About...

Napi betevő adag elírás, elütés és helyesírási hiba egy helyen! Amúgy meg #információbiztonság #webcserkészet néha #élettudomány

bardóczi ákos @post.r

blogavatar

minőségi kontent-egyveleg

RSS

cimketenger

ITsec (37),privacy (17),Facebook (17),social media (11),itsec (11),egyéb (10),social web (9),biztonság (8),mobil (8),OSINT (6),jog (6),magánszféra (6),tudomány (6),szellemi tulajdon (6),Google (5),molbiol (5),felzárkóztató (5),webcserkészet (5),szájbarágó (5),plágium (4),Nobel-díj (4),kriminalisztika (4),terrorizmus (4),kultúra (4),big data (4),email (4),genetika (3),pszichológia (3),molekuláris biológia (3),biztonságpolitika (3),CRISPR (3),Android (3),online marketing (3),sajtó (3),élettudomány (3),gépi tanulás (3),Onedrive (3),üzenetküldés (3),jelszó (3),2015 (3),orvosi-fiziológiai (3),Apple (3),Gmail (3),reklám (3),konferencia (3),webkettő (3),biztonságtudatosság (3),kriptográfia (3),levelezés (3),magatartástudomány (3),azelsosprint (3),popszakma (3),hype (3),open source intelligence (3),torrent (3),nyelvtechnológia (3),bejutas (2),tweak (2),villámokosság (2),cas9 (2),Yoshinori Ohsumi (2),Hacktivity (2),génterápia (2),fiziológia (2),természetes nyelvfeldolgozás (2),Reblog Sprint (2),bűnügy (2),Pécs (2),nyílt forrású információszerzés (2),webkamera (2),deep web (2),P2P (2),Netacademia (2),arcfelismerés (2),DDoS (2),Balabit (2),bűnüldözés (2),TOR (2),kulturális evolúció (2),ransomware (2),hitelesítés (2),SPF (2),Whatsapp (2),neuropszichológia (2),szabad információáramlás (2),FUD (2),DKIM (2),2-FA (2),bolyai-díj 2015 (2),molekuláris genetika (2),jövő (2),sudo (2),IDC (2),cyberbullying (2),social engineering (2),malware (2),tartalomszolgáltatás (2),meetup (2),facebook (2),reblog (2),videó (2),titkosítás (2),kutatás (2),epic fail (2),pedofília (2),netkultúra (2),nyelvtudomány (2),vírus (2),hírszerzés (2),iOS (2),farmakológia (2),szociálpszichológia (2),tanulás (2),biológia (2),gépház (2),bulvár (2),bug (2),Tinder (2),öröklődő betegség (2),Yandex (2),könyv (2),beszélgetés rögzítése (2),pszeudo-poszt (2),Twitter (2)

10 deka diplomamunkát kérnék - 11 és fél, maradhat?


Nem semmi webhelyet dobott a gép nemrég: az gondolom mindekinek megvan, hogy diplomát, útlevelet, mindent lehet már rendelni a netről régóta, ráadásul le sem kell merülni a deep web mocskába ezekhez. Igazából semmi meglepő nincs benne, hogy vannak olyan vállalkozások, amik megrendelésre gyártanak szövegeket mások számára úgy, hogy azokat állításuk szerint nem szúrja ki semmilyen plágiumszűrő.

szellemi tulajdon jog plágium diplomamunkaA http://evolutionwriters.com/ oldalon csak meg kell adni az írásmű típusát, terjedelmét, szintjét, valamint a határidőt, aztán dobja is az árajánlatot az oldal.

Ha az oldal nem kamu, még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy bizonyos témában megrendelésre tényleg írnak valahol más nevében és más helyett jó pénzért cikkeket, diplomamunkát, házi feladatokat, meg amit csak el lehet képzelni. Belegondolva piaca is van ennek bőven, mi több, az sem tartom kizártnak, hogy ha eleget fizet az ügyfél, akkor tényleg eredeti szöveget kap, amit ennek megfelelően nem szűrnek ki a plágiumszűrők sem.

Azért mégsem a legbölcsebb dolog ilyenkért fizetni azon túl, hogy ha valaki szellemi tulajdont lop és az kiderül, könnyen lehet, hogy egy életre oda a hitelessége normálisabb környezetben, de egy szellemi tulajdonnal való súlyos visszaélés megítélése nagyon sokmindentől függ. Viszont a bukófaktor normálisabb helyet hatalmas: ugyanis jobb helyeken egy-egy komolyabb írásművet szóban meg is kell védeni, márpedig ha valaki mondjuk energiatakarékos módon készített diplomamunkát szóban véd és nem nézett utána nagyon alaposan a forrásoknak, nem érti tökéletesen az egész koncepcióját, nem tudja elmondani normálisan, hogy milyen gondolatmenet alapján jutott azokra a következtetésekre, amikre, milyen fázisai voltak a kutatásának, akkor azt a bírálóbizottság úgyis kiszúrja, feltéve, hogy nem hülyékből áll. Ha ehhez még hozzákalkuláljuk azt is, hogy ha valaki nem professzionális hazudozó [ami rendkívül ritka], akkor annak a tudata, hogy mekkora tétje van a lebukásnak, a lebukástól való félelem szintjét növeli, ami minden esetben megnöveli annak a valószínűségét, hogy az illető tényleg lebukjon egy átveréssel vagy hazugsággal kapcsolatban. [via Paul Ekman et al.]

Annak vizsgálata, hogy hogyan azonosítható az, amit magyartalanul írásmű szerzőség-azonosításnak nevezhetnénk [authorship attribution], tényleg mélyvíz, de vannak egészen egyszerű, laikusok számára is könnyen érthető módszerei annak, hogy hogyan mutatható ki, ha egy írásmű eredetisége erősen megkérdőjelezhető. Teljesen mindegy, hogy valaki 5, 10, 15 vagy 30 évvel korábban szerezte a diplomáját vagy írta a doktoriját, meglepő részletességgel emlékszik az egész elkészítésének részleteire még abban az esetben is, ha azóta nem is foglalkozott a témával. Azaz ha egy felülbírálat során kérdeznek valakit, a kapott válaszoknál gyakran nem is kell sokkal több annak az eldöntésére, hogy valóban az ő szellemi terméke vagy sem.

szellemi tulajdon jog plágium diplomamunka

És akkor ott a szürkezóna... Volt nap, hogy már a fejem belefájdult, annyi olyan anyagot néztem át, ami nem volt plagizált ugyan, viszont annyira sok alkalommal merített a szerző másoktól, hogy gyakorlatilag ezzel előttem lenullázta az írás tudományos értékét. [alapvetően olyan tudományos írásműveket és szakcikkeket nézegettem, amiknek a témájához van valami közöm is] Éppen tegnap írtam róla, hogy bizonyos doktori iskolákban szinte bármilyen hülye szerezhet PhD-t, ami még nem zavarná az igazságérzetemet, az viszont már halálosan, hogy közben tudom, hogy több helyen kőkeményen meg kell dolgozni érte. A PhD-nél az élettudományok területén kimondottan gyakori, hogy korábbban már elvégzett kísérleteket egyszerűen megismételnek nagyon hasonló vagy akár teljesen azonos metodikával, majd a kapott mérési adatok végülis hibahatáron belül, de ugyanazon lesznek [a tudományos kutatásban egyik kritérium, hogy a vizsgált jelenség a kísérleti körülmények közt való reprodukálható legyen]. A metodika forrását persze megjelöli a trükkös szerző, hogy nehogy szó érje a ház elejét. Nos, a dolgot tovább lehet fokozni azzal, hogy a szerző a kapott adatok alapján ráadásul még hasonló következtetésekre is jut, mint annak a kutatásnak a szerzői, akiktől a kísérleti módszertant koppintotta*. Ennek mentén akár egy doktori disszertációt is össze lehet kalapálni úgy, hogy abban alig van tudományos hozzáadott érték, amit simán lehet, hogy a témában nem kellően jártas bírálók nem vesznek észre. Amit viszont ilyenkor érdemes figyelembe venni, hogy komoly felelősséggel járó helyeken a felvételnél a HR-csoport nem hülyékből áll, tisztában vannak egy-egy fokozat értékével. Illetve egy olyan korban, ahol már nagy hatékonysággal működő fordítási plágiumot azonosítani is képes rendszerek vannak, küszöbön állnak azok az algók is, amik egy-egy írásmű tényleges értékét meg tudják saccolni amellett, hogy határozottan egyre több kritika éri a legnagyobb nemzetközi lapok nívóbeli besorolását is.

*nem véletlen, hogy az élettudományok területén, ahol anyagilag megtehetik például PPP-szerint dolgozó,  hatóanyagkutatásban érdekelt cégek jelenlétével, bizonyos eljárásokat akár szabadalommal is védhetnek számos különböző országban [olyan, hogy "világszabadalom" nem létezik, ha valaki minden országra kiterjedő szabadalmat szeretne, akkor minden országban külön-külön végig kell vinni ezt, ami nem olcsó] illetve a különböző országok szabadalmi joggal kapcsolatos törvényei értelmében akár a nyilvánosság elől is el lehet rejteni egy módszert vagy kutatást például üzleti titokra hivatkozva. Amit viszont totális idiótaságnak gondolok, hogy bármilyen blődségre hivatkozva még egy diplomaszerzésnél is lehet kérni a több helyen, hogy a diplomamunka ne legyen nyilvános, ne legyen kereshető, ehhez akár egy témavezetői engedély is elegendő lehet. A probléma csak az, hogy a témavezető általában nem szellemi tulajdon jogvédelmére szakosodott szakjogász, így esélye sincs eldönteni, hogy a példánál maradva a kockázata annak nagyobb, hogy a kereshetőség hiányában esetleg plagizált anyag megy át simán a szűrőkön vagy amit leírtak benne, olyan értékű szellemi tulajdon, aminél valóban indokolt, hogy ilyen módjon védjék. Azt viszont egyszerűen nem tartom életszerűnek, hogy egy alap diplomamunkába olyan hatóanyagkutatással kapcsolatos adatok kerüljenek, ami mögött mondjuk egy gyógyszercég 100-500 millió dolláros, még szabadalom nélküli fejlesztése áll.

kép: wipo.int

0 Tovább

Névkártya-diletta – mi legyen rajta és mi semmiképp?


A névkártya jó: ha elérhetőséget cserélsz valakivel, egyszerűen csak elő kell húzni és átadni, nem drága, viszont jelentős gesztus értékkel bír. De mi legyen rajta akkor, ha nem céges névkártyáról van szó, ahol minden formai és tartalmi tényező adott?

névkártya készítés intellektus ostobaság egoizmus

Van ugyan szórakoztatóbb dolog is a világon, mint névkártya-titulusokat nézni egy-egy konferencia után, aztán már-már eldönthetetlen, hogy kinek adnád a nem létező "legidiótább titulus" díjat, többen mondják, hogy valójában nem is az a szakterületük, ami a névkártyájukon meg van jelölve, esetleg pont azok, akik kapják, nem tudják, hogy az adott titulus mit is fed. Na, ennél sokkal súlyosabb eset, amikor mikrovállalkozások alkalmazottainak névkártyáiról van szó, aminél alighanem a névkártya készíttetője dönti el, hogy mi is legyen rajta.

