bardóczi ákos @post.r

Tudományos rövidhír reggelre, kávé - esetleg Adri, Moda vagy Rita – mellé.

Ugyan aki nem foglalkozik kutatással, aligha tűnt fel, a tegnapi napon elérhetetlenné tették a tudományos világ fő torrentoldalát jelentő Sci-Hubot az eredeti netcímén, amire válaszként - ahogyan hasonló helyzetben lenni szokott – a működtetők kapásból közöltek két másik domaint, amin keresztül elérhető a szolgáltatás. A sci-hub.bz és a sci-hub.cc címenek túl, a világ legelborultabb tájain hozzáférhető TOR fölött is a scihub22266oqcxt.onion címen.

A tudományos szaklapokra és adatbázisokra való előfizetés általában minden formában eszelősen drága, ami durva esélyegyenlőtlenségeket szül a nagyobb, valamint a kisebb költségvetéssel dolgozó kutatóintézetek és egyetemek közt szerte a világon, ráadásul a jelenség az elmúlt néhány évben félelmetes mértékben eszkalálódott, ahogy arról nemrég magyar nyelven írt a Budapest Science Meetup blogja is.  

A Sci-Hubot peer-to-peer elven működő dokumentummegosztó hálózatként még 2011-ben hozta létre egy kazasztáni neurobiológus, az elterjedésének hatását pedig talán az összes többi, nem tudományos szakirodalomra specializálódott torrentoldalak együttes hatásával lehetne összemérni, a Wikipedia szócikkében 48 milliónyira becsülik a rajta keresztül elérhető tudományos publikációk számát, amiknek a letöltése persze elsöprő részben előfizetéshez kötött lenne eredetileg.

Értem én, hogy a nagy kiadók seperc alatt elérik jogi úton, hogy ideig-óráig elérhetetlenné váljon valamilyen tartalom, aminek ingyenes letölthetősége az érdekeiket sérti, aminek ősi és prosztó módja az adott domain-név regisztrátorát támadni a bíróságon, így vált elérhetetlenné annak idején a Wikileaks. De a DMCA-re hivatkozva nagy zenei kiadóknak még azt is sikerült elérniük a kaliforniai bíróságon, hogy a sokak szerint mindent látó Google az egész világon tüntesse el a találatai közül például a KickAssTorrentre mutató találatokat, amik a kat.cr alatt érhetők el. A domain-név megfúrása nem csak azért nem túl bölcs ötlet a tilcsákbe-szellemiségében, mert az oldal úgyis elérhető lesz más címen, hanem azért sem, mert az adott szolgáltatás ettől lesz még ismertebb, amivel a Wikileaks-eset kapcsán találkozott a szélesebb közvélemény először.

Alighanem véletlen, de éppen a tegnapi napon jelent meg egy kitűnő cikk azzal kapcsolatban, hogy mégis kik használják intenzíven a Sci-Hubot, amiből az olvasható ki, hogy a Sci-Hub penetrációjának alig van köze ahhoz, hogy egy állam mennyire tehetős. Az interaktív ábrákat az eredeti cikkből  vettem át. A cikkben különösen finom, hogy az pont a Science online elérhető anyagai közt jelent meg, ami az American Association for the Advancement of Science kiadó tulajdona, amelyik igencsak komolyan vehető játékos a pályán.

Sci-Hub használat az Egyesült Államokban:

A Sci-Hubon keresztül elérhető, eredetileg fizetős publikációk megoszlása eredetük szerint:

Nem csak az az érdekes, hogy az információ koncentrálódásának és áramlásának felgyorsulásával és növekedésével hogyan vált az informatikai biztonság egyre érdekesebb kérdéssé a kutatók számára, hanem az is, hogy ennek hogyan lett hasonlóan exponenciális mértékben növekvő hatása az életünkre.

Gondoltad volna, hogy abban az esetben, ha frissíted a webkamerádat működtető illesztőprogramot, esetleg pont azzal teszed lehetővé, hogy távolról szinte bárki által megfigyelhetővé váljon a kamera által aktuálisan mutatott kép? Vagy éppen a firmware távolról módosítható úgy, hogy ezt tegye.

És azt, hogy a világ egyik legnagyobb mobilos, helymeghatározáson alapuló csajozós-pasizós alkalmazása a Tinder olyan sebezhetőséget tartalmazott, amin keresztül az összes fotót le lehetett volna tölteni a Tinder szervereiről bármiféle bejelentkezés nélkül, olyan adatokat kért le a Facebook-fiókodból, amire nyilvánvalóan semmi szüksége nem volt vagy éppenséggel módosítani kellett a másik távolságát mutató funkciót, mert olyan pontossággal mutatta a felhasználók pozícióját, hogy az potenciálisan veszélyes volt rájuk nézve?

Azt hinnénk, hogy az olyan titkosítási módszerek a leghatékonyabbak, amiket abszolút az alapoktól, a nulláról fejlesztettek ki valamilyen meglévő felszteroidozása helyett, hiszen így kívülállónak nem lehetett lehetősége rá, hogy kiismerje a kriptográfiai megoldás gyengeségeit, ha egyedi fejlesztés. Valójában viszont az a helyzet, hogy éppen az egyedi fejlesztésű kriptográfiai megoldások jelentik a legnagyobb kockázatot ezen a téren. Egyrészt éppen azért, mert nincs egy egyedi, zárt forráskódú fejlesztés mögött egy hatalmas közösség, amelyik rá tudna mutatni a tervezésben vagy esetlegesen az implementációban – azaz konkrét szoftveres megvalósításban – rejlő gyengeségekre. Másrészt azért, mert körülbelül olyan rossz, mint a biztonság hiánya: hamis biztonságérzetet ad.

Többek közt ezeket a témákat filézték ki a tavalyi Ethical Hackingen egy-egy előadás keretében az előadók, amikről a videó nemrég már elérhető a neten is.

Az idei Ethical Hacking konferencia programja nemrég vált elérhetővé itt. 

A három emlegetett témáról szóló felkerült tavalyi videót pedig itt nézhetitek meg.

--

--

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy többek közt azért rémesen szánalmas dolog siratni a magánszférát a kifogásolható adatkezelési gyakorlatot követő kormányzati szervek, na meg webes óriások miatt, mert nagyságrendekkel nagyobb annak a valószínűsége, hogy a felhasználót a saját hülyesége és az ezzel rendszerint együtt járó exhibicionizmusa kever majd bajba.

Alighanem emlékszünk még azokra a kémfilmekre, amikben a képernyőn pörögnek a pofák, majd egyszer csak hopp, megmondja a gép, hogy melyik terrorista van rajta. Ugyanis a hatékony arcfelismerés egy óriási fotóadatbázisban egyetlen átlagos fotó alapján 15 évvel ezelőtt is megoldhatatlan feladatnak tűnt a számításigénye miatt, holott már évtizedekkel korábban is rendelkezésre álltak azok az algoritmusok, amivel ez megoldható. Nem csak az egyre izmosabb és izmosabb szerverek, hanem a cloud computing, magyarosabb nevén felhő alapú számítástechnika  aztán elhozta azt, ami korábban csak a filmekben létezett. Az első olyan szolgáltatás, ami kép alapján hatékonyan tud keresni és széles körben alkalmazták is, a Google Képkereső volt, az utópia hirtelen valósággá vált.

A Google persze nem hozta nyilvánosságra, hogy milyen gépi tanuláson alapuló mintázatillesztő módszereket gyúrtak az algoritmusukba, azóta számos más mintázatfelismerő szolgáltatás vált elérhetővé kimondottan képek keresésére. Megjegyzem, mindegy, hogy például DNS-szekvenciákat, plágiumgyanus szövegeket, egy hatalmas hangadatbázisból beszédhangot vagy éppen képeket kell gépileg összehasonlítani azaz illeszteni, sokszor ugyanaz az algoritmus használható teljesen eltérő területeken, ami mégis befolyásolja, hogy melyik megoldás terjedt el a képek, azon belül is a képeken lévő arcok felismerésére alapvetően két tényezőtől függött
-    nyilván az alapján, hogy melyik a leghatékonyabb, nem csak pontosság, hanem elfogadható számításigény szempontjából
-    a nyílt forráskódú megoldások közt melyiknek a konkrét, leprogramozott megvalósítása terjedt el – hiszen ezzel kapcsolatban gyűlhetett össze a legtöbb tapasztalat, ez volt a legjobban dokumentálva és így tovább

Képfelismerésről korábban már a combinós posztban, azt megelőzően pedig a legelőnyösebb és legelőnytelenebb szelfiket osztályozni képes posztban már írtam.

Még márciusban Maxim Perlin létrehozta a saját arcfelismerő szolgáltatását, a FindFacet ami egy teljesen átlagos, mobillal készült fotón lévő arc alapján dermesztő pontossággal képes megtalálni az archoz tartozó személyt a neten. Nos, azért nem a teljes neten, hanem az orosz facebook-ként is emlegetett VKontakte szolgáltatásban, ott viszont önmagában a profilképek alapján!

Néhány héttel ezelőtt Yegor Tsvetkov orosz fotós elindította a saját projektjét Your Face Is Big Data néven aminek a lényege az volt, hogy a metrón véletlenszerűen lefotózott személyeket azonosított a VK segítségével. A cikk angol magyarázata itt érhető el.

Amire sem a FindFace szolgáltatás fejlesztője, sem pedig a fotós nem gondolt, hogy nem sokkal ezt követően egy 2chan kezdeményezésre trollok hada szállt rá a szolgáltatásra, majd halomra kezdte posztolni a különböző azonosított pornószínésznők személyes adatait. Ugyan próbálták a dolgot egyfajta morális mázzal leönteni, a net pszichológiáját kicsit is ismerők számára könnyen belátható, hogy a valós indíték a nettó nőgyűlölet volt.

A tanulságot letudhatnánk röviden annyival, hogy ezt a kockázatot be kell vállalni, ha a pornóiparban helyezkedik el valaki, hiba lenne elbagatellizálni azt a kockázatot, ami annak köszönhető, hogy mindenki számára elérhetővé vált egy ennyire hatékony technológia.

A laikus felhasználók számára a Kaspersky Lab állított össze egy posztot a szolgáltatás pontos működésével kapcsolatban, ami azért nagyon fontos, mert a news outlet oldalakon megjelent cikkekkel ellentétben a Kaspersky blogja tisztázza, hogy mi jelent védelmet és mi nem, mikor kell egy felhasználónak tartania tőle és mikor nem, míg a Globalvoices inkább magát a jelenséget járja körül.

1-2 évvel ezelőtt már jelent meg cikk azzal kapcsolatban, hogy a Facebook egyre nagyobb hatékonysággal képes felismeri egy felhasználót akár olyan fotón is, amin nem látszódik a felhasználó arca, csak más testrésze. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Facebook a nagyközönség számára elérhetővé is tenne egy olyan funkciót, ami ilyenre lehetőséget ad, jól mutatja, hogy a nagyon-nagyon sok adat alapján úgymond nagyon okossá tud válni egy gép.

Nem titok, hogy a FindFace szolgáltatás lelkét egy hatékony neurális hálózaton keresztül tanuló algoritmus adja, nem világos, hogy mindezt hogyan turbósították, ahogyan az sem, hogy a VKontakte hogyan engedélyezhetett egyetlen külső szolgáltatásnak annyi API lekérdezést, ami a FindFacet ki tudja szolgálni.

Akit behatóbban érdekel, hogy a big data módszereket hogyan valósítják meg és alkalmazzák, legyen szó akár üzleti folyamatok optimalizálásáról, akár okoskütyükről, annak jó hír, hogy végre lesz Budapesten egy olyan konferencia, ahol olyanok adnak elő, akik nem csak beszélnek róla, hanem ténylegesen értenek is hozzá.

Senkit ne ijesszen el az, ha olyan fogalmakkal találkozik, amikről nincs pontos képe, az előadásokat figyelmesen hallgatva - rémes szóviccel élve - a kevésbé hozzáértők számára össze fog állni a kép. Akik már foglalkoztak big datával, ötletet meríthetnek és bővíthetik az szakmai tájékozottságukat.

Az idei program a Big Data Universe Conference oldalán tekinthető meg.  

Képek: Yegor Tsvetkov, Kaspersky Lab

Egyre többször merül fel a kérdés, hogy vajon a webhelyek mennyi információt tudhatnak rólunk, ezt hogyan oszthatják meg egymást közt, arról viszont nem nagyon esik szó, hogy bizonyos adatok és módszerek hogyan tesznek nem csak egyedileg gép szerint, hanem akár a gépet használó felhasználó, mi több, akár név szerint is azonosíthatóvá egy-egy személyt. Jól olvasod, tényleg lehetséges. Előre jelzem, kicsit távolról, az alapoktól indítok. 

Aki az elmúlt másfél évtizedet nem egy kavics alatt töltötte, annak legalább valamiféle elképzelése van arról, hogy ha tetszik, ha nem, egyes webhelyek annyi információt igyekszenek begyűjteni rólunk, amennyit csak tudnak, elsősorban azért, hogy minél inkább számunkra releváns, esetlegesen érdekes hirdetéseket tudjanak megjeleníteni a reklámfelületükön. Ez az ún. kontextusérzékeny hirdetés, ami egyrészt érvényesül például egy szolgáltatáson belül, amire példa, hogy ha könyveket böngészünk az Amazonon, akkor is, ha nem léptünk be és inkognitó módban böngészünk, a webhely hasonló tematikájú könyveket fog ajánlani a böngészés ideje alatt. Sőt, mivel a trendek elemzésén keresztül hatalmas mennyiségű adatot spajzoltak be, ezért azt is jól tudják, hogy ha valaki mondjuk az anonimizálással kapcsolatos könyveket böngészte, akkor sanszos, hogy érdekelni fogja mondjuk valamilyen más geek kütyü, mondjuk kémtoll is, így azt is ajánlgatni fogja a webshop. 

A modell természetesen működik webhelyek közt is, gyakorlatilag behálózva a világot, a legismertebb ilyen technológia a Google Adsense, amivel kapcsolatban a legfinomabb, hogy a teljes Google-nek évről évre ez hozza a legnagyobb bevételt. A webhelyek közti működést úgy kell elképzelni, hogy ha egy Adsense-t használó oldalt meglátogatott a felhasználó ami alapján az Adsense sejti, hogy a felhasználónak milyen hirdetést lehet érdemes megjeleníteni, ezt követően ha egy olyan oldalra megy át, ahol még soha korábban nem járt, de szintén Adsense hirdetéseket használnak, akkor ott is eleve olyan termékek illetve szolgáltatások fognak felvillanni hirdetésben, amik feltehetően érdeklik az olvasót, de a korábban meglátogatott oldalak alapján. 

A kontextusérzékeny hirdetéseket a Facebook járatta csúcsra, persze kicsit más műfaj, hiszen itt már be kell lépni, ahogy arról már korábban írtam, gyakorlatilag jobban tudja a Facebook azt, hogy mire költenénk szivesen, mint mi magunk, ráadásul a Google-lel ellentétben a hirdetésperszonalizációt még csak ki sem lehet iktatni a szolgáltatáson belül. 

Webanalitikai szolgáltatásokról szintén írtam korábban, ezek lényege ugyancsak az, hogy tudjuk, a látogatóinkat milyen tartalmak érdekelték, milyen platformot használnak, általában milyen képernyőfelbontással, honnan kattintanak át az oldalunkra és így tovább, minden ilyen megoldás erősen támaszkodik a JavaScriptre és a sütik kezelésére. 

Tehát azok a főbb, régi módszerek, amiket már sok-sok ideje alkalmaznak arra, hogy a felhasználóról valamilyen adatot nyerjenek, a következők: 

1.    magának a webszervernek a nyers logja, amit valahogy így kell elképzelni 

Mozilla/5.0 (Windows NT 6.1; WOW64) AppleWebKit/537.36 (KHTML, like Gecko) Chrome/49.0.2623.112 Safari/537.36

[IP-cím]
[URI,  azaz, abszolút minden fájl, ami http/https protokollon keresztül folyik át]
4/25/16 5:02 AM
[a tartalom, ami az előbbit meghívta, itt konkrét példával]
http://bardoczi.reblog.hu/telefonbeszelgetes-rogzitese 

Megjegyzem, elvben lehetséges, hogy semmilyen információt nem ad át a szervernek a kliens az oprendszer típusáról, a böngészőmotorról, böngészőcsaládról, csak ebben az esetben vagy megtagadja a kiszolgálást a webszerver vagy kiszolgálja ugyan a látogatót, de a tartalom hibásan fog megjelenni. Az okos webanalitikai oldalak az IP-címeket már nagy-nagy adatbázisok alapján földrajzi hellyé „fordítják le”, a legnagyobb adatbázisok pedig dermesztő pontossággal mutatják egy-egy eszköz helyét csupán az IP-cím alapján: http://iplocation.net/ 

2.    sütik a böngészőben – az első olyan technológia volt, amit többek közt azért hoztak létre, hogy a felhasználókat jobban meg lehessen egymástól különböztetni 

3.    minden más, hibrid módszer – gyakorlatilag a többi csak ezeknek a cizelláltabb változata, például amikor a Google Analytics megoldja, hogy egy süti elhelyezése után egy JavaScript kód folyamatosan értesítse a webanalitikát végző szervert a felhasználó kattintgatásairól 

Természetesen minden letiltható, csak éppenséggel ennek az az ára, hogy az elmúlt 10 évben készült webhelyek szinte egyike sem fog működni normálisan. 

Feltétlenül szót kell ejteni azokról a technikákról, amik viszonylag újabbak és még ennél is pontosabb azonosítást tesznek lehetővé. 

Az abszolút láma felhasználó esetleg gondolhatja úgy, hogy az IP-cím az azonosítás szent grálja, ezért nagyon gyorsan elmagyarázom az egyik okát, hogy ez miért nincs így, majd azt, hogy ez hogyan változott meg mégis. 

Az otthoni routerünknek vagy a munkahelyi routernek a netszolgáltató leoszt egy IP-címet, erre az IP-címre fogja majd megcímezni az adatcsomagokat az a szerver, amelyikről letöltünk. De ha egy munkahely vagy otthoni hálózat egy IP-címet használ, akkor honnan tudja az adatcsomag, hogy merre kell haladnia, azaz anyuka, apuka vagy a gyerek gépére kell küldeni az adatokat? Úgy, hogy a router, ahogy a nevében is benne van, útválasztást végez, így hálózati címfordítást is. Ez annyit jelent, hogy a router leoszt a lakásban található eszközöknek is külön-külön egy belső, kívülről nem látható címet, majd pontosan annak továbbítja, amit a net felől kapott, amelyiknek kell, kifelé viszont nem látszik, hogy melyik eszköz küldött adatot, mert a router elfedi azt. A belső hálózatra leosztott címek viszont alapesetben nem láthatóak az internet felé és egy, konvenció szerint csak belső hálózatok címzésére használható tartományból kerülnek ki, ami kisebb hálózatok esetén 192.168.1.1-től 192.168.255.255-ig tart. /*ez elvben több, mint 65 ezer gépet jelentene, a gyakorlatban az otthoni routerek 253 eszközt tudnak kezelni, azaz nem osztják le mindet*/ 

Tehát amikor valamilyen adatcsomagom érkezik a netről, azt a szerver megcímzi a kívülről látható, a világon abban az időben egyedülálló IP-címre, mondjuk a 178.48.105.abc-re, a routerem pedig tudni fogja, hogy lakáson vagy irodán belül már a 192.168.1.15 irányba kell továbbítani, ami jött, mert konkrétan az én gépemet ez fogja azonosítani, az adatot pedig én kértem. 

Tételezzük fel, hogy van egy troll, akit egy webhelyről vagy kommentmotorból ki szeretnénk tiltani IP-cím alapján és tudjuk, hogy a címe mondjuk 178.48.105.abc. Éppenséggel meg lehet tenni, viszont ha ezt a címet a netszolgáltató egy kisebb kollégiumnak vagy munkahelynek osztotta le, akkor az IP-alapú tiltással nem csak a problémás látogatót zárom ki, hanem mindenki mást is, hiszen ugyanazon az IP-címen keresztül látnak ki a netre a többiek is és a szerver is csak egy címet lát. 

Előbb írtam, hogy a belülre leosztott, azaz ún. LAN IP soha nem látszik az internet felé. Kivéve, amikor mégis. A böngészőben futtatható videócsetes szolgáltatások miatt szükségesség vált kifejleszteni egy olyan megoldást, amivel részlegesen tehermentesíthető a router, kifelé is mutatja a belső IP-címet is, viszont cserébe nem töredezik a kép és a hang videóhívás közben. 

Ezt az ún. WebRTC fölött valósítják meg és gyakorlatilag mára már minden böngésző támogatja. És ahogy mostanra kitalálható a leírásból, a belső IP-címet természetesen nem csak videócsetes szolgáltatások tudják lekérdezni, hanem gyakorlatilag bármi és bárki, aki a webhelyét felkészíti ennek a lekérdezésére. Ez viszont már hatalmas különbség a WebRTC előtti időhöz képest, hiszen megoldható, hogy például egy kommentmotor a trollnak ne csak a publikus IP-címét vegye figyelembe, hanem a LAN IP-jét is, azaz beállítható a tiltás olyan módon, hogy tiltsuk ki azt a gépet, amelyik a 178.48.105.abc IP-vel látható és a 192.168.1.35 LAN IP-cím tartozik hozzá. 

Az azonosítás ezen módszerét egyébként a komolyabb szolgáltatások ugyancsak használják, többek közt ez alapján fogja látni a Facebook, ha valaki a saját gépéről lépked be 5 kamu accountjába még abban az esetben is, ha elővigyázatosságból privát böngészőablakot nyit mindhez. 

Több ponton persze most egyszerűsítéssel éltem, a LAN IP-k kisebb hálózatok esetén rendszerint változnak, tipikusan egy napig azonosak, de ez lehet egy hét is, esetleg fix. 

Mi több, ha eléggé szépen kérdezik a böngészőtől, még azt is kifecsegi, hogy névfeloldó szerverként, azaz DNS1 és DNS2 szerverként mely szervereket használ [ezek azok a szerverek, amikről durva egyszerűsítéssel azt szokták mondani, hogy számokról betűkre fordítják le a szolgáltatások elérhetőségét, azaz a wikileaks.org cím begépelése mellett elérhetjük a Wikileaks oldalát a  95.211.113.154 beütésével is].  

Hogy mit láthat aktuális IP-ként, belső IP-ként és használt névszerverként bármelyik weboldal rólunk könnyen ellenőrizhető mondjuk itt: 

https://ipleak.net/

A másik, ami idővel szükségessé vált, hogy a webhelyek le tudják kérdezni a látogatójuktól, hogy a böngészőjükben milyen betűtípusok érhetőek el, milyen böngésző kiegészítők vannak telepítve, ezen kívül a reszponzív, okos weboldalaknak tudniuk kell, hogy a tartalmak milyen képernyőfelbontás mellett, milyen színmélységgel jelenítsék meg, mi több, ha átméretezzük az ablakot még azt is látni fogja, hogy mekkorára méreteztük át. Mindezeket vagy önmagában a webhelyen megjelenítéséért felelős HTML5 nyelvvel vagy ún. AJAX-technológiával oldhatujnk meg, de a lényeg, hogy nem csak a megfelelő megjelenítés érdekében használhatjuk, hanem pusztán naplózás céljából is. 

Márpedig ha figyelembe vesszük, hogy egy átlagos gép böngészőjében van mondjuk 10 telepített addon, elérhető 50 különböző betűtípus, a böngésző megmondja, hogy milyen felbontású a kijelző, könnyen belátható, hogy gyakorlatilag nincs két egyforma böngésző a világon! És olyan finom részletekbe bele se mentem, mint például az, hogy böngészőbővítmények a verziószámukkal együtt kérdezhetőek le. Az eredmény valami ilyesmi: 

Szemléletesebb, ha mutatom: az egyik legismertebb, browser fingerprinting oldal a https://panopticlick.eff.org/  ahol, miután elvégeztük az alaptesztet, kattintsunk a „Show full results for fingerprinting” feliratra és láss csodát, a webhely jobban ismeri a böngészőnket, mint mi magunk. 

Erre felvetődhet a kérdés, hogy mi van akkor, ha valaki hordozható TOR böngészőt használ? A hordozható TOR böngészőben ugye tiltva van számos HTML5, JavaScript funkció, nem futtat fecsegő bővítményeket, de például a NoScriptet mindig, ezen kívül mindegyik ugyanazt a betűkészletet és user-agentet [oprendszer és böngésző típusát mutató változó] kamuzza be a szerver felé, ami annyit jelent, hogy a látogatóról félreérthetetlenül sütni fog, hogy TOR-on keresztül érkezett. A TOR-on keresztül érkező látogatókat pedig egyre több szolgáltatás egyszerűen szögre akasztja és tovább sem engedi. 

A részletező táblázatban a „bits of identifying information” és a „one in x browsers have this value” sor értelmezése egyszerűsítve annyi, hogy az összes addig tesztelt böngésző közül az adott látogató böngészője mennyire egyedi. Annak az információértéke például, hogy a böngésző angol nyelvű, nem nagy, hiszen alighanem a világon a legtöbben angol nyelven telepítik a böngészőjüket. Annak viszont már eléggé nagy az információértéke egy külföldi oldal számára, ha például a böngésző nyelve magyar, mivel a világ összes böngészője közt relatív keveset telepítenek magyar nyelven. Azaz az egyediség megállapítása az információelméletben alkalmazott egyik alapmodellt alkalmazza, ami szerint az információ nem más, mint a bizonytalanság hiánya, minél kisebb bizonytalanságú valami, annál informatívabb. Másként szólva, minél többet tudunk valamiről, annál jobban alkalmazható azonosításra. 

Senkit sem büntetnék a Shannon-Weaver-modellel, de ha valakit érdekel, a szócikk magyarul is egészen jól össze van rakva.  

A Panopticlick-tesztben saját magunk jogosítottuk fel a webhelyet, hogy tudjon meg a böngészőnkről mindent, viszont tartsuk észben, hogy a LAN IP és DNS1, DNS2 megszerzését és más böngészősajátosságok lekérdezését és naplózását elvégezheti bármelyik webhely a tudtunk nélkül is! 

Jó, jó, de a webszolgáltatások használhatóbbá tételén túl milyen további haszna van annak, hogy a böngészőnk gyakorlatilag a puszta létével ennyit elárul rólunk? Ennek tényleg csak a fantázia szabhat határt, de azért képzeljük el az alábbi eseteket. 

Tételezzük fel, hogy szállodaszobát szeretnénk foglalni és a hotelfoglaló oldal látja, hogy egy Apple gépről netezünk, ráadásul céges bérelt vonalon keresztül, ebből egy hozzá kapcsolt algoritmus azt a következtetést vonhatja le, hogy sokkal magasabb árajánlatot dobjon fel, mintha egy öreg windowsos gépen próbálnánk foglalni szobát valamilyen olcsó netkapcsolaton keresztül. A dolog persze messzemenően etikátlan, de a törvény mindenesetre nem tiltja. Túlságosan paranoidnak tűnik? Abból már három évvel ezelőtt botrány volt, hogy egy webshop annak figyelembevételével eltérő árat mutatott más-más felhasználóknak ugyanannak a terméknek az adatlapjánál, hogy a felhasználó helyéhez közel mennyi hasonló profilú üzlet van, pedig egy egyszerű IP-alapú helymeghatározásról volt szó. 

Második forgatókönyv: tételezzük fel, hogy valaki kamu Facebook-accountokat hoz létre azért, hogy valakit zaklasson. A Facebook naplózza a legfinomabb részleteket is és simán adódhat úgy, hogy az adott gépről már nem enged új regisztrációt, a meglévőeket pedig egyszerűen jegeli a zaklató valódi fiójával együtt. Ugyanezen az elven, mivel a browser fingerprint naplózva van, többféle webes felületen keresztül történő támadási kísérlet azonosítható, az első esetben a zaklató, a második esetben pedig a szkriptelős hülyegyerek nem gondolhat mindenre, biztos, hogy lebuktatja valamilyen árulkodó nyom, amit hagy maga után. Egy kellően nagy kapacitással rendelkező szervezet akár adatbázist is építhet az ilyen böngésző-ujjlenyomatokból. 

A harmadik példa talán a legizgalmasabb. Amikor azonosítani kell egy spammert vagy scammert, elég, ha létrehozunk egy olyan kamu, fingerprintelő webhelyet, majd a címét elküldjük a nigériai főhercegnek mondjuk azzal a szöveggel, hogy oda írtuk fel a számára szükséges adatokat. Emberünk megnézi az oldalt, már meg is van a böngészője ujjlenyomata. A beépített szkriptünkön keresztül az illető nem csak, hogy a teljes böngésző ujjlenyomatát hagyja ott, hanem még az is látható lesz, hogy milyen böngészőbővítményeket és annak milyen verzióit használja. Ez a bűnüldözésben aranybánya – már amennyire a törvény engedi. Például ha ismert, hogy milyen bővítmények milyen verzióval futnak, egy böngésző motor vagy böngészőkiegészítő sérülékenységet kihasználva akár kémprogram is telepíthető az illető gépére, ahogy tette ezt minap az FBI is és nosza, fogtak is párezer pedofilt, na meg gyermekpornográfiában utazó jómadarat példásan rövid idő alatt. 

A harmadik technika, amiről nem ejtettem szót eddig, hogy egy kellően ügyes szkript segítségével egy webhely azt is meg tudja állapítani, hogy ilyen-olyan közösségi szolgáltatásokba be vagyunk-e jelentkezve. Ehhez már hozzászokhattunk a social pluginek világában, amikor például nem igényel plusz belépést a kommentelés egy poszt alatt, mivel a plugin felismerte, hogy már bejelentkeztünk a Facebook/Disqus/Twitter-fiókunkkal. A még ügyesebb szkript viszont még annak a megállapítására is képes, hogy egy-egy webhely tud-e lájkoltatni oldalakat a nevünkben, a tudunk nélkül. A lájkvadász mechanizmusok működése végülis a clickjacking, azaz click hijacking, magyarosabban szólva klikk-eltérítés egy speciális esete. 

Linus Robbins oldala is sokat el tud árulni rólunk és azt is jelzi, ha például a lájk-eltérítésre érzékeny a böngészőnk. 

Ezt egyébként a 

http://webkay.robinlinus.com/clickjacking/facebook.html 

oldalon lehet ellenőrizni: kijön egy teljesen köznapinak tűnő oldal, amiben ha az ártalmatlannak tűnő folytatás gombra kattintasz, a tudtod nélkül lájkoltad is Linus Robbins oldalát, amit a Facebookon az Activity logban vonhatsz vissza. 

A clickjacking ellen ugyan próbál védekezni a Facebook, a lényeg még mindig abban áll, hogy a lájk gombot el lehet rejteni egy, a webhelyen megjelenő átlátszatlan elem, például a „tovább” gomb alá. 

Még néhány évvel ezelőtt egy Bestofallworlds-meghívóért egy netes csaló 500 dollárt csalt volna ki egy pénzes német nyugdíjastól és a pénzt persze, hogy Paypal-re kérte, mint később kiderült, nem is volt BOAW-meghívója. A burzsuj szenilis német nyugdíjas csak annyit kért, hogy már küldi is a pénzt, csak az illető kattintson egy linkre, azzal az indokkal, hogy megmutathassa a képeket a nemrég született unokákról. A hülye scammer kattintott, amivel a tudta nélkül lájkolt is egy előre erre a célra létrehozott csali FB-oldalt a saját, valódi Facebook-fiókjával [azt pedig egy FB-oldal adminja azonnal látja, hogy konkrétan ki lájkolta az oldalát és mikor], ami alapján kiderült, hogy nem holland üzletember, hanem egy csóró harmadikvilágbeli pöcs, aki ilyen lehúzásokból él. Ami pedig a történetben nem mellékes, hogy a burzsuj német nyugdíjas valójában én voltam xD 

Azaz a netezők pontos azonosításához vagy netes csalások feltárásához nagyon sokszor semmi szükség rá, hogy valamilyen szépnevű hárombetűs szervezet tagjai legyünk, csak egy kis ész, na meg kriminalisztika. 

Több szempontból nem javallt, hogy az emlegetett oldalak által ajánlott anonimizáló bővítményeket feltegyük ész nélkül, de abban már nem megyek bele, hogy miért. 

Persze, tényfeltáró újságírók, ilyen-olyan aktivisták részéről gyakran felmerülő igény, hogy ne lehessenek azonosíthatók, észben kell tartani, hogy az anonimizálás – amellett, hogy 100%-os sosem lehet – külön tudomány. Ennek megfelelően ha kényes kutatómunkát végez valaki, az általános OPSEC gyakorlat mellett érdemes konzultálni olyannal, akinek az anonimizálási módszerek több éve a kutatási területéhez tartoznak. 

Míg az előző posztomban inkább elméleti síkon foglalkoztam azzal, hogy hogyan előzhetőek meg a gép vagy akár a teljes céges hálózat adattartalmát letaroló vírusok okozta károk, ebben a posztban lépésről lépésre leírom, hogy az otthoni felhasználó mit tehet annak érdekében, hogy a legújabb keletű, ún. ransomware kártevőktől megvédje magát. A leírás persze nem lehet mindenre kiterjedő, másrészt ahogy az elcsépelt mondás is tartja „100%-os védelem nincs”. Valóban nincs száz százalékos védelem, viszont hiszem, hogy közel 100%-os viszont van. A cikk megírásakor feltételezem, hogy a felhasználó windowsos vagy OSX-es rendszert használ és nem kattint rá mindenre, amiről ordít, hogy valamilyen kártevőt tartalmaz.

Az első, hogy legyen a gépen valamilyen, kellően független szervezet által hatékonynak talált védelmi program, ami rendszereint magába foglalja magát az antivírus motort, egy kezdetleges szoftveres tűzfalat és egyébként funkciókat. Ezek többsége már jóideje nem csak a külső támadásoktól védik meg a felhasználókat, hanem önmaguktól is: azaz például sokszor esetben meg tudják fékezni a fertőzést akkor is, ha a felhasználó tudatlanságból kattintott egy emailen érkező, malware-t tartalmazó csatolt fájlra. Sokszor, de nem mindig! Nem szabad csupán a szoftveres védelmi megoldásra hagyatkozni.

Arról, hogy aktuálisan mik a világ legjobb végponti védelmi termékei, az http://www.av-comparatives.org/comparatives-reviews/ oldalról tájékozódhatunk, amik különböző szempontok szerint rendszeresen értékelik az AV termékeket. Több helyen lehetett olvasni, hogy a világ legjobb vírusirtóinak körülbelül a fele otthoni használatra ingyenes.

A megállapítás igaz is és nem is. Mivel több terméknek csak a freemium verziója ingyenesen használható, azaz csak a legelemibb védelmi funkciókat látja el, abban az esetben, ha már komolyabb védelemre van szükség, licenszt kell vásárolni a termék teljes verziójához. Persze van, ahol a termék lényegében tényleg ingyenes otthoni felhasználásra, csupán a telefonos terméktámogatás igénybevételéhez van szükség licenszre.

Attól, hogy egy termék ingyenes, még lehet jó. Az AV-comparatives által ugyan nem jegyzett, Comodo Internet Security egy szokatlanul finomhangolható és kifinomult védelmi megoldás, a szolgáltatást pedig alighanem azért tudják ingyenesen biztosítani, mert a Comodo főprofilja nem a végfelhasználóknak szánt védelmi megoldások fejlesztése, viszont egy ilyen termék nagyban erősíti a cég brandjét. Hasonló üzleti modellel működő termékek vannak még bőven, az pedig már-már hitkérdés, hogy egy ingyenes termék lehet-e annyira hatékony, mint egy fizetős. A válasz egyszerűen az, hogy abban az esetben, hogy ha a cégnek van miből ingyen kínálható terméket fejleszteni, akkor lehetséges, az üzleti modell viszont rendszerint messze nem olyan világos, mint például a Comodo esetén.

Néhány évvel ezelőtt nem kis cirkusz volt belőle, amikor a fizetős Kaspersky a saját vírusdefiníciós adatbázisába [ami alapján a motor felismeri az új kártevőket] elhelyezett 10-15 kamu szignatúrát. Azaz olyan vírust jelző szignatúrát, ami alapján a termék vírusként ismert fel egyébként ártalmatlan fájlokat. Nem telt bele néhány hét, több ingyenes konkurens termék vírusdefiníciós adatbázisában ugyanezek a szignatúrák megjelentek, ami bizonyító erővel igazolta, hogy bizony az ingyenes gyártók némelyike energiatakarékosra fogta a figurát a fejlesztés során és egyszerűen kilopta a Kaspersky adatbázisából a szignatúrákat, ráadásul anélkül, hogy ellenőrizték volna, hogy azok tényleg malware-aktivitás jelei-e.

Amit még nagyon érdemes észben tartani, hogy teljesen mindegy, hogy mit mond a zöldséges, szomszéd, