichológiája


tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikákKiből válhat hekker? Mi kell hozzá, hogy valaki igazán jó hekkerré váljon? Valóban olyan misztikus terület az informatikai biztonság, hogy az ide kapcsolódó területekben való járasság csak egy szűk, magasan képzett, esetleg zseni elit kiváltsága? És nem utolsó sorban – milyen tanuláspszichológiai faktorok játszanak szerepet abban, hogy valaki ezen a területen minél rövidebb idő alatt legyen minél jobb? Nosza, vegyük sorra!

Törzsolvasóim már tudják, hogy utálom a magyarba átjött hekker kifejezést a pejoratív töltése miatt, nagyon nem szeretném összemosni a másoknak segítő etikus hekkereket a feketekalaposokkal és a konzervszkriptekkel dobálózó hülyegyerekekkel, de a poszt tárgya egész egyszerűen nem ez. Amiről írni fogok, hogy azok az ismeretek és az a jártasság, amit máig valamiféle misztikus köd leng körül, hogyan szerezhető meg, különböző szinteken.

Tehát ki is lehet hekker valójában, mit szoktam mondani azoknak, akik azzal kapcsolatban érdeklődnek, hogy hogyan érdemes nekifutni az informatikai biztonsággal kapcsolatos ismerkedésnek? A kérdés első részére a válasz röviden: bárki, igazából nem igényel olyan képességet vagy tudást, amit ne lehetne megszerezni, mi több, az a gondolkodásmód, amit jobb magyar kifejezés híján csak simán hacker mentality-nek nevezünk, van, akiben megvan, van, akiben kevésbé, de még ez is fejleszthető.

tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikákA bővebb válasz, hogy természetesen az előbbi nem azt jelenti, hogy seperc alatt meg lehetne szerezni azt a tudást, amivel valaki alaposan képes átlátni egy-egy informatikai rendszer esetleges sebezhetőségeit, legyen szó egy operációs rendszer vagy az által futtatott szolgáltatásokról, alkalmazásokról, ahogyan nem tanulható meg pillanatok alatt a biztonságos alkalmazások fejlesztése, a secure coding sem, azaz az, hogy hogyan írjunk az adott környezetben elvárható mértékben törésbiztos szoftvert.

A bővebb válasz, hogy ahogyan természetesen minden más területen, ezen a területen is vannak olyanok, akik intellektusuk, motivációik és más pszichológiai paraméterek alapján tehetségesebbnek mondhatók, mint a többiek. Többen hivatkozták már azt a kutatást, amiben a kutatók a legkülönfélébb területeken igen jó vagy kimondottan kivételes teljesítmény elérő sportolókat, zenészeket, kutatókat vizsgáltak arra keresve a választ, hogy mi lehet bennük közös. Találtak is jópár közös jellemzőt, ezeknek viszont egyike sem volt olyan, ami szorosan korrelált volna az elért eredményekkel, teljesítménnyel, amiben sok meglepő nincs, hiszen nem csak egy sakkjátékos és egy festőművész járhat be teljesen eltérő utat, hanem még ugyanazon a területen kiemelkedő személyek is teljesen eltérő úton érhetnek el hasonló szintre. Volt egyetlen közös jellemző, ami sokkal jobban korrelált minden más tényezőtől, mégpedig az, hogy minden kiugró tehetség mögött tízezer óra vagy annál több időnyi gyakorlás állt.

Azaz igen, ha valaki vérprofi szeretne lenni, nincs mese, összességében ennyi idővel kell számolnia a kiemelkedő szint eléréséig, az más kérdés, hogy ha valaki nem szeretne vérprofi lenni, csak valamilyen szinten el szeretne mélyülni egy-egy területen, annak is megvan a haszna. Azt írtam, hogy tízezer óra. Mielőtt esetleg valaki elkezdene azzal kapcsolatban matekozni, hogy akkor ez napi bontásban mennyit is jelent, ha valaki éveken keresztül gyakorol, írom, hogy ennyire azért nem egyszerű a dolog. Amikor valaki, aki később profivá válik, nyilván nem a naptárat nézi, hogy letermelte-e már az aznapi gyakorlás adagot és persze nem kimondottan azért foglalkozik azzal a területtel, amivel, hogy majd komoly elismerésekre tegyen szert.

A kutatást, gyakorlást, valami iránti érdeklődést önmaga hajtja! Remek kérdés, hogy egy regényíróban milyen mentális folyamatok játszódnak le, amikor arra törekszik, hogy a regénye minél profibb legyen, ami biztos, hogy azok, akik később komoly szakértelemmel rendelkező hekkerek lesznek, olyannyira hajtja őket az érdeklődés egy téma iránt, hogy nem ritkán megfeledkeznek arról is, hogy mennyi ideje nem aludtak, elfelejtettek enni, több napos a borostájuk, tényleg addig csinálják, amíg bele nem alszanak.

tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikákSe szeri, se száma annak a sok wannabe-sikerembereket célzó Mashable és az ál-értelmiségi Business Insider cikknek, ami a hatékony időbeosztásról szól, mintha az lenne a siker kulcsa. Igen, vannak esetek, amikor tényleg az idővel kell tervezni, de sokkal inkább olyan esetekben, amik nem kimondottan érdeklik az embert, amilyen lehet például egyetemen egy kötelezően pocsék tárgy, amiből le kell majd vizsgázni. Ami viszont nagyon, de tényleg nagyon fontos, hogy aki igazán produktív szeretne lenni, nem az idejével, sokkal inkább az energiájával gazdálkodik és ez a lényeg! Azaz amikor egy gazdaságmatematikus egy komoly, masszívan matematikai természetű, nagy téttel járó feladat megoldásán dolgozik, a munka nem is fog munkának tűnni akkor, ha motivált a feladat megoldásában, esetleg az sem érdekli, hogy egy ideje elfelejtett fogat mosni vagy éppen zuhanyozni. A flow-állapotban végzett munka pedig végülis nem tűnik munkának és utólag baromira fáradt lehet ugyan az illető, viszont rövidebb idő alatt, sokkal hatékonyabban, ötletesebben oldotta meg, amit kellett, miközben sokkal több új dolgot tanult meg ahhoz képest, mintha szigorú időbeosztás szerint végezte volna el a feladatot. Ez persze nem jelenti, hogy az időtényezőt figyelmen kívül lehetne hagyni, csak arra utalok, hogy az egész világ teljesen rá van pörögve arra, hogy a hatékony időgazdálkodás mennyire fontos, holott az igazi nagy teljesítmények mögött minden esetben a hatékony energiabeosztás fedezhető fel, ennek megfelelően kialakított időgazdálkodással, akár tisztában van vele az illető, akár sem. Persze nincs vegytiszta eset, alighanem az élettan vizsgájára készülő orvosis egyetemista időben is beosztotta, hogy milyen ütemben haladjon végig a végeláthatatlannak tűnő tankönyv anyagán, az élettan például pont az a tárgy, amit konkrétan esélytelennek tűnik megtanulni akkor, ha az illetőt nem érdekli valamilyen szinten a téma, a tanulási rutin megszerzése közben, még ha nem is tud róla, megtanul hatékonyan gazdálkodni az energiájával is.

Ha valaki el szeretne mélyedni az informatikai biztonság valamelyik területében, lényegében semmi különleges vagy beszerezhetetlen eszköz nem kell hozzá, ugyan számtalan fölöslegesen lefutott kör spórolható meg azzal, hogy az érdeklődő tőle a területen sokkal tájékozottabbakkal beszél, intenzíven használja a komolyan vehető szakmai fórumokat. Viszont nyilván nem lehet megszerezni egy olyan típusú tudást, aminél a lényeg, hogy bizonyos értelemben a sarkából fordítunk ki valamit, ha nem tudjuk pontosan, hogy miről is van szó.

Ez azért írom le, mert bármilyen elképesztő is, találkoztam már olyan etikus hekkerek képzésével foglalkozó szervezettel, ahol halál komolyan elmondták, hogy semmilyen előismeret nem szükséges ahhoz, hogy ők valakit etikus hekkerré képezzenek. Mindenesetre ez azért pragmatikus bizonyíték rá, hogy nem ritkán amikor valaki nagyon szeretne elhinni valamit, akkor a leglehetetlenebb hülyeséget is elhiszi.

