bardóczi ákos @post.r

Milyen mulasztás történhet egy megyei kórházban következmények nélkül, amiért egy pénzintézetben fejek hullanának? Ransomware támadás áldozatául esett a veszprémi kórház a hétvége folyamán, ahogy arról többek közt az ATV is beszámolt.

A ransomware-ek a kártékony programok azon típusa, amelyik tipikusan email csatolmányaként érkezik, majd ha a felhasználó kellően ostoba hozzá, hogy az ismeretlen feladótól érkező, ordítóan gyanus csatolmányt megnyissa, a zsaroló program települ a gépre és a helyben tárolt felhasználói adatok elérhetetlenné tételén túl nem ritkán elérhetetlenné tesz minden mást is, amit csak lát: hálózati meghajtókon, megosztásokon keresztül szinte mindent. Teszi mindezt úgy, hogy egy valóban erős titkosítással titkosítja a felhasználó fájljait. Ha a felhasználónak nem voltak biztonsági mentései, lehetőleg air-gapped, azaz hálózatról leválasztott adathordozón az adatairól, így járt. A kártevő kedvesen felajánlja, hogy a fájlokat ismét elérhetővé teszi, akkor, ha a felhasználó váltságdíjat fizet értük. Az ATV-s riportban elhangzottal ellentétben a váltságdíjat sosem bankszámlaszámra kell utalni, hiszen az azonnal visszakövethető lenne, hanem a deep web jó öreg, jelen tudásunk szerint gyakorlatilag visszakövethetetlen keményvalutájában, bitcoinban kell fizetni.

Vannak olyan ransomware-variánsok, amik annyira kifinomultak, hogy figyelmeztetik a felhasználót rá, hogy idővel a váltságdíj folyamatosan duplázódik, ami fokozza a pszichikai hatást, a felhasználó pedig fizet, jó esetben pedig valóban visszakapja az elérhetetlenné tett adatait, amit azonban semmi sem garantál.

Ahogy egy-egy gépen egyre nagyobb mennyiségű és egyre nagyobb értékkel bíró információ koncentrálódik, jól mutatja, hogy bizonyos zsaroló vírusok akár 2000 USD-nak megfelelő váltságdíjat is kérhetnek bitcoinban, nyilván teszik mindezt azért, mert bizony a felhasználók egy jókora részének már megér annyit az, hogy ne vesszen el végérvényesen az összes dokumentumuk, fotójuk, videójuk és egyéb fájljaik, amit valaha is készítettek, ha nincs róla biztonsági másolat.

A ransomware-ek terjedése olyannyira nem új jelenség, hogy az egyik kezdetleges változata már 2-3 évvel ezelőtt szabályosan letarolta a SOTE hálózatához tartozó több kutatócsoport gépparkját is, nem kímélve semmit, márpedig ha eleve költséges kísérleteket kell megismételni a biztonsági másolatok hiánya okán bekövetkező adatvesztés miatt, igencsak fájdalmas tud lenni.

A Debreceni Egyetemen nem túl rózsás a helyzet, ha külön körlevélben hívták fel a felhasználók figyelmét a múlt héten arra, amire korábban már számtalanszor, azaz hogy ne kattintsanak ész nélkül mindenre – persze ettől még fognak, egészen addig, amíg a saját bőrükön nem tapasztalják meg a kárt.

A helyzet már csak azért is igencsak súlyos, mert a vírusoknak olyan polimorfjai jelennek meg, amiket könnyen lehet, hogy az antivírus-termék nem fog kiszúrni azonnal, ráadásul ilyen vírus variánsok létrehozására még kitek is rendelkezésre állnak, azaz egy pusztító kártevő egy új változatának létrehozásához már már érteni sem kell a programozáshoz.

Visszatérve az eredeti hírre, túl sok konkrétum nem derül ki, nagyjából csak annyi, hogy valaki, feltehetően még csak nem is privilegizált, magasabb jogosultságokkal rendelkező felhasználó a veszprémi kórházban nem túl bölcsen megnyitotta mondjuk a nigériai főhercegtől érkező Viagrás árajánlatot, ami elég is volt hozzá, hogy földhöz vágja a teljes hálózatot, ezért a kórházi adminisztráció lényegi részét papír alapon kelljen végezni.

Kérdem én, miféle IT biztonsági házirend van érvényben egy olyan helyen, ahol egy mezei felhasználó hülyesége ekkora kárt tud okozni, de mégis? Ezek szerint vagy még nem hallottak a minimálisan szükséges jogosultságok elvéről, ami kimondja, hogy minden felhasználó egy adott rendszerben pontosan annyi jogosultságot kapjon, amennyi a tevékenysége elvégzéséhez szükséges, de egy grammnyival se többet vagy éppen hallottak az elvről, csak éppen betartani nem tudták. Mert feltehetően nem a rendszergazdák valamelyike vágta gallyra a hálózatot egy duplaklikkel, abban pedig szinte biztos vagyok, hogy azt, akinek a fertőzést köszönhetik, nemhogy felelősségre vonni nem tudják, de még azt sem tudják utólag megállapítani, hogy ki volt.

Ilyenkor körlevélben megy egy kis ejnye-bejnye, na meg figyelmeztetés azzal kapcsolatban, hogy tessék jobban vigyázni, az egység sugarú felhasználó pedig még mindig ott tart, hogy ő csak a munkáját végezné, erre jönnek ezek a csúnya számítógépes bűnözők, aztán izgalmasabbá teszik az életet. Hát nem! Amiatt, hogy ennyire tragikusan rossz a helyzet globálisan, a felhasználó is tehet. A felhasználók pedig nem veszik észre, hogy biztonságtudatosság nélkül használni a gépet olyan, mintha sosem zárnák a házuk, na meg kocsijuk ajtaját, mert csak az hibáztatható, aki betör a házba vagy elköti a verdát.