Most lehet, hogy a hülyeségig menő őszinteséggel, de megírom, hogy a tapasztalatom szerint az égvilágon semmit sem jelent, hogy valaki milyen specialist, expert, professional vagy senior ördögűző. Nem elvétve, hanem tömegesen találkoztam már azzal a jelenséggel, hogy valaki sokkal, de sokkal jobb előadó, mint amilyen jó kutató vagy szakértő a saját területén, szépen felépítette önmagát, de a titulusával egybevetve a szaktudása már-már nyomasztóan siralmas.

névkártya készítés intellektus ostobaság egoizmus

Hogy a profit és a kóklert hogyan különböztessük meg, arról már korábban írtam szinte mindegy is, hogy milyen konferenciáról legyen szó, rendszerint nagyon eltérő az előadók szaktudása és amikor végigbüntetted magad valamilyen bűn rossz előadással, az lesz a benyomásod, hogy elveszett fél óra az életedből, mert akkora bullshit ment, hogy azt tényleg bárki megtarthatta volna. Nos, én az utolsó pillanatig optimista vagyok ilyen esetben és feltételezem, hogy az előadó valójában nem akkor kókler, hanem akár az adott terület egyik legtehetségesebb szakértője, csupán nem tud előadni, mert tény, hogy sok ilyen is van, nem ritkán pedig ez az előadás utáni kötetlen magánbeszélgetésen derül ki.

Van viszont, amikor támadhatatlanul arra a megállapításra kell jutnom, hogy a dögös titulus mellett szinte lepkefingnyi tudás sincs, az illető csak a teljesen laikusnak tud újat mondani, viszont hasonlóan ahhoz, ahogy a magyar szóhasználat szerinti startupperkedés elterjedt, nemlétező tudással rajoskodni azért lehet annyira elterjedt, amennyire, mert lényegében semmit sem kell letennie az illetőnek az asztalra azért, hogy ún. szakértő legyen, annál meg mindenki illedelmesebb és energiatakarékosabb, hogy megmondja a másiknak, hogy nem szakértő ő, hanem valójában egy bohóc. A bohócok saját kis világa pedig remekül fenntartja önmagát, megvan az önmegvalósítás érzése, amit a többi bohóc rendszeresen még meg is erősít.

Továbbgondolva engem már a PhD-fokozat megléte vagy hiánya sem érdekel, mert igaz, hogy nagyon sok helyen kőkeményen megdolgoznak a doktori fokozatért értéket teremtve, nem kevés hely van, ahol szinte bármilyen hülye szerezhet doktori fokozatot, nem véletlenül kell honosítani a megszerzett doktori fokozatokat is az EU-n belül több ország közt is.

Nekem például sokkal többet mond, ha egy névkártyán azt olvasom, hogy CHFI (Computer Hacking Forensic Investigator), LPT (Lincesed Penetration Tester) vagy éppen OSSE (Offensive Security Exploitation Expert), mivel ezekért aztán tényleg meg kell dolgozni.

Viszont a másikat mégiscsak az érdekli, hogy akitől a névkártyát kapta, miben tud segíteni, minek a szakértője, amihez viszont úgy kell megválasztani, hogy mi legyen a névkártyán, hogy az ne legyen sem túl általános, sem pedig annyira spéci, hogy az illető egyszerűen ne tudja belőni, hogy az adott titulus ténylegesen mit is jelentene. Mert lehet valaki magas szintű szakértője egy bizonyos területnek, az elismerését, kiterjedt szakmai kapcsolatokat jó esetben a munkájával szerzi meg, nem pedig az önmajmolással, networkingeléssel. Avagy "a karriert nem kell építeni, épül az magától", a self-brandinget egy végtelenül szánalmas ostobaságnak tartom, ugyanakkor ha tetszik, ha nem, ha igazságos, ha nem, minden területen néha villantani kell valami látványosat, ami beépül a többiek róla alkotott képébe, része lesz az imidzsnek [phöejjj, hogy én hogy utálom ezt a kifejezést!]. Alighanem nem sok ember van, akit az önmajmolás-önsztárolás, megalomán balfaszkodás jobban irritál és nyomaszt, mint engem.

A saját névkártyámon egész eddig nem volt semmi feltüntetve a nevemet és az elérhetőségeimet leszámítva, gondoltam, hogy aki kér névkártyát, az már csak-csak megjegyzi, hogy miért kér és ki is vagyok, aztán ha esetleg csak hónapokkal később kerül a névkártyám ismét elé, akkor is ott a webcímem, amire el tud látogatni. Az alapvető probléma, hogy ne legyenek illúzióink, a többség ennél sokkal kényelmesebb, nem fog csak ilyen miatt elmenni egy webhelyre, másrészt még ha valaki megnéz egy életrajzi oldalt, abból sem biztos, hogy egyértelművé válik számára, hogy a névkártya tulaja miért is lehet érdekes számára. Hogy névkártya-szakértő nem vagyok, na, az már biztos, mert ugyan aki szeretett volna, megtalált eddig is, de ebben aligha lehet észlelhető szerepe a névkártyámnak. [pedig én jóideje csak akkor adok, ha valaki kimondottan elérhetőséget kér]

névkártya készítés intellektus ostobaság egoizmus

A következő névkártyámra tehát mindenképp kellene íratni valamit, csak éppenséggel biztos tippem nincs, azt pedig, hogy mihez is értek ténylegesen, csak mások tudnák megmondani, viszont ők sem feltétlenül objektíven. Nem tudom, hogy ilyenkor egy hangzatos pöcsséget vagy egy rövidítést a kevésbé eltolt dolog feltüntetni.

Önmagammal kapcsolatban amiben biztos vagyok, hogy több szakkönyvet nyálaztam át és benne lévő technikát próbáltam ki, valamint alkalmaztam, mint nagyon sokan mások. A lécet viszont nem teszem olyan alacsonyra, ahogy az manapság dívik: nem öcsém, ha elolvastál egy témában 20-30 könyvet, attól még nem vagy szakértő, expert, professional, senior akármi, csak van rálátásod! Ha hónapokon keresztül foglalkoztál valamivel behatóan, még akkor sem biztos! Nem, ha minden puccos konferenciára meghívnak és Te vagy az esemény fénypontja, még akkor sem biztos! Ha egy téma kapcsán a Te neved merül fel leggyakrabban, lehet, hogy értesz hozzá, de az is előfordulhat, hogy csak a dumád nagy.

Itt érdekességként megemlítem, hogy egy rakás modellt alkottak rá, de igazából máig nem világos, hogy miért korrelálnak a nyelvi képességek [főleg a verbális nyelvi skillek] sokkal kevésbé az intellektussal, mint bármilyen más tényező, ami az értelemhez köthető. A kiugróan intelligens és alkotó emberek közt is vannak nem kevesen, akik már-már idiótának tűnnek, ha meg kell szólalniuk, míg jól ismert, hogy az ún. nagy dumások közt többen pont a saját ostobaságukat, szakmai inkompetenciájukat fedik el, azt viszont professzionálisan, arra van beállva az agyuk. Sőt, a jelenség szélsőséges esete, amit a bevezető szintű nyelvtudományi szakirodalomtól kezdve, a neuropszichológián át a szociálpszichológiáig számos tudomány megemlít, hogy nem kevés dokumentált eset van, amikor valaki súlyos, intellektuális funkciókat érintő agysérülés vagy született fogyatékosság ellenére több idegen nyelven is pedánsan beszélt, az értelembeli hiányosságokra pedig csak akkor derült fény – túl persze a pszichológiai teszteken – amikor az illetőnek meg kellett volna oldania valamit, ami átlagos intellektussal csípőből megy, de az érintettek a feladat értelmezéséig sem jutottak el.

Az ember ellátogathat távoli tájakra, kapcsolatba léphet egy rakás specialistával, zabálhatja az ingyen sajtospogit szépnevű helyeken, aztán több előadás és beszélgetés után az lesz a benyomása többször, hogy "omg. hát ehhez én is értek annyira, mint a téma szakértője, de akkor mi az ördögtől szakértő az illető egyáltalán?" Viszont ha magasan van a léc, fel sem merül értelmes emberben, hogy azon a területen onnantól szintén szakértőnek nevezze önmagát.

névkártya készítés intellektus ostobaság egoizmus

Amiben biztos vagyok, hogy összhangban a Dunning-Kruger-effektussal, ami szerint a többség adott területen mindig kompetensebbnek, általánosságban pedig intelligensebbnek tartja magát annál, mint amennyire tényleg az, még mindig nem tudom, hogy mit véssek a magán névkártyámra, ha legközelebb készül. Ugyan felmerült bennem a Certified Senior Excel Expert Consultant vagy valami nem túl lírai, webről jól ismert megnevezés, például mágnespicsájú franciakurva vagy éppen ózdi sintér, komolyan azért nem merném megcsinálni, mert tisztában vagyok vele, hogy biztosan lennének, akiknek egyszerűen nem esne le a poén.

Gondoltam, hogy írok egy feketelistát azokból a titulusban előforduló kifejezésekből, amiket ha meglátok, nálam az illető megítélése mínusz ezerről indul, de senkit nem szeretnék véletlenül sérteni.


Képek innest: someecards.com

0 Tovább

130 halott? Járulékos veszteség 


Politikai és közéleti témában nem írok, nem is fogok. Nemrég írtam róla egy jegyztetet, hogy az, hogy mennyire korbácsolja fel egy-egy tudomány a kedélyeket és mennyire enged meg eltérő értelmezéseket, attól függ, hogy a tudomány tárgya mennyire áll közel az ember önképéhez, mennyire érinti azt.  

Ami a biztonságpolitikát illeti, mapanság ki sem látunk a sok szeméttől, nagyon nehéz meghatározó, tudományos értékű információt találni a témában, és persze, hogy ebben a témában is általában azoknak a véleménye ér el a legszélesebb körökhöz, akik lehülyítik a témát, nem is tehetnének másként, mivel ő maguk sem értenek hozzá, persze néhány kivétellel.  

A magyar tömegkommunikáció és egyáltalán az emberek közgondolkodása pillanatok alatt jut el valamilyen álláspontra, amitől később lényegében nem tér el és a szereplők a társadalmi kérdéseket azonnal valamilyen ideológiához vagy pszeudo-ideológiához kötik, egyszerűbben úgy is fogalmazhatnék, hogy átpolitizálják. Írom, hogy ez miért baj, egyébként a dolog kicsit hasonló a génmódosított termékekkel kapcsolatos álláspontok politizálódásához.  

Egybiten működnek az agyak. Nem csak ebben a témában, nem csak most, nagyon sokszor. Mert végletekben gondolkozni mindig a legegyszerűbb, a leghülyébb is megérti. Mellőzve azt a témát, hogy egy-egy politikai erő ebből tőkét kovácsol-e vagy sem, a magyar ballib nagyon gyorsan felvett egy olyan álláspontot, hogy a menekülteket segítenünk kell [ügyesen elhallgatva vagy nem tudva, hogy irreális kockázatvállalás mellett is], jobbszélről pedig ahogy ez lenni szokott, ezerrel tolják az ugyanilyen idióta, csak tartalmában más retorikát, ami szerint a bevándorlásból következik a terrorizmus, a terrorizmusból nemzethalál, sátöbbi. A sajtótermékek jobb- és baloldalon még ha csak a négy fal közt adnák a kretént a témában, az még nem lenne veszélyes. Viszont a jelenlegi formájában az.  

Valamit tisztázzunk: a politikai újságíró, a történész, sőt, még a szakpolitikus sem nyilatkozhat felelősségteljesen biztonságpolitikai kérdésben, egész egyszerűen, mert nem tanulta, nem ez a dolga. Röviden írom, hogy mindenki értse: ez egy külön tudomány. Viszont amiben profik sokan, hogy újságíróként olyan tartalmat állítsanak elő, ami az ő kasztjukhoz igazodik, a politikus pedig hasonlóan a saját nyájának megfelelő nyilatkozatokat ad és gesztusokat fog tenni, a kettőben közös, hogy érzelmi alapon.  

