Rég volt már tabudöngetés, most meg ráadásul ki is kívánkozik belőlem néhány gondolat a sokat emlegetett informatikushiány kapcsán. Amit talán nem is kell előre jeleznem, hogy több helyen nem leszek diplomatikus, viszont őszinte igen.

informatikus hiány munkaerőhiány tabu élet állásinterjú HR

A magyar kockaszektorból mindent egybevetve több tízezer informatikus hiányzik, de azzal kapcsolatban sincs megbízható adat, hogy ez tízezret vagy ennek mekkora egész számú többszörösét jelenti. Amellett, hogy roppant mód unják már sokan a témát, engedtessék meg nekem egy roppant kínos kérdést: ha holnaptól kikerülne a munkaerőpiacra mondjuk húszezer valóban jól képzett informatikus, ideértve az IT-st, a fejlesztőt, a projektmenedzsert, a devops-ost, mégis honnan a halálból lehetne megfizetni? Írom: jelen bérviszonyok mellett sehonnan, az más kérdés, hogy kisebb hiány esetén a bérek hogyan változnának meg, valamint gyorsabban kibukna-e, hogy ki a kutyaütő és ki az, aki valóban ért is hozzá.

Csak benyomásom, de mintha egy területen minél nagyobb lenne a hiány, annál jobban jelentkezne az a súlyosbító tényező, hogy a valós tudással rendelkezőkkel szemben előnybe kerülnek azok, akik hatalmas mellénnyel úgy gondolják és azt mutatják, hogy mindenhez értenek, mire tényleg elhiszik róluk, mert a piac el akarja hinni valakiről, hogy ha már például kódolni nem tud fejlesztőként, legalább beszélni igen, aztán kapásból ő lesz a házi full stack developer, aki vérprofi módon tereli el a felelősséget, ha valamit nem kontár módon kellene megvalósítani.

A saját ismeretségi körömben a szakmai kompetencia és a bér valamint elismerés sok esetben semmiféle összefüggést, már úgy klasszikus értelembe vett összefüggést nem mutat. Ha a cég olyat nem talál, aki alkalmas egy feladatra, beéri inkább olyannal, aki tényleg el tudja hitetni mindenkivel, hogy az, azt viszont felejtsük el, hogy biztosan előnybe lenne az, aki követi azokat a klasszikus értékeket, mint a tudás vagy a szakmai alázat, ezek csak hosszú távon működnek.

Holott nem lenne nehéz felmérni az alkalmasságot, esetleg csak ezt követően megnézni, hogy ki mit hazudozik össze sokszor a LinkedIN-adatlapján. Ahogyan egy orvos sem nyilatkozhat azzal kapcsolatban, amikor megpályáz egy helyet egy külföldi magánklinikán, hogy mekkora VIP arcokat kezelt, informatikai területen is van olyan, amikor mindenki akkor alszik nyugodtabban, ha emberünk nem tünteti fel, hogy korábban hol és mit dolgozott, különösen, ha szabadúszóként csinált valamit. A kompetencia mégis mérhető lenne, bár ennek az általam instant kisütött módszertannak alighanem a döntő többség nem örülne. Mondani aztán lehet sokmindent, túl egyszerű is lenne az élet, ha az interjúban függően attól, hogy valaki milyen jellegű munkakört pályáz meg, már az első körben le lehetne vizsgáztatni az illetőt. Ennek persze biztosan nem örülnének, viszont számos érv hozható fel mellette.

informatikus hiány munkaerőhiány tabu élet állásinterjú HR

0x100. Eleve sokat mond, hogy hogyan viselkedik valaki olyan szituációban, amikor a tét relatív nagy és ott helyben kell valamit megoldani. Ideális esetben pedig a technikai interjút úgy lehetne összekalapálni, hogy a kérdésekre szinte biztosan tudja a választ az, aki ért hozzá és szinte biztosan ne tudja, aki pedig nem ért hozzá, ami bonyolultabb, mint amilyennek tűnik, de messze nem mondanám lehetetlennek.