Normális helyeken nem áltatják az érdeklődőket, hanem világossá teszik, hogy milyen előismereteket feltételez egy-egy kurzus különböző szinten illetve ha az érdeklődő nem rendelkezik a szükséges előismeretekkel, arra is tudnak bevezető jellegű kurzust javasolni.

Ami elengedhetetlenül szükséges, az elterjedtebb operációs rendszerek és azok szolgáltatásainak valamint a hálózatok működésének ismerete és persze minél stabilabb programozási tudásra tesz szert valaki, annál jobb. Elengedhetetlenül szükséges, de szó sincs arról, hogy expert szintre kellene fejleszteni. Ha valaki nem mozog tökéletesen otthonosan valamilyen programozási nyelvben, amiben egy adott program egy trükkel rábírható, hogy teljesen mást csináljon, mint amit kellene, magát a trükköt még meg fogja érteni, feltéve, hogy a trükk nem túl bonyolult. Mi több, az általam csak tankönyvi példáknak nevezett sebezhetőségek logikájukban azok számára is érthetőek, akik esetleg egyáltalán nem tudnak programozni.

tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikákJópár évvel ezelőtt magyar nyelven is megjelent egy könyv, végülis durván megtévesztő címmel, ami a webhelyek sérülékenységek legegyszerűbb eseteit vette sorra, azaz arra épphogy alkalmas volt, hogy az olvasó megértse a leggyakoribb támadási típusok logikáját, arra már nyilván nem, hogy egy könyvből megtanuljon webhelyeket megbolondítani vagy biztonsági szempontból tesztelni.

Tehát első körben az operációs rendszerekkel, a hálózatokkal és persze a programozással kell megismerkedni, ugyan mindenki másra esküszik, valójában a különböző módszereknek mind megvannak az előnyei. A jól felépített könyvek kiválóan alkalmasak arra, hogy folyamatosan vezessék be a tanulni vágyót a témába, valamint utána vissza lehet lapozni a megfelelő részhez, ha később valami nem világos. Persze, van ismerős, aki több programozási nyelvben programozni teljesen könyv nélkül tanult meg, viszont szinte minden ilyen esetben arról van szó, hogy korábbról már volt tapasztalata más programozási nyelven. Szokás mondani: programozni könyvből megtanulni nem lehet. De könyv nélkül még annyira sem – szoktam hozzátenni, ami annál inkább igaz, minél kevesebb előismerettel rendelkezik valaki.

tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikákAmi az operációs rendszerek és hálózatok működésének ismeretét illeti, szintén érdemes lehet beszerezni valamilyen jobb könyvet, amiből magyar nyelven nincs túl sok a könyvpiacon, ami viszont még fontosabb, hogy az érdeklődő merjen kísérletezgetni, a rendszerrel, amihez már rég nem szükséges például valamilyen linux disztró esetén külön partíciót létrehozni, hiszen bármikor varázsolhat magának bárki egyet virtualizált környezetben annak kockázata nélkül, hogy néhány rossz mozdulattal kinyírná a gépét.

Igazából mindegy is, hogy miről van szó, abban az esetben, ha valaki érzi, hogy valamilyen területen sikert tud elérni, akár rövid idő alatt is, azt a kognitív pszichológia modellje szerint biztosan gyakrabban fogja csinálni, erre utaltam, amikor korábban arról írtam, hogy mindegy, milyen területről van szó, fejlesztők, művészek vagy gördeszkások, önmagáért az élményért teszik azt, amit tesznek és lesznek benne egyre jobbak /*ennek neurofiziológiai alapjairól műértők erre olvashatnak*/.

tanulás pszichológia tanuláslélektan hekker hogyan tanulás a neten tanulási technikák

A jutalmazás természetéből adódik, hogy ha azonnal akarunk profik lenni, akkor falnak megyünk, el kell találni a megfelelő tempót, amiben érdemes haladni, a programozás területén például érdemes tudni, hogy első programozási nyelvnek biztos, hogy nem a C a legjobb, mivel relatív nehezen azonosítható problémákba ütközhetünk, aztán mehet a hajtépés éjszakákon át a Stackexchange fölött. Egy sokkal inkább baráti, emberi, mégis nagy teljesítményű és általános célú programozási nyelvnél, mint amilyen a Python vagy a PHP, gyorsabban érhető el látványos eredmény és nem mellékesen olyanoknak is könnyen elmagyarázható majd a programkód, akiknek eredetileg közük nem volt a programozáshoz.

Ugyanakkor jó lehet kezdésnek az olyan, cizelláltabb nyelvezetűnek tűnő nyelveken való tanulás is, mint a Java vagy a C#.

A neten több webes szeminárium érhető el, ami alapján bárki otthon, követve az előadó magyarázatát step-by-step tanulhat valamit, ami hatalmas különbség ahhoz képest, amikor diasorokkal nyúzzák a hallgatóságot. Egyrészt lényegében a hallgató a vizuális és persze magyarázatokon keresztül jövő hangingereken túl azzal, hogy a tanár után csinálja a feladatokat, a kinesztetikus memóriáját is használja, lévén, hogy nem csak akkor fontosak a tudatos mozdulatainkhoz kötődő mozgások készség szintűvé fejlesztése, amikor valaki balettáncosnak tanul! Saját tapasztalatból írom, hogy az orosz és az arab írásrendszerét a legkönnyebb úgy megtanulni, ahogy általános iskolában tanították a latin ábécét: egy-egy betűt egymás után vagy egymásra írni, de nagyon sokszor.

Ha magyar játékosokról van szó, az egyik legkomolyabb versenyző a pályán a Netacademia, amelyik 8-40 órás videókurzusokat is kínál különböző témakörökben, ami persze nem azt jelenti, hogy egy 8 órás kurzus interaktív végiggyakorlása után az előfizető tökéletesen pöpeccé válna a témában, több-kevesebb önálló gyakorlásra is szükség van. Viszont azok a videók, amik live streamben mennek a kurzus alatt, később bármikor újranézhetőek, ilyen módon ha valaki el is vesztette volna a fonalat, bármikor visszatekerhet és újranézheti.

A Netacademia az olyan világméretű játékosokhoz hasonlóan, mint a Khan Academy, kínál ingyenes kurzusokat is, a nagyon-nagyon sok különbség közt kiemelném, hogy akár érzékeli valaki, akár sem, az anyanyelvén gyorsabban értelmezi azt, ami teljesen új ismeret számára.

Még mindig abba szocializálódunk, főleg a matematika kapcsán halljuk, hogy „nincs királyi út”. A dogma dolga dőlni, itt is hasonló a helyzet. Semmilyen terület elismert szakértője sem nagyon nyilatkozik úgy, hogy milyen kínkeserves lett volna megszereznie a tudást, amin az előbb emlegetett reward-mechanizmusokon kívül nyilván annak lehetett szerepe, ahogyan az adott tananyagra kezdőként tekintettek, másrészt amilyen módszereket a tanulási technikákat választottak. Nagyon nagy emberekhez hasonlítgatni az átlagot sosem szerencsés dolog, viszont nem tudhatjuk, hogy a történelem legnagyobb hatású tudósai közül ma mennyien választanák a videószemináriumokat, ahol rövid idő alatt, interaktív módon juthatnak sok információhoz.

Mert ami a tanulási technikákat illeti – van, aki leleményesebben tanul, van, aki látszólag kevésbé, szinte független az intellektustól és a motivációtól, hogy valaki ráakad-e arra, hogy milyen tanulási módszer a leghatékonyabb számára, hacsak nem próbál ki többet is. Egy pillanatig se felejtsük el, hogy a tanulás és tudás több, mint az emlékezet! Ha valakit behatóbban érdekel az emlékezet működése, húzza elő Alan Baddeley Az emberi emlékezet című könyvét, ami az új készségek elsajátítása szempontjából sokkal érdekesebb Peter Bednorz és Martin Schuster Bevezetés a tanulás lélektanába könyve vagy éppen ennek a kimondottan gyakorlatra szabott változata, a Martin Schuster Tanuljunk meg tanulni! könyve, amivel kapcsolatban érdekesség, hogy a megjelenése óta követhetetlen, hogy mennyien akarták a benne leírt, bizonyítottan hatékony tanulási technikákat vagy saját fejlesztésként beállítani vagy szimplán újra eladni, de már a saját könyvükben. Azon az orvosi egyetemen, ahol a szerző tanít, felkeltette az érdeklődését, hogy miért lehetséges, hogy egyes hallgatók kisebb energiabefektetéssel jobban teljesítenek, mint mások, akik már-már vért verejtékeznek a tudásért, ezért folytatott kísérleteket évtizedeken keresztül, amit követően az elvben pofás és ígéretes, de a gyakorlatban megbukott technikákat elvetette, míg a valóban hatékonyakat tovább vizsgálta, mire megszületett a tanulás alapműve.