Tegnap a világ ismét vett egy leckét abból, hogy milyen veszélyekkel jár, ha a biztonságért felelős döntéshozókra, nem tud hatni a kutatói közösség, azaz azok a biztonságpolitikai szakértők, akiket esetleg sosem látunk. Nem ez volt az első lecke, alighanem nem is ez lesz az utolsó.  

Ha nagyon Ádámtól-Évától szeretnék elindulni, akkor írhatnék most a terrorizmus alapvető természetéről, arról, hogy a néhány halott a terrorista számára járulékos veszteség, a cél a hatás, amit kivált. Ahogy több helyen is lehet olvasni, azért, mert valaki a cipőjében apró, hegyes tárgyakkal akart valamikor felszállni egy gépre, azóta emberek millióinak kell levenni és megnézetni a cipőjét a reptéri becheckoláskor, de a félelemből adódó hatások az élet más területére is hatással vannak illetve növelik a kockázatát annak, hogy a politikai szinten lévő döntéshozók kontraproduktív válaszokat fognak adni akkor, amikor nagyon észnél kellene lenni. A terroristák pedig pontosan tudják, hogy hogyan eszkalálódhat egy, a világ biztonságpolitkai állapota szempontjából apró esemény hatása.  

Nem hungarikum az érzelmi alapú politizálás, csak éppenséggel az érzelmi alapú politizálással ott lehet nagyobb népszerűségre szert tenni, ahol az életszínvonal gyorsabban változik és a tömeges bizonytalanságérzet nagyobb.  

Tudjuk jól, hogy milyen retorikát tolt Magyarországon a jobb- és baloldalon az első sorban álló politikai tábor, amellett, hogy ostoba és demagóg módon tették mindezt, mintha kínosan ügyeltek volna arra, hogy még olyanban se értsenek egyet, ami egyébként józan ésszel is belátható. Például ha valaki meg merészelte volna jegyezni balról, hogy komplett hülye lenne az a terroristacsoport, amelyik kihagy egy olyan lehetőséget, amikor a tömegben elvegyülve lehet csőstöl küldeni a valódi terroristákat Európa belsejébe, a baloldali haverjai alaposan kiutálták volna. Jobb oldalon sem szólalt volna meg senki azzal kapcsolatban, hogy ha leterroristázzák az arab világ felét és pánikot keltenek, az azért nagyon necc, mert nem tudnak majd mit tenni akkor, amikor tényleg lesz valami ziccer. Magyarországon még különösebb nem volt, ami egyébként nettó szerencse.  

A baloldal szócsövei előszeretettel emelték ki azokat az egyébként valós eseteket, amikor valaki azért menekült a hazájából, mert tényleg szétlőtték a házát, közvetlen életveszélyben volt a családjával együtt. Na meg kiemelik, hogy a menekültek közt mennyi a magasan kvalifikált, több idegen nyelven beszélő arc, akiket majd simán felvesz az európai munkaerőpiac. És még sorolhatnám, de a valóság persze, hogy bonyolultabb.  

A biztonságpolitikai témájú egyetemi kurzusokon vizsgánál valahol a beugrók közt lehet az, hogy politikailag nem biztonságos, majd később háborússá váló helyzetben milyen tendencia szerint is hagyják el hazájukat a menekültek. Kezdjük ott, hogy azok, akik érintettek, részben már 10-15 éve vagy még régebben kivándoroltak szerte a világ minden tájára dolgozni, mivel valóban tanultak, jól besznélnek nyelveket, azaz megtehették. Ezt a réteget követte mondjuk úgy a középosztály, amelyiknek a mobilitása már sokkal kisebb volt, aztán csak akkor kezdték szedni a sátorfát, amikor már látszott, hogy a hazájukban komoly gondok lesznek, finoman fogalmazva. Nos, ők jórészt szintén elhelyezkedtek a világ munkaerőpiacán az integrációjuk pedig nem volt kérdés, annyira észrevétlen volt. És utolsó hullámban pedig tipikusan az menekül, aki legnagyobb valószínűség szerint korábban nem tehette meg, mert iskolázatlan csóró, akinek az integrációjára alighanem majd esély is alig lesz. Természetesen itt most tendenciákról van szó, minden táborban vannak kivételek.  

A jobboldal ugye ezalatt terroristázott habzó szájjal, holott nem nehéz belátni, hogy a menekültek alighanem sokkal jobban féltek a magyaroktól, mint fordítva, a kulturális eltérésekből adódó feszültség pedig még a békésebb, mondjuk úgy polkorrrekten európaibb vérmérsékletű rétegből is kihozta a felhergelt támadót. A debreceni menekülttáborban a legnagyobb balhé állítólag onnan indult, hogy valaki megtépett egy Koránt, simán lehet, hogy tényleg így volt. De egy fél pillanatig nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy egy jól képzett szaki vegyült el a tömegben csinálni egy kis balhét megrendelésre, hogy aztán tudjon mutogatni a történtekre, mint problémára a jobboldal. Ahogy az is elképszető lehetett sokak számára, amikor 2009-ben kiderült, hogy a romák elleni sorozatgyilkosságot megakadályozhatták volna, de valószínűleg politikai okból nem tették azért, hogy az akkori baloldal tudjon mutogatni a jobboldali radikalizálódásra utalva a cigány családok ellen elkövetett gyilkosságokra.  

Ha migrációról és annak lehetséges kockázatairól van szó, valójában alighanem senki nem tudja, hogy mik lehetnek a lehetséges forgatókönyvek, amik leírják, hogy mikor van meg az egyensúly Magyarország és Európa védelme és a menekültek emberiesség által megkövetelt segítése közt - hiszen nem lehet vagy nem kivitelezhető válogatni köztük, hogy kinek segítenek és hogyan, na meg kinek nem, függően attól, hogy mennyire tűnik veszélyesnek, ez egyébként is értelmezhetetlen fogalom. Nemrég biztos forrásból hallottam, hogy vannak olyan menekültcsoportok vallástól függetlenül, akiket Németországban eleve a szalafisták fogadják és módszeresen radikalizálják őket. Nagyon konteó-szagúnak tűnhet, hogy a full normális, persze tájékozatlanabb, kiszolgáltatottabb emberek radikalizálódhatnak, de az égvilágon semmi meglepő nincs benne, ha belegondolunk, hogy echte Nyugat-európai arcok közt is van olyan, aki ilyen-olyan ingerek hatására csatlakozik az ISIS-hez. [megjegyzésként egy kis szociálpszichológia középhaladóknak: jelen esetben mindegy, hogy az ISIS-hez, csatlakozhatna éppen valamelyik hülye szektához vagy lehetne sátánista is, a lényeg azon van, hogy vannak olyan, ki-nem zárható paraméterek, amik arra sarkallanak embereket, hogy eléggé rázós gittegyletekhez csatlakozzanak]  

Akkor mi lenne a megoldás még egyszer? Ahogy írtam, biztosan alighanem egyik kutató sem tudja biztosan, ha tudnák, akkor sem sikerülne elfogadtatni azon a szinten, amelyiken kell. Ami viszont világosan látszik, hogy mi nem megoldás: a mostani állapot. Egy amerikai vagy ausztrál számára alighanem ez egyszerűen értelmezhetetlen, de mondjuk ki: Európa egyszerűen becsicskult. [nem először, volt, hogy számos kutatást ellehetetlenítő, így a versenyképességet súlyosan veszélyeztető törvényeket léptettek hatályba azért, mert elég sokáig eléggé hangosan üdvöltözött pár félbolond állatvédő, na meg zöld-anarchista a megfelelő helyen] 

Azzal ugyan alighanem mindenki tisztában van, hogy ennyire rövid idő alatt ennyire sok és ennyire heterogén tömeget nem lehet beengedni, de a józan ész szerint nem az lenne a megoldás, hogy ha nem tudjuk, hogy hogyan kezeljünk egy világpolitikai kérdést hatékonyan, akkor kezeljük úgy, ahogyan tudjuk, aztán ahogy esik, úgy puffan. Igen, van kockázata annak, ha a menekültek egy részét nem engedik át a határokon, ami miatt esetleg valami kevésbé barátságos helyen háborúban lelövik őket [remek etikai kérdés, hogy ez esetben ez Európa felelőssége lenne-e]. De annak is megvan a kockázata, hogy annyi ember érkezik egyszerre, ami fölött nincs, nem is volt kontroll soha, aztán közülük néhány eleve terroristaként jön, nem felétlenül mezitláb vagy éppenséggel Európában radikalizálódik, aztán áll neki robbantgatni, amelyik persze szintén halálos áldozatokkal jár. Alighanem nem matekozható ki, hogy melyiknek a kockázata milyen jellegű típusú, irányú, mértékű.  

A dolog informatikai vonatkozása, hogy általános közvélekedés, hogy a tömeges megfigyelés rossz és kész, Európa legtöbb országában félreérthetetlenül deklarált, hogy a megfigyelésnek célhoz kötöttnek kell lennie, csak akkor alkalmazható, ha a szerzett információ máshogy nem szerezhető be, és így tovább, na ez egy amerikai számára szintén érthetetlen lenne. Ha a célhoz kötöttség szempontját nézzük, akkor észre kellene venni, hogy a célhoz kötöttséget nem úgy kellene értelmezni, hogy a megfigyelés tárgya egyén, hanem a lakosság egészéről szerezhető információ az, ami a megfigyelés tárgya. Na ez az, ami miatt a digitális szabadságharcosoktól falra tudnék mászni: ezek számára a szabadságharcosok számára pont az teremti meg a lehetőségét, hogy szerte a világon oszthassák az ezzel kapcsolatos baromságaikat, hogy az internet IT infrastruktúrájának elengedhetetlenül helyet adó USA bekeményített, amikor kellett.  

Lehet itt kificamodott borgőzös kocsmafilozófiákra ráfogni, hogy a tömeges információgyűjtés ellenzése  bizony a klasszikus hekker-filozófiából származtatható, csak eléggé nyomasztó, főleg olyan közegben, ahol még illene is érteni egy kicsit hozzá. Azt tudom írni, amit eddig is: a mass surveillance, mint gyakorlat bevezetése nem gusztus dolga, hanem az egyetlen lehetséges megoldás volt az USA-ban.  

Mielőtt valaki jönne azzal a sülthülye, demagóg dumával, hogy azért 1000 bevándorlóból mégiscsak 1 az, amelyik bombával bóklászó szélsőséges, ennek megfelelően nem ítélhetünk el egy teljes csoportot ezért, nem alkalmazhatunk a jelenleg hatályosnál sokkal erősebb kontrollokat, tudom, valamelyik tévében emlegette az egyik debil, hogy ez pont olyan, mintha minden németet lenáciznánk azért, mert volt és most is van köztük néhány. Hát nem! Ennek a logika mentén ugyanis simán eljátszhatnánk a gondolattal, hogy mondjuk ha 100 utasból csak 1 jelenthet veszélyt egy transzatlanti repülőjáraton, akkor próbáljuk meg, hogy mondjuk egyet sosem ellenőrzünk, aztán meg bízunk benne, hogy nincs nála rohadt nagy kézitáska. Ha meg mégis van, akkor abban a rohadt nagy táskában nem egy bomba van, ha pedig bomba van, nem pont a gépen tervezi felrobbantani.  

