About...

Napi betevő adag elírás, elütés és helyesírási hiba egy helyen! Amúgy meg #információbiztonság #webcserkészet néha #élettudomány

bardóczi ákos @post.r

blogavatar

minőségi kontent-egyveleg

RSS

cimketenger

ITsec (37),privacy (17),Facebook (17),social media (11),itsec (11),egyéb (11),social web (9),biztonság (8),mobil (8),OSINT (6),jog (6),magánszféra (6),tudomány (6),szellemi tulajdon (6),Google (5),email (5),molbiol (5),felzárkóztató (5),szájbarágó (5),webcserkészet (5),plágium (4),Nobel-díj (4),kriminalisztika (4),terrorizmus (4),big data (4),kultúra (4),genetika (3),pszichológia (3),molekuláris biológia (3),biztonságpolitika (3),CRISPR (3),Android (3),online marketing (3),sajtó (3),élettudomány (3),gépi tanulás (3),Onedrive (3),üzenetküldés (3),jelszó (3),2015 (3),orvosi-fiziológiai (3),Apple (3),Gmail (3),reklám (3),konferencia (3),webkettő (3),biztonságtudatosság (3),kriptográfia (3),levelezés (3),magatartástudomány (3),azelsosprint (3),popszakma (3),hype (3),open source intelligence (3),torrent (3),nyelvtechnológia (3),bejutas (2),tweak (2),villámokosság (2),cas9 (2),Yoshinori Ohsumi (2),Hacktivity (2),génterápia (2),fiziológia (2),természetes nyelvfeldolgozás (2),Reblog Sprint (2),bűnügy (2),Pécs (2),nyílt forrású információszerzés (2),webkamera (2),deep web (2),P2P (2),Netacademia (2),arcfelismerés (2),DDoS (2),Balabit (2),bűnüldözés (2),TOR (2),kulturális evolúció (2),ransomware (2),hitelesítés (2),SPF (2),Whatsapp (2),neuropszichológia (2),szabad információáramlás (2),FUD (2),DKIM (2),2-FA (2),bolyai-díj 2015 (2),molekuláris genetika (2),jövő (2),sudo (2),IDC (2),cyberbullying (2),social engineering (2),malware (2),tartalomszolgáltatás (2),meetup (2),facebook (2),reblog (2),videó (2),titkosítás (2),kutatás (2),epic fail (2),pedofília (2),netkultúra (2),nyelvtudomány (2),vírus (2),hírszerzés (2),iOS (2),farmakológia (2),szociálpszichológia (2),tanulás (2),biológia (2),gépház (2),bulvár (2),bug (2),Tinder (2),öröklődő betegség (2),Yandex (2),könyv (2),beszélgetés rögzítése (2),pszeudo-poszt (2),Twitter (2)

Információbiztonság és az írástudók felelőssége


ITsec kulturális evolúció média sajtó tömegtájékoztatás Adecco IT Academy biztonságtudatosság FUD fear uncertainty and doubtViszonylag gyakran szokták mondani, hogy a tömegtájékoztatás feladata a minél pontosabb, gyorsabb és hiteles tájékoztatás, azaz egy-egy hír közzétételének esetleges következményei miatt már nem vonható felelősségre a hír előállítója. Személyes véleményem, hogy ez még akkor sem állná meg a helyét bizonyos esetekben, ha egy hírt teljesen objektíven közölnének.

1992. áprilisában Los Angelesben négy rendőr igazoltatott gyorshajtás miatt egy fekete sofőrt, aki ellenszegülni próbált a közúti ellenőrzés során, mire a négy – nem mellékesen fehér illetve hispán – rendőr alaposan helybenhagyta, amiről videófelvétel készült, majd megjelent a helyi televízióban. Ezt követően nem sokkal elszabadult a városban a pokol: szinte példátlan lázadás tört ki a városban, a keletkezett kárt egymilliárd dollárra becsülik, több, mint ötven fő életét vesztette, a rend helyreállításához többek közt a nemzeti gárdát kellett segítségül hívni. Ami külön érdekesség, hogy a példásan liberális amerikai sajtó történetében szinte példátlan módon bírósági végzés született azzal kapcsolatban, hogy a felvételt tilos a továbbiakban bárhol is közzétenni, persze már késő volt.


A sok-sok tanulság közül amit mindenképp kiemelnék, hogy a tömegtájékoztatásnak egészében igenis van felelőssége, másrészt akár egy-egy hír esetén is mérlegelni kell, hogy annak közzététele nem sért-e olyan mértékben közérdeket vagy társadalmi érdeket, hogy az már masszívan szembe megy azzal a társadalmi érdekkel, amit a sajtó hivatott szolgálni.

Bizonyos területeken a teljes sajtóhoz viszonyítva szokatlanul gyakran találkozni olyan információval, aminek az idő előtt történő közzététele súlyos érdeksérelemmel járna. Ez az oka annak, hogy ha a tesztelők, külső etikus hekkerek például a pénzintézeti adatbázisok de facto standardjának tekintett Oracle motorban találnak valamilyen sebezhetőséget egy adott bank esetén, akkor ennek a részleteit csak azt követően teszik közzé, miután az érintett bankot tájékoztatták és a hibát kijavították. A kutatók véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy melyik a legjobb reporting gyakorlat, az ún. partial disclosure, azaz amikor csak érzékeltetik egy-egy érintettel, hogy a rendszerében hiba van vagy esetleg a full disclosure, amikor a hibát teljes egészében, minden részletével együtt közzéteszik, így kényszerítve például az érintett pénzintézetet, hogy a hibát azonnal javítsa. Az utóbbi nyilván az a kockázatot hordozza magában, hogy a hibát kihasználhatja egy támadó még az előtt, mielőtt a szóban forgó hibát javítani tudnák.

Nemrég vettem részt egy kicsi, ámde kiváló szakmai rendezvényen, ahol az ország egyik legelismertebb etikus hekkere beszélt a Sony Entertainment elleni támadásról. A Sony elleni támadást a fősodrú média, ahogyan ez lenni szokott, úgy mutatta be, mintha egy igencsak kifinomult, nagy szakértelmet igénylő, nehezen kivédhető támadásról lett volna szó. A látványos breach-ekről olvasva rendszerint az olvasókban az a benyomás alakul ki, hogy itt aztán tényleg egy komoly technikai bravúrt hajtottak végre valamiféle guru csúcshekkerek.

És ez baj. Komoly baj.

Kisebb részben azért, az olvasókban torz benyomást alakítanak ki az információbiztonsággal foglalkozó közösséggel kapcsolatban, ha a prosztó módon, amatőr módszereket használó támadókat úgy kezeli a mainstream sajtó, mintha tényleg hekker guruk lennének. Egyrészt ez sérti azok önérzetét, aki tényleg értenek hozzá, másrészt a tömegekben össze fog kapcsolódni az információbiztonsággal kapcsolatos tevékenység a számítógépes bűnözéssel. Egyszerűbben fogalmazva: simán elképzelhető, hogy egy laza, de személyes ismerősömnek hozzáférnek valamilyen netes fiókjához, aztán azt fogja gondolni, hogy biztosan én voltam úgy szórakozásból, csak azért mert úgy gondolja, hogy én képes lehetek rá.

Mi a másik súlyos következménye annak, ha a hírekben megjelenő támadásokkal és támadókkal kapcsolatban téves kép él az emberek fejében? Ahogy a meetup előadója nagyon frappánsan megfogalmazta, egyfajta nihilisata hozzáállás felé sodorja a felhasználókat. Azaz aszerint a séma szerint fognak gondolkozni, hogy fölösleges odafigyelni az információbiztonságra, hiszen "úgyis van valaki", aki fel tudja törni a hozzáféréseit, ha nagyon akarja. Ennek a nihilista hozzáállásnak lehet következménye vagy ha úgy tetszik tünete, hogy manapság a gépek közel felén semmilyen antivírus szoftver nincs telepítve. De alighanem a jelenség része az is, hogy a végfelhasználók nem titkosítják az adataikat, holott ez mindössze néhány kattintás lenne már a Windows XP elterjedése óta, illetve már közhely emlegetni, hogy gyenge jelszavakat használnak, ráadásul több helyen azonosat. Korábban már részletesen taglaltam, hogy miért nem mondhatja senki azt a mai világban, hogy "az én adataimra senki sem kíváncsi".

Visszatérve az előadásra, a Sony elleni támadást valószínűleg nem az Észak-koreai kormány követte el, de ha már hírbe hozták őket, nyilván nem mondták azt, hogy nem ők voltak. Gondoljunk csak bele, ha történne egy olyan kísérleti atomrobbantás, amire felfigyel a fél világ, de csak hírbe hoznák Észak-Koreával, az fix, hogy nem tiltakozna kézzel-lábbal a diktatúra jóllakott napközis hülyegyereke Kim Jong Un személyében azzal, hogy nem ő voltak.

A Sony elleni támadás kivizsgálása során kiderült, hogy a cég éveken keresztül tömegesen kapott teljesen közönséges adathalász leveleket, így csak idő kérdése volt, hogy minél több alkalmazott hozzáférését tudják elhappolni. Ezen kívül természetesen a kutatók visszafejtették azoknak a kémprogramoknak a kódját, amiknek szerepet tulajdonítottak az adatlopásban, abból pedig kiderült, hogy ha nem is egy kontármunkáról van szó, több jel is arra utal, hogy a támadók igencsak béna módon hagytak nyomokat maguk után.

ITsec kulturális evolúció média sajtó tömegtájékoztatás Adecco IT Academy biztonságtudatosság FUD fear uncertainty and doubtNem merülnék technikai részletekbe, de lényeg, hogy a klasszikus vírusokat, rootkiteket, spyware-eket, a professzionális támadók úgy írják meg, hogy azok visszafejtése után ne lehessen következtetni a kilétükre illetve arra sem, hogy a rosszindulatú program milyen korábbi kártékony kód továbbfejlesztése lehet. Erre példa az első valódi informatikai fegyvernek tekintett, urándúsító üzembe bejuttatott Stuxnet és az abból származtatott, később azonosított csúcskártevők, amiknél nemcsak arra nem lehet következtetni, hogy melyik állam állhatott a létrehozásának hátterében, de sokszor még olyan részleteket is elhelyeznek ezekben a malware-ekben, amik megpróbálják félrevezetni a kutatókat!

Ehhez képest a bénább kártevők írói egy halom olyan jellegzetességet hagynak a kártevőjükben a programozásuk során, ami később könnyebben azonosíthatóvá teszi őket.

Az is szóba kerül, hogy az olyan rémes buzzwordök, mint a "nulladik napi sebezhetőség", vagy "szofisztikált támadás" eleve gyanakvásra adnak okot a figyelmes olvasókban.

Hatalmas hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a média mellett az IT biztonság is egyre meghatározóbb biznisz, így az bizonyos informatikai biztonsági megoldásokat kínáló cégek jórésze ki is fogja a szelet a vitorlából és a kommunikációjukat szándékosan úgy alakítják, hogy azzal maximalizálják a bevételüket azon keresztül, hogy eladnak olyan terméket is az ügyfeleiknek, amikre valójában nem is lenne szükségük vagy éppenséggel nem olyan módon. Nem is tudom már, hogy hol olvastam, de hatalmas igazság, hogy nem a biztonságot szavatoló technológiai megoldást kell eladni, hanem a biztonság érzetét. Ami nyilván sokkal könnyebb, ha bizonyos szintű félelemérzetet keltenek az ügyfelekben.

ITsec kulturális evolúció média sajtó tömegtájékoztatás Adecco IT Academy biztonságtudatosság FUD fear uncertainty and doubt

Ebben pedig a fősodrú média nagyon gyakran akaratlanul és tudattalanul partner, mi több, a jelenségnek már réges-régen neve is van: FUD, azaz fear, uncertainty, doubt.  

A FUD mögött gyakran könnyen felfedhető az üzleti érdek, ha magyar példát kell hoznom, alighanem nagyon sokan emlékeznek rá, amikor a szolgáltatók a mobiltelefonálás hőskorában azt állították, hogy a mobil függetlenítése olyan bűncselekmény, amiért börtön jár, holott, nem több, mint egy polgárjogi szerződésszegés a telkószolgáltató és az ügyfél közt, de ilyen miatt még az életbe nem indult per az országban. Az már más műfaj, amikor valaki tömegesen és pénzért halomra függetlenítette a mobilokat. Amikor a szolgáltatók látták, hogy ezzel nem lehet gátolni a folyamatot, később azt hangoztatták, hogy a függetlenítés károsítja a mobilt, ami a régi mobilok esetén szintén nem volt igaz.

De ha FUD-ról van szó, a legkomolyabb, leginkább autentikusnak nevezhető cégek is nyilatkoztak már olyan módon, hogy amögött az üzleti érdekek eléggé világon kivehetőek voltak. Például az Apple nem kevesebbet állított néhány évvel ezelőtt, mint hogy a jailbreakelt mobilok kinyírhatják a mobil adótornyokat, míg hivatalosan egy szó sem esett sokáig a jailbreakeléssel járó valós kockázatokról.

ITsec kulturális evolúció média sajtó tömegtájékoztatás Adecco IT Academy biztonságtudatosság FUD fear uncertainty and doubtÁtverések és visszaélések persze a net előtt is léteznek, – kultúrafüggően ugyan – sokszor addig nem szorultak vissza, amíg valaki a saját bőrén nem tapasztalta meg azt a kárt, amit azzal szenvedett el, hogy átverték olyan esetben, amikor tevőlegesen ő maga tette mindezt lehetővé. Az már látszik, hogy a netes közegben teljesen hasonló a helyzet, a kérdés csak az, hogy szervezeti szinten milyen módszerek lehetnek a leghatékonyabbak arra, hogy mintegy immunizáljuk az alkalmazottakat a tipikus átverésekkel szemben.

A social engineering élt, él és élni fog… A rendezvény végén több gondolatindító kérdés is felmerült azzal kapcsolatban, hogy a gyakori, nagy kockázattal járó és emberi gondatlanságból adódó incidenseket hogyan lehetne megelőzni figyelembe véve azt, hogy a céges hálózatokba érkező kártevők több, mint fele email csatolmányként érkezik, amit egyszerűen csak nem kellene megnyitni, nem is beszélve a klasszikus adathalász levelekről, amit egyre inkább személyre szabottan próbálnak eljuttatni egy-egy címzettnek. Ismétcsak úgy tűnik, hogy a technikai fejlődéssel és benne lévő kockázatokkal egyszerűen nem tudott lépést tartani kultúránk, nem tartom kizártnak, hogy ezt lényegesen siettetni nem is lehet. Azaz a technikai evolúciót utolérni sincs esélye a kulturális evolúciónak, ugyan előremutatónak tűnnek azok az ötletek, mint például az, hogy a biztonságtudatosságra egészen a kezdetektől kellene szocializálni mindenkit kisiskolás kortól.

Ha visszaélésekről van szó, világos, hogy mik nem jelentenek megoldást. Például a Magyarországon ezerszer módosított, információs önrendelkezésről szóló törvény a netes közeg vonatkozásában annyit nem ér, mint amennyi a papír, amire valaha is kinyomtatták: még évekkel ezelőtt a jól ismert fikaoldalak a jog betűjére teljesen fittyet hányva hordták fel a felhasználók közösségi webes szolgáltatásból származó fasztortás, bepiálós vagy más módon kínos fotóikat, a törvénynek semmiféle visszatartó ereje nem volt. Viszont eléggé világosan látszik, hogy a náluk néhány évvel fiatalabb és rugalmasabb, most 14-22 éves generáció már jóval elővigyázatosabb azzal kapcsolatban, hogy mit tesz közzé a neten, ha a nagy átlagot nézzük. Azaz a technológiai kockázat és az internet természete maga szankcionálta a felhasználót a saját hülyesége miatt, aminek a hatása néhány év alatt érezhető lett.

Egy munkahelyek ugyanakkor nem tűnik túl életszerű megoldásnak az, hogy a fertőző hivatkozásokra kattintó vagy Google Docs-ban érzékeny adatokat feltalicskázó alkalmazott felkerüljön mondjuk egy hülyetáblára és más szankcionálási formák is vélhetően inkább a szervezeten belüli feszültséget növelnék, mint a biztonságtudatosságot, éves, évtizedes beidegződések nem változtathatóak meg csak úgy.

ITsec kulturális evolúció média sajtó tömegtájékoztatás Adecco IT Academy biztonságtudatosság FUD fear uncertainty and doubtAz Adecco IT Academyben különösen az tetszett, hogy különböző területről érkezett szakértők, érdeklődők oszthatták meg a tapasztalataikat, aminek hatalmas előnye, hogy ekkor olyan új következtetésekre juthat az érdeklődő, amire egy szűkebb körnek szóló szakmai rendezvényen alighanem kevésbé.

0 Tovább

Google Zeitgeist 2015: normális fogalma, újraértelmezve


Google Zeitgeist gender transzgender kultúra polkorrekt véleménynyilvánítás kulturális evolúció evolúciós pszichológia kutyanő macskanő LMBTQIA-ROTLFMAONem vagyok biostatisztikai szakértő. Sokan mások sem azok, akik meg tudják különböztetni a többségitől, megszokottól a kevésbé megszokottat, a ritkábbat, esetleg rendkívül ritkát.

Mindenek előtt nézzük meg ezt a remek videót, a biológiai nemét tekintve férfinek született emberről, aki miután a feleségével összehozott 6-7 gyereket, rájött, hogy ő valójában egy hat éves kislány, így annak megfelelően kezdett élni és most nevelőszülei nevelgetik Kanada valamelyik elborult részén.

Annak, hogy a ritkább megjelenésű vagy viselkedésű dolgokkal kapcsolatban amolyan triggerek mentén előítéletek kapcsolódnak be a tudatban, esetleg félelmet vagy undort keltenek, elengedhetetlen szerepe volt az ember evolúciójában, hiszen rég kihaltunk volna, ha emberelődeink nem kellő elővigyázatossággal viszonyultak volna az olyan dolgokhoz, aminek a viselkedését nem tudták eléggé jól bejósolni, lévén, hogy eltért a megszokottól. A természetben igen sok, élénk színű növény mérgező, ezeket az előemberek nem ették meg. Alighanem mindig is voltak különösen problémás, másoknak kegyetlen kárt okozó egyedek, őket kiközösítették, ami egyet jelentett a halálos ítélettel, majd a civilizáció megjelenésekor már pszichopatának nevezték őket és börtönbe zárták. Természetesen a külső jellegek alapján történő osztályozás messze nem volt tökéletes, még középkorban is a legtöbb helyen a görcsrohamokkal és pánikszerű állapotokkal járó rosszulléteket ördögi megszállásnak gondolták, aztán az ördögűző jó esetben nem verte halálra az érintettet ördögűzés apropóján. Azaz még egyszer: messze nem volt tökéletes a rendszer, de a többséget védte.

Aztán ahogy a civilizáció változott – szándékosan nem mernék úgy fogalmazni, hogy előre haladt vagy fejlődött – megfigyelések alapján rájöttek, hogy nem kell tartani például az albínóktól, átlagosnál több ujjal rendelkezőktől, egyáltalán bárkitől, aki kinézetében eltér a többségitől, ahogyan igaz ez a többségitől eltérő magatartásformra is. A túlságosan impulzívakat megpróbálják nevelni, akik bármilyen betegség miatt hajlamosabbak a szokatlan rosszullétekre, segítenek nekik és így tovább.

Idővel minden tudományág szempontjából egyre problémásabb lett meghatározni, hogy mi is a norma, mit nevezhetünk normálisnak, mit kórosnak, a kóros lehet-e normális, és így tovább, végülis szinte minden téren a normálisnak egy olyan megengedő definíciója vált elfogadottá, ami még az átlagostól való legszélsőségesebb, evolúciós szempontból pedig egyértelműen maladaptív, esetlegesen másokra nézve veszélyes magatartásformákat is a normális egy változatának tartja, részint azért, mert ha valamit nem sorolnának a normálishoz, annak idővel meglenne a társadalmi visszhangja is. Találunk olyan szexualitással foglalkozó, korszerű kötetet, amelyik tudományos alapon megmagyarázza, hogy a hullák vagy a széklet és kosz iránti szexuális vonzalom vagy éppenséggel az állatok, esetleg gyerekek iránt érzett szexuális vonzalom a normális egy változata, és tudománytalan lenne azt mondani rá, hogy „nem normális”. Érdekes, az intelligenciahányados esetén a túl alacsonyra szabad mondani, ami pedig a túl magasat illeti – aminek az objektív kimutatása méréstechnikai okból, azaz, hogy nincs rá elég jól standardizált teszt – ugyanúgy szabad mondani, hogy nem normális, na, itt nem ez a helyzet.

A Google a keresési trendeket alapul véve minden év végén elkészíti a saját Zeitgeist videóját, ami a professzionális vágásnak, jól eltalált liftzenének és egyáltalán annak köszönhetően, hogy tényleg felismerjük a videóban azt, ami az adott évet meghatározta, nem csoda, hogy annyira népszerű. Az idei viszont erősen kilóg a sorból: ugyan eltelt néhány hét a feltöltés óta, de a Youtube-on a lájkok és a diszlájkok aránya alapján látszik, hogy ilyen elhibázott Zeitgeist videó még nem volt és alighanem nem is lesz.

Többek közt ami tetszett a korábbi évek videóiban, hogy egyrészt megmutatták a keresési trendek alapján, hogy mi az ami a világ alakulására hat, másrészt az emberi teljesítményt, kitartást, tehetséget és bátorságot helyezte középpontba, olyan emberi értékeket, amikre büszkék lehetünk. A 2015-ös esetén viszont egy nőnek öltözött pasas - óh, bocsánat, szakszerű gender szóhasználattal talán méh nélküli nő - dörmög a videó kétharmad részében, ami önmagában alighanem még nem verte volna le a biztosítékot a többségnél. A videó olyan témát helyez középpontba, ami nem szól emberi teljesítményről, végképp nem olyan dologról, amire büszkének lehetne lenni, ami persze nem jelenteni azt, hogy szégyelleni kellene. A központi téma az USA-ban általánosan, szövetségi szinten elfogadott melegházasság és az ezzel összemosott 2015-ös totális gender őrület, holott tény, hogy az első érinti mondjuk a népesség maximum 15%-át, ha hozzávesszük a hozzátartozókat is, az utóbbi meg – mármint a transzgenderkedés - a népesség néhány ezrelékét.

Korábban már írtam róla, hogy irdatlanul túl volt lihegve ezt az egész melegházasodós téma, mivel az USA-ban eddig is, ha valaki házasodott volna azonos neművel, de olyan államban laktak, ahol nem lehetett, simán elmehettek olyan államba, ahol erre megvolt a lehetőség. Persze, lehet mondani, hogy az elvi jelentősége nagy, de igazából én nem látom, hogy ez annyira eszelősen nagy lépés lett volna, mint amilyennek mutatták, mi több, igen káros módon többek közt pont azokról a problémákról vonja el a figyelmet, amivel a nem heteró hölgyeknek és uraknak szembe kell nézniük. Az lenne a történeti léptékű előrelépés például, ha mondjuk az ezzel kapcsolódó diszkrimináció tilalmát valóban sikerülne erélyesen érvényesíteni, ha nem is a teljes fejlett világban, hanem a jóléti államokban. Vagy éppen azt sikerülne megoldani, hogy a gyermekprostitúció tilalmának nemzetközi érvényre jutásához hasonlóan érjék el azt, hogy a nem teljesen heteró arcoknak ne kelljen retorziókkal szembenézniük a világ gazdaságilag fejlett, viszont ilyen téren kevésbé toleráns államaiban. Ugyan meg lehet csinálni, hogy az USA-ban az érintettek örömködnek nem törődve azzal, hogy a világ más tájain mi van - nem mintha kötelességük lenne törődni vele, viszont eszelősen gyökér dolog ez a típusú szelektív értelmezés, ami szerint ha valami nincs előtérben, mint megoldandó probléma, az olyan, mintha nem is létezne.

Ahogyan az sejthető volt, a normális fogalmi kereteinek elmosása magával hozza annak a lehetőségét, hogy ezzel többen jó alaposan vissza fognak élni. Egy kanadai transzgenderológiával vagy mi a jóéggel foglalkozó szervezet, aminek a webhelyét még nem mertem megnézni, előhúzott egy biológiai lényét tekintve hím fickót, aki családapaként éldegélt, összelőttek az asszonnyal hét gyereket, majd rájött, hogy ő valójában nem egy negyvenes pasas, hanem egy hétéves kislány. Ha mindez még nem lenne elég, hát persze, hogy volt egy házaspár, aki Kanadában örökbe is fogadta és hétéves kislányként nevelik.

Jó, oké, erre meg azt tudom mondani, hogy amíg másra nézve nem káros, addig miért ne éljen a fickó hétéves kislányként. Na ezen a ponton amúgy nem csak egy radikális portál, de úgy tényleg bárki azt mondaná, hogy az ilyeneket nemrég még a cirkuszban mutogatták. Viszont! Miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy ha továbbgyűrűzik az, ami mai szemmel nézve maga a nettó őrület, legyen szó akár a nőről, aki macskának képzeli magát, akár a hétéves kislányként élő fasziról, hogy ez másra nézve biztosan nem káros? A homofóbok gyakran jönnek azzal az érveléssel, hogy nem jó, ha LMBTQIA bácsik, nénik, pöcsöslányok mászkálnak a belvárosban nyár közepén, mert meglátja a gyerek, aztán majd ilyen-olyan fejlődésbeli károsodást szenved. Ilyet mondjuk sosem igazolt a tudomány, mi több, tény, hogy a gyerek nem csak kiskorábban, hanem később is nagymértékben támaszkodik a modellkövetéses tanulásra, viszont olyan egészen egyszerűen nincs, hogy egy klasszikus családmodellben nevelkedő óvodás vagy kisiskolás meglásson egy pöcsöslányt, aztán azért váljon később pöcsöslánnyá például, egyszerűen azért, mert az idő többségében nem azt látja. Ez körülbelül olyan sötét hülye feltételezés, mintha azt állítanánk, hogy a gyerek lát egy pofozkodó párt egyszer az utcán, aztán élete végéig nőverő lesz.

Amikor viszont polkorrektségből túl gyakran sorolja a normához a tömegkommunikáció azt, amit nagyszüleink alighanem nem neveztek volna annak, az már könnyen lehet, hogy más eset.