0x200. IT-skillek: már ha egyáltalán annak lehet nevezni a következő néhány faék egyszerű kérdést, ami pont olyan, ami az előbbi feltételnek megfelel. Hanyas porton muzsikál az secure-IMAP4? Mi az EFS vagy éppen a Bitlocker működésének a lényege? Mi az a sticky bit? Mind-mind olyan, amire a kattintgatós hülyegyerek nem tudja a választ, olyan viszont szinte biztosan igen, aki rendszeresen utánanéz azoknak a dolgoknak, amiket használ, nem feltétlenül mainframe vagy hypervisor környezetben, hanem a saját gépén.

0x300. Fejlesztésben való jártasság. Lehet mondani ideig-óráig, hogy az elemi algoritmusok ismerete nélkül is felelősen részt vehet valaki összetett szoftverrendszerek fejlesztésében, csak én mondjuk eléggé régivágású gyerek vagyok ahhoz, hogy ez ne higgyem el. Függően attól, hogy a munkakör mennyire fejlesztésorientált, milyen egyszerű is lenne, ha a jelölt feladatként kapná, hogy egy általa választott rendezési algoritmust, egy bináris-keresőfát írjon le pszeudokódban vagy UML-modellel. Ha pedig emberünk ezer éve nem piszkált kódot és nem is nagyon lesz rá szüksége, akkor hozzá lehet vágni egy olyan feladatot, amit józan ésszel, de algoritmikus gondolkodással meg lehet oldani. Mentő kérdésként  pedig be lehet dobni egy folyamatábrát és egyszerű feladatleírással, amiről emberünknek el kell magyaráznia, hogy a folyamatábra hogyan írja le az algoritmust és hogy helyesen-e.

Na kérem szépen, ha az alapok megvannak, azt követően van értelme aktuálisan fancy metodológiákról, verziókövető rendszerekről, tervezési mintákról és hasonlókról beszélni, de valahogy ezt a sorrendet olyan mértékben sikerül elcseszni, hogy nagyobb helikopter az, aki a tököm tudja melyik módszertannak már dolgozott, meg látott már verziókövető rendszert, mint aki tud programozni.

0x400. Ha valaki nem örök vesztes, akkor azért utánalapozott olyannak is, ami az egyetemen nem kötelező tananyag. Vagy esetleg éppen az egyetem helyett tanult valami használhatót, amiről előre látható volt, hogy előbb vagy utóbb, de megkerülhetetlen része lesz annak, amit csinál. Nem kell mindent tudó atyaúristennek lenni a projektmenedzsment területén vagy éppen részletekbe menően tudni, hogy az üzleti elvárásokra milyen informatikai megoldásokat kínál a piac, ezek hogyan változtak időben, hogyan kapcsolódtak egymáshoz, az viszont elvárható kellene, hogy legyen, hogy legalább valami szemléletes képe legyen már róla játékosunknak. Ha nincs, az sokkal súlyosabb jelzés annál, hogy az adott területen éppen nem tanult semmit, azaz szimplán kimaradt neki: alighanem csak azt tanulta meg, amit lepofoztak rajta a vizsgán, az önképzéssel kapcsolatos szokások pedig nem igazán változnak. És akkor még nem is ejtettem szót azokról a fogalmatlan gyökerekről, szakirányú végzettség ide vagy oda, akik meg tényleg csak a buzzwordöket fossák és többször telepítettek Drupalt lopott skinnel pofátlan pénzekért, mint amennyiszer komolyan vehető szakkönyvet vettek a kezükbe.