Azaz a ma bizonyítottan hatékony tanulási technikákra senkinek sem kell magától rájönnie, ha azt már megtalálták és alaposan dokumentálták mások. Ha pedig kimondottan informatikai ismeretekről van szó, ne dőljünk be az azonnali és gyors sikert ígérő, a semmiből előtűnő programozástanulást kínáló szervezeteknek, amikor tudvalevő, hogy melyek azok a hazai piacon, amik már bizonyítottak, valóban erősek a hallgatói visszajelzések alapján.

9 Tovább

Web 2, pszichológiai hadviselés, miegymás


tömegmanipuláció pszichológiai hadviselés social media social web Facebook szociálpszichológiaAz utóbbi néhány hétben boldog-boldogtalan cikkezetett róla, hogy vajon annak, hogy tudományosan igazoltan a hülyeség jobban terjed a közösségi weben, mekkora szerepe letett Trump megválasztásában és egyáltalán, mennyire befolyásolja egy-egy web giant a világot. Ha már többször vizsgáltam már graybox-módszerekkel a Facebookot, a tömegkommunikáció természetével kapcsolatos híreket is követem olyan 10 éve, engedtessék meg nekem, hogy én is írjak a témáról néhány kósza gondolatot.

Az Origótól kezdve a 24.hu-n át a 444-ig igencsak rápörögtek néhányan arra a témára, hogy a közösségi média élén a Facebookkal, gyakorlatilag visszaélve a hatalmával befolyásolja a tömeg véleményét, még ha nem is rossz szándékkal vagy egyáltalán szándékosan, hanem olyan módon, hogy a magasabb profit érdekében nem tiltja ki a nyilvánvaló álhíreket terítő tartalmakat. Aki nagyon lemaradt: a Facebook azzal védekezik, hogy ők csak egy tech cég, megint mások az ún. buborék-effektust emelik ki, aminek az a lényege nagyon röviden, hogy mindenki elé főként olyan tartalmak kerülnek a Facebookon, amikről a rendszer azt prediktálta, hogy érdekelni fogja a felhasználót. Többek közt a korábbi lájkjai, kommentjei, megosztásai, egy az egyben, az addigi aktivitása alapján. Márpedig mindenki olyannal szembesül és foglalkozik szivesen, amivel alapvetően egyetért, többek közt ezért a Facebook egyfajta buborékban, alternatív valóságban tartja a felhasználókat, ahol ha például az illető fő érdeklődési területe a chemtrail és az oltásellenesség, azzal kapcsolatos információk fognak elé zuhanni, erősítve korábbi nézeteit. Tegyük hozzá, egy felhasználó ismerősei is nyilvánvalóan több szempontból hasonlóan gondolkoznak a felhasználóhoz, azaz természetesen az ismerősök felől is a felhasználó értékrendjéhez, világnézetéhez passzoló információk fognak a felhasználóra zúdulni, azok bármiféle igazságtartalmától függetlenül. A dolgot pedig tovább erősíti többek közt az az effektus, hogy hasonló gondolkodású közegben az egyén hitében még inkább megerősítve fogja érezni magát.

Azaz több felhasználónál dübörög a hülyeség ezerrel, hasonlóan ahhoz, hogy mondjuk egy, a kkv-k gazdaságtana iránt érdeklődő cégvezető ismerősei közt többen lesznek hozzá hasonlóak és többet témázgatnak arról, ami érdekli őket, több vállalkozásokkal kapcsolatos hír fog megjelenni a falukon.

A probléma – amiről nem biztos, hogy probléma – nagyon sokak szerint nyilván azokkal a felhasználókkal van, akik tömegesen a hülyeségre harapnak, ahogy azt Erdélyi Péter alaposan ki is vesézte annak az álhírnek a kapcsán, hogy a Clinton házi levelezőszervere után nyomozó egyik FBI ügynököt Clinton eltetette láb alól.

Ha az emberek hülyék, nyilván nem jó. Hogy miért nem, azzal könyvtárakat töltöttek meg. Viszont itt is korábban írtam róla, hogy egy-egy nettó ostobaság hogyan szivároghat fel a plebstől a legfelsőbb döntéshozói szintig egy kultúrában, ahogy arról is, hogy egy-egy kultúrában az általános tájékozottság mértéke és a jólét közt egyértelmű összefüggés van, rövidebben szólva, nem csak az elitnek és a kutatóknak kell tájékozottnak lenniük és hogy ennek mi az oka.

A buborék-effektus nyilván egy létező jelenség, viszont akárhogy kerestem, nem láttam bizonyítottnak, hogy komolyabb globális hatása lenne annak, hogy a veszélyes ostobaság hatékonyabban és sokkal gyorsabb információs útvonalakon terjed, mint a közösségi web előtti időben. Azaz a most nagyon divatos elmélet pofás, csak a tudományos igényesség próbáját nem állja ki, akármilyen neves gondolkodók is cikkeztek róla korábban és cikkeznek most is.

Persze, ahogy jelennek meg újabb és újabb eszközök a tömegmanipulációban, a professzionális kampányok lebonyolításakor és a pszichológiai hadviselésben, ezek vélhetően sokkal szofisztikáltabban tudják elérni a céljukat. A közösségi web aktivitását és annak társadalomra kifejtett hatását azok az államok, amelyek erőforrásaik alapján megtehetik, folyamatosan monitorozzák is.

Viszont, viszont, viszont. Ha elképzelünk egy olyan világot, ahol az internet penetráció hasonló a mostanihoz, ugyanakkor nincs web 2, viszont vannak levelezőlisták, hírcsoportok, klasszikus fórumok és a klasszikus chat, nincs okunk feltételezni, hogy a társadalom jobban szegmentálódna, mint amennyire szegmentálódik most! Azaz igen, lennének az oltásellenes, angyalhívő, ufóimádó levelezőlisták, hírcsoportok, a felhasználók egy része oda csoportosulna és persze megerősítenék egymást a hitükben, akármilyen elvont hülyeség is. Hasonlóan, ugyanúgy meglennének a normálisabban gondolkozó, adott világnézetet és értékrendet valló felhasználók csoportjai, de külön-külön szigeteket alkotva, amelyek közt nem igazán lennének perkolációs pontok, azaz egy-egy ilyen sziget nem igazából cserélne információt egymással.

Sok-sok évvel korábban már előhúzták azt a témát, hogy a weben bizonyos szolgáltatók amint elérnek egy kritikus méretet, akkor alkalmassá válhatnak tömegmanipulációra, ahogy ennek teljes irodalma van a Google keresője kapcsán is. Aztán most az aktuális főgenya a Facebook.

Ami nagyon szórakoztató az egészben, hogy több, a téma iránt magas szinten érdeklődő és kutató újságíró, szociológus és pszichológus rápörgött a témára, aztán pont az a hatás érte utol őket, amit kutattak: meggyőződésükké vált, hogy közösségi web manipulatív, néphülyítő hatású, jelen formájában nagyon veszélyes, mi több, többen addig mentek el, hogy mindezt valamilyen módon kordában kellene tartani.

Értelemszerűen még sosem használták a netet annyian, mint most, ahogy a net sem volt korábban ennyire kiterjedt és olcsón elérhető. De egyszerűen nem látom bizonyítottnak, hogy például egy Facebook nélküli világban a veszélyes hülyeségek, álhírek kevésbé lennének érezhetőek globálisan, nem lenne szó sokkal többről, hogy a valós, értékes és valótlan, értéktelen információk nem koncentrálódnának egy vagy néhány vezető szolgáltatásban, mint most.

Kép: learningtimes.net

1 Tovább

Hogyan jussunk be krémest falni hírszerzők közé?


bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaFelderengett az, amit egy ismerősöm ismerőse mondott azzal kapcsolatban, hogy hogyan mentek be ingyen zabálni egy esküvőre középiskolás korukban. Egyrészt ismerős ismerőse volt, másrészt simán lehet, hogy kamu, a lényegen nem változtat. Ilyen nyilván csak akkor fordulhat elő, ha nincs vendéglista vagy van éppen, csak nem ellenőrzik eléggé, így annak, aki bejut és le is bukik, esetleg kevésbé kell retorzióktól tartania, konkrétan attól, hogy kidobják. A hatékony megtévesztésen alapuló bejutás kivitelezésének esélye sokkal jobb abban az esetben, ha a megtévesztő úgy gondolja, meggyőződése, hogy a másikat meg tudja téveszteni, így nem kell tartania a lebukástól vagy annak esélye csekély, ilyen módon nem jelentkeznek az olyan, izgatottságra utaló jelek, amik többek közt akkor figyelhetők meg, ha valaki a másikat meg akarja téveszteni. Paul Ekman klasszikussá vált könyvében többek közt gyakorlatilag ugyanezt írja le a hazugságok természetével kapcsolatban.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaA most következő történet mutat hasonlóságokat az esküvőre való belógással, mégis többször meggondoltam, hogy megírjam-e. Nem, én nem esküvőre mentem be ingyen majszolni a krémest, hanem egy minisztériumba, ahol a vendégek jórésze a polgári- vagy katonai nemzetbiztonság alkalmazottja volt, konyhanyelven kém, hírszerző, titkosszolga. Ja és volt krémes is ebéd után, de az most annyira nem releváns.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaMindegy, hogy melyik országban, melyik minisztériumban történt, ahogy az is mindegy, hogy mikor. Alighanem nem okozok meglepetést azzal, hogy elsők közt értesülök az olyan szakmai rendezvényekről, amik esetleg az érdeklődési területembe vághatnak. Figyelmes lettem egy rejtélyes rendezvényre, amiről alig volt információ egy általános meghívón kívül, amit egy automatizált keresőeszköz dobott elém. Gyakorlatilag csak az volt a neten keresztül elérhető, hogy mikor lesz és hol lesz az esemény, valamint ki a kapcsolattartó személy. A konferencia neve alapján viszont világos volt, hogy a téma erősen az érdeklődési területembe vág, tehát okosodhatok, ha oda megyek.

Telefonon felhívtam a konferencia szervezőjét azzal kapcsolatban, hogy nem találom a konferencia programját a neten, gondoltam, hogy még nem töltötték fel. Nem lett kimondva, de gyakorlatilag világossá vált, hogy a rendezvény nem nyilvános, pláne nem sajtónyilvános. Ezt követően a szervező kérdezte, hogy egyébként melyik rendvédelmi, katonai vagy nemzetbiztonsági szervtől vagyok, mire mondtam, hogy egyiktől sem, egyébként magyar az állampolgárságom és a szakmai tartalom miatt érdekelne a rendezvény. A szervező mondta, hogy hirtelen nem tud válaszolni, de dobjak rá egy emailt, aztán majd válaszol. Küldtem is neki emailt, viszont arra nem érkezett válasz, azaz nem írta, hogy nem mehetek.

Még a rendezvény előtti estéig sem érkezett válasz, így gondoltam, hogy ha már úgyis abban a városban vagyok, yolo, swag, miegymás, egyszer élünk, ugyan szinte sosem veszek fel öltönyt, felveszem a legelegánsabb hacukámat, megyek, a legrosszabb, ami történhet, hogy nem engednek be.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológiaA hacacáré nagyobb, volt, mint hittem, konkrétan a minisztériumi épület bejárata előtti utcát lezárták a rendőrök az autós forgalom elől. Mentem, szépen beálltam a sorba, majd amikor sorra kerültem a bejáratnál, a beléptetést végző alkalmazott kérte, hogy minden fém tárgyat tegyek ki egy tálcára, majd menjek keresztül a mágneskapun. Na, ez simán ment, igazából nem volt konkrét forgatókönyvem azzal kapcsolatban, hogy a regisztrációt hogyan fogom megoldani. Miután megállapították, hogy nincs nálam dobócsillag, uzi, kézigránát, meg úgy semmi, felhívták a figyelmet rá, hogy fényképezni nem illik és jött a regisztráció. Mire gyorsan improvizáltam egy közepesen erős majdbehuggyozok-magánszámot és megkérdeztem fogcsikorgatva a regisztrációs pultnál, hogy ez ráér-e később és hogy merre találom a mosdót. Mire mondták, hogy melyik emeleten merre kell kanyarodni, én pedig már vettem is arra az irányt, azaz nem vettem át sem a badge-t, sem pedig a konferencia köszöntő csomagját, mivel a vendéglistából kiderült volna, hogy nem delegált semmilyen szervezet. Miközben sietősen bementem a mosdóba megfigyeltem, hogy a résztvevőkön milyen színű a konferenciakitűző szalagja és maga a badge. Ős bölcsesség: mindegy, hogy mennyire védett egy épület, a retyóban sosincs kamera.

A mosdóból már eleve a megfelelően megválasztott színű szalag és megfelelően megválasztott formátumú kitűzővel jöttem ki. Ekkorra már volt egy konferenciafüzetem benne a programmal. A rendezvényen egyébként nem hangzott el valami olyan őrült titkos nagy okosság, amit valamelyik könyvemből fellapozva vagy a neten célzottan keresve ne találtam volna meg, a rendezvény védelme minden bizonnyal azért volt annyira fontos, mert nagyon blama lett volna, ha valaki megzavarja. Másrészt elhangzottak olyan információk, amik nem olyan nagy titkok, viszont semmiképp sem sajtónyilvánosak.

Amit ugyancsak a helyszínen tudtam meg, hogy a vendégek majdnem mindegyike valamelyik szépnevű szerv állományába tartozik, olyan meg konkrétan egészen addig nem láttam, hogy minden sarokra jusson egy kommandós civilben – szóval olyan, mint Magyarországon a TEK-es.

Szakmai szempontból tényleg az aktuális témákon volt a hangsúly, többségében egészen jó minőségű előadásokkal. Ahhoz képest, hogy a konferenciákon a vendégek zsigerből imádnak fotózni, főleg kajával pózolni, na itt senki, még egyszer írom: senki! sem fotózott semmivel, egyedül a fotós srácnál volt fényképezőgép, na ő kattintgatott. Az ebédnél ülésrend nem volt, miután összekanalaztam magamnak a svédasztalnál a legmagyarosabb kombót, leültem a kör alakú asztalok egyikéhez. Jó étvágyat kívántam, mire az ott beszélgető fejesek látványosan azonnal elhallgattak, szóval nem is tudom, hogy mi lehetett a téma. Ez viszont már amennyire tudható eléggé általános gyakorlat – akár érzékeny témáról van szó, akár olyan hangzik el, amiből érzékeny információt lehetne kimozaikozni, nyilván nem beszélnek róla, ha valaki ismeretlenül ül le a közelben. Aztán megtörve a néhány másodperc kínos csendet belecsaptam a lecsóba és megkérdeztem, hogy szerintük milyen szervezetek foglalkoznak az információbiztonság magatartástudományi vonatkozásaival, amivel kapcsolatban van elérhető publikáció is. Ezt vagy nem akarták megmondani, de valószínűbb, hogy ők sem tudták. Mire kérdeztem, hogy egyébként mi a különbség a két különböző színű szalag közt, ami a vendégeken van. Erre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondták, hogy az egyiket a polgári-, a másikat pedig a katonai titkosszolgálatoktól érkező vendégek kapják. Király!

Az előadások párhuzamos szekciókban folytak, a programfüzetben pedig volt egy olyan szekció, ahova csak azok mehettek be, akik megfelelő tanúsítvánnyal rendelkeztek. Az übertitkos előadások bejárata előtt újra ellenőrizték a vendégeket, majd kaptak egy sorszámot, ismét átmentek egy mágneskapun, a mobiljukat le kellett adniuk egy zacskóba, a megfelelő sorszámmal, amit kifelé jövet kaptak vissza, nyilván azért, hogy ott aztán már tényleg eszébe ne jusson senkinek fotózni. Persze ha valaki nagyon akart volna, úgyis tudott volna, még nekem is van olyan golyóstollam, ami elvben HD minőségben rögzít akár videót is, az egy dolog, hogy ilyen bárki vehet az Amazonon, esetleg ha valaki ilyennel próbálkozik olyan helyen, ahol tényleg tilos a fotózás, kiszúrhatják a dolgot.

bejutas OSINT nyílt forrású információszerzés megtévesztés magatartástudomány biztonság beléptetés konferencia pszichológia

ilyesmit láttam már

Miután láttam, hogy eléggé kérlelhetetlenek a titokzatos szekció termét védő arcok, ezért nem kockáztattam meg, hogy oda is megpróbáljak bemenni, aztán a vendéglistán ellenőrizzenek, mert ha lebukok, fix, hogy az lett volna a vége, hogy kidobnak. Ami viszont jópofa volt a dologban, hogy az adott teremnek volt egy olyan karzata, ahova a feljutást senki, és semmi sem akadályozta, már ha nem számítjuk azt a mozdítható kordont, amire eléggé világosan rá volt írva, hogy idegeneknek belépni tilos. Remek kérdés, hogy zárt szekción miről lehetett szó, mert a fotós srác mondta, hogy sajnos oda őt sem engedték be, akiket pedig igen, azt mondták, hogy nem érezték különösebben titkosnak azokat a dolgokat, amik elhangzottak ott, a szekció programjában feltüntetett előadások címéből pedig nem derült ki sok.

Ha már mégiscsak egy konferenciáról van szó, legyen benne networking! A rendezvényen mondta a fotós csávó, hogy igazából csak a Facebookon van fenn, mondtam neki, hogy ha érdekli az, amivel foglalkozom, nyugodtan írjon rám, én meg írok neki, hátha kapok olyan képet tőle, amin előnyösen nézek ki. Erre mi történt? Alighanem nem értettem jól a srác nevét, de nem találtam meg! Olyan egyébként simán előfordulhat, hogy valaki a neve alapján nem lesz meg a Facebookon egyszerűen azért, mert úgy állította be, a kapcsolatfelvételt az Ismerősök ismerőseire korlátozta és beállította, hogy a neve alapján ne legyen kereshető ennél nagyobb kör számára. Viszont vegyük észre, hogy ez általában semmi sem jelent, tudva, hogy a Facebookon két véletlenszerűen választott felhasználó átlagosan kevesebb, mint 3,5 ismerősnyi avagy „kézfogásnyi” távolságban van egymástól, ami egy adott államon vagy kontinensen belül nyilván kisebb. A bűvös három és feles értéknek ráadásul bizonyára kicsi a szórása [azaz nagyon ritka az olyan felhasználó, akinél ez az érték jelentősen több vagy kevesebb lenne, nekem 155 ismerős mellett is 3,49], külön érdekessége a dolognak, hogy mindenki megnézheti, hogy a Facebook egy másik, véletlenszerűen választott felhasználójától milyen távolságban van, ezen a linken

Lényeg, hogy mivel nekem kevés ismerősöm van, robotot meg nem vetettem be, a csávót máig nem találtam meg.

Összességében egy nagyon tartalmas, érdekes konferencia volt, még az is lehet, hogy a következőre is megpróbálom behakkolni magam.

Mindegy, hogy esküvőről vagy kémbuliról van szó, a vendégek regisztrációjakor alighanem kevesen lennének olyan szőrös szivűek a rendezvény lebonyolítói, hogy nem engedik tovább a vendéget, ha fogcsikorgatva a vécéről érdeklődik és arra következtetnek, hogy ha becheckolt az előző kapun, akkor már csak personne autorisée lehet.

Összességében a bejutásnál számos szituációban jelentősége van olyan általános kulturális, nyelvi, gesztusbeli tényezőknek is, amikre nem is gondolnánk ilyen vonatkozásban, viszont éppen ezeken keresztül hagyják magukat megtéveszteni azok, akik az ellenőrzést végzik.

Persze reptereken alighanem valaki hiába imitálna fosórohamot vagy éppen lökne bennfentes szlenget, amivel azt a benyomást kelti, hogy ott dolgozik, a szabályos beléptetés tervezési sajátosságaiból adódóan ez nem menne személyi igazolvány és beszállókártya nélkül. Ahogyan nem működne például egy szórakozóhelyen sem, hiszen ott a személyzet tagjai arcról ismerik egymást.

Viszont vegyük észre, hogy kritikus helyeken a beléptetést olyan módon tervezik meg, amik meggátolják azt, hogy valaki emberi tényezőket kihasználva be tudjon lépni olyan helyre, ahova egyébként nem lenne jogosult. Lényegében ezeknek a házirendeknek a meglétét ellenőrzik egy-egy audit során az auditorok is.

2 Tovább

Engem így (nem) raboltak el a földönkívüliek


UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatNemrég jelent meg az Origó Tech rovaton egy egészen pazar kis cikk az UFÓ-elrablások történetével és lehetséges értelmezéseivel kapcsolatban.

Ami az idegen civilizációkat illeti, nagyon röviden a témával kapcsolatos véleményemet azzal a remek idézettel tudnám visszaadni, amivel találkoztam nemrég: az, hogy a Földök kívüli élet létezik, körülbelül annyira biztos, mint az, hogy soha nem fogunk találkozni földönkívüliekkel. Röviden: nincs okunk feltételezni, hogy lenne intelligens élet a Földön kívül, azt meg pláne nem, hogy ide járnának a kis szürke emberkék afterpartizni, na meg teheneket boncolni néha elborult texasi farmokon, persze szigorúan éjszakánként, mert nyilván akkor izgalmas.

Visszatérve az Origó-cikkre, remekül összefoglalja azt, hogy egész egyszerűen túl sokan számoltak már be nagyon hasonló módon arról, hogy elrabolták őket az idegenek ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot azzal, hogy mindenki, aki azt állítja magáról, hogy elrabolták, kattant lenne vagy hasonló. Ezt a posztot meg konkrétan most azért írom, mert több ponton is megszólítva éreztem magam, miközben olvastam, másrészt lemaradt vagy elkerülte a figyelmem egy nagyon egyszerű és legalább annyira valószínű magyarázat azzal kapcsolatban, hogy miért annyira hasonlóak az UFÓ-elrablásos sztorikról szóló beszámolók szinte függetlenül attól, hogy egészséges emberektől származnak vagy olyanoktól, akiknek agyukra ment az X-akták.

Arról az idegen nyelvekkel foglalkozó posztomban már írtam, hogy a beszéd sosem volt az erősségem, de kompenzáltam azzal, hogy eléggé korán megtanultam olvasni. Ami viszont sokkal több kellemetlenséget okozott az életemben, hogy mióta az eszemet tudom, nagyon rosszul aludtam. Ahogy elkezdett érdekelni a jelenség oka, halomra olvastam az alvás fiziológiájával kapcsolatos könyveket, az érdeklődésemet pedig csak fokozta, hogy hébe-hóba nálunk aludt még régen egy barátom, aki éjszaka összefüggéstelenül elkezdett beszélni, majd persze spontán visszaaludt és egyáltalán nem emlékezett semmire. Ez persze gyerekkorban eléggé gyakori és általában spontán kinövi az ember, a szóban forgó spanom még 17-18 éves kora körül is rendszeresen karattyolt álmában, de nem ám egyszer-egyszer, hanem egyetlen éjszaka alatt 4-5 alkalommal is! Ennek persze már cca. 10 éve, akkor csőre töltöttem egy diktafont, ami hangra kapcsol be, viszont nem lettem okosabb attól, hogy meg tudtam állapítani, hogy az éjszaka mely részeiben kezd el beszélni álmában. Anno még nem voltak olyan felbontású, na meg pláne éjjel látó kamerák, mint ma, pontosabban persze, hogy voltak, csak éppenséggel nekem nem volt, de ha lett volna is, a rögzített motoros funkciók alapján sem tudtam volna meg sokkal többet, hiszen 20 éves koromra nyilván nem okosítottam ki magam neuropszichológussá vagy hasonló, csak egyszerűen érdekelt.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudat

Ami a saját alvászavaromat illeti, a szüleim szerint kiskoromban rendszeresen felültem az ágyon, majd visszafeküdtem és egyáltalán nem emlékeztem rá, de ez spontán elmúlt, de ez gyerekkorban gyakori. Középiskolás koromtól pedig egész egyszerűen nagyon nehezen tudtam elaludni, függetlenül attól, hogy betartottam-e alaposan az alváshigiéniés szabályokat vagy sem. Az ilyen-olyan gyógynövények szart se érnek, a vényköteles altatók pedig nem hogy javítottak volna a helyzeten, hanem sokkal inkább rontottak, ami persze nem jelenti azt, hogy másnál nem lenne hatékony, csak azt, hogy nálam nem volt az. Pedig akkor még nem is voltak olyan visszatérő fájdalmaim, amik az alvást megzavarták volna. Végül úgy-ahogy olyan módon rendeződött a dolog, hogy kialakítottam egy pontos rituálét azzal kapcsolatban, hogy hogyan aludjak el, de az alvásom még mindig sokszor nagyon problémássá válik, amit azért élek meg szubjektív kevésbé kellemetlenként, mert megtanultam együtt élni vele, ami viszont hatalmas szerencsém, hogy 6-7 óra alatt tényleg teljesen ki tudom aludni magam, csak sokszor még ennyit sem könnyű összehozni egyhuzamban, természetesen még akkor sem, ha egyébként alhatnék többet.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatMi köze van ennek mégis az UFÓ-elrablásos sztorikhoz? Az, hogy bizonyos értelemben egyszer engem is elraboltak a földönkívüliek! Nem vicc, magyarázom is, hogy miről van szó. Máig pontosan fel tudom idézni részletekbe menően, hogy 4-5 éves lehettem, amikor az ágyam mellett kis, szürke lények jelentek meg, akik teljesen lebénítottak, nem tudtam megmozdulni, majd keresztülrepültem a lakáson, pont úgy, mint a filmekben, majd miután alaposan megvizsgáltak, visszatettek az ágyra. Féltem ugyan a sötétben, de nem jobban, mint a hasonló korú gyerekek, azt sem mondanám, hogy traumatizált volna, egyszerűen csak sehogy sem értettem. Aztán később találkoztam egy lehetséges – és legvalószínűbb – magyarázattal.

Mielőtt belecsapnék, a kis kísérletre kérném az olvasót! Ne gondolkozz a válaszon sokat és ne csapd be önmagad: gondolj egy gyümölcsre, most! Igen, amire gondoltál, az alma volt. De írok sokkal absztraktabbat: karácsony táján készítettem ezt a fotót és posztoltam valahova azzal a szöveggel, hogy „igen, neked is ugyanaz jutott eszedbe”.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudat

Az apróról mindenkinek az első dolog, ami eszébe jutott a karácsonyi szezonban, a Reszkessetek betörők film „tartsd meg az aprót, te mocskos állat” örökbecsű idézete.

Közismert, hogy ha forróvíz fröccsen a valamelyik testrészünkre, egyszerűen elkapjuk, ami nettó reflex, semmi több! Az pedig már a gerinceseket megelőző gerinchúrosok törzsének fajainál is megfigyelhető, azaz nagyon ősi viselkedésforma. Egy stimulus, ami egy pontosan bejósolható reakciót vált ki. Viszont nem kell különösebben kiműveltnek lenni a neuropszichológia területén, hogy belássuk: sokkal magasabb rendű idegélettani folyamatokat, tudati és tudattalan működéseket állnak annak a hátterében, hogy arra a kérdésre, ami szerint melyik az első gyümölcs, ami eszünkbe jut, az alma legyen az, legalábbis a teljes európai és észak-amerikai populációban biztosan. Az alma tudati leképezése, ha úgy tetszik, mentális reprezentációja ráadásul egy relatív egyszerű eset ahhoz képest, hogy karácsony táján egy maréknyi apró képéről mindenkinek egy jól ismert film egy bugyuta idézete jusson eszébe!

Kicsit félelmetes belegondolni, hogy célzott stimulusok ismeretében mennyire pontosan befolyásolható lehet elvben az emberi viselkedés, ha úgy tetszik, azaz mennyire determinisztikus, amit gondolunk vagy érzékelünk egy-egy észlelés vagy a észlelést megelőző inger hatására!

Itt nagyjából el is érkeztem a lényeghez. Nem tudjuk, hogy egy-egy, apró, specifikus inger hatására kiváltódó gondolatsor bizonyos esetekben mennyire lehet részletgazdag, komplex, természetesen annak érzelmi töltésével együtt, de feltehetően nagyon. Az Origó cikkében is emlegetett alvásparalízis még annál is sokkal rémesebb állapot, amint amilyennek le van írva, ami azért fontos, hogy nem feltétlenül jár doxazmákkal [ez olyan állapot, amikor valaki nem csak hallucinál valamit, hanem el is hiszi, hogy amit tapasztal, a valóság része], érzéki csalódásokkal, hallucinációkkal és full egészséges emberben is előfordulhat.

Amikor először olvastam erről, összeállt a kép a saját ufós sztorimmal kapcsolatban, a magyarázat pedig alighanem sokkal egyszerűbb, mint ahol keresni szokás. Nyilván gyerekkoromban is kerülhettek a tévében elém mindenféle paráztatós ufós filmek, amik amellett, hogy egy kaptafára mennek, mindig úgy kezdődnek, hogy a filmbéli hős először egy vakító fényt lát.

A saját elrablásom magyarázata alighanem az lehetett, hogy éppen olyan alvási fázisban voltam, ami éppen kedvezett egy alvásparalízis-szerű állapothoz, amikor szüleim felkapcsolták a villanyt a másik szobában. Ha pedig így történt, az is előfordulhatott, hogy a hirtelen felvillanó fényt hiába szűrte ki a szemhéjam illetve a beszűkülő pupilla [aminek az izomzata természetesen működik alvás közben is, különben a fél világ levakult volna már például napozás közbeni elalváskor], mégis elvakító fényáradatként észleltem. Ekkor pedig a tudat a tapasztalt inger alapján meglévő, minimális információból megpróbálja felépíteni a legvalószínűbb racionális, a meglévő tudattartalmak keretei közé fogható magyarázatot, ami alvás közben nem éppen egyszerű. Pont ekkor tévesztett meg a tudatom, de eléggé durván. Hát persze, hogy ufó-elrablás, mi más lenne! Márpedig ha egy ilyen pályára terelődik az ember fantáziája, amit ugyebár nem tudunk kizárni, az éberség közben jellemző racionális útra terelni, mint éber állapotban, szépen lejátszódik az, amit a korábbi ismereteinkből építkező tapasztalati alapú emlékezet diktál – ami jelen esetben a paráztatós-ufós filmek voltak. Azaz a felvillantó fényt szükségszerűen követni fogják a kis szürke emberkék dög nagy légyszemekkel, az ágyból kiemelkedés érzete és így tovább. Alighanem velem is ilyesmi történhetett.

A földönkívüliekkel foglalkozó tévében megjelenő tartalmak érthető módon egyfajta kollektív kulturális tudat részévé válnak, amihez a jó ég tudja, hogy milyen mértékben, de még hozzácsapódik a Jung által feltételezett [ugyan IMHO tudományosan nem túl stabil lábakon álló] kollektív tudattalan rendszere is.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatA magyarázat tehát könnyen lehet, hogy tényleg ennyire prózai és fél fokkal sem bonyolultabb! Más kérdés, hogy persze, vannak szép számmal, akiknek meggyőződése marad, hogy tényleg elrabolták a földönkívüliek, függően például attól, hogy mennyire hajlanak rá, hogy olyan magyarázatokat is elfogadjanak, amik egyébként teljesen életszerűtlenek. Magukról a repülő csészealjakról úgy szoktak beszélni, mint rendkívül fényes, ellipszis alakú testek az éjszakai égen, amik hirtelen jelennek meg és olyan hirtelenséggel tűnnek el, hogy az biztosan nem lehet például repülő. Igen ám, csakhogy tipikusan így látszódhatnak a műholdak egy jókora része is, amin éppen megtörik a fény.

Az élettudományok a legtöbb jelenségre olyan módon adtak magyarázatot a tudomány története során, hogy az egészséges működést megértve vált értelmezhetővé egy-egy szokatlan vagy kóros működés. A magatartástudomány esetén viszont számos esetben éppen a fordítottja történt, azaz a kóros állapotból következtettek arra, hogy hogyan működhet egy-egy életfolyamat egészséges módon. Ennek a legközismertebb esete, hogy a különböző agyi régiók szereposztását akkor kezdték el kapisgálni, amikor a különböző fejsérüléseket követően a kor orvosai dokumentálták, hogy bizonyos részeken bekövetkezett fejsérülések milyen viselkedésbeli változással vagy fogyatékossággal jártak együtt, így sikerült az elsők közt azonosítani a beszédért felelős agyi régiókat. Kicsit itt is hasonló a helyzet, csak gondolati sémák terén, amikor például férj és feleség meggyőzik egymást arról, hogy tényleg elrabolták egyiküket egy ufóval.

Olvastam olyat, amikor az egész család azt állította, hogy rohadt nagy óriáskígyók bóklásznak a lakásban, mire az anamnézis során kiderült, hogy csak egy családtag szenvedett olyan betegségben, ami ilyen típusú hallucinációt és ehhez makacsul kapcsolódó tévhitet eredményezett, viszont akkora szerepe volt a család életében, hogy egy idő után már az egészséges családtagok is meg voltak róla győződve, mi több, szintén látták az óriáskígyókat a lakásban.

Ennek megfelelően nagyon valószínűnek tűnik az a magyarázat, hogy egyetlen egészséges, de  markáns ufó-elrablásos élménnyel rendelkező családtag élménye gyakorlatilag „átragadt” a többi családtagra is, gyakorlatilag a téves élmény tényének fenntartása egy önmagát katalizáló folyamattá válik.

//gépház üzen: érdemes lesz követni a blogot, mert hamarosan jönnek a jobbnál jobb big datás és IT-s témák, ne maradj le, lájkold a blog FB-oldalát itt!

1 Tovább

Nyelv, tudat, nyelvhasználat – első találkozásom az idegen nyelvvel


reblog sprint azelsosprint nyelv nyelvtanulás fejlődéspszichológia pszicholingvisztika felzárkóztató nyelvhasználatNem sok nyomasztóbb téma van annál, mint az, hogy a magyarok mennyire gyengék átlagosan, ha idegen nyelvtudásról van szó. Nem csak a Magyarországon élő magyarok! Ha valaki alaposan szétnéz a tág ismeretségi körében, ideértve mondjuk a volt általános iskolai osztálytársak cikibb felét, nos, azok akik nem amiatt költöztek mondjuk Londonba, mert ott jobb lehetőséget találtak arra, hogy megvalósítsák valamelyik ötletüket, hanem azért, mert nem éppen irigyelni való melóval jobban keresnek, mint Magyarországon, azt találja, hogy hiába élnek kinn több éve, egyáltalán nem biztos, hogy megtanulták a helyi nyelvet. Igaz, hogy idegen nyelvterületen a nyelvtanulás valamennyivel könnyebb, azt viszont csak a full szenilis nagyik gondolhatják, hogy valaki azért tudott megtanulni egy idegen nyelvet, mert külföldön volt vagy hogy ki kell menni külföldre azért, hogy valaki szinte tökéletesen megtanuljon idegen nyelven. Mindkettő egy-egy önmagát makacsul tartó, ostoba és – amint be fogom mutatni: veszélyes – mítosz a nyelvtanulással kapcsolatban.

Az én ismereteim szerint ma még a nyelvtudomány számára sem világos, hogy egyáltalán a mindennapi kommunikáció hogyan bonyolítható le annyira gyenge, az általános iskolás szintűvel is alig összevethető nyelvtudással, mint amennyivel például magyarok – és persze más nemzetek fiainak – százezrei élnek például Londonban olyan helyeken, ahol kevésbé van szükség kommunikációra, azaz kétkezi munkások.

Imádom a nyelveket! A holland játékosságát, a francia diplomatikusságát, a spanyol rejtett kiterjedtségét és gazdagságát, az olasz paggogását, az angolban azt, hogy bármilyen szégyenletes bénasággal beszéli valaki, a lényeg érthető marad előttem, a japánban azt, hogy az elején semmit sem értesz belőle, aztán egy bizonyos ponton megvilágosodsz, csak legyen cérnád eljutni odáig, az oroszt és az [standardizált] arabot azért, mert ezekkel egy-egy teljesen, új addig ismeretlen világ nyílik meg, ami igaz a többi nyelvre is, de a legmarkánsabban ennél a kettőnél éreztem ezt.

Azért félreértés ne essen, ezeket nem beszélem is, mert valamilyen nyelvből nyelvvizsgát szerezni, egy [nem anyanyelvi] nyelvet olvasni és beszélni, valamint választékosan alkalmazni, nos, mind más-más műfaj.

De még mennyire, hogy más! Nem ritka, hogy még magyarul, a saját anyanyelvemen sem tudom normálisan szóban kifejezni magam, egy ideig érdekelt, hogy ennek lehet-e köze ahhoz, hogy régen dadogtam, mára már sokkal kevésbé foglalkoztat a kérdés. Aztán Csernus doktor legyen a talpán, aki megállapítja, hogy vajon a nyelvzabálással megpróbálom túlkompenzálni önmagam sok-sok év után, ha gimnáziumban az egyetlen tárgy, amiből sikerült buknom [egyszer félévkor] pont az angol volt vagy véletlenről van szó.

Ugyancsak szerencsétlen véletlen, hogy hogyan érintkeztem először az idegen nyelvvel az óvodában, majd általános iskolában, majd gimnáziumban hogyan vészeltem át azt, amit merészeltek nyelvoktatásnak nevezni.

Emlékszem, óvodás koromban a szülők egy része kitalálta, hogy legyen fakultatív nyelvtanulás, ami nem tűnik annyira hülye ötletnek, viszont maga a kivitelezés egész egyszerűen tragikus volt. Kezdeném ott, hogy mindegy, hogy milyen fakultatív programról van szó, az óvodás gyerekek egy része egyszerűen nem meri megmondani a szülőnek, ha utálja az elfoglaltságot, amire járatják, aminek több oka is lehet, ezért a szülőnek erre különösen oda kell figyelnie, hacsak nem akarja megkockáztatni, hogy ilyen miatt valamit a gyerkőc egy életre megutáljon. Máig emlékszem, hogy a német nyelvtanulás valami olyasmiből állt, hogy főnevek német nyelvű megfelelőit kell bemagolni 4-5 évesen, természetesen úgy, hogy semmilyen fogalmi keret nem volt, amibe az ovisok ezeket a fogalmakat el tudták volna helyezni, ami minden tanulási folyamatban kulcs tényező. A szülők viszont elvilloghattak vele, hogy az ő gyerekük milyen korán kezd nyelvet tanulni. Ami pedig az egész kivitelezésében totálisan elhibázott volt, hogy olyan szülők kérték az ovis nyelvtanítást, akik nem vagy csak minimális szinten használták az idegen nyelvet, ahogy az én szüleim is!

Fejlődéspszichológiából a modellkövetés a nyelvtanulásban betöltött szerepe eléggé jól ismert, ahogy az is, hogy gyakorlatilag nincs annyira kicsiny gyermek, amelyik ne szúrná ki, ha a felnőtt minta, akár szülői, akár más felnőtt, valamilyen szempontból nem hiteles. Márpedig itt olyan szülők – na nem csak a saját szüleim – szorgalmazták ez a módszertanilag és minden más szempontból messze elhibázott nyelvtanulósdit, akik nem beszéltek idegen nyelven. Innentől komolytalan a gyerek számára az egész, legyen akármilyen kicsi is. Amikor a szülők, az ovónénik, majd később az általános iskolai tanárok az idegen nyelv fontosságáról beszélnek, holott ők maguk sem tudnak semmilyen idegen nyelven, nem látja a gyerek, hogy idegen nyelvű lapokat olvasnának, idegen nyelvű adót néznének, hatalmas csorbát szenved a felnőttek hitelessége. A jelenség hatása majdnem annyira pusztító, mint amikor a kezdetleges drogprevenciós programokban a 60-70-80-as években, majd később is olyanok beszéltek tiniknek ostobaságokat a drogok hatásairól, akiknek fogalmuk nem volt az egészről. A gyerkőcök azt tapasztalták a környezetükben, hogy a bátyus néha elszív egy zöldet, mégsem őrül meg, a nővére lánybúcsúkra bespurizva megy csapatni, azaz a gyerekek tapasztalatai nem igazolták azt, amit a drogprevenciós elődadáson hallottak. A következmény pedig, kultúránként eltérő mértékben ugyan, de még annál is súlyosabb volt, mintha egyáltalán nem kerültek volna szóba az iskolában a drogok – mivel nemzedékek nőttek fel, akik hiteltelennek látták azt, amit a drogokról hallottak és akitől hallották az iskolákban, majd éppen ezért hajmeresztő kockázatoknak tették ki magukat. IMHO ennek isszuk a levét máig, csak éppenséggel államonként, kultúránként eltérő, hogy mennyire gyorsan tudták a rendkívül káros beidegződéseket helyrerakni. Ha úgy tekintünk a nyelvtudás hiányára, mint a mobilitás hiányára illetve a munkaerőpiaci elhelyezkedést nehezítő hatásra, nem túlzás azt mondani, hogy ennek a hatása nemzetgazdasági szinten alighanem a káros szenvedélyek által okozott kárral vethető össze!

Amikor jött az általános iskola, német nyelvet választottam, abból is vittem haza életem első elégséges osztályzatát, ami nem tudom, hogy engem sokkolt jobban vagy az eredetileg pedagógusként dolgozó szüleimet, akik mintadiákot akartak belőlem faragni. Nem túlzok, de kicsit traumatizált, mert miután az ellenőrzőbe bekerült az osztályzat, órákig bóklásztam a városban és azon görcsöltem, hogy otthon hogy fogom kidumálni a dolgot. Ami pedig a német tanárnénit illeti… Azt mondják, hogy az idő mindent megszépít. Körülbelül úgy, ahogy az ember farka élete végéig nő… Ha ma találkoznék vele, nem nagyon lenne más kérdésem, mint az, hogy mi a jóégnek tanított általános iskolában. Ugyanis ha van két dolog, amit a tanárnő nagyon gyűlölt, az egyik az általános iskolások, a másik pedig maga a tanítás, a legkisebb hiába komolyan az volt, hogy nem tudott németül, mivel egy orosz szakosból sürgősségi jelleggel átképezni próbált spiné volt, akinek a gondolatától nem csak a nyelvóra előtt, hanem már aznap reggeltől rendszeresen gyomorgörcsöm volt.

reblog sprint azelsosprint nyelv nyelvtanulás fejlődéspszichológia pszicholingvisztika felzárkóztató nyelvhasználatGimnáziumban német és angol óráim voltak, a tanáraim jöttek-mentek és egyaránt akadt köztük tehetséges nyelvtanár és olyan is, aki tényleg komplett idióta volt, ezt a részt szerintem ugorjuk is át. Ja, azért annyira hirtelen ne. Ugyanis ami aztán tényleg feltette az i-re a pontot, ami a nyelvtanulást illeti, az a szóbeli érettségimen történt. A saját nyelvtanáromnál érettségiztem, aki adott egy tételt, amiben a rágógumigyártás történetéről volt egy rész, amit el kellett olvasni, majd saját szavakkal összefoglalni angol nyelven pár perccel később fejből. A dolog nem volt különösebben bravúros, mivel egyébként is jó és segítőkész tanár vizsgáztatott, de maga a felelet egyenesen szürreális volt. A vizsgáztató tanár mellett ugyanis ült egy másik nyelvszakos tanár, aki rendszeresen elröhögte magát, amikor belekezdtem egy-egy mondatba. Ismerős lehet a szituáció, amikor azt hiszed, hogy valaki ennyire kretén bunkó már nem lehet, aztán utólag esik le, hogy mégis. Felelet közben azt hittem egy ideig, hogy esetleg mögöttem lehet valami, ami annyira szórakoztató vagy szimplán csak bepiált az érettségi elnökkel, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem. Mindig akkor röhögött a képembe, amikor egy-egy elakadás után folytattam a feleletet. Tényleg rajtam röhögött! Ha van valami, amire nem számít senki 18 éves érettségiző lurkóként, na az alighanem az, hogy a szóbeli érettségije közben – amikor egyébként is van egy jóadag para – rajta röhög valaki, felelet közben.

Egyetemen persze nem volt mese, mint minden normálisabb helyen, a nyelvet egyszerűen tudni kell, különben eleve felkészülni sem lehet azokból a tárgyakból, amikből a jobb szakirodalom angol nyelven áll rendelkezésre.

Aztán összeszorított farpofával kerestem egy magán nyelvtanárt, aki lehet, hogy a többi tanítványánál sikerrel alkalmazta azt, hogy az Ezer kérdés, ezer választ című tematikus könyvből bemagoltat mondatokat, majd lecseszi őket, ha nem tudják pontosan visszamondani, nálam nem.

Nincs királyi út. Vagy mégis?

reblog sprint azelsosprint nyelv nyelvtanulás fejlődéspszichológia pszicholingvisztika felzárkóztató nyelvhasználatHa van még valami, ami makacsul tarja magát a nyelvtanulással kapcsolatos tévhitek közt, hogy csak megfeszített erővel, vérrel, verejtékkel lehet megtanulni egy idegen nyelvet. Szorgalom természetesen kell hozzá. Viszont más-más embernél más-más módszer lehet hatékony, amire viszont mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ha ez megvan, onnantól kezdve már feszültségektől mentes a nyelvtanulás. Lomb Katóra utalnék, aki azt vallotta, hogy a nyelvtanulás hatékonysága nagyon nagy részben attól függ, hogy a nyelvvel kapcsolatos szorongásait mennyire tudja valaki félretenni.

Én a könyvesboltban választottam néhány nyelvkönyvet, ami nem tankönyv, de van benne kitöltögetős rész, ami nem hagyja, hogy a figyelmem alábbhagyjon gyakorlás közben, majd azokat töltögettem ki, így nem csak az íráskészségemet fejlesztettem, hanem ezzel párhuzamosan a szókincsem is bővült. Nekem ez vált be. Másoktól hallottam, hogy nekik az, ha idegen nyelvet néztek felirattal. Megint mások beszéltek ahogyan tudtak, majd folyamatosan korrigálták a saját hibáikat. Ami fontos, hogy nettó tévedés kiindulni abból, hogy egy idegen nyelvet azokkal a módszerekkel hatékonyan lehetne tanulni, mint az anyanyelvünket, ugyanis az a nyelv elsajátításának egy speciális esete – elég csak azokra a kisgyerekekre gondolni, akik olyan nyelvet tanulnak, amiben szinte nem is érdemes hagyományos nyelvtanulási módszerekkel szabályszerűségeket keresni [úgy tudni, hogy az európai aggyal legnehezebben tanulható nyelv az inuit eszkimó], a gyerek mégis megtanulja szabályosan használni. Ismét eloszlatok egy hiedelmet: a NYEST.hu ugyan már többször foglalkozott a témával, de nem létezik olyan, hogy legnehezebb nyelv, csupán annyi mondható egy nyelvről, hogy egy bizonyos kultúrával és anyanyelvvel rendelkező számára a legnehezebben értelmezhető és elsajátítható.

Egyébként a jól megválasztott nyelvkönnyel és munkafüzettel történő tanulás nekem mindig bejött, csak azt követően használtam a netet is a nyelvtanuláshoz, amikor már elértem egy bizonyos szintet.

A nem latin írásrendszerrel rendelkező nyelvek esetén a legelején persze szintén tagmondatokat érdemes megtanulni, sokkal nehezebb valamilyen fogalmi keretbe helyezni őket. Így például az orosz és az arab írásjeleit csak úgy tudtam megtanulni annyira, amennyire, hogy kivágott papírsablonokon, majd papírsablonok nélkül rajzoltam meg a különböző betűket, ahogyan tanultam írni általános iskolában is. Azonban itt is jól megfigyelhető, az elsődlegesség, mint sajátosság, nevezetesen az, hogy a cirill betűket még hosszas gyakorlás után is akaratlanul annak megfelelően formáltam egy idő után, ahogy a latin betűket írtam, ha azokban volt hasonlóság, ilyen például a latin b és az orosz

ь

 

Ha valakinek csak nehézkesen megy a nyelvtanulás, először érdemes átgondolni, hogy megfelelő módszer-e az, amivel egyáltalán próbálkozik. Ezt sajnos a nyelvtanárok többsége sem tudja, csupán azt, hogy általában, a diákok többségénél mi hatékony. Miután ez megvan, le kell vetkőzni a nyelvtanulással kapcsolatos félelmeket, majd úgy nekifutni a feladatnak.

Elképesztően sok ostobaságot hallottam és olvastam a nyelvtanulással kapcsolatban az utóbbi néhány évben, azaz legyünk mindig kellően szkeptikusak, amikor valaki meg akarja mondani a tutit azzal kapcsolatban, hogy mi is az igazi jó módszer. Hogy kinek mi, alighanem nagyban függ attól, hogy az idegen nyelvvel való első találkozása milyen volt. Akit behatóbban érdekel, hogy miért is teljesen más műfaj egy-egy nyelvet beszélni, írni és olvasni, főleg, ha nem az idegen nyelvünk, a fent jelölt könyveket tudom ajánlani.

Kép: Wikipedia

0 Tovább
«
123