Kicsit előreszaladok – még néhány hónappal ezelőtt beszéltem egy, a hazai bankok informatikai biztonságával foglalkozókat tömörítő szervezet egyik vezetőjével, akit arról kérdeztem, hogy világos, hogy a felhasználók ennyire tompák voltak 10, 15 vagy 20 évvel ezelőtt, de hogy lehet, hogy ez gyakorlatilag semmit sem változott, csak éppenséggel ma már nem MSN-üzenetben jön az áldás, hanem Facebook-linkek formájában vagy email csatolmányként. Mire jött a válasz, amihez túl sokat nem is tudnék hozzátenni: miért feltételeznénk, hogy az emberek változnak?

És valóban: magatartástudományi ismereteim fényében röviden én is csak annyit tudok mondani, hogy a biztonságtudatos magatartást csak akkor lehet elvárni a felhasználóktól, ha tartanak a felelőtlenségük következményétől.

Általános összefüggés, hogy egy szervezetben minél inkább közvetlenül kifejezhető pénzben és minél látványosabb egy breachből adódó kár, a szervezetre annál szigorúbb standardok vonatkoznak, nem csak technikai szempontból, hanem emberi oldalról szintén. Gondoljunk csak a légi irányításban használatos szoftverrendszerekre vagy az ipari vezérlőrendszerekre, ahol egy-egy IT-politikával egybefüggő mulasztás, szoftverhiba vagy sikeres informatikai támadás emberéletekbe kerülhet, míg egy pénzintézet esetében is a szervezet saját bőrén érzi, ha az informatikai rendszerben meghibásodás történik.

Nem véletlen, hogy minden, úgymond rázósabb területen saját iparági standardokat alakítottak ki és tartatnak be annak érdekében, hogy az informatikai eredetű kockázatokat és károkat minimalizálják. Ezek a standardok annál inkább belemennek a részletekbe, minél inkább kritikus infrastruktúrát kell védeni. Hogy az Olvasó is képbe legyen: külön forgatókönyvek és szabályzatok deklarálják, hogy a biztonsági mentéseket hogyan kell kezelni, milyen szabályok vonatkoznak a biztonságos felhasználói azonosítására, a felhasználók magatartására, a szervezeten belüli információcsere részleteire és így tovább.

Ami viszont a lényeg: még a leginkább penge módon kidolgozott, sokezer oldalas szabályzatok sem érnének semmit abban az esetben, ha a szabályok megszegése nem lenne szankcionálva. Rémes leírni, de a felhasználók közt még azok is, akik egyébként a kockázatokkal tisztában vannak, nem értenek a szép szóból, a szabályok betartatása pedig a cég IT biztonságáért felelős CISO-k számára állandó, lassacskán már az egyik legfajsúlyosabb kihívást jelenti. Nem csoda, hiszen ha egy relatív alacsonyabb beosztásban lévő alkalmazott hibájából történik meg a baj, belső vizsgálatot, fegyelmit lehet indítani ellene, el lehet bocsátani, esetleg a törvény előtt is felelnie kell, viszont sokkal bonyolultabb a helyzet akkor, ha az, aki a hibát elköveti, középvezető vagy éppen felsővezető, akit érthetően nehezebb felelősségre vonni.

Ezen a területen a néhány évvel ezelőttihez képest jelentős fejlődés, hogy a CISO-k egyre több helyen már közvetlenül a menedzsmentnek számolnak be, ezen kívül a cégek felsővezetői is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az informatikai biztonságnak.

Nemrég hallgattam egy kitűnő előadást azzal kapcsolatban, hogy egy nagy-nagy banknál hogyan is történik az informatikai incidensek kezelése és általában mik a tipikusan elkövetett hibák. Bizarr vagy sem, de megkísérlem összehasonlítani tényleg csak néhány ponton, hogy mik a legmarkánsabb eltérések a példánál maradva pénzintézeti környezetben működő IT infrastruktúrák üzemeletetése és használata, valamint sokkal köznapibb helyeken, azaz például kisvállalkozásoknál, közoktatási vagy felsőoktatási intézmények háza táján.

Felhasználói azonosítás

Ha van valami, amivel napi rendszerességgel ki lehet kergetni a világból a rendszergazdát vagy a IT biztonsági főnökök, az egyik ez. Hiába a megfelelően erős jelszavakkal kapcsolatos ajánlások valamint konkrét előírások, nap, mint nap előfordul, hogy az egyik felhasználó a másiknak kényelemből odaadja a felhasználói nevét és jelszavát. Fájóan hosszú lenne boncolgatni, hogy elvi szempontból is miért hatalmas hiba illetve kockázat, még abban az esetben is, ha egy magáncélra használt, súlytalanabb webes szolgáltatásról lenne szó, nem még hogy valamilyen munkahelyi belépésről. Ha egy alkalmazott a másik nevében végez nem kívánt műveleteket vagy éppenséggel akaratlanul pont akkor fertőzi le a gépet valamilyen kémprogrammal, utólag nyilván megállapíthatatlan, hogy az egyik vagy  a másik alkalmazott hibázott, azaz kinek kellene elvinni a balhét. Pénzintézeti környezetben az ilyet szigorúan szankcionálják, ezen kívül további lépéseket építenek az azonosítási folyamatba a jelszó mellett, de én még olyanról nem nagyon hallottam, hogy valakit felelősségre vontak volna azért, mert a hozzáférési adatait kölcsönadta valakinek. Egyébként van pozitív példa is: az egyik nagy hazai egyetemen az ilyenért a felhasználó felkerült az informatikai szolgáltató központhoz, géptermekhez vezető hülyetáblára, ezen kívül be sem léphet egy ideig.

Ismertté vált szoftverhibák javítása, rendszeres frissítések

Ideális esetben az IT team amellett, hogy technikai szinten meghatározta a biztonsági házirendet [jogosultságok kiosztása szerepkörök szerint, tűzfalkonfiguráció, APT-védelem, stb.] néha rá is néz a tűzfal naplófájljaira és kiszúrja a gyanus műveleteket, amiket ma már fejlett naplóelemző alkalmazások segítenek. Ha pedig megtörtént a baj, például egy szoftverhibát kihasználva feltörték a céges aloldalt, nem csak visszaállítja azt az eredeti állapotába, hanem megszünteti azt a sebezhetőséget jelentő beállítást vagy szoftverhibát, ami azt lehetővé tette. Ehhez képest például a feltört weboldalak esetén a helyreállítás megtörténik ugyan, viszont a tartalomkezelő rendszerben benne marad ugyanaz a hiba, ami lehetővé tette a sikeres támadást egy kisebb szervezet esetén.

A néhány héttel ezelőtti előadásban viszont az is szóba került, hogy esetleg az IT-staff nagyon nem szivesen nyúl egy megtorpedózott alrendszerhez a helyreállítást követően, mivel tartanak a hibajavítás idejére eső kiesés következményeitől. Mivel egy komolyabb rendszerben egy hibát nem elég pusztán javítani, hanem a módosított rendszert teszteken, közelebbről, unitteszteken, rendszerteszteken, állapotátmenet-teszteken, keresztül kell ellenőrizni, ami sokszor akár több időt is igénybe vehet, mint maga a fejlesztés vagy a bugfix.

Azt pedig egy pillanatig se felejtsük el, hogy bizonyos rendszerek időleges kiesése az üzletfolytonosságot veszélyeztetnék, még néhány perces kiesés sem fogadható el. Márpedig hiába van tartalék rendszer arra az esetre, ha egy ilyen kritikus fontosságú rendszer leállna. A hibajavítás sokszor nem oldható meg leállítás és újraindítás nélkül, ha pedig a leállítás idejére a tartalék rendszert indítják el, az értelemszerűen ugyanazt a sebezhetőséget tartalmazza és azzal fog futni, a karbantartás ideje alatt így arra az időre a sebezhetőség is kihasználható. Akár a 22-es csapdája, nem? Nem csoda, hogy igen kackiás általános, de magas szintű vagy kimondottan iparági jellegzetességekre szabott protokollok vannak előírva az ilyen esetekre.  

A magas szintű informatikai biztonságot igénylő iparágakkal párhuzamosan persze kialakult azoknak a minősítéseknek a rendszere, ami sokszor beugró ahhoz, hogy valaki ilyen típusú feladatot lásson el. Ezek közül a legismertebbek az ISACA, az EC-Council, az Offensive Security certijei, vagy éppen a GIAC minsőítései, amiket megszerezni nem könnyű persze, viszont jóval nagyobb értékkel bírnak, mint a hagyományos tudományos fokozatok.

Másik gyakori hiba, a megfelelő biztonsági mentés hiánya

A biztonsági mentés, akár kézzel kell végezni, akár automatizálva van, amilyen lélekölő, annyira hasznos, ha egy megsérült rendszer adatait mentésből kell helyreállítani. A leggyakoribb probléma természetesen az, hogy nincs használható biztonsági mentés vagy éppenséggel van, de az annyira régi, hogy látta az élő Lenint, ilyen módon nem sokat ér. A legtöbb helyen nincs is policy azzal kapcsolatban, hogy a biztonsági mentést milyen gyakran, hogyan, kell elkészíteni, ahogy persze szankcionálva sincs, ha egy súlyos adatvesztés után az egyszeri rendszergazda nem tudja elvégezni a megfelelő helyreállítást. Banki környezetben természetesen ez is máshogy működik.

Ha mentésről van szó, mondanom sem kell, itt is egy nagyon szerteágazó, kérdések áradatát felvető témáról van szó. Például nem elegendő rendszeresen biztonsági mentéseket végezni, azok sértetlenségét, működőképességét is ellenőrizni kell.

Nincs vagy hiányosan van előírva, hogy a felhasználók hogyan kezelhetik az IT-eszközöket és magukat az információkat

Nem, most tényleg nem csak arra gondoltam, hogy a legócskább social engineering támadásokkal szemben is védtelen a cégek és közintézmények többsége.
Kicsit is normális helyen háztáji szerveren vagy megbízható privát felhőben történik a céges információk tárolása és kezelése, ahogy maga a céges kommunikáció is, ahogy a cloud technológiák évről évre egyre olcsóbbak váltak.

Annak ellenére, hogy a cégek az igényeknek megfelelően saját levelezéssel, tárhellyel, vagy akár komplett ERP-vel rendelkeznek, nagyon gyakori, hogy céges adatokat küldözgetnek át az alkalmazottak egymásnak kommersz, ingyenes levelezőrendszerekben, de olyat is hallottam már, hogy egy közösségi szolgáltatást használtak ilyenre. A rendszergazda, ha tud is róla, jó esetben legalább valamiféle képe van azzal kapcsolatban, hogy ez mekkora kockázattal jár, mégsem nagyon tud mit tenni ellene.

Mielőtt úgy gondolnánk, hogy csak a közvetlenül pénzzé tehető adatvagyon egy részét használó felhasználók jelentenek kockázatot a fegyelmezetlenségükkel, képzeljük el, hogy egy nagy szerkesztőség újságírója kényelemből valamilyen ingyenes kommersz levelezőrendszert használ, amikből meg sok esetben végképp nem nehéz észrevétlenül szivárogtatni az információt jelszólopással, kémprogrammal, akármivel, viszont mivel a postafiók nem a céges rendszerhez tartozik, a rendszergazdának esélye sincs észlelni ezt. Ebben az egyszerű példában képzeletbeli újságíró barátunk veszélybe sodorhatja az informátorait, lenyúlhatják a postafiókjából a mástól hozzá érkező kéziratokat és így tovább. Csak a fantázia szab határt annak, hogy mekkora kavar lehet abból, ha házon kívülre viszik a céges adatokat, mivel a felhasználók egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az nem az ő tulajdonuk, hanem a cégé!

Viszont nem egy esetet hallottam, amikor a céges eszközöket egyáltalán nem használták, ráadásul az egyik legnagyobb magyar, tartalomszolgáltatással foglalkozó cégénél. Ezt ismétcsak úgy lehetne kivédeni, ha következetesen szankcionálnák a cégen belül, ha valaki céges adatokat nem az arra fenntartott infrastruktúrán kezel. Ezen kívül persze, nagy szerepe van annak, hogy az alkalmazottak kapjanak biztonságtudatossági tréninget, már ahol egyáltalán tudják is, hogy mi az, még ha bizonyos szempontból egyre nehezebb is. Kevin Mitnick nem mondott nagy újdonságot azzal, amikor azt mondta, hogy a felhasználók a biztonsági előírásokat akkor fogják betartani, ha látják annak az értelmét. Viszont manapság már a támadások olyannyira szofisztikálttá váltak, hogy az az átlagos felhasználónak túl bonyolultak, amit csak úgy lehet kompenzálni, ha technikai módszerrel korlátozzák, hogy a felhasználó mit tehet meg és mit nem, ahogy írtam, a jogosultságok kiosztását meg kell, hogy előzze a szerepkörök pontos meghatározása.

Fontos megjegyezni, hogy ha a belső használatra szánt eszközök nem eléggé rugalmasak, stabilak és felhasználóbarátak, ahol ezt szankciómentesen megtehetik, az alkalmazottak Gmailt, Google Docst, Dropboxot és hasonló kommersz eszközöket fognak használni a céges adatok kezeléséhez is. Ezzel értelemszerűen menedzselhetetlenné válik a cég információáramlása, megnehezíti az incidensek vagy éppen az adatszivárgások, azaz DLP-k megelőzését kivizsgálását. Ráadásul ezek a közkeletű ingyenes szolgáltatások formálisan semmiféle felelősséget nem vállalnak a náluk tárolt felhasználói adatokért, az azok elvesztéséből adódó károkért, gyakorlatilag pedig egész egyszerűen nem elég biztonságosak. Nem, még akkor sem, ha a fél világ arról cikkezik, hogy azok.

Mit tehet mégis egy közepes méretű vállalat, amelyik nem foglalkoztathat CISO-t főállásban, a céges rendszergazda tehet szert csak úgy olyan szintű tudásra, mint egy CISO, ugyanakkor szeretné biztonságban tudni az általa kezelt információkat? Külső szakértőt megbízni mindenképp ajánlott, akivel együtt a házirendet ki tudják dolgozni és időnként felül is tudják vizsgálni.

Ez persze szubjektív, de szerintem a dolog legérdekesebb része, hogy hogyan építsenek a házirendbe olyan részt, ami kimondottan azzal foglalkozik, hogy az emberi tévedésből, mulasztásból, figyelmetlenségből vagy social engineering támadások kiküszöbölhetőek legyenek és azt tényleg mindenki tartsa be.

Ahogy írtam, annál hatékonyabb a megelőzés, minél inkább ismert a támadások kivitelezésének módja.

Amit rendkívül hasznosnak találtam a Social Engineering Penetration Testing – Executing Social Engineering Pen Test, Assessments and Defense kötet végén található cheat sheetet, ami kellő részletességgel, ugyanakkor áttekinthetően mutatja a social engineering támadások általános sémáját.

Idén jelent meg ebook formájában ingyenesen letölthető kiadványként a Navigating the Digital Age – The Definitive Cybersecurity Guide for Directors and Officers kötet, kimondottan cégvezetőknek, ami a legfrissebb tények tükrében foglalja össze az informatikai biztonság fontosságát.

Igen ám, csakhogy a cégek felsővezetői könnyen lehet, hogy nem szivesen futnak neki egy közel 400 oldalas könyvnek, így gyakorlati szempontból talán még jobbak azok a Dummies-füzetkék, amit különböző gyártók támogatásával jelentetnek meg rendszeresen és ugyancsak ingyenesen letölthetőek. Ha pedig a cégvezetők a szükséges mértékben értik a cég vérkeringését jelentő IT-rendszerek működését, jobban megértik egymást az informatikai csoporttal. Ilyen ingyenes kiadvány például a Cybersecurity for Dummies, a Network Security in Virtualized Data Centers for Dummies, a Mobile Security for Dummies, az Advanced Endpoint Protection for Dummies vagy éppen a Paloalto mellett a Fortinet által támogatott Dummies-könyvek, mint a Unified Threat Management for Dummies,
csak hogy a legfrissebb információkat tartalmazó kiadványokat említsem, amiket egy-egy elfoglalt cégvezető szivesebben vesz kézbe nyomtatva, mint egy jóval vaskosabb kiadványt.

Az IT-seknek szükséges könyvek ára sokszor be van építve egy-egy képesítés anyagába.

A magyar nyelvű, frissen megjelent könyvek közül átfogó műként a Vállalati információs rendszerek műszaki alapjait találtam a legjobbnak, ugyan annak tartalma már túlmutat a menedzsment tagjai számára szükséges ismereteken.

Lényeg, hogy bárki, de tényleg bárki indíthatja, csak pénz kérdése. Csak a feketepiacon be kell boltolni egy ún. botnet hálózatot, amiről volt szó korábban. Azaz olyan fertőzött gépek tömegét, ami egy Command and Control szerver irányításával, tipikusan a fertőzött gépek tulajdonosainak tudta nélkül képes támadást indítani egy adott célpont felé.

Hatósági eljárásokkal kapcsolatos információkat közölni ugyebár bőven törvénysértő lehet, de jelen esetben rólam van szó, azaz úgy írok róla, mint magánügyről.

Ha valakinek nincs meg: Kozma Réka az a büntetőjogász, aki a Pécsi Tudományegyetem jogi karán szerezte a diplomáját, már komolyan nem is tudom, hogy mikor, de feljelentettek rágalmazásért, amikor az nem jött be, - mondjuk tényleg nem is rágalmaztam senkit - akkor feljelentett még egyszer zsarolásért, amit szintén instant elvérzett, mivel hogy gyorsan túlessünk a dolgon, én, mint nemhivatalos vádlott-jelölt bizonyítottam, hogy nem zsaroltam meg. Mármint nem én őt. Legújabban Kozma Réka a zsarolási feljelentéshez használt keresetlevelet újrahasznosítva feljelentést tett ellenem becsületsértés miatt. A harmadik feljelentés egyébként kicsit büdösnek érződhet, mert a Pécsi Járásbíróság átpasszolta a Pécsi Törvényszéknek, amelyik másodfokon megnézte és úgy döntöttek, hogy átpasszolják a Szigetvári Járásbíróságnak. A Szigetvári Járásbíróság szintén nem vállalta be az eljárás lefolytatását, ezért visszapasszolta a Pécsi Törvényszéknek, amelyik ha jól értem, visszaküldte a Pécsi Járásbíróságnak, amelyik megküldte a Komlói Járásbíróság felé, így az eljárást a Komlói Járásbíróság indította meg Kozma Réka magánvádja alapján. Ha nem tudtad követni, nem baj, mert én sem nagyon.

Minő manír, hogy a bíróság ugyanazokat a doksikat kapta meg a bizonyításhoz, amit anno a szigetvári rendőrségen ismertettem, ahol megállapították, hogy nem történt bűncselekmény, meg semmilyen törvénysértés. Legalábbis én nem követtem el ellene.

Ha esetleg többet szeretnél tudni Kozma Rékáról, egyszerűen keress rá a nevére a neten.

Ja, ha Nyuszimuszi esetleg majd negyedszer is nekifutna a pernek Tökfejjel vagy nélküle, előtte érdemes átolvasni ezt a karácsonyi posztom, ha pedig postán küldtök valami szart már megint jó távol, a bejelentett lakcímemre, a borítékra legalább írjátok rá jeligeként, hogy "jehova", köszi!

Ja, jut is eszembe, nem kell bombázni a blogszolgáltatót ügyvédi fenyegetésekkel, ha esetleg eltűnne a poszt, elérhető még a Tumblr-ben, a Blogspoton, na meg a Wordpressen is.

Jehova, Jehova, Jehovaaa! xDDD

A Belügyminisztérium közlése szerint a hétvégén szervezett támadás érte a kormányzati és akadémiai hálózatok bizonyos részeit, aminek következtében több kormányzati portál elérhetetlenné vált. Túl sok konkrétum még nem derül ki az esettel kapcsolatban, van pár érdekes aspektusa a dolognak, amit alighanem máshol nem olvashattál még, viszont fontos vagy egyszerűen csak érdekes. Ezeket gyűjtöttem most össze egy csokorba.

Ugyan hivatalosan nem írták le sehol, valószínűleg elosztott túlterheléses támadásról van szó. Ennek tipikus esete, amikor egy nagyteljesítményű, nagy sávszélességhez hozzáférő kliens gép, sokkal gyakrabban viszont teljesen átlagos teljesítményű, otthoni, fertőzött gépek tömegesen megszólítják a szervert egy ún. SYN_SENT adatcsomaggal, ami jelzi a szerver felé, hogy egy kliens szeretné felvenni vele a kapcsolatot. A szerver erre küld egy fogadást jelző választ, viszont a kliens ebben az esetben ezt a választ meg sem várja, hanem további SYN-csomagokat küld a szerver felé, aminek következtében a szerveren – vagy más hálózati eszközön – annyi félig nyitott kapcsolat lesz, hogy a kiszolgáló a legitim kéréseket sem fogja tudni kiszolgálni. Ha egy webes frontendet, röviden webhelyet ér egy ilyen támadás, csak annyi látszik, hogy a webhely egyszerűen nem érhető el. Természetesen a SYN-flood attack ellen többféle védelem is rendelkezésre áll, mint amilyen a SYN-sütik alkalmazása vagy egyszerűen nagy teljesítményű terheléselosztó hálózatok használata, egyik módszer sem tökéletes, másrészt nem olcsó. A szabályos kapcsolatfelvétel és a SYN-flook közti különbség ezen az ábrán látszik.

normál esetben

SYN-flood támadáskor

Tegnap rászántam olyan 10 percet, hogy a támadás előkészületére utaló nyomokat keressek, és nem találtam semmi használhatót. Szinte biztos, hogy a támadást nem valamilyen, a sajtóból jól ismert maszkos hülyegyerekek csoportja követte el egy botnet hálózat segítségével, azaz valóban szervezett támadásra lehet gyanakodni, amikor a támadók többek közt nem teszik ki a kirakatba, hogy milyen kemény gyerekek.

Amit ilyen támadásoknál nem lehet elég alkalommal kiemelni, hogy a támadás konkrétan webes frontendeket érintett – legalábbis egyenlőre úgy tűnik – azaz webhelyek váltak elérhetetlenné, ami kétségkívül látványos, de legfeljebb kellemetlen, komolyabb kockázatot nem jelent, hiszen csak webes felületek álltak le, nem pedig nagyon fontos vagy kritikus infrastruktúrát érintő rendszerek. Az utóbbit egyébként alighanem nem közölnék, hogy ne keltsenek pánikot.

Azt szoktam mondani, hogy nem hiszek a konteókban: leszámítva azokat a konteókat, amik tetszenek. Hogy-hogynem, a Magyar Telekom részvényeinek árfolyama a BÉT-en keddtől a pénteki tőzsdezárásig körülbelül 440 HUF-ról 460 HUF-ra emelkedett. Ez legalább durva, hogy ennyire nagyot és ennyire gyorsan nem emlékszem, hogy valaha is változott volna a MT-részvények árfolyama, arról nem is beszélve, hogy a pénteki tőzsdezáráskor az árfolyam 3 éves csúcsot ért el! Oké, de hogy jön ez ide? Úgy, hogy pongyolán fogalmazva a kormányzati rendszerek, függetlenül attól, hogy frontendről van szó vagy sem, néhány kivétellel szegről-végről a Telekom hálózatán lógnak. Nem zárom ki, hogy olyan környezetet teremtettek, ami miatt az árfolyam szép magasra nőtt, majd ehhez igazítottak egy hétvégi támadást, ne legyen igazam, de alighanem hétfőn az árfolyam hatalmasat fog bukni, amin igencsak jól keres majd az, aki mondjuk alaposan bespajzolt CFD-ből.

Természetesen az is lehet, hogy az árfolyam egyébként is felment volna a héten, majd valakik pont ezért most indítottak támadást a jórészt Telekom-gerinchálózaton lógó infrastruktúra ellen. Több helyen lehetett olvasni, hogy pont a Telekom hálózatából volt elérhető pár oldal, amikor a többi hálózat felől nem, ennek megfelelően az érvelésem sántít. Igen ám, viszont itt nyilván nem csak a lakossági Telekom-elérésről van szó, hanem például a T-Systemsről és egyéb, Telekom tulajdonában lévő rendszerekről, amiket javarészt használ a kormány.

Az előzőhöz kapcsolódik, hogy alighanem többen gondolják úgy, hogy az elosztott túlterheléses támadások bonyolultak és drágák. Persze, minél bonyolultabbak, annál drágábbak, viszont alapvetően a feketepiacon relatív olcsón lehet bérelni olyan botnet hálózatot, amivel szinte bármilyen izmos rendszer megingatható. Ha valaki a várható árfolyamkülönbségből komoly összeget kaszál majd, annak ezt kifizetni tényleg aprópénz.

Lehetett olvasni olyat is, hogy a kormany.hu No-go zónákkal kapcsolatos aloldalát annyian hivatkozták a világsajtóban és több más helyen, hogy végülis legitim hálózati forgalom miatt feküdt meg a rendszer. Ha a frontendet érte a támadás, ez eléggé valószínűtlennek tűnik, mivel a kvota.kormany.hu perpillanat a 87.97.76.245 címre mutat, míg a kormany.hu a 84.206.102.195 címre azaz teljesen eltérő alhálózaton vannak a webszerverek és – legalább formálisan - eltérő szolgáltatónál van a két webes frontend. A Hungarneten ilyen mértékű megugrott forgalmat 
szerintem ez nem magyarázza

Természetesen az is lehet, hogy valamilyen spéci útválasztási sajátosságot vagy éppen az azt kiszolgáló névszervereket érte a támadás /*amiknek a TTL-jét szerintem nem túl bölcs 5 percre beállítani*/. Ha ez történt, akkor a kormany.hu-hoz tartozó névszerverek elérhetetlenné válásakor a kvota.kormany.hu is elérhetetlenné vált, mivel az nem rendelkezett saját névszerverekkel, hanem a kormany.hu-hoz tartozó névszerver alá van betéve.

A névszerverek megfúrása nem is olyan valószínűtlen, mivel ha azoknak a kiszolgált DNS-értékeit valóban csak 5 percig gyorsítótárazták – ez az a mechanizmus, amikor a névszerver több köztes lépésben megmondja a látogatónak, hogy egy-egy oldalt melyik IP-címmé kell feloldani - akkor érthető, hogy hogyan szállt el több oldal egyszerre. Megjegyzem, attól, hogy a sok-sok kormányzati oldalt kiszolgáló elsődleges névszerverhez egy IP-cím tartozik, még nem jelenti azt, hogy amögött egyetlen vas zakatolna, alighanem egy load balancer, azaz terheléselosztó, a valódi névfeloldásokat nyilván több gép végzi, legalábbis jó esetben. Arról nem is beszélve, hogy eleve névszerverből három szolgálja ki például a kormany.hu-t. Ugyan nem kizárt, hogy valóban nem terheléselosztó, hanem egy, ámde nagy teljesítményű szerver, ha így van, az több, mint kínos, mivel a komoly névszerverek hosztnevéhez ritkábban több IP-cím tartozik vagy csak egy tartozik ugyan, de az csak továbbpasszolja a tényleges feladatot a háttérben lévő gépeknek, amik már nem látszanak.

Képek: Wikipedia

Ízetlen áprilisi tréfának tűnik, de úgy fest, hogy sajnos nem az. Az elmúlt néhány hónapban az FBI saját fejlesztésű eszközkészlettel megoldotta, hogy azoknak a felhasználóknak a tevékenysége is követhető legyen, akik a világ legnagyobb deep web hálózatán, a TOR-on keresztül neteznek, döntő részben a TOR hordozható böngészőjében lévő sebezhetőségek kihasználását lehetővé tevő exploitok segítségével. Pontosabban nem néhány hónapja vált lehetővé, hanem most kapott ismét nagyobb visszhangot. Több ezer bűnözőt kapcsoltak le, többek közt több, mint ezer, pedofil tartalmakban nagytételben utazó jómadarat. Érdemes megtorpanni egy pillanatra és észrevenni, hogy ennek kapcsán még a legbigottabb picsogók sem problémáztak azon, hogy szegény pedofiloknak az FBI titkos információszerzésen keresztül megsértette a magántitok integritásához való jogát.

Sebezhetőségek minden szoftverrendszerben vannak, természetesen nagyon sok esetben nem ismertek, így nincsenek is kijavítva, ha pedig nincsenek kijavítva, akkor értelemszerűen azon keresztül a szoftver működése befolyásolható a már említett exploitok segítségével, ahogy tette ezt az FBI is többek közt pedó tartalmakat terítő és letöltő felhasználók azonosítására. A sebezhetőségeket az FBI nyilván nem hozza nyilvánosságra, hiszen ha befoltoznák ezeket a biztonsági réseket a TOR fejlesztői, értelemszerűen a későbbiekben nem lehetne nyomozati eszközként felhasználni.

Hogy-hogynem, egy bíró gondolt egyet, majd olyan határozatot hozott, amiben kvázi kötelezte az FBI-t arra, hogy adja ki az exploitokat – most figyeld! – azzal az indoklással, hogy jobban megérthessék ezeknek a működését. Vágod! Egy bíró! Amelyiknek egy-egy szakértő sokszor a tengeren túl is órákon keresztül magyarázza a legelemibb fogalmakat is, aztán ha a bíró nem érti, egyszerűen kiszedi a bizonyítékok közül, mert megteheti. Egyébként Magyarországon is élet-halál kérdés lehet, hogy az igazságügyi szakértő vagy akként eljáró szakértő tanú úgy adja elő a következtetéseit, hogy azt a bíró azonnal megértse, különben gyakorlatilag nem ér semmit az egész, ez pedig messze nem egyszerű feladat.

Szóval nekiment egy bíró az FBI-nak. Az USA viszont nem Magyarország, szerencsére: nem az van, amit a bíró mond és kész.

Az FBI megtámadta a bírósági határozatot a DOJ-nél ami kábé az ottani igazságügyi minisztériumnak felel meg, azzal az indoklással, hogy az FBI kötelességszegést követne el azzal, ha felfedné, hogy pontosan hogyan is fülelt le több ezer bűnözőt.

Akár az általános etika, akár a szakmai etikai, akár a normális ész azt diktálja, hogy az FBI csak nyertesen jöhet ki a történetből, hiszen ahogy írtam, a titkos adatszerzés eszközei többek közt attól titkosak – na meg hatékonyak – mert a bűnözők úgymond nem tudnak számolni vele. Viszont érdemes eljátszani azzal a hajmeresztő gondolattal, hogy az FBI mégis elbukja az esetet, ekkor viszont később esetlegesen minden hasonló bírósági eljárás során precedensként lehetne hivatkozni arra, hogy a nyomozó hatóság a titkos adatszerzés pontos módját köteles felfedni, ami aztán tényleg a nettó őrület lenne. Márpedig az USA-beli jogban jártas jogászok szerint még ez is simán előfordulhat egy olyan államban, ahol minden veszélyes baromsággal pert lehet nyerni, ami alól nem jelentenek kivételt a legkomolyabb kormányhivatalok sem. Néhány nevezetes eset:

1. Charles Katz vs FBI,  
2. Riley vs Kalifornia

IMHO ezért sem ítélhető el, hogy a Snowden-cirkusz előtt a legfőbb rendvédelmi szervek illetékesei, inkább a csillagokat is lehazudták az égről a titkos információgyűjtéssel kapcsolatos kérdésekben.

Mire összeszedtem volna sztorit, beelőzött a thehackernews.com, de azért írom a lényeget.

Az USA Today egyik keménykötésű tényfeltáró újságírója még februárban twittelte, hogy Robert J. Bryan bíró nekiment az FBI-nak, a T. Bíróúr érvelése viszont finoman fogalmazva gyenge lábakon áll. Az üggyel összefügg, hogy az FBI lekapcsolt egy Jay Michaud nevű gyermekpornográfiában utazó pofát, viszont ahelyett, hogy a szervereket azonnal lekapcsolták volna, felkészült nyomozó hatósághoz illendő módon inkább hagyták még 1-2 hétig futni, hogy FBI megfigyelhesse azt, ami mondanom sem kell, valóságos aranybánya volt a nyomozóknak, hiszen továbbra is odajártak a pedofilok.

Az FBI egyébként a semmitmondó nevű NIT, azaz Network Investigative Technique eszközkészlet egy részét átadta Vlad Tsyrklevich malware-elemzőnek, aki nem tudta sem megerősíteni, sem cáfolni, hogy az eszközöket csak ebben az esetben használták – meglepően amatőr dolog lett volna az FBI részéről, ha ezzel kapcsolatban lehet rá következtetni, hiszen egy kifinomult eszközkészletről van szó. Kicsit olyan volt ez, mintha egy adott ügyben az ujjlenyomat felvételéhez használt titán-dioxid-kaolin-mixet adták volna oda valakinek, hogy állapítsa meg róla, hogy azzal kiktől vettek ujjlenyomatot.

Azt, hogy egy ilyen zavaros jogi hercehurcában még az FBI sem inthet be akárkinek, jól mutatja, hogy egyrészt még nekik kellett érvelniük azzal, hogy az exploitáláshoz szükséges kódok átadása nem elengedhetetlen a TOR-felhasználók kilétének felfedéséhez, másrészt hétfőn az FBI gyermekbántalmazásokkal foglalkozó részlegének egyik ügynöke a bíróhoz megküldött levélben magyarázta, hogy ezt talán azért mégsem kellene, a dokumentum egyébként itt érhető el aztán lesz, ami lesz.

Eközben Magyarországon. Az amerikai filmek nem túloznak sokat, amikor az amerikai bírót úgy mutatják be, mint olyan figurát, akinek van is szerepe az ítélkezésben, meg nincs is, aztán képesek agyamentebbnél agyamentebb ítéleteket hozni. Ami Magyarországot illeti, még mindig kicsit zavaros a helyzet, főleg az azzal kapcsolatos garanciák terén, hogy a bíró mit engedhet meg magának. Az, hogy a nyomozati módszereken, főleg a titkos adatszerzésen alapuló módszereken kevésbé pörögnek, sokkal inkább annak köszönhető, hogy a bíróságok egyébként is túlterheltek, a bírák meg sem értenék, hogy miről van szó, nem is érdekli őket, a legfontosabb pedig, hogy a magyar jogi berendezkedés miatt sem lenne érdekük ez. Megjegyzem, bizony előfordul, hogy valakit titkos információszerzésen keresztül fülel le a nyomozóhatóság, amit időben akkor kezdtek például egy füles alapján, amikor még jogilag nem lehetett volna, majd menet közben fundálják ki a nyomozók, hogy milyen bizonyítékokat mutatnak be a bírónak, aminek a beszerzése viszont már törvényes volt. Nem ritkán szembemenve a józan ésszel, Magyarországon csak törvényes úton beszerzett bizonyíték használható fel. Ebben a remek országban a bírósági szakaszban a vádhatóság, a vádlott vagy a védője ugyan hivatkozhat ugyan korábbi hasonló esetekre, mivel nincs precedensjog, értelme nincs túl sok.

Azaz hiába élünk elvben civilizált társadalomban, többé-kevésbé érett jogrendszerben, hiába lenne a jognak az egyik lényegi eleme a megszületése óta, hogy egy ügyet csak egyféleképp vagy legalábbis ne túl sokféleképpen lehessen megítélni, esetenként már-már bohózatba fordul, hogy az elsőfokon eljáró bíróság, a másodfokon eljáró bíróság és a Kúria milyen mértékben mond ellent egymásnak. Ennek értelmezése még a laikus számára sem lehet nagyon más, mint az, hogy a bírók máshogy értelmezik a törvényt – hacsak nem kerülnek elő időközben újabb bizonyítékok vagy nem derül ki valamilyen hiba a bizonyítási eljárásban.

Az erősségek és a gyengeségek például az emlegetett USA-beli jogrendszerben, Európában és Magyarországon mások és mások, ember legyen a talpán, aki objektív meg tudná ítélni, hogy jobb vagy rosszabb az egyik  a másiknál, ami viszont biztos, hogy sokszor az igazságszolgáltatás szimplán alkalmatlan a tényleges igazságtételre, és jó esetben meg nem élnek vissza vele.

Magyarországon tényleg az megy bírónak, aki a jogászok közt minden másra alkalmatlan volt? Eléggé elterjedt így gondolni, de nekem határozott álláspontom, hogy nem így van, veszélyes általánosítások egyike. Bírák közt is vannak, akik a jogbiztonság-törvényesség-normális ész hármas mentén járnak el, na meg olyanok is, akiknek gyakorlatilag mindez ismeretlen.

Megjegyzem, korábban sosem volt még olyan könnyű előcibálni, ha egy magyar bíró vagy ügyész esetleg szektatag, otthon sakálrészegen veri az asszonyt hétvégenként, rendszeresen kurvázik mindkét nem tagjaival vagy egyéb dologgal zsarolható, így nyomást lehet gyakorolni rá egy-egy esetben az ítélkezésben. Ahhoz képest, hogy mennyire könnyű felfedni az ilyeneket – akár egy OSINT téren eléggé jártas civilnek is, bármiféle törvény megsértése nélkül! – az ilyen igen ritkán kerül napvilágra. Ami pedig az FBI gyermekvédelmi osztályát baszogatni próbáló bírát illeti, ki tudja, hogy esetlegesen kitől mennyi pénzt kapott azért, hogy belecsapjon ebbe vagy éppenséggel mivel és kik zsarolták meg.

Most pedig egy kis szubjektív gondolatindító - én már korábban írtam róla, most az olvasón a sor, hogy eldöntse, a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományába tartozó rendőrökben, terrorelhárítókban, na meg hivatásos igazságügyi szakértőkben, szakértő tanukban bíznak jobban, akik ténylegesen képesen megvédeni a bűnözőktől és fenntartani a biztonságot vagy az igazságszolgáltatásban dolgozó jogászokban. Na ugye.

Képek: Wikipedia, infoamor.com