0x500. Seggfejekkel dolgozni senki sem szeret. Ebben nagy meglepi nincs, teljesen érthető és indokolt, ha professzionális szempontokon túl értékelik azt is, hogy mennyire tud csapatban gondolkozni és dolgozni a játékos, na meg kommunikálni, amennyire kell. Viszont vegyük észre, hogy miközben valaki értelmesen választ ad egy kérdésre, abból azért ez leszűrhető. A kitűnő kommunikációs skillekkel meg el lehet menni egy olyan mesevilágba, ahol a kitűnő kommunikációs skillekkel írják a kódot, finomhangolják a szervereket, ütemeznek be egy projektet vagy matekozzák ki, hogy ilyen-olyan komponensek cseréje adott ráfordítás mellett az érintett szervezet produktivitását hogyan befolyásolja majd.

És akkor most feldobom a kínzó kérdést: kik vannak ezen a terepen igazságtalanul előnybe azokhoz képest, akik tényleg tudnak? Igen, nagyon sokszor a hülyébbek, hatalmas egóval.

informatikus hiány munkaerőhiány tabu élet állásinterjú HR

Egy ideális világban egy komoly játékost nem a cég választ ki, hanem a cég felvételizik nála, aztán ha megfelelt, majd lehet tárgyalni a továbbiakról. Ennek pedig van néhány igen kellemetlen sajátossága, ami a torzult piacból frappánsan levezethető. Ha valaki az egész életét végigtanulta és a fülébe jut, hogy valamiféle kutyaütő kontár mennyit keres főállásban, amint szóba kerül, hogy milyen bérre gondolt a játékos, nagyon nem szivesen fog alálicitálni annak, amennyit egy féltudású prosztó keres. Ha a jól képzett informatikus olyan összeget köhögne be az interjún, amennyit a tudása ténylegesen ér, a legelitebb helyeket nem számítva nem fizetnék meg belföldön, ebben biztos vagyok. Azaz ha valaki tud is, nincs mese, kénytelen újra beárazni magát, különben a szervezet inkább azt fogja választani, aki nyilván sokkal silányabb munkát ad ki a kezéből, de legalább olcsón vállalja.

És akkor el is érkeztünk egy remek dilemmához, nevezetesen, hogy milyen stratégia mentén mondjon intervallumot a pályázó bért illetően, ha tudja, hogy ha túl alacsonyat mond, esetleg nem fogja komolyan venni a cég, ha viszont átlépi azt a lélektani határt, amit már nem fizetnének meg neki, ugyancsak elvágja magát.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy életemben mennyiszer voltam állásinterjún, ezek közül egyszer olyan helyen, ahova nem hívtak, hanem én magam pályáztam meg. Az interjú végén felmerült, hogy van-e kérdésem, amire ugye az elképzelhető legrosszabb válasz, hogy nincs. Szóval ki is facsartam magamból valamit. Viszont akárhogy is töröm a fejem, egyszerűen nem tudtam volna olyat kérdezni, amire tényleg kíváncsi vagyok, de a kérdés alapján biztosan nem gondolta volna azt az interjúztató, hogy alá akarok kérdezni vagy amire kíváncsi lettem volna, bőven olyan információt, amit csak belsősnek mondanak el. Egyszerűen azért, mert alaposan utánanéztem előzetesen, hogy hova is pályázok. Ez meg ugye a másik dilemma. Feltételezzük, hogy az ember nem tömegesen jelentkezik a cégekhez - pontosabban ahogy előbb tisztáztam, a cégek felvételiznek nála akár a fejvadásza ajánl valamit, akár magától pályázik - ha pedig valaki nem totálisan gyökér, alaposan felkészül abból a cégből, ahova bemegy interjúzni. Viszont magamból kiindulva tényleg csak olyan kérdés marad, amit vagy ilyen vagy olyan okból nagyon nem praktikus a végén feltenni. De akkor mégis mit kérdezzek?

A jelenlegi környezetnek ha van valami előnye, az biztosan, hogy ilyen problémák a hülyéket nem érintik. Más pedig oldja meg, ahogy tudja, ha főállásban szeretne informatikai területen elhelyezkedni.

kép: imgflip