Nem leszek polkorrekt, de legalább őszinte igen: most nézzük meg ezt a négykézláb mászkáló, szegecselt pofájú gnómnőt, aki arra döbbent rá, hogy egy ember testbe született macska és persze aki azt mondja, hogy ez nem normális, az bebörtönözni való maradi büdös bunkó, hát persze...

Már így is meglehetősen eltértem a blogon megszokott témától és szóhasználattól, de nem érezném a dolgot polkorrektnek, ha ezek után nem ejtenék néhány szó, ha a macskanő után nem írnék néhány sort a kutyanőről, egészen pontosan arról a hölgyről, aki egy videó tanusága szerint a kutyákhoz hasonlóan a szökőkútba mártja a fejét, abból iszik kutya módra, otthon alighanem ketrecbe van tartva, az urának pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy néha kiviszi a közeli plázába sétáltatni, természetesen pórázon, ahogy illik.

A kínos, erősen tizennyolc pluszos kérdés már csak az, hogy amikor az ürge otthon kifejezi vonzódását párja iránt, az most akkor parafiliának számít lévén, hogy a csaja egy kutya vagy éppenséggel valami teljesen másnak, amire a gender-aktivisták még nem találtak ki megfelelő terminust?

A Google 2015-ös Zeitgeist videójának szokatlan fogadtatásáról szerettem volna először csak írni, aztán írtam teljesen másról is. A nagy-nagy kérdés többek közt az, hogy hogyan harmonizálható a polkorrektség, kisebbségek felé mutatott szolidaritás a többség számára még elfogadható nézetekkel és egyáltalán a normális ésszel. Ezen kívül, milyen hatásokkal járhat, ha elmosódnak a normák határai, mert határozottan ez a trend, ha azt nézzük, hogy nemrég az Oxford Egyetemen azért mondtak le egy abortuszról szóló vitát, mert a hölgyek kifogásolták, hogy a méh nélküli személyek [dafuq?] is felszólalhatnak a kérdésben, míg a Cardiff Egyetemen egy feminista előadását fújták le, mivel egy korábbi könyvében azt írta, hogy egy herélt férfi nem feltétlenül viselkedne nőként, amit a transzneműekre nézve találták túl sértőnek a hallgatók. Hogy a polkorrektség jegyében módszeresen hogyan nyírják ki a véleménynyilvánítás szabadságát egyes egyetemeken, a Telegraph sederített egy – számomra sokkoló – összeállítást nem is olyan rég.

IMHO az egészben talán a legszomorúbb, hogy ha ez így megy tovább, pont úgy üt vissza a dolog, hogy a többség azokkal nem lesz szolidáris - függetlenül attól, hogy milyen kisebbségben lévő csoportról van szó - akiknek elemi érdekük lenne, hogy elfogadják őket és ne szenvedjenek hátrányt amiatt, hogy eltérnek valamilyen szempontból az átlagtól. És Ti, hogyan gondolkodtok a normáról és a normával kapcsolatos helyes közbeszédről? Pollbox szándékosan nincs, kommentben vagy emailben tessék csengetni!

0 Tovább

A web 2 üzleti fenntarthatósága és civilizációs mellékhatásai


Ahogyan a 90-es években megjelent az, amit ma webnek nevezünk, civilizációs léptékű robbantás történt, aminek a középtávú és hosszú távú hatásai egyáltalán nem voltak beláthatóak. Azzal, hogy a kutatók, újságírók, majd egyre többen, sokkal rugalmasabban és gyorsabban tudták lebonyolítani az információcserét egymás közt, minőségileg hozott változást a társadalom információáramlásában. Amit pedig még kevésbé lehetett bejósolni, hogy ez a civilizációs léptékű változás a mindennapi élet milyen területein fejti majd ki hatását.

Az első webes böngészők kezdetlegesek voltak, a legfőbb érdemük mégiscsak az volt, hogy a neten fellelhető információkat könnyen, egyszerűen elérhetővé tették olyanok számára is, akiknek a felhasználói szintű tudása addig nem volt elegendő az internet olyan szolgáltatásainak használatához, mint a BBS vagy a Usenet, amellett, hogy ezek nem is voltak olyan rugalmasak, mint a web.

 Ha ugrunk egy nagyot az időben, a kétezres évek elejére, a globális információcserében megjelent az a tendencia, hogy a felhasználó egyre inkább előállítójává is vált a web tartalmainak, nem csak passzív befogadója volt többé. Már korábban megjelentek a fórumok, amiket több, nagyon komoly tudományos diszkussziót folytattak, majd megjelentek a első webes közösségi szolgáltatások. Ha feltétlenül meg kellene jelölni egy bizonyos pontot, ahol a web 2 megjelent, alighanem ez lenne az.

 Viszont a 2000-es évek első felében az internet még mindig – bármilyen furcsán hangozzék is – a társadalmi elit, vagy legalábbis a magasabb iskolázottsággal rendelkezők játszótere volt, mivel egészen egyszerűen nem állt rendelkezésre a megfelelő infrastruktúra ahhoz, hogy az internethozzáférés mindenhova eljusson elérhető áron. Elérhető áron! Ez a lényeg. Különböző országok eltérő tempóban, de olyan ütemben és irányba dolgoztak a hálózatuk fejlesztésén, hogy azon keresztül a net minél szélesebb kör számára elérhető legyen.

  Magyarországon több magánkezdeményezés is volt, amelyiknek a tagjai szentül hitték, hogy az internetet elérhetővé kell tenni mindenki számára, mivel ez lehetséges kiugrási lehetőséget jelent azoknak is, akiknek egyébként esélyük nem lett volna kitörni abból a szociokultúrális közegből, ami folyamatosan szakadt le.

 Lényegében ugyanazt mondták, amivel még mindig találkozunk egy-egy rövid nyilatkozat szintjén: kötelességünk a közművé vált internetet eljuttatni mindenhova.

  Ez hozzájárult ugyan a net elterjedéséhez, de evidens, hogy a telkó cégek piaci verseny által diktált érdekei voltak meghatározóak abban, hogy a net egyre csak nőtt és nőtt. Az iWiW-re ma már úgy emlékszünk, mint arra a hazai közösségi szolgáltatásra, ami többek közt azért maradt le a versenyben, mert már nem csak a netezés veteránjai, hanem boldog-boldogtalan regisztrált rá, volt már minden, csak éppen Who-is-Who-jellege nem.

Mert ekkor történt egy fordulat

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

 Forrás: onlinemarketing-trends.com

A nethozzáférés eljutott a kvázi funkcionális analfabéta rétegekhez is, ahogyan pedig az várható volt, megjelentek azok a bulvárt és más bugyutácska tartalmakat kínáló webhelyek, amik kimondottan ezt a kört célozták meg. Több kutató egyébként máig megkérdőjelezi, hogy valóban jó-e az, hogy az internet ma mindenhova eljut, hivatkozási alapként azt használva, hogy ezek a rétegeknek a netező tagjai elvben elérhetnének mindent, amit elérnek azok is, akik már a 90-es években is neteztek, mégsem teszik.

Az internet nem volt elit-médium, unikum, státusszimbólum többé

Magyarországról nézve az iWiW-en volt a leglátványosabb a jelenség. Ugyan rendkívül jókat lehetett szórakozni annak idején a Subba blog Subba szív: iWiW rovatán, ahol gondosan össze voltak gyűjtve hétről hétre azok az arcok egy csokorba, akikkel nem szívnánk egy levegőt egy percnél tovább, hacsak nem lenne kötelező, azzal, hogy a netveteránok számára zavarba ejtően ostoba fórumok és beszélgetések alakultak ki, a felhasználók továbbküldtek ész nélkül mindenféle ostoba lánclevelet, ami miatt a WiW-nek a saját email szolgáltatást konkrétan meg kellett szüntetni erőforrás hiányában, markánsan megmutattak valamit: a web visszafordíthatatlanul megváltozott és egyben az is világossá vált, hogy sosem lesz ismét olyan, amilyen volt.

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

A netveteránok már bármerre jártak, egyre inkább kénytelenek voltak kerülgetni a félelmetesen gyülemlő  számukra teljesen irreleváns trash contentet, hogy ez miért baj és miért nem vonhatja ki magát senki ennek a hatása alól azzal a felkiáltással, hogy "nincsenek hülye ismerőseim", hamarosan rátérek.

Hiába jöttek az okos keresők és intelligens kommentmotorok, a net tartalma ma felhasználók által generált információs hulladék.

Nem tudom, hogy a világ akkor volt élhetőbb, civilizációs szempontból az volt áldásosabb, amikor még a net relatív drága volt és csak kevesekhez jutott el vagy most, ami viszont biztosan kijelenthető, hogy az ős-netezők többsége számára az akkori komfortosabb közeg volt.

 Ahogy korábban utalgattam rá, a netet olyan elvek tették olyanná, amilyen, mint például az, hogy függetlenül attól, hogy ki kicsoda és honnan érkezett, a szava elvileg ugyanúgy elhallatszott, nagyjából ugyanolyan mértékben alakította a közösségi gondolkodást. Félreértés ne essen! Persze, akkor is voltak netes csalók, voltak idióták, létezett a neten, bulletin boardokon és fórumokon terjedő demagóg propaganda, mi több, persze, voltak eszelősen elvadult konteós oldalak is, mindenféle ufóklubbal.

Ami viszont elképzelhetetlen volt

Hazánkban is létezett olyan webhely, ahova bárki szabadon írhatott cikkeket bármilyen témában, majd ha eléggé sok pozitív felhasználói értékelést és kommentet kapott, a lapnak olyan helyén jelent meg, amit nem kellett keresni, mert olyan részére helyezték el a rá mutató képet és leadet a szerkesztők. Témától függetlenül a kommentekről általánosságban elmondható volt, hogy hozzáadtak a cikk értékéhez, elgondolkoztatták a többi olvasót és a szerzőt, kisebb részben pedig persze, voltak trollok, szimplán hülyék, akik nem értették meg a cikk tartalmát és olyanok is, akik sosem a témába kötöttek bele, hanem a szerző személyét támadták. De nem ők voltak többségben és ez a lényeg!

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

Az idő múlásával, a net szükségszerűen eljutott egyre iskolázatlanabb, alacsonyabb olvasási kultúrával és vitakultúrával, na meg egyáltalán, normális ésszel gondolkozni tudó társainkhoz is. Ekkor nagyon sok szerző gondolta úgy, hogy a valódi neve helyett ismét inkább használ egy nicknevet a cikkjeihez, elvégre kevésbé sértőnek éli meg a szerző, ha például egy troll a nicknevén hivatkozik rá vérgőzös személyeskedés közben.

 Ezen kívül szociálpszichológiából jól tudjuk, hogy az ember önképére markánsan visszahat az a környezet, amiben van, még ha sokan nem is tudják magukban megfogalmazni, ez az oka annak, hogy nem szeretik a hülye embereket. Még mindig a kétezres években jártunk, egyre több és több olyan felhasználó jelent meg a leglátogatottabb magyar webes kikötőkben például az iWiW vagy az Origo fórumanin, ami miatt sokan egyszerűen úgy döntöttek, hogy nem használják tovább a szolgáltatást, esetleg csak nicknévvel.

2005-2006-ot írtunk, amikor gyakorlatilag az egész ország rászabadult az iWiW-re, majd a MyVIP-re és ez volt egy újabb olyan jel, ami arra mutatott, hogy itt aztán komoly gondok lesznek. Bözsi néni több száz képpel alaposan dokumentálta disznóvágást, ahogy a hejőszalontafütykösi Icuka néni is tolta fel a képet a nemrég született unokáról, ami amúgy pont annyi felhasználót érdekelt már akkor is, mint manapság ha valaki a gyerekekről tol fel képet a Facebookra.

Mit érdekel? Mondhatnánk.

 Viszont nem mondhatjuk. Kapcsolódva kommentkultúra (vissza)fejlődéséhez, mivel a felhasználók közti demokratikus véleményszabadság mindeközben nem változott semmit az első böngésző megjelenése óta és Bözsi néni, meg Icuka néni ugyanúgy kommentelt egy-egy cikk alá, lehetett szó akár atommagfizikáról, akár a géntechnológia lehetséges hatásairól, akár gazdaságpolitikai folyamatokról. És igen, ahogy az várható volt, az ő hozzászólásaik nem igazán adtak hozzá a cikkhez, viszont ugyanolyan nyomatékkal bírtak, mint a téma elismert szakértői által írt kommentek. A jelenség pedig egyre csak eszkalálódott, igazából senki nem tudott és nem is lett volna kapacitása fékezni ezt. Ne legyenek illúzióink! Nyilánvaló képtelenség úgy olvasni egy kommentfolyamot, hogy a hülyeség ne érdekeljen, hiszen ehhez eleve el kell olvasni, másrészt mire végignéztünk egy-egy 100-200 kommentből álló folyamot, amiben rendszerint egyetlen eredeti gondolat sem volt, személyeskedés, ostoba demagógia, érvelésnek nem nevezhető mélysötét hülyeségek viszont annál inkább, a netveteránoknak teljesen elment a kedve attól, hogy ezek után kommenteljen, hiszen teljesen joggal gondolhatta, hogy értelmetlen. Miért kommenteljen bármit is, amikor az övé csak egy olyan komment lesz mint a 200 másik, ami úgyis elveszik az információs zajban, még akkor is, ha az ő kommentje egyébként érdemben hozzáadna a cikkhez.

Az olyan közösségi szolgáltatások pedig, amikre vagy meglévő tag meghívójával vagy előfizetéssel lehetett regisztrálni – azaz így próbálták szűrni a felhasználóikat – korábban megjelentek, mint gondolnánk, ami szintén jelzés értékű volt, ugyancsak arra mutatott, hogy a webet finoman fogalmazva nem arra és főleg nem azok használják, akiket a web atyjának is nevezetett Tim Berners Lee és sokan mások szivesen láttak volna a web alapjainak megteremtésekor.

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

A Facebook-éra hajnalán az volt a legszerethetőbb, hogy az USA-ban élő ismerőstől kapott meghívóval egy olyan világba csöppenhetett a felhasználó, ami egész egyszerűen ismeretlen volt azok számára, akiknek a véleményére már akkor sem voltunk kíváncsiak és igen, hasonlóan az iWiW-hez, kezdetben döntő részben amerikai egyetemisták, kutatók és újságírók használták.. Több száz közösségi szolgáltatást megnézve megfigyelhető egy olyan életciklus, hogy a szolgáltatás először unikum, menő, ezt követően középszerű, majd a végén már-már ciki módon kommersz, ahova csak azért lépnek be nagyon sokan, hogy ne maradjanak le fontos dolgokról. Szűklátókörű, ostoba és átgondolatlan az a vélemény, ami szerint a közösségi webes szolgáltatások súlyos kompromisszumnok nélkül kiiktathatóak az életünkből, mivel az ismerősök ismerősök maradnak a való életben is, egyébként is beszélünk vele más csatornákon, ezért nincs szükségünk a Facebookra, Twitterre vagy LinkedINre. Ha egy picit belegondolunk, a felhasználók többsége a felhasználó élmény miatt a magánéletével kapcsolatos és szakmai információit döntő részben ilyen közösségi szolgáltatásokban osztja meg, ezzel megváltoztak az emberek közötti kapcsolattartás szokásai, amivel szemben lehet menni, csak éppen ezzel túlzás nélkül egy társadalmi konvenciónak megyünk szembe.

Ha pedig valaki szembe megy vele, abból egyenesen következik, hogy a kapcsolattartás alappilléreit jelentő információktól esünk el, például attól hogy egy távoli ismerősünknek mondjuk gyermeke született, nagyobb valószínűséggel fog a kapcsolat a valóságban is elhidegülni, míg ha nem értesülünk egy szakmai rendezvényről és hírekről vagy csak jelentős késéssel, amik egy közösségi szolgáltatásban jelennek meg legkorábban, hátrányba kerülünk azokhoz képest, akik igen. Azaz nem csak számos ismerőstől kerülünk  távolabb kerülünk és még a saját szakterületünkön is hátrányba kerülünk azzal, hogy valamilyen hír sokkal lassabban jut el hozzánk. Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: a legközelebbi barátaink, na meg egy szélesebb, még mindig értékes 100-150 fős ismerősi körünk használ közösségi szolgáltatásokat, mi pedig nem: idővel ha elfelejteni ugyan nem is fognak, alig számítunk majd számukra valamit, mégpedig azért, mert ha a kapcsolattartás és az információcsere hatalmas részben a közösségi webre tolódik, közben az ismerőseink másokkal kerülnek közelebbi kapcsolatba, legyen az akár személyes, akár szakmai, mindemellett evolúciósan korlátozott, hogy hány más személynek a történéseit tudjuk, mi több, szükséges követnünk alaposan és valamelyest ahhoz, hogy ne maradjunk egyedül! Ergo nem, 5 év múlva nem lesz senki olyan fontos a másiknak, mint amilyen korábban volt, ha az ismerősével ellentétben nem használja a közösségi webet, ugyanis a közösségi webet használó ismerősnél a legjobb barátok kevésbé, viszont a bővebb kör egyszerűen frissül - leszámítva azt az esetet, ha a két fél napi kapcsolatban van egymással.

Még egy kicsit a kommentekről, megosztásról, lájkolásról!

Többen évek óta nem olvasnak kommentet, annyira természetesnek tartják, hogy abban normális gondolat csak elvétve lehet, teljesen mindegy, hogy milyen saját cikkről vagy megosztott tartalomról legyen szó. Azaz bátran kijelenthetjük, hogy bekövetkezett az a ritka jelenség, amikor egy alapjaiban demokratizált rendszer,

megbosszulta önmagát,

mégpedig annyira, hogy az eredeti formájából több aspektusból nézve semmi sem maradt, ez pedig elválaszthatatlan az előbb részletezett személyközti napi információcserétől, mivel az érdektelen információ kerülgetése elveszi az időt attól, ami valóban hasznunkra válna valamilyen formában. Az olyan megoldások, mint például az, hogy bizonyos felhasználók által posztolt tartalmak egy az egyben elrejthetők, a leghülyébbek letilthatók, csak részmegoldást jelentenek. A leggondosabb beállítás ellenére is napi rendszerességgel jelenik meg a falunkon olyan trash content, amire nem vagyunk kíváncsiak, de elénk került, mert megosztotta valaki, akinek a személye valami miatt fontos. A személyes és közösségi információcsere sajátos módon jobban összenőtt.

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

Valahogy immár magunkénak érezzük azokat a Churchillnek tulajdonított, demokráciával kapcsolatos idézeteit, mint például, hogy „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” Valaki valahogy nagyon jól megfogalmazta azt, hogy a demokrácia messze nem tökéletes, de még mindig a legjobb létező.

Ugyan több társadalomtudományi iskola meggyőző modelleket állított fel azzal kapcsolatban, hogy a leginkább irigyelt jóléti államokban miért működnek hatékonyan a közösségi döntések és a közösségi gondolkodás, mint máshol. A lényeg annyiban foglalható össze, hogy egy-egy konkrét, társadalmi léptékű, például szakpolitikai feladat megoldásához minél jobb, minél inkább hozzáértő szakértők kellenek, - még akkor is, ha a döntéseikre negatív választói nyomás nehezedik - hosszú távon viszont összeomlana egy pusztán szakértők által irányított rendszer, hosszú távon arra van szükség, hogy minél szélesebb tömeg szólhasson bele abba, hogy mit is szeretnének a jövőtől.

Az internet viszont más - csak nem tudjuk, hogy mennyire!

Itt nem igazán körvonalazhatók hosszútávú célok, nem csak azért, mert nem ismertek, hanem mert még olyan elemi kérdésekkel kapcsolatban sincs konszenzus, mint például az, hogy az egészséges véleménynyilvánítás határai hol húzódnak.

Az internet tehát halad valamilyen irányba a maga útján, a piaci szereplők pedig mindig igyekeznek kielégíteni minél gyorsabban és jobban azt az igényt, ami számukra profitot jelent. Az Instagram például messze nem a legjobb mobil fotós kisalkalmazás, de a legismertebb mivel kitűnően felismerte azt az igényt, hogy olyan jól ismert dolgokkal, mint amilyen az ételek, a szállodák fotózása vagy éppenséggel a többé-kevésbé szép külső fotózásával azok is többnek érezhetik magukat, akik egyébként semmilyen, más számra értékes és maradandó dolgot nem tudnának felmutatni, kifejezni önmagukat. Remek kérdés, hogy egy-egy menő, az átlagosnál több követővel rendelkező Insta-profil azért számít-e menőnek, mert a felhasználók tömegesen azt gondolták, hogy ez valamilyen értelemben érték, de hogy fut, az tény. És nem csak, hogy fut, hanem áthatja az internetet, ahogy sok más, igazából felületes és érdektelen felhasználói tartalom is.

Mi ezzel a baj?

Például az, hogy azokat a tartalmakat, amikkel a felhasználók hagyományos értelemben tájékozottabbak lesznek, csak egyre nagyobb erőforrásigényű keresőmotorral, ilyen módon egyre nagyobb és drágább IT infrastruktúrával lehet majd megtalálni, egyáltalán, az információ tárolása és elérése lesz egyre költségesebb, márpedig nagyban a net nem tesz különbséget a szelfibohóc fotósorozata és egy-egy, terrorizmussal kapcsolatos kitűnő írás közt. Azt, hogy fenntartható maradjon ez az ökoszisztéma, egyre kifinomultabb és durvább hirdetési megoldásokkal biztosítani, viszont alighanem eljön az a pont, amikor ez már több, mint kellemetlenné válik. Néhány évvel ezelőtt még senki sem hitte volna el, hogy bizonyos országokban egy-egy Youtube-videó megnézése előtt egy tévészpot-hosszúságú reklámot kell megnézniük, amit át sem lehet ugorni, ma ugyanúgy a többség számára elképzelhetetlen, hogy olyanért is fizetnie kell majd, amiért ma még nem fizet szinte senki közvetlenül - ahogy utaltam rá, egy adatközpont esetén, ahol minde bit tárolása és átvitele forintosítható, fenntarthatóság szempontjából ugyanannyiba kerül tudományos dokumentumokat és idióta home videókat tárolni.

Másrészt már sok-sok éve elkezdtek kialakulni olyan platformok, amikben olyan véleménykultúra tükröződik vissza, amilyet a net hőskorában megszokhattunk: azaz több az iskolázott felhasználó, troll és hülye persze van ott is, de jóval kevesebb. Emelett pedig van a kommerszé vált mocsok, amiben lassan már szinte értelmetlen lesz megosztani bármit is vagy más módon megszólalni, annyira nem számíthatunk normális reakciókra, annyira elveszik a zajban.

social media közösségi web web 2 webcserkészet civilizáció webökonómia hülye kommentelő trollok kultúra online marketing

Azaz hol volt, hol nem volt egy olló, társadalmi szakadék, ami egyre mélyebb lett különböző társadalmi és tartalomfogyasztói rétegek közt, az internettől pedig azt várták, hogy ezeket a fájó különbségeket az internet majd kiküszöböli, ahogy az elején írtam, többeket felzárkóztat, bekapcsol a világ vérkeringésébe, így a leszakadó rétegek számára a netezés olyan kiugrási lehetőséget jelent, ami addig nem volt adott. Ez elvben így is van. Viszont kultúrtörténeti szempontból ironikus módon azzal, hogy mindenki úgy szabadult be a netre, olyan mintha az Országos Széchenyi Könyvtárba hajtottunk volna be mondjuk kétszáz, esőerdőből idehozott bennszülöttet annak reményében, hogy megtanulnak olvasni, ha elvben a lehetőségük megvan rá. Természetesen az írásbeliséggel nem rendelkező törzsközösségi társadalom tagjai nem jobbak vagy rosszabbak, mint azok, akik addig is jártak a könyvtárba, polkorrektség ide vagy oda, belátható, hogy gondolatkísérletünkben azzal, hogy ők a könyvtárban a sarokba piszkítanak és húsz méterről üvöltöznek egymásnak, megnehezítenék azoknak a tevékenységét, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy a könyvtár csendjében olvassanak. Persze, nyilván lenne olyan bennszülött is, aki megtanulja azt a nyelvet, amin a könyvek íródtak, majd néhány évvel később például íróként helyezkedjenek el, belátható, hogy nem ők lennének többségben.

Viszont mindeközben a könyvtár annyira használhatatlanná válna, hogy létre kellene hozni egy másik könyvtárat, ahova nem engedik be a bennszülötteket, az olvasni tudókat pedig igen, esetleg éppen fordítva, az eredeti könyvtárból kitiltanák a bennszülötteket és átterelnék egy számukra létrehozott könyvtárba, az eredeti olvasók pedig maradnának. A példa persze sántít, a neten mindkettőre egyaránt lehet analógiát találni, amit viszont vegyünk észre, hogy bármelyik történjen is, a bennszülöttek olvasási kultúrája nem lenne azonnal hasonló az eredeti könyvtárba járókéval attól, hogy elvben erre lehetőségük meglett volna rá, hogy megtanuljanak olvasni, viszont a próbálkozás mindkét csoport részéről kompromisszumokat meghaladó kényelmetlenséget eredményezne.Nos, a netet nem csak, hogy azonnal nem tanulták meg ésszerűen használni azok, akikről feltételezték, hogy majd élnek a lehetőséggel, hanem semmi jel nem mutat arra, hogy a jövőben ez majd lassan, de biztosan megtörténne.

A lényeg röviden, hogy az internet közel teljes kiterjedése abszolút nem tüntette el a szakadékokat különböző kultúrájú és szociális hátterű emberek közt, mi több, többen azon a véleményen vannak, hogy tovább fokozta. Hiszen például egy facebookos ufóklub tagjai tovább erősítik egymás közt a saját nézeteiket, míg a Researchgate fórumain a rutinosabb kutatók még tájékozottabbá teszik a kezdő kutatókat, a BestOfAllWorlds-ön a legnagyobb befektetőktől tanulhatnak a kisebb befektetők és olvashatnak egzotikus helyekről, a Quibb-en pedig lehetőség nyílik rá, hogy a téma legnagyobb szakértőitől eltanulja más azt, hogy milyen hírnek lehet a legnagyobb jelentősége a világ jövőbeli alakulására. Viszont ismétcsak vegyük észre, hogy minden esetben kell valamiféle előismeret vagy új ismeretek megszerzésére való hajlam az ufókkal, a kutatásokkal, a befektetésekkel és a szakmai hírekkel kapcsolatban! Ami ugyan elvben kialakulhat abban is, akiben eredetileg egyáltalán nem volt meg, sokkal életszerűbb, valószínűbb és tipikusabb, hogy olyan érdeklődési területen megy tovább a felhasználó, ami iránt eredetileg is érdeklődött, ebből a körből pedig nem is fog kitörni.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy rendszer túldemokratizálódása szingularitások tömegét teremti meg. Hogy mit hoz a jövő, nyilván nem tudhatja senki. Ami viszont fontos, hogy amit a weben látunk, ahhoz tudjunk egy értékítéletet kapcsolni - vagy legalább próbálkozzunk vele - majd várjuk el tőle, hogy legyen önazonos a jövőben is. Azaz egy szolgáltatás vagy akár egy tartalom előállítója nyilván fejlesszen és változzon, ha az szükségessé válik, de ne menjen szembe a saját elveivel, azaz ne váljon teljesen mássá, mint amilyennek a tömeg megismerte. Ha egy sokadkategóriás bulvármagazin elkezd olyan típusú tartalmakat közzétenni, amihez a fogyasztóik nem szoktak hozzá, az eredeti olvasói egy tekintélyes, de előre nem látható részét elveszti, a jelenleg általánosan elterjedt netes hirdetési modellek farkastörvényei szerint pedig ez magával hozza az eredeti hirdetői kör elvesztését is. Egy női magazinban ha tippeket adnak a hölgyeknek azzal kapcsolatban, hogy a nehéz napokban hogyan csökkentsék az esetleges tüneteket, helyesen teszik. Viszont ha a leírás egy idő után tömve lesz magas szintű neuroendokrinológiai ismereteket igénylő eszmefuttatásokkal, nem éri el a célját, nem adja meg a tartalomfogyasztónak azt, amit elvár a laptól, mivel nem érti meg a tartalmat azon a helyen, ami korábban közérthető volt számára.

Ha egy politikai, tudományos vagy technikai hírekkel magas szinten foglalkozó platform lebutítja a tartalmait annak érdekében, hogy minél szélesebb kör számára elérhető legyen, az több, mint veszélyessé válhat. Természetes, hogy egy tudományos ismeretterjesztő cikkekben utazó lap szükségszerű egyszerűsítéseket alkalmaz és szakkifejezéseket hagy el ahhoz, hogy közérthetően, olvasmányosan magyarázzon el egy hírt olyan módon, hogy az újdonságot jelentsen akár egy témában jártas kutató számára is és olyan számára is, aki teljesen laikus a témában. Laikus, de nem idióta! A professzionális újságírás ugyanúgy újat ad a kutatónak és a laikusnak is. Úgy viszont képtelenség megírni egy cikket, hogy az újat adjon egy kutatónak és olyannak is, aki funkcionális analfabéta. Ha valahol megpróbálják nagyon alacsonyra tenni a lécet, a következmény az lesz, hogy a közösségi médiában a kutatók és az edukáltabb olvasók éles kritikával illetik az egész platformot, ahol a tartalom megjelent, idővel pedig elszoknak attól, hogy olvassák azt. Ez teljesen érthető egy olyan világban, ahol minden korábbinál ádázabb küzdelem folyik a tartalomszolgáltatók közt a felhasználók idejéért folytatott harcban. A mindenki számára érthető cikket ráadásul nem is feltétlenül olvassák többen, éppen azért, mert a tájékozottabb olvasókban ellenérzést válthat ki a tartalmon kívül az is, amilyen kommentek megjelennek egy-egy cikk alatt, ha odaszoktak olyan figurák is, akik korábban nem voltak jelen. Itt megjegyzem, természetesen ahogy a mindennapi életben, a kommentek világában is a legostobább van a leginkább meggyőződve a saját igazáról ráadásul, hiába kommentelne valaki a témába vágót, nem fog, mert semmilyen téren nem szeretne egy lapra kerülni azokkal, akik előtte kommenteltek iszonyatos butaságokat. Nem véletlenül kapcsolta le a kommentelést Reuters vagy a Popular Science.

A tartalompiacot persze rendkívül kifinomult online marketing megoldások rendszere tartja el, aminek egy nagyon fontos mutatója még mindig a látogatók száma. így logikusnak tűnik úgy gondolni, hogy ha olyan tartalom kerül valahova, amit nagyon sokan olvasnak, akkor a lap hirdetéseit nagyon sokan látják, a kiadó joggal kérhet igencsak izmos összegeket a hirdetőktől. A tartalomfogyasztási szokások, az iskolázottság és a fizetőképesség márpedig egyértelműen összefügg, a hirdető pedig végülis vásárlót szeretne, így a vásárlóerővel rendelkező kör megszólítása az érdeke. Ez viszont egyszerűen nem fog menni, ha például egy cikk százezer olvasója közül ugyan közel mind megérti a lebutított tartalmat, viszont ebből a körből alig vannak valamennyien, akiknek érdemes hirdetni, mivel nem jelentenek vásárlóerőt. Míg ha egy cikk eleve úgy készül, hogy szakmailag erősebb – egyszerűen mert magasabb iskolázottságot feltételez az olvasótól – nem fog elérni százezer olvasót, hanem csak húszezret, közülük viszont többen vissza fognak járni olvasni és kommentelni, azaz az olvasói és kommentelői kör átalakul. Ennek hatása hirdetői oldalról pedig az, hogy az elérés kisebb lesz ugyan, viszont egy sokkal iskolázottabb, ilyen módon sokkal fizetőképesebb réteg képernyőjén villan fel a hirdetés, így az új kör nagyobb valószínűséggel érdeklődik a hirdetett termék iránt, és sokkal nagyon valószínűséggel végül költeni is. Ergo a hirdetőnek sokkal jobban megéri hirdetni ott később is.

Ugyan az internet jövője nem jósolható előre, nincs okunk feltételezni, hogy az emberi természet, legyen szó érdeklődésről, információéhségről vagy fogyasztási szokásokról, alapjaiban változnának idővel.  Természetesen számos dolog részleteiben kultúrafüggő ugyan, de az emberi természet alapvetően állandó. A webes tartalmak születésük óta, - amikért nem kell közvetlenül fizetni – hirdetésekkel tarthatók fenn, de egy bizonyos intervallumot meghaladóan nem csak, hogy következetlen túlságosan igazodnia az tartalomfogyasztói bázisához, amit ráadásul az online markeint specialisták esetleg félre is ismerhetnek,  hanem üzleti szempontból is veszélyes.

Az emberi természet alapjaiban nem változik, viszont a webes tartalmakkal és szolgáltatásokkal szemben támasztott indirekt igények igen. A net jövője függ attól a web piaci szereplői a törpéktől az óriásokig milyen módon kezelik ezt egy változó környezetben.

0 Tovább

Legjobb South Park részek - szerintem


Nem tudnám megállapítani, hogy melyik a legjobb rész, mert ahány néző, annyiféle szempontot emelhetnénk ki, mint hangsúlyosabb szempont. Nekem valahogy nekem azok a részek jönnek be a legjobban, amik valami olyan kérdésre reflektálnak, ami a leginkább megosztja ma az embereket illetve legjobban rámutat arra, hogy nagyon sok esetben a való életben az, amit civilizációnk tömegben gondolkodva mond, fél fokkal sem bizarrabb, mint ahogyan azt a South Parkban ábrázolják.

Mindnek a magyar nyelvű fordítását, kommentár nélkül embeddelem, egy kivételével csak a kiemelt részletet:

Revolúció 1. - 16. évad 3. epizód

Egy házba zárt közösség - 9. évad 12. epizód

Kormányármány - 17. évad 1. epizód

0 Tovább

Előkészületben a net legnagyobb gyűlöletoldala?


Ugyan a 444-ék gyorsabban figyeltek fel a hírre, sokaknak gondolom még nincs meg, hogy olyan világméretű webes szolgáltatás indul hamarosan, amiben bárki porig alázhatja a másikat, természetesen – ahogy ez ilyenkor nem zárható ki – manipulatív módon is, azaz névtelenül vagy akár látszólag tömegesen.

Persze alázni eddig is lehetett, ez mégiscsak más. Láttam már gyűlöletoldalt, nem keveset, amikkel a legnagyobb probléma az, hogy a teljesen idióták számára is megadja a lehetőséget, hogy néhány kattintással más megítélését rontsák. A magyar logika szerint felmerülhet a messzemenően laikus kérdés, hogy ez azért rágalmazás, aztán az üzemeltető felelősségre vonható, nem? A kérdés persze halálosan ostoba, hiszen netes közegben a jog betűje értelmezhetetlen, még akkor is, ha egyébként nemzetközi konvenciókon alapuló jogi szabályozást sért a tartalom, hiszen az üzemeltető néhány klikkel költözhet olyan helyre, ahol a számára nem tetsző törvény nem hatályos.

Az nyilván mindenkinek megvan, hogy idegenek számára mindenki gyakorlatilag az, amit a piacvezető webes keresők első találatok közt dobnak róla a neten a nevére keresve. Na meg az is, hogy netezési kultúra ide vagy oda, az emberek alapvetően mindent beszopnak a neten, amit látnak, tömegben veszélyesen ostobák tudnak lenni.

Sok kedvenc példám közül az egyik a Facebookhoz kapcsolódik. Történt, hogy egy veszélyes bűnöző kijött a hűvösről, majd a volt felesége és a kisgyereke fotóját feltette a netre azzal a szöveggel, hogy elvesztek, keresi őket. A nőt és a gyereket a pofától úgy próbálták megvédeni a hatóságok, hogy új személyazonosságot adtak nekik, amellett, hogy tisztes távolságba is költöztették őket. Na tessék kitalálni, hogy a nagyon hülye internetező tömeg mennyi idő alatt segítette hozzá a pofát, hogy pontosan megtalálja az exnejét és a gyereket? Néhány nap!

A másik példa frissebb, szintén a Facebookhoz köthető, egy ausztrál nő egy bevásárlóközpontban pedofilnak hitt egy fószert, lefotózta és feltolta a Facebookra, amit persze az Isten adta birkanyáj tízezerszámra osztott meg. A pasasra alaposan rázúdult a népharag, el kellett költöznie, mivel halálos fenyegetéseket kapott, tisztázta ugyan magát, ezt követően pedig a nőre zúdultak a jól megérdemelt fenyegetések, a lényeg viszont, hogy az ilyenek rendszeresen megtörténnek és sejthetően lesznek is még, mégsem tanulnak belőle az emberek.

Tehát abban senki sem bízhat, hogy ha róla írnak valami szart, majd nem fog hatni a megítélésére csak azért, mert a Peeple-n jelent meg, mert igenis fog.

Ne legyenek illúzióink, nem csak a megosztó személyeket, politikusokat, újságírókat és más közszereplőket fog érinteni a dolog, most komolyan, van egyáltalán olyan ember, aki biztosan azt merné mondani, hogy őt aztán biztosan nem utálja senki?

Persze a Peeple-t gyorsan ki lehetne véreztetni majd mondjuk azzal, hogy a hirdetőikről írnak tömegesen és szervezetten csúnyákat, aztán hirdető híján nem lenne miből fenntartani az egészet, ennyi esze azért nincs az embereknek. Ugyan a 4chan fórumozói és hasonló közösségek eléggé gyorsan ugraszthatók, valószínűtlen, hogy hosszú távon működne.

Akkor viszont mit lehet tenni mégis? Nos, tényleg ettől teljesen függetlenül írtam volna róla, de ahogyan már korábban is írtam, nem az a megoldás, hogy nem vagyunk fenn semmilyen közösségi szolgáltatásban, azt pedig csak a teljesen idióták gondolhatják, hogy nem szerezhető róluk fotó vagy más nyilvános információ, ha sehol nincsenek fenn. A védekezést szerintem éppen az jelenti, ha valaki fenn van több platformon is.

Azokban a közösségi szolgáltatásokban és blogszolgáltatásokban, ahol fenn vagyok, mindnél full publikusra állítottam be szinte mindent, illetve ezek még jól össze is vannak drótozva egymással. Ennek eredménye pedig az, hogy velem kapcsolatban alighanem hiába írna valaki akármekkora vérgőzös anyázást, esetleg egy zsák pénzt is fizetne egy SEO-szakinak, nem fektetnék bele különösebb energiát, hogy azonosítsam az illetőt, ugyanis a keresők közt ott lenne ideig-óráig, aztán meg hátraszorulna a keresési találatok közt mondjuk a sokszázadik helyre, azaz olyan lenne, mintha nem is létezne. A keresőmotorok a SEO-poisoningot gyorsan kiszűrik, ha pedig valakinek a tartalmát megcsípi a Google pingvinje jóideig nem is fog létezni, az biztos.

Na ezért is javasolható mindenkinek, hogy tessék bátran jelen lenni a közösségi weben, minél több publicba szórt, lehetőleg eredeti tartalommal! Igen, akkor is, ha nem vagy blogger! Például egy új állás megpályázásánál ezer százalék, hogy annak a HR-esnek a szemében, aki rád keres, ezerszer rosszabb lesz a megítélésed, ha kevés vagy érdektelen tartalmat talál csak, mintha transzparens vagy, amennyire kell. Ez alatt azt értem, hogy ne fossad tele a céges zabálós, nyaralós, bebaszós képekkel a netet, hanem posztolj arról, amit egy újságban is szivesen látnál, őszintén érdekel!

Nem tudom már, hogy hol emlegettem, de a gyűlöletoldalakkal hasonló korúak lehetnek azok a webes szolgáltatások, amik azt vállalják, hogy valakiről a kínos tartalmakat eltávolítják vagy legalábbis próbálkoznak vele, ha már volt olyan hülye, hogy jó ötletnek tartotta a bokorba szarós na meg árokba hányós fotóit a netre kitenni, mert naivan azt hitte, hogy kontrollálhatja fölötte a láthatóságot. A kínos személyes tartalmak eltávolítására belőtt szolgáltatásokat jobb magyar kifejezés híján nevezik reputation managementnek azaz ügynökségek próbálják leszedni a kínos felkerült tartalmat, mondjuk mielőtt indulna egy választáson.
Ami a nyitó témához kapcsolódó személyes vélemény, lehet, hogy többek számára meglepő, de egybecseng azzal, amit múltkor írtam azzal kapcsolatban, hogy a web giantek eléggé rosszul teszik, ha fene jóindulatukban keresési találatokat tüntetnek el, gyakorlatilag bizonyítékokat semmisítenek meg.

Szóval szerintem szabad-e tiltani vagy üldözni a gyűlöletoldalakat, ha törvényhozó lennék próbálnám-e korlátozni? Lehet utálni, de határozottan nem! Mégpedig azért, mert az internet működésmódjából adódóan gyakorlatilag még nem láttunk sikeres próbálkozást olyanra, hogy bárkik is sikeresen radíroztak volna le teljes egészében és hatékonyan bármilyen tartalmat, ha rövid ideig sikerült is, megjelent még durvább és még megkerülhetetlenebb formában.

Előbb azt írtam, hogy nem, de kiegészítem azzal, hogy félreértés ne essen, természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden tartalomnak helye lenne a neten. Például a nyílt, explicit kínzás, explicit uszítás, a doxing, a gyermekpornográfia és még számos dolognak nincs helye és üldözendő, ha már eltüntetni nem lehet, ami ezekben közös, hogy társadalmi evidencia, az egész világ hallgatólagos konvenciója révén üldözöttek és nem elsősorban azért, mert valamely állam tiltaná őket törvényi eszközökkel.

Másrészt azt vallom, hogy inkább maradhasson fenn az a tartalom a neten, igazságtartalmától függetlenül, ami mondjuk azt taglalja, hogy mekkora seggfej vagyok, ha ez az ára annak, hogy mindenki számára elérhető legyen az az információ is, amelyik azt taglalja, hogy egy távoli diktatúrában mekkora seggfejek vannak.

Amikor a netes tartalmak korlátozásáról van szó, még a témában jártas arcok közt is, ami az ezzel kapcsolatos vitákban közös, hogy szükségszerűen elmegy olyan irányba az érvelés, ahol értékítélet-alapon próbáljuk meg meghatározni annak a körét, hogy mit szabad és mit nem. Az értékítélet alapú érvelések pedig tudománytalanok.

Ugyan a blogon #voltmár, bónusz videó arról, hogy a tömeg mennyire szelektíven fogadja be azt, ami elé kerül, még akkor is, ha magában a címben benne van, hogy "OLVASD EL A LEíRÁST". A videóban a fiúnak egy idegen kifejezést kellett kimondania, a Youtube-on pedig olyan vérgőzös gyűlölködés érkezett kommentzivatarként, hogy a kommenteket tömegesen el kellett távolítani és a kommentelést le kellett kapcsolni.

Viszont példaként hozhattam volna azt a Twitter-csatornát is, aminek a leírásában a csatorna tulajdonosa a leírásban kérte, hogy senki ne töltse fel a bankkártyájáról készült képet, nem kevés idő telt el, mire rájöttek többen, hogy legalább a bankkártyaszámot okos lenne leradírozni. . .

A magyar netkultúra valóságos gyöngyszeme volt, amikor valaki magyarul is elkészítette azt a hoaxoldalt, amiben az ellen lehetett tiltakozni, hogy a Facebook fizetőssé váljon. Igaz, hogy az oldal leírásában kerek perec benne volt, hogy viccről van szó, annyian őrjöngtek miatta, hogy az anno bőven adott alapanyagot minden idők egyik legzseniálisabb Tumblr-jének, a Hungary vs Facebooknak. 

Szóval nem valószínű semmiféle armageddog. Éppen azért, mert túl sok az annyira sötét ember, aki nem tudja helyén kezelni az információt.

0 Tovább
«
12