Európát emlegették már gyönyörű nőként a zenei kultúrában, de már most eleget tett azért, hogy a történelemben úgy írja be majd magát, mint puhapöcsű hülyegyerek.  

0 Tovább

Biztonságos(abb) jelszótárolás kézműves stílusban


A jelszavakkal kapcsolatos közhelyeket annyival egészíteném ki, hogy ha meg akarjuk védeni azt, akkor nem feltétlenül a legbölcsebb dolog feltolni a netre… Nem, titkosítva sem. Igaz, hogy a mai jelszókezelő szolgáltatások olyan titkosítást használnak, amik elvben lehetetlenné teszik a jelszavak kinyerését a mesterjelszó ismerete nélkül, egy pillanatig se felejtsük el, hogy hány és hány, matematikailag cutting-edge titkosítást használó szoftverben találnak hibát rendszeresen! Azaz amikor valami konkrétan észrevétlenül maradt programozási hiba miatt törhető.

Én sosem használtam netes jelszóemlékeztető szolgáltatásokat, viszont ha betartom a jelszó erősségével kapcsolatos irányelveket és természetesen nem használom ugyanazt a jelszót még csak két azonos helyen sem, két lehetőség marad: az egyik, hogy kitalálok valami rendszert arra, hogy hogyan képezzem a jelszavaim, ami függ a szolgáltatás nevétől vagy típusától például, a másik pedig az, hogy a jelszavakat valahova felirkálom.

A következőben egy mindenki számára kivitelezhető módszert mutatok be arra, hogy hova érdemes a jelszavakat felirkálni, ha már a mai világban egyszerűen nincs más ésszerű megoldás, hiszen ha használsz olyan 20 jelszót, amit meg is változtatgatsz havonta és azok kellően bonyolultak is, kizárt, hogy mindet fejben tudd tartani.

Mit NE tegyünk? Ha már elvetettük a netes jelszókezelő alkalmazásokat, kézenfekvőnek tűnik létrehozni valamilyen Office dokumentumot, Excelt vagy Word-öt, amibe aztán szépen bemásoljuk az összes jelszót és azért, hogy egyetlen megnyitással vagy a fájl ellopásával mégse kerüljenek ezek a hozzáférési adatok olyanhoz, akihez nagyon nem kellene, az Office fájlt titkosítva mentjük. Mi ezzel a baj? Ismétcsak tisztában kell lenni vele, hogy a dokumentumok jelszóval való védelme rendeltetése szerint mire alkalmas és mire nem. Az Office dokumentumokat ugyan többféle titkosítással is menthetjük, alapvetően ezek gyenge titkosítások. Másrészt ha megnyitsz például a egyszerű DOC fájlt, akkor megjelenik tipikusan a vele azonos lévő mappában egy rejtett fájl, ami gyakorlatilag annak a fájlnak a nyers példánya, amin aktuálisan dolgozol és törlődik, ha a dokumentumot bezártad. Ha viszont valaki másnak is hozzáférése van a munkamappához például hálózati meghajtón keresztül vagy éppen csak lefagy a gép, igen, kitaláltad: a Word vagy Excel által átmenetileg létrehozott fájlt szépen ott marad, titkosítatlanul vagy épphogy titkosítva, aztán később viheti, aki látja.

Mennyivel elegánsabb, ha egy jelszót olyan helyen tárolunk, ahol ember nem gondolná, hogy ott tároljuk, másrészt mégis bizonyos esetekben kellő biztonságot ad: a szteganográfia.

A weben kismillió megoldás akár online is kínálja, hogy az általad beírt szöveget, mondjuk jelszavakat belevési egy MP3-ba, képfájlba, akármibe, ami aztán később letölthető, megnyitva pontosan olyan, mintha MP3 illetve képfájl lenne, viszont a megfelelő szerkesztővel megnyitva kinyerhető a bele rejtett szöveg. Ilyen webes szolgáltatásokat nem mernék ajánlani senkinek, hiszen nem lehetünk benne biztosak, hogy a szolgáltatás nem épphogy a jelszavak lenyúlására van kitalálva.

A legegyszerűbb megoldások egyikét viszont megmutatom, amit nevezhetnénk akár kézműves kriptónak is. Az alapján az jelenti, hogy a különböző fájltípusok, jól ismert és alaposan dokumentált szerkezettel rendelkeznek. Ha például érdekel, hogy egy egyszerű JPEG kép, ami semmilyen metaadatot nem tartalmaz, tényleg csak annyit, hogy tömörített vagy sem, milyen színmélységet használ, milyen a szélessége és hosszúsága, nos, itt körülbelül egy atomrakéta tervrajzának pontosságával van leírva, holott tudjuk, hogy a JPEG számtalan metaadatot tartalmazhat és tartalmaz is, mint például azt, hogy milyen fényképezőgéppel készült a fotó, a Photoshop melyik verziójával igazítottak rajta és így tovább.

Ami a mi szempontunkból lényeges egyszerűsítve, hogy a mostani JPEG egy olyan tömörített képfájl típus, ami többek közt ellenőrzőösszeget is tartalmaz, azt is, hogy a kép meddig tekinthető még egyáltalán az eredeti képnek. Bizonyos esetekben ha csak minimálisan sérül a fájl olyan módon, hogy néhány bájt megváltozik benne, a képet vagy meg lehet nyitni vagy nem, megint más esetben, vegyük azt az egyszerű példát, amikor a JPEG tömörítettsége 0, akár jelentős „zaj” is lehet a fájlon belül, amit egyszerűen nem fog értelmezni a képnézegető program vagy a sérüléseket figyelmen kívül hagyja, de természetesen utazik a fájllal együtt, ha például azt lemásoljuk. És itt a lényeg: hogy ez a bűvös zaj bizonyos terjedelmi korláton belül szinte bármi lehet.

Első lépésben tehát szükség van egy tetszőleges formátumú képfájlra. Ezt követően egy tetszőleges képszerkesztővel nyissuk meg és mentsük el JPEG-be olyan módon, hogy egyáltalán ne alkalmazzon a képszerkesztő tömörítést.

Ezt követően az új, teljesen tömörítetlen fájlt nyissuk meg egy olyan szövegszerkesztővel, ami plain text szerkesztésére alkalmas, azaz mondjuk notepaddel vagy ahogy tetszik, valami ilyen rémség fog látszódni.

Ezt követően egy ritkább helyre [nem magyarázom] helyezzünk egy tetszőleges szöveget, mondjuk egy részletet Shakira-tól.

A nyers szövegként szerkesztett fájlt mentsük az eredeti formátumban, majd ellenőrizzük, hogy megnyitható-e. Megnyitható!

Ezt követően, ha előkukáznánk azt a szövegrészt, amit a képbe rejtettünk, csak egy egyszerű szöveges böngésző kell.

Persze, erre lehet mondani, hogy a JPEG különböző metaadat mezőjébe is bőven el lehetne rejteni ezeket, a JPEG metaadatait a Windows és az OSX nagyon gyorsan indexeli és aszerint is kereshetünk ugye. Viszont abban az esetben, ha adott egy mappa mondjuk ezer metallica-s képpel, még egy erősebb géppel is piszok sok időbe telik, hogy valaki, aki ki akarja nyerni az így elrejtett szöveget, megtalálja azt, hiszen alapvetően fájlformátumtól függetlenül egy adott szövegrészre keresni fájlok belsejében egy komolyabb fájlkezelővel vagy scripttel még mindig veszettül lassú.

Természetesen ajánlható ezen kívül, hogy a mappát, aminek a képei közé rejtettük a belevarrt szövegrészt, titkosítsuk linuxnál Truecrypttel, Windows esetén EFS-sel, OSX esetén pedig Filevaulttal, a legnormálisabb megoldás pedig persze az, ha pendrive-on van, az, hogy ez mezei pendrive, EFS-re formázott vagy hardveres titkosítást alkalmazó, már csak attól függ, hogy az igen csak hasznos paranoiditás milyen szintjén vagyunk.

2 Tovább

Hangrögzítés, jogi nonszensz és a mobilapp-fejlesztők


Amolyan össznépi tévhit a híres magyar leleményesség. Ami leginkább olyan, mint a magyar foci, a kiemelkedően erős közoktatás és hasonlók: valamikor volt talán egy pillanatig, azóta semmi jele, de az emléket dédelgeti a nép azóta is. Bezzzeg a.. Na kik? Nem, most az indiaiak. Most nem foglalkozom a olyan népcsoportokkal, akiknél többek közt a populáció átlag IQ-ja is magasabb meg van egy rakás paraméter, ami kell a leleményességhez.

Szóval: van ez a régi, lassan már csak papírnehezéknek alkalmas Blackberrym, de azért nem ártana, ha legalább egy vállalható telefon lenne, amelyik konkrétan fel is tudja venni a beszélgetéseket, elvben van rá app, nem? Na most ha az iPhone-osok vagy Windwos Phone-osok szétnéznek az alkalmazásboltban, egészen pontosan 0, azaz nulla darab olyan appot fognak találni, ami a telefonbeszélgetéseket rögzíti. Egyszerűen nem vállalja be a MS és az Apple az esetleges azzal kapcsolatos cirkusz, ami abból adódhat, hogy egy államban nem a törvénynek megfelelően használják az alkalmazást [pl. Magyarországon előre közölni kell a beszélgetőpartnerrel, ha a hívást rögzítik]. Az Android alkalmazásboltjai persze rogyásig vannak az ilyenekkel, de azt ugye bottal sem piszkálnám. Persze, persze, vannak központosított távmenedzsment szoftverek iOS-re és Windows Phone-ra is, amik lehetővé teszik a beszélgetés rögzítését, ezek nyilván a céges környezetre vannak szabva, egy magánszemély nem fog csillió' forintot fizetni csak azért, hogy a beszélgetéseit rögzíteni tudja.

Na de a Blackberry! Ha az alkalmazásboltról van szó, ha nem is akkora pöcegödör, mint a többi, azért itt is van szemét bőségesen: rendszerint a hívásrögzítő appoknak egy freemium változata, amelyik például  korlátozza a maximálisan felvehető beszélgetés hosszát és persze meg lehet venni néhány garasért a korlátozásoktól mentes teljes változatot.

Szembetűnő, hogy sokszor egy adott célra kitalált alkalmazás neve nagyon hasonló, a leírás akár  teljesen azonos is lehet, a review-k közt pedig a felhasználók egy része óva inti a letöltéstől a többieket scam-et kiáltva, megint másik része pedig kitűnő alkalmazásnak tartja, nem világos persze, hogy mennyi review valódi, több viszonyítási alap pedig nem nagyon van. Nos, ezeknél az alkalmazásoknál nem ritkán az a helyzet, hogy valamelyik zugcég, amelyiknek fejlesztő cégként még csak saját webhelye sincs, supportról nem is beszélve, feljeszt például beszélgetések rögzítésére egy alkalmazást, amelyik átmegy ugyan a Blackberry azon tesztjein, ami kell az alkalmazásboltban lévő feltöltéshez, de az alkalmazás minősége összességében nagyon silány. Főleg ezeknél az alkalmazásoknál, ha közben fut céges távmenedzsment alkalmazás is a szedres mobilon, a hülye felhasználó nem fogja érteni, hogy az ő saját hangrögzítője emiatt miért nem működik, holott az azért a jobb appoknál le van írva.
Amikor már vállalhatatlan a renoméja egy-egy ilyen alkalmazásnak, akkor a zugcég fogja magát, regisztrál teljesen más fejlesztői néven, aztán tolja fel gyakorlatilag ugyanazt az alkalmazást, ahogy írtam, sokszor még az app leírása is azonos, jobb esetben az app feljavított változata készül el, aztán a felhasználó ismét fizet érte.

Nincs mese, előfordulhat, hogy egy beszélgetést rögzíteni kell, amit meg lehet oldani persze telefontól függetlenül barkács módszerrel is, de egy stabilabb megoldás hosszú távon több hivatásban elengedhetetlen. Több munkakörben előfordulhat, hogy bejövő hívás érkezik egy olyan mobilra, amelyik rögzíteni ugyan nem tud, a hívó fél miatt mégis fel kellene venni a csevejt, ekkor egyszerűen a hívás átirányítható olyam mobilra, amelyik meg tudja rögzíteni és le van a gond. Konkrét példával: tételezzük fel, Mr. Csúnyabácsi hív a +36701234567 számomon, amit látok is a kijelzőn, viszont az iPhone-ommal használom a számot, akkor be van állítva egy olyan feltételes átirányítás például arra az esetre, ha nem veszem fel 15 másodpercig, ekkor átirányítódik a +36301234567 –es számomra, amit viszont a Blackberryvel használok vagy még kifinomultabb eszköz van a végére drótozva és azon a beszélgetés tökéletes rögzítésére alkalmas eszközzel fogadom a hívást.

Már maga a téma is nyomasztó, szóval nem fogok elmélkedni ezen, de megvan a bizarr bája, hogy évek óta minden mobilban van fotózási és videókészítési lehetőség, valahogy mégsem lihegik túl, hogy a felhasználó ne használja olyan módon, hogy azzal törvényt sértsen, ami szinte sosem valósul meg, hiszen például Magyarországon eleve csak arról készíthető kép vagy videó alapesetben, aki határozottan beleegyzett, akármekkora nonszensz is, egyébként törvénybe ütközik.  Márpedig ez a gyakoribb, mégsem állt elő soha senki azzal a gondolattal, hogy tilcsákbeakamerásmobilt. Bezzeg a hangfelvétel, hűűű, na annak aztán akkora a társadalmi veszélyessége, hogy na, azt már nem! Érti ezt valaki?

Visszatérve az eredeti témához, a BerryOS 7-et nem fejlesztik tovább, ergo új alkalmazás sem jelent meg rá már ezer éve, egy olyan fejlesztő cégtől pedig, amelyiknek még webhelye sincs, nem várható el, hogy a Blackberry 10-es oprendszerére is tegye elérhetővé az appot anélkül, hogy ismét meg kellene venni azt. Ami meg nekem perpillanat van, azt az appot 2012-ben (!!) frissítették utoljára, viszont pazarul működik.

Ezek a fejlesztő cégek persze indiai fejlesztőkhöz köthetők, ahogy az néhány laza klikkeléssel megállapítható.

0 Tovább

Egy ISIS-közeli szervezet USA-beli kormányhivatalokkal trollkodik - megint


Az önmagát Kiber Kalifátusnak nevezező szervezet 54000 Twitter-fiókot tört fel és tett letölthetővé, ugyan még nem igazolt, hogy az adatbázisban lévő belépési adatok mindegyike valós.

Ugyan túl sok minden még nem állapítható meg biztosan, de több hírforrás szerint több, vezető beosztásban lévő CIA és NSA alkalmazott Twitter-fiókjának feltörése mellett az önmagát Kiber Kalifátusnak nevező, Junaid Hussain által felállított szervezet az alkalmazottak telefonszámát és a címét is közzé tette.

Amit az ISIS-szimpatizánsok egyértelművé tettek, hogy az akció bosszú volt Junaid Hussain brit iszlamista szélsőséges augusztusi meggyilkolása miatt.

Az akció egyébként a szintén iszlamista Crackas With Attitude akciója után egy nappal történt, amikor is egy másik kormányhivatal portálja felett vették át az uralmat.

Lehet, hogy úgy tűnik, hogy a támadások gyomoridegből mennek, hamarosan elmagyarázom, hogy miért messze nem.

 

Kép: thehackernews.com

0 Tovább

Egéragy és virtuális valóság 


Egy nemrég megjelent BBC beszámolót követően több hírportál is foglalkozott vele, hogy a Howard Hughes Intézet kutatói sikeresen alkalmazták a virtuális valóságot egérkísérletben.  
 


Konkrétan olyan környezetet állítottak fel, aminek következtében az egér elvben úgy viselkedett, mintha valódi környezetben lenne, a mért adatokra hivatkozva pedig a kutatás egyik vezetője nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a kísérlettel sikerülhet jobban megérteni az emlékezet neurobiológiai alapjait vagy éppen az Alzheimer-kór (!!) kialakulását.  
 
 
Konkrétan a kísérleti egér agyába egy titán implantátumot rögzítettek olyan módon, hogy az egeret elaltatták izofluránnal, majd egy altató injekció beadása után a fej bőrét, majd a csonthártyát eltávolították illetve a koponyának azt a részét, ami embernél az agykoponyának felel meg. Ezt követően a megskalpolt egér implantátumának rögzítéséhez cianoakrilátot használtak, buprenorfin injekcióval oldották meg az állat fájdalomcsillapítását, illetve folyamatosan ketoprofent adagoltak a gyulladás megelőzésére a kísérlet során. Ezt követően az egész fejét egy adott fix pozícióba rögzítették. Szinte mellékes, hogy melyik hatóanyag hogyan is hat, ami biztosra vehető, hogy ezt követően az agyműtött egér már eleve nem viselkedhetett úgy, mint a beavatkozás előtt. Az eljárás ugyan felháborítónak tűnhet, az ilyen protokollok több állatkísérletnél elfogadottak, az pedig a kutató felelőssége, hogy egy kísérlethez mikor tart indokoltnak ilyen eljárásokat. Ugyan szóba kerül a tanulás és az emlékezés megfigyelése, ezzel a módszerrel eleve nem lehetséges megfigyelni azt, ahogyan ezek a magasabb rendű idegrendszeri folyamatok működnek, ugyanis az emlékezetben és a tanulásban nem csak az embernél van kulcs fontosságú szerepe az alvásnak, ugyanakkor a kísérletben használt egér nyilván alvásdeprivációnak lehetett kitéve, a koponyafedő eltávolításával járó kísérleteket a kísérleti állatok legfeljebb néhány napnál tovább eleve nem élik túl.  
 
Az előkészítés után az egeret egy nagy precizitású futópadra helyezték rögzített fejjel, alapvetően vizuális ingereken keresztül pedig azokat az idegrendszeri régiókat stimulálták, amik hasonló lehet ahhoz, amilyen stimulusokat egy egér az instrumentális kondicionálás közben kap, azaz amikor például megtanul tájékozódni egy labirintusban. Az instrumentális kondicionálás lényege, hogy az állat próba-szerencse alapon tanul meg valamit, lényegében klasszikus kondicionálási folyamatok láncolataként, a közismert klasszikus kondicionálás pedig egyszerűen arra épül, hogy ha valamilyen viselkedést követően az állatot jutalom éri, ennek megfelelően ismétli fogja azt, ugyanaz az inger pedig triggerként fog kiváltódni, aminek legismertebb esete Pavlov kutyás kísérlete. A laikusok és a kutatók egyaránt gyakran nevezik a jelenséget állati értelemnek és bizonyos szempontból valóban értelmesek is, ennek viszont az emberi tanulásban nagyon sokszor domináló absztrakciós készségekhez semmi köze.  
 
A kutatás ugyan nem ír róla, az én ismereteim alapján a cikkben bemutatott agyi aktivitás mintázata nem csak instrumentális avagy klasszikus kondicionáláskor jelenik meg, hanem sok más esetben is, főleg ha az egeret ilyen eljárásoknak vetik alá. A kutatók különböző nagy érzékenységű eszközzel, például infrakamerával folyamatosan rögzítették az egér bajuszának mozgását, aminek a tájékozódásban és a tanulásban alapvető szerepe van, majd ebből próbáltak következtetéseket levonni, alapvetően azt tapasztalták, hogy a szenzoros és motoros pályák ahhoz hasonló aktivitást mutattak, amikről korábban is feltételezték, hogy a tanulásnál, precízebben fogalmazva a kondicionálás ezen típusánál jellemzőek lehetnek.  
 
A kétségkívül látványos kísérletben megpróbáltak tisztázni olyan összefüggéseket is, amikkel elvileg több tudható meg a motorikus jelenségek idegélettani működésekről és egyáltalán a tanulás neurobiológiai alapjairól. A kísérlet valóban látványos lett ugyan, csak éppenséggel sokak számára nem szolgáltat meggyőző bizonyítékot még azzal kapcsolatban sem, hogy a kutatóknak valóban azokat az előzetes hipotéziseket sikerült igazolniuk, amit akartak.  
 
Némi fanyarsággal elmondható, hogy ha a kísérletnek volt is valami értelme, nagyon úgy fest, hogy biztos következtetésként csak annyi vonható le, hogy őrült kísérletekben még mindig próbálják egymást túllicitálni egyébként világhírű és komoly tudományos teljesítményt rendszeresen felmutató kutatóintézetek. A kísérlet pedig minél látványosabb, az alkalmazott módszerek minél inkább high-tech módszerek, nem csak a kutatók, hanem a laikusok számára is annál menőbb lesz látszólag. Azaz az ilyen cikkekre idővel nem csak a szaksajtó figyel fel.  
 
Állatkísérletekre természetesen elengedhetetlen szükség van például a gyógyszerfejlesztés bizonyos fázisaiban és az alapkutatásban is bőven akad olyan, amikor az ilyen eljárások gyakorlatilag megkerülhetetlenek. A másik biztos következtetés, hogy amikor kívülállók ilyen állatnyúzásról tudomást szereznek olyan módon, hogy esélyük sincs megérteni a kísérletet egészében, az magyarázat arra, hogy mi tartja életben az olyan totálisan őrült állatvédő szervezeteket, amik olyan módon küzdenek az állatok jogaiért, hogy az mindenféle szakmaiságot nélkülöz, ideértve a korszerű bioetikai megfontolásokat is. Ilyen például az Egyesült Államokban jól ismert PETA. Ez pedig rendszerint idővel átcsorog a tudománypolitikába olyan módon, hogy különböző államok illetve nemzetközi egyezmények jogi szabályozással értelmetlenül megnehezítik az állatkísérletet igénylő kutatásokat, amikről egy pillanatig se felejtsük el, hogy az ilyen kutatásokból származó ismeretek az állatgyógyászatban és a humán orvoslásban egyaránt fontosak. 

0 Tovább

Gépház üzen - Reblog, reblog, így szeretlek 


Szóval ha túl sok látogatód van egyszerre - vagy ki tudja, hogy miért - a blogmotor egyszerűen nem engedi a posztban hagyott hibákat kijavítani, nem érhető el a posztok listája sem, stb. a duplikációért elnézést kérek, a frissebbet olvassátok a két patkányevős poszt közül, abban javítva vannak a legordítóbb elírások. 

De új posztot létrehozni legalább lehet. 

0 Tovább

Élő patkányokat evett az unokáját megerőszakoló nyugdíjas 


Sokkoló állapotokra bukkant a rendőrség a Hejőszalontafütyköstől néhány kilométerre lévő Boborjánfalván: egy 59 éves nyugdíjas egy panellakásban élő patkányokat tenyésztett és evett meg, miközben unokáját szexrabszolgaként tartotta és csak ünnepnapokon engedte fel a pincéből.  

Igen, körülbelül ennek a sémának a mentén kezdődik egy olyan bejegyzés manapság, amire kiugróan sokan kattintanak. Mitől lesz egy-egy trash-kontent érthetetlenül népszerű, miközben az értékes és unikális tartalmak jórészét sokszor alig olvassák? Kútfőből nekifutok egy kicsit megvizsgálni a jelenséget tudományos aspektusból.  

Nem tudom már, hogy Aronson A társas lény vagy a Mackie-Smith-féle Szociálpszichológia könyvben, de pazarul össze van foglalva, hogy mi az, amivel felkelthető a tömeg érdeklődése, amiben sajátos,  hogy nyilván nem a racionalitás mentén történik mindez, hanem emocionális szinten, ezen belül is vannak olyan tényezők, amik növelik a sanszát annak, hogy egy hír terjedjen és meddig maradjon a köztudatban. Indirekt persze ezzel körülírható, hogy milyen hírek pedig nem ilyenek.  

Ami nekem rendszeresen az eszembe jut, a vér-pina-celeb-kombó. Bármilyen bulvár szintű bűnügyi hírt lehet olyan módon tálalni, hogy azt olvassák, ha valami semmit sem változott az emberi kultúra történetében, hogy az emberek alapvetően szeretnek borzongani, amit tudományosan behatóan vizsgáltak, nemrég pedig az Origo rakott össze egy témában egy kapcsolódó cikket.  

Mindegy, hogy gladiátorok küzdenek oroszlánokkal vagy éppenséggel a texasi láncfűrészes kergetőzik a kukoricásban a film mindenkori leghelyesebb muffjával vagy pasijával a sokadik Láncfűrészes feldolgozásban, a hatás hasonló, a nyilvános kivégzéseket pedig köztudottan nem ritkán ünnepnapokra időzítették - néha meg a kegyelmeket is, mondjuk akkor "engedtek szabadon egy labot a böltönből" . 

A celebfaktor hasonlóan sajátos jelenség, bizonyos embereknek akár még csak szimpatikusaknak sem kell lenniük, lehetnek akár megvetendő antihősök is, de véletlen, hogy tömegek érdeklődnek olyan személyek iránt bulvárlapokon keresztül, akiknek az életére még csak semmilyen hatással sincs egy-egy celeb. Intuitív magyarázat lehet az, hogy valahogy mégiscsak irigyeljük őket a pénzük vagy a népszerűségük okán, megint mások magyarázhatják azzal, hogy többen azért imádják azokat a celebeket, akiket rokonként ezerrel letagadnánk, mert a médiafogyasztó tudattalanul örül neki, hogy vannak, akiknek jóval sanyarúbb az élete. Akárhogy is, antihősökre mindig is szükség lesz. Nem megyek bele, de nem feltétlenül baj az, hogy azoknak a nevével lehet találkozni a magyar médiában legtöbbször, akik messze nem példaértékűek. Ez nem valamiféle betegsége a magyar tömegkommunikáció piacának. Arról persze lehet és érdemes is vitatkozni, hogy kultúránként hogyan tér el a celebek megítélése, egyáltalán mitől lesz valaki celeb.  

Minden hír Jolly Jokere az, amit én röviden úgy nevezek, hogy pina-faktor. Legyen valamilyen női idom a hír snippetjében, egy bulvármagazin headline-jában, teljesen mindegy, úgyis rátereli a figyelmet, főként a férfi olvasókét. A hölgy olvasókét meg esetleg azért, mert kíváncsiak rá, hogy mi olyan érdekes abban az idomban, pontosabban a hozzá kapcsolódó hírben, ami a pasik figyelmét felkeli. Nemrég egy forgalmas európai autópálya mellől a kihívó bulákat ábrázoló plakátokat el kellett távolítani, mivel kiderült, hogy a balesetek megnövekedett számát épp az okozta, hogy a vezetők figyelmét elterelte a vezetésről. A baleset vezetői egyébként szinte mind férfiak voltak.  

Ha valakit bővebben, a kocsmafilozófiai szintűnél jobban érdekel a vér-pina-celeb-effektus tömegkommunikációbeli hatása a tartalom eladhatóságára, Arionson és Mackie-Smith klasszikusa mellett Cialdini Hatás című könyvét emelném ki, mint ajánlott irodalom. Persze egy kommunikációs szakértő alighanem mást mondana, a rövid, nagy hatékonyságot ígérő könyvek ezen a területen is olyanok, hogy abból az olvasó nem ismeri meg egy-egy mechanizmus természetét behatóan, ilyen módon nem tudja azt továbbgondolni, önmagában szintetizálni és persze alkalmazni sem. Ami meg az újságíró iskolákat illeti, komolyan nem tudom, hogy ott mi van, de sosem értettem, meg nem is jártam ilyenbe soha. Hogy formailag hogyan érdemes jó blogot készíteni, azzal kapcsolatban a Reblog Maraton staff összeszedett pár gondolatot erre, ami pedig a személyes ars poeticámat illeti, arról már írtam itt.  

Ami még komolyan bejátszik abban, hogy egy hír mennyire fut fel, hogy az olvasó mennyire érzi önmagát  benne érintettnek valamilyen módon. A várandós hölgyek érthető módon sokkal jobban felfigyelnek a várandóssággal kapcsolatos hírekre, a vegetáriánusok a vega táplálkozással kapcsolatos hírekre és folytathatnám a sort. Viszont! Vannak olyan aduászok, amiket nevezhetnénk akár amolyan bulvár-univerzálénak is, azaz amikor egy hír olyan módon szólítja meg az embert, hogy azt szinte mindenki magáének érzi például olyan módon, hogy eszébe juttatja, hogy vele is megtörténhet. Ez összefügg az előbb emlegetett vér-faktorral, de ha gyerekrablásról van szó, nos, akinek gyermeke van vagy szeretne, fix, hogy oda fog figyelni egy olyan témájú hírre. Vagy éppen ha arról írnak, hogy a szomszédról évek után derült ki, hogy a helyi fetisiszta gyilkos, mindenki, akinek van szomszédja, tudattalanul eszébe jut, hogy akkor akár az ő szomszédja is lehet suttyomban fetisiszta sorozatgyilkos. Egy-egy fodrász szalonban mondjuk ez a tudatosságot is elérheti, például valamilyen szétkattant bűnözőről szóló hírről diskurálva nem ritkán felmerül, hogy a Bélának is volt egy harmadunokaöccse, akinek egy szembeszomszédja olyan karakterű ember volt, mint a hírben emlegetett fetisiszta gyilkos.  

A hír gyors befogadhatóságát nagyon sokak után nem írom le még egyszer, lehet rajta vitatkozni, hogy mennyire formai vagy tartalmi dolog. Érdekes módon a profi újságírók közül nagyon sokan azt vallják, hogy a terjedelem nem riasztja el az olvasót, ha az eléggé ütős és végig fenntartja a figyelmet.  

A hír impaktumába az is komolyan bejátszik, hogy mennyire érinti az emberlétet úgymond. Mondjuk a szokatlan agresszióról beszámoló bűnügyi híreknél ez világos. De van, aki csak mondjuk fémet és üveget eszik, esetleg három kilós faszt növeszt magának, ekkor mind-mind szembesülünk vele, hogy ez is az emberlét része.  

Alighanem jórészt az emberléttel és az önmagunkra vonatkozattással hozható összefüggésbe az is, hogy többen cáfolják az evolúciós modell helyességét, mert valamiért sérti őket, hogy az őseik nem voltak emberiek, míg például a Pitagorasz-tétel ritkábban képzi nyugdíjasklubok borgőzös vitaestjeinek tárgyát. Sajátos, hogy a tudományok közt az emberlét-tudattól távolabb esőek, mint a matematika vagy a fizika, gyakorlatilag sosem képzik vita tárgyát a közbeszédben, a biológia, mint az ember működését is vizsgáló tudomány, már gyakrabban, míg a leghevesebb vitákat a közbeszédben, de még a tuodmányos diskurzusokban is a politikai témák váltják ki. Én mondjuk azért nem nagyon irkálnék szociálpszichológiai témában sem szivesen, mert a legremekebb példákat mégiscsak a politikából lehet előhúzni sokszor, ilyenkor pedig amellett, hogy bekerülnék egy skatulyába, rendszeresen kellene érvelnem nem csak velem egyenrangú kutatók, hanem tőlem ezerszer hülyébb emberek előtt is.  

cukiság van! meg kattintás! 

A médiapszichológia szép dolog. Hogy-hogynem emberközeli is. A véleményvezérek lehetnek olyan figurák is a kommunikációtudományban, tartalomiparban és rokon területeken, akiknek amúgy közük nincs az egészhez. Állatorvosi ló esete: egy szépnevű kiadó korábban minden évben megrendezett egy blogok közötti versenyt - ezt figyeld: a versenynek még a nevét is lopták, onnan tudom, hogy konkrétan tőlem - idén hála a jóégnek már nem, ezzel nem csekény mértékben csökkentve a kulturális környezetszennyezést, mivel sokszor olyanok zsűriztek, akiknek lövése nem volt az egészről.  

A tartalomiparban nem feltétlenül azok vannak élvonalban, nem azoknak a legnagyobb a befolyása, akikek a kompetenciája indokolná, de így van ez más szakterületeken is, itt viszont azért sajátos, mert kommunikációtudományról van szó. Ami még komolyan bejátszhat, az magának a tartalom előállítójának a személye, holott egy szellemi alkotásnál ideális esetben függetlenül kellene értékelnünk a tartalmat és a tartalom közlőjét, kivéve amikor nem :) Azoknak a vloggereknek a videóit, akiket nézek is, nos, ők úgy kerültek a csúcsra, hogy nem magukról pofáztak, nem álltak neki soha ekézni a másik személyét. Ja, hogy a magyar videoblog-szcénában 1-2 ilyen van összesen? Oké.  

Ki tudja, az is lehetséges, hogy mostantól adagolok néhány nanogram bulvárt, amikor példát hozok egy jelenségre, de az is simán lehet, hogy nem. 

Ja és persze az oldalamat lájkolni ér - ott gyakran lazábbra veszem a figurát, aztán esetleg kikerül egy fake zsüsztinbíber-fasz, Nicki Minaj csöcse, mittudomén! 

Ha Rajtad múlna, hova tetted volna a cikket?
Tudomány rovatba 19%
Technika rovatba 10%
Kultúra rovatba 25%
a Reblogra 28%
mindegy, csak könnyebben megtalálható helyre 18%
0 Tovább

A világ legjobb és legrosszabb szelfijei - a ConvNet algoritmus szerint


Hasonló volt már korábban is, ezúttal ún. konvolúciós neurális hálót alkalmatzott egy kutató olyan algoritmus fejlesztéséhez, ami egy szelfiről eldönti, hogy mennyire előnyös, így azzal kapcsolatban tud szabályszerűségeket megállapíani. Különböző típusú neurális hálókat a gépi tanulásban már régóta használnak, a gépi tanuláson alapuló módszerek lényege pedig, hogy az algoritmus kap egy, lehetőség szerint minél nagyobb tanuló halmazt vagy halmazokat, aminek elemeit adott tulajdonság szerint válogattuk össze. A gépi tanulás folyamatában a kezdeti, tipikusan folyamatosan bővülő tanulóhalmaz alapján, a gépi tanuló algoritmus, jelen esetben egy neurális háló, folyamatosan szabályszerűségeket észlel és tárol, ami a kapott elemekre általában igazak. Egy idő után már képes lesz megállapítani egy korábban még sosem látott halmaz elemeiről, hogy azokra érvényesül-e valamilyen tulajdonság vagy sem - döbbenetes pontossággal. Egy fotóról eldönteni emberi szemmel, hogy előnyös vagy sem, nem olyan nehéz, viszont egy gép ízlését kialakítani már korántsem olyan egyerű.  

A Stanford egyik kutatójának, Andrej Karpathynak a blogján nemrég megjelent bejegyzés szerint azért nem is lehetetlen. A gépnek először hatékonyan meg kellett tanítani, hogy mi szelfi egyáltalán és mi nem, majd letöltött ötmillió olyan képet, aminek a tagjei közt ott volt a #selfie kifejezés. Ezt követően letöltött szintén jóadag olyan szelfit más forrásból, amikhez viszont már hozzákapcsolta azokat a metaadatokat is, hogy egy szelfit mennyien lájkoltak vagy kommenteltek, mivel ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy mennyire tetszett egy-egy kép másoknak, ezek kívül különböző, statisztikai alapú súlyozási módszereket is használt. Miután a neurális háló tanítása megtörtént, kapott egy ötvenezer elemből álló teszt halmazt, azaz amiről el kellett döntenie az algoritmusnak elemenként, hogy egy-egy szelfi előnyös vagy sem. A posztba egyébként bekerültek a legelőnytelenebbnek ítélt szelfit is. Az algoritmuson keresztül levont általános szabályszerűségek azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz jó egy szelfi:   

- hölgynek kell lenni  

- az arc a teljes kép egyharmadát tegye ki, lehetőleg középen vagy a kép felső részében  

- mindenképp látszódjon a homlok  

- viszont látszódjon a hosszú haj is  

- az arckép jó, ha valamilyen effekttel túltelített  

- a legjobb szelfikhez valamilyen keret is tartozott az algoritmus szerint  

Mindezek igencsak egybevágnak azzal, amire intuitív módon is azt mondanánk, hogy szép. A kutatás persze kitér az előnytelen szelfi ismérveire is. Nem kapcsolódik a gépi tanuláshoz, viszont fontos megjegyezni, hogy az olyan effekt, ami az arcot telítetté teszi, a felszínét egységesnek mutatja, azaz az azon előforduló szabálytalanságokat elfedi, tudattalanul mindig is elnyerte mások tetszését. A jelenség evolúciós pszichológiai alapját az adja, hogy a szabályos, szimmetrikus, durva eltérésektől mentes arc az evolúció során egyet jelentett azzal, hogy az egyed egészséges, ellenálló a környezeti hatásoknak, ideértve a kórokozókat, azaz olyanra jellemző, aki alapján emberelődeink tudattalanul helyesen dönthettek úgy, hogy az adott asszonnyal vagy férfival érdemes családot alapítani. Ami egy alaposan vizsgált evolúciós hipotézis értelmében szép, preferált, preferált a közösségi szolgáltatásokban is, egy erről mit sem tudó gépi tanuló algoritmus számára szintén az, csak éppenséggel teljesen más úton lehet arra a következtetésre jutni, hogy valami szép.

képek forrása, erre van még bőven: http://runt-of-the-web.com/selfies-gone-wrong

2 Tovább

Szív-koszorúereket nyomtattak 3D printerrel


3D nyomtatással a valódihoz haosnlóan viselkedő szívkoszorúereket hoztak létre a Carnegie Mellon Egyetemen nemrég.

A koronáriák a szív saját vérellátását biztosító ereiként folyamatos, nagymértékű és változó terhelésnek vannak kitéve, ennek megfelelően hagyományos 3D-nyomtatással nem lehetne ennyire terhelhető, ugyanakkor a valódihoz hasonló, elasztikus struktúrákat létrehozni, amik hosszú távon működnek is. A szív korszorúerei felépítésük szempontjából nem különböznek alapvetően a többi értől, viszont képesnek kell lennüik a lehető leggyorsabb regenerálódásra egy apró sérűlés vagy éppen egy szívinfarktus után. A szív saját érrendszerének működőképessége szinte egyenértékű magával a szívvel, így azzal is, hogy mennyire használható az például egy szívátültetéskor, ugyan ott számos más tényező is számít. A CMU-n kifejlesztett technika lényege, hogy miután elkészítették az erek alapvázát, amik önmagukban még annyira instabilak, hogy a saját súlyuktól is azonnal összeesnének, a struktúrát belülről tartó zselatint kioldják belőlük, miközben további rétegeket építenek rájuk több lépésben, így a létrejött műerek viselkedésükben nagyban fognak hasonlítni a termékszetben is előforduló koronaerek viselkedéséhez a szívburokban lévő nyomás és hőmérsékleti viszonyok mellett.  
 
 
Nagy reményeket fűznek a szövetek és szervek hasonló módon való létrehozásához, viszont számtalan tényező lehet, amit in vitro vagy in situ nem tudnak még figyelembe venni a kutatók, emiatt egy beültetett anatómiai strukltúra esetleg nem tudná ellátni a feladatát, ami esetleg az állatkísérletekben való kipróbálásnál derülhet ki a legkorábban. Tökéletes, működőképes szövetek és szervek létrehozása azért is igencsak nehéz, mert egy adott komplex struktúra kialakulása a természetben folyamatosan történik, embrionális kortól kezdődően, onnantól kell megfelelnie az alakuló szervnek a környezeti viszonyoknak, aminek minden biofizikai részlete még messze nem ismert. Hasonló okból nem lehet bonyolultabb, működőképes szerveket létrehozni pusztán őssejtekből in vitro annak ellenére, hogy ismert, hogy milyen növekedési faktorok hozzáadása szükséges ahhoz, hogy egy őssejt adott típusú szövetté differenciálódjon. 

0 Tovább

Kém-casting - képzelt párbeszéd egy lapigazgatóval


Van két dolog, amiről egy szót nem terveztem írni, az egyik a hír, ami röviden úgy foglalható össze, hogy "juj, jönnek a kémek a szerkesztőségekbe", a másikról pedig pláne nem, egy szakmai rendezvényről, amin a napokban vettem részt.  
 
A minap egészen remek szakmai rendezvényt sederítettek itthon egyik nagyon reprezentatív budapesti épületében, ahova meghívást ugyan nem kaptam, mivel a meghívott vendégek jórészt a hivatásos rendvédelmi szervek szakértői, vezetői voltak, jóval kisebb számban pedig olyanok, akik ezeknek a szervezeteknek valamilyen beszállítói vagy külső szakértői. Természetesen abban az esetben, ha valami végülis a tudományt szolgálja, más vagy mások érdekeit pedig nem sérti az ottlétem, ráadásul erősen a kutatási területembe vág, bemegyek én,  meghívó ide vagy oda.  
 
A rendezvényről sokat mond, hogy a neten annál több információ nem nagyon lelhető fel, hogy mikor és hol, az épületbe belépéskor TEK alkalmazottai mágneskapun terelték keresztül még az atyaúristent is és persze végig figyelték a rendezvényt, az ebédnél nem volt ülésrend, ezért leültem egy helyre, ami éppen szabad volt, ekkor a velem egy asztalnál ülők pedig azonnal befejezték azt a témát, amiről addig beszéltek. Ha mindez nem lenne elég, az egyik szekción való részvétel az épületen belül plusz beléptetést igényelt és feltétele volt a nemzetbiztonsági ellenőrzéshez kötött ún. személyi biztonsági tanúsítvány, ami viszont nekem nincs, ugyan volt rá ötletem, hogy hogyan hallgathatnám meg az engem érdeklő ottani előadásokat, nem kockáztattam meg, hogy kidobjanak.  
 
Ezzel gyakorlatilag egyidőben ásta elő az Index a "sajtókémtörvényt", amit egy friss Origo-cikk szerint már vissza is vontak.


Mivel csak este voltam gép előtt, épphogy tudtam az egészről és az jutott eszembe, hogy mekkora farmermellényes manír már az élettől, hogy amíg azt a gumicsontot rágják, hogy kémek mehetnek-e szerkesztőségekbe – már ha egyáltalán ez volt a törvény értelmezése – közben épp fordítva, erről mit sem tudva, mondjuk úgy egy érdeklődő ember, mint magánszemély, beballag a kémek közé a tudását gyarapítani. Félreértés ne essen, nem valami überelhetetlenül nagy titkot akartam megtudni, csak érdekelt pár előadás. Azt az apróságot most ugorjuk át, hogy van tiszt, fedett nyomozó, egyebek de olyan, hogy "kém" meg "titkosügynök", maximum a konyhanyelvben.  
 
Ha mindez még nem lenne elég, éppen most egyezkedek egy dög nagy hazai hírportállal egy szorosabb együttműködésről, akiknek ráadásul írtam, hogy kizárólag velük dolgoznék, másrészt meg azt, hogy a saját nevemen nincs szakirányú tapasztalatom a tartalomszolgáltatás terén olyan értelemben, hogy hivatalosan soha nem irkáltam sehova. Nos, ők ezt a posztot alighanem olvassák, nem tudom, hogy mekkora az esélye a dolognak, de ha ezt összevetik az eheti kémtörvény tervezetével vagy mi az ördöggel, esetleg gondolhatják azt, hogy kémkedni mennék hozzájuk, mi másért.  
 
Az egész kémtörvény hype-ot egyébként alapvetően az a hírportál csinálta, amelyik felkapta kiszúrta eredetileg az egészet, ami pedig a közkeletű értelmezését illeti, na, az úgy hülyeség, ahogy van. Ahelyett, hogy belemennék annak az eleve fárasztó témának a magyarázatába, hogy 2015-ben akár a TEK-nek, akár a Szakszolgálatnak, akár az Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központnak, akár az IH-nak teljesen fölösleges lenne ténylegesen beküldeni valakit egy nagyobb szervezethez, jelen esetben tartalomszolgáltatóhoz azért, hogy ott megfigyeljen vagy manipulálni tudjon, inkább egy képzelt párbeszédet írok le.  
 
KÉM: Jó napot kívánok, a főnököm utasítására Önöknél kellene holnaptól dolgoznom. 
LAPIGAZGATÓ: Jaaa, vagy úgy? A kémtörvény miatt. Nem tudjuk, hogy ilyenkor mi az eljárás, de megdumáljuk valahogy, jó? 
KÉM: Oké, amúgy még nekem sem mondták el, hogy mit kellene csinálni, meg mi az, amit az IT infrastruktúrán keresztül, egyéb titkos adatszerzéssel ne tudnánk meg Önökről és nem tudnánk dezinformálni, manipulálni, de hát tetszik tudni, hirtelen találták ki ezt az egészet. Amúgy meg nem kell tartaniuk tőlem, végülis törvényhez kötött, hogy mikor mit tehetek, még ha salátatörvényhez, akkor is.  

LAPIGAZGATÓ: Hát ez van sajnos, de majd megoldjuk. Egyébként dolgozott már szerkesztőségben?  

KÉM: Hátőőő, még nem.  

LAPIGAZGATÓ: De azért talán valami hobbi blogja vagy legalább Tumblr-je csak van, nem?  

KÉM: Az sincs, még életemben nem írtam, meg középsuliban sem voltam jó magyarból.  

LAPIGAZGATÓ: Húha, akkor hogyan osztjuk meg a feladatot? Felveszünk plusz egy újságírót, aki effektív dolgozik Ön helyett, ameddig Ön meg kémkedik?  

KÉM: Tényeg nem tudom, mondjuk addig a 9GAG-ről válogathatok vicces képeket főállásban, ha az önöknek megfelel.  

LAPIGAZGATÓ: Végülis mi annyira nyereségesek mondjuk nem vagyunk, hogy szórjuk ki a pénzt és felvegyünk két személyt főállásba azt sem tudjuk, hogy miért, de remélem azért erre valamilyen költségtérítést csak adnak. Egyébként ha mi adunk önnek fizetést, emellett kap még a rendvédelmi szervtől is?  

KÉM: Hát hogyne kapnék!  

LAPIGAZGATÓ: Akkor ki tudunk egyezni egy minimálban' nem?  

KÉM: Én mondjuk arra gondoltam, hogy fizethetnének annál azért kicsit többet. Ez nem olyan mondjuk, mint titkos adatgyűjtés céljából diplomatákkal dumálgatni külföldön, de azért mégiscsak plusz munka, érti.  

LAPIGAZGATÓ: Nem nagyon. De mindegy, mondjon egy összeget, aztán kifizetjük. Ja és ennek ugye titkosnak is kellene lennie a teljes szerkesztőség előtt?  

KÉM: Ami azt illeti igen, de csak nem veszik észre sokan, ha nulla újságírói múlttal beülök főállásban hétfőtől minden nap? Áh, ha Redditet böngészek 9GAG helyett akkor talán nem. Vagy mégis?  

LAPIGAZGATÓ: Végülis... Majd meglátjuk.   

0 Tovább

A Onedrive hiszti margójára


Nem tudom már, hogy hol is olvastam, de ha bármilyen szolgálatásról van szó, ott csak egyvalami lehet korlátlan, azaz unlimited vagy unmetered: amit a szolgáltató hazudik, amihez sokszor társul egy elszart előkalkuláción alapuló árképzés.

Ugyan már írtam róla, de a Google Drive-on kívül is van élet, ha online fájlhosztingról van szó. Az elmúlt néhány napban azon háborodott fel Internetország népe, hogy a Microsoft Onedrive szolgáltatása azok számára a felhasználók számára sem biztosít korlátlan tárhelyet, akiknek egyébként korlátlan tárhelyet ígértek bizonyos csomagokban, a cég indoklása szerint azért, mert több felhasználó több, mint 75 TB, azaz durván 75000 GB (!!) adatot talicskázott fel, ami nyilván úgy jött össze, hogy gondolták, hogy okosba' inkább tárolják a HD pornót a cég által fizetett felhőbe, hogy ne a gépükön foglalja a helyet, ezen kívül pedig alighanem rendszeresen mindenről, amit láttak, bővítményes biztonsági mentést készítettek és tettek fel, na ez az, amit a MS nem vállal be. Ami viszont szinte semmilyen hírben nem jegyeznek meg, hogy a felhasználók ezzel bőven megsértették a fair usage policy-t, amiben viszont igenis benne van, hogy egy-egy felhőszolgáltatás mire alkalmatlan és mire nem. Több hoszting szolgáltatónál, amelyiket használok, én is korlátlan tárhelyet kapok elvben, azonnal szólnának, ha a webhoszint szolgáltató esetén ontanék fel eszelős mennyiségű adatot, amit nem is használ a webhely. Ehhez hasonló módon, egy fájlhoszting szogláltatót sem arra találtak ki, hogy DVD-lenyomatokat tároljon valaki rajta tonnaszámra.

A heavy userekkel még mindig egészen jó arcok voltak, mivel az érintett felhasználóknak egy évük van, hogy az adataikat máshol helyezzék el, ezt követően 1 TB tárhelyet kapnak. A jelenlegi díjszabások alapján kimatekozható, hogy a Microsoftnak még így is iszonyú ráfizetés, de legalább nem akkora az arcvesztés, mintha csak egy hónapot adnának például. A felhő-alapú fájlhoszting szolgáltatások árképzése jól mutatja, hogy hogyan is matekozik a szolgáltató: úgy számol, hogy lesz egy rakás felhasználó, aki szinte semennyi adatot nem fog fenn tárolni. Például nagyon sok magyar felsőoktatási intézményben a hallgatók ingyenesen kaptak Office 365-öt dög nagy tárhellyel, de a Microsoft természetesen előre tudta, hogy a többség nem is fogja használni, ahelyett, hogy már most beleszoknának a hallgatók, hogy hogyan dolgozzanak enterprise level szolgáltatásokkal, inkább használnak továbbra is levelezőlistákat, horribile dictu Facebook-csoportokat vagy közös email címet [szóval aminek az egész évfolyam tudja a jelszavát], de az emberi hülyeség eme pompás manifesztációját inkább hagyom, más témához vezetne át. Ugyanakkor a Microsoft azt is tudta, hogy igen, lesznek heavy userek, akik meg nagyon nagy tárterületet fognak használni, a logika nagyon hasonló, ha a Microsoft legnagyobb csomagjairól van szó és ha arról, hogy ha a felhasználó egyszerűen csak több adatot tárolna a privát Onedrive tárhelyén, ami ingyenesen néhány GB, akkor pár garasért kaphat.

Hozzáteszem, azért ortó nagy trollnak kellett lenniük azoknak, akik ennyi adatot nyomtak fel tárhelyükre, mivel lévén, hogy dokumentumtárolásra találták ki a szolgáltatást, ezért a maximális feltöltési sebesség 400 kbps körül van IP-címenként, viszont a Onedrive több, párhuzamos munkamenetet enged meg, így ha a felhasználó több klienssel kapcsolódott egyszerre, eltérő IP-címekkel, akkor annyiszor 400 kbps sebességgel tölthetett fel. Onnan tudom, hogy a 400 kbps-os sebességlimit IP-címentként van beállítva, mert nemrég teszteltem.

Mindenki szopóágra kerül, köszönjük tetves trollok!

A Onedrive sejthetően nem csak emiatt volt ráfizetéses, többek közt a mostani misuse miatt nemcsak azok jártak rosszul, akik nem rendeltetésszerűen használták a szolgáltatást, hanem abszolút mindenki: eddig például 15 GB ingyenes tárhely volt, a következő évtől már csak 5 GB lesz, illetve további 15 GB bónuszt kapott eddig az, aki a Windows Phone-os mobilján a képek tárolását az Onedrivera bízta. Nem világos, hogy visszamenőlegesen is érvényesítik-e a dolgot. Egyébként lesznek még itt meglepik bőven: korábban volt egy akció, aminek a lényege az volt, hogy ha akkor regisztrál a felhasználó a szolgáltatásra, akkor 100 GB-os tárhelyet kap - az meg már elég sokak figyelmét elkerülhette, hogy csak egy évig.

Ez az unlimited-ezés valahogy olyan megunhatatlan klasszikus blöff, mint az ingyen SMS-t és ahhoz hasonlót kínáló szolgáltatások: józanul gondolkozó ember úgyis tudja, hogy ilyen nincs, mégis sokszor a felhasználó szivesebben dönt aszerint, amit hinni szeretne, mint aszerint, amit a józan ész mondat vele. De a Skype-nál is teljesen hasonló a helyzet: attól, hogy valaki előfizet egy Unlimited Europe csomagra, a VoIP-szolgáltató nem feltételezi, hogy az illető majd ráköt egy telefonközpontot, egyébként nem is tudna.

Egyéni felhasználásra egyébként továbbra is az Onedrive-ot tartom a legjobb és legbiztonságosabb freemium fájlhoszting szolgáltatónak, ugyanakkor tisztában kell lenni vele, hogy mire alkalmatlan: a fájlnevekkel kapcsolatban ugyan csak ésszerű megkötések vannak, láttam már olyan hibát, amikor azon akadt fenn, hogy az egyik oprendszer kliensprogramja kicsit máshogy kezelte volna az ékezetes fájlnevet tartalmazó fájlt, mint a másik gépen lévő. A másik pedig, ami ugyan igencsak kevés felhasználót érinthet, hogy a többi fájlhoszting szolgáltatóhoz hasonló gyakorlatot követve folyamatosan vagy véletlenszerűen ellenőrizhetik a feltöltött tartalmat illegális tartalmak után kutatva - de mi ezzel a baj? Semmi, amíg nem a deep webről összekukázott nyomozati anyagokat tárolnál rajta, amiben előfordulhat bombakészítési útmutatótól kezdve kezdve pedopornón át drogreceptig minden szar, amit normális ember nem szivesen tárol úgy egyáltalán sehol, legfeljebb amíg gyorsan véleményezni kell, ha olyan a hivatása. Vagy éppenséggel olyan tartalom lehet necc, amit elvben véletlenül benézhet, falspozitívan értékelve felhasználási feltételeket sértő tartalomnak vélhet a nagy és okos algoritmus, ilyen pedig simán lehet mondjuk gyógyszerhatóanyagok farmakokinetikai dokumentációja vagy egyszerű családi, gyerekekkel nyaralós fotók. Ha az utóbbit nézi meg egy riasztás után a MS safety staff, az még belefér, ha egy szabadalmazás előtt álló hatóanyag leírását, az már kevésbé.

Szóval mindenki nyugodjon le (...) és a szolgálatásokat arra használja, amire kitalálták, a Onedrive-ot mondjuk dokumentumtárolásra, amire egyébként tökéletesen alkalmas is. A hiszti egyébként hasonló ahhoz, mint amikor néhány évvel ezelőt egy hazai netszolgáltató élt azzal a jogával, hogy egyoldalúan felbontotta a szerződést néhány ügyfelével, akiknél orrba-szájba ment a torrent, ezzel persze jelentős deficitet okozva a szogláltatónak, mivel a szolgáltató sem ingyen kapja az adatátviteli mennyiséget ill. a sávszélesség-használatot sebesség szempontjából, amiknek ráadásul harmonizálniuk kell a szolgáltatás minőségi mutatóival úgy, hogy mindez persze ne legyen ráfizetéses se.

Hirtelen az esetről egy korlátlan svédasztalos fogyasztással kapcsolatos cikk jutott eszembe, amit ide idézek 444-éktől, akik egyébként tesztelték is a dolgot:

"Évek óta kering az interneten egy legendás bejegyzés, amelyben egy elégedetlen vevő leírta, hogy őt eltanácsolták egy budapesti svédasztalos étteremből, mert túl sokat zabált.

Sokan nem hittek abban, hogy meg lehet enni ezt a menüt: Egy eperkrémlevest, majd egy frankfurtilevest. Ezt követte egy meleg előétel: kacsamellfalat. Majd ettem KETTŐ szelet húst rizibizivel, fokhagymás mártással. Továbbá ettem kb. tíz "kisháromszögnyi" füstölt karaván sajtot, tökmagot, és egy tányér sült krumplit (álánatúr). Ezt követte kb. három dinnyefalat (kb. két harapásnyira voltak felvágva). Megettem egy banánt (kettőt vittem el, de egyet elcsórtak az asztaltársaim), valamint apránként egy pár kanál pirított tökmagot. Végezetül desszertként megettem két madártejet (kb. két deci volt egy), egy sárgadinnyés-túróhabos fagyit (egy gombóc fagyi, egy gombóc sárgadinnyés túróhab), meg még további két gombóc vaníliafagyit. Megittam 2 x 2 dl őszilét, egy fél pohár sangriát, két pohár kólát valamint egy kapuccsínót."

Amúgy nem tudom, hogy Bede Márton a rekordkísérlet megismétlése előtt mennyit éheztette magát, de alighanem aznap már nem sok cikket írt.

Képek: Wikia

0 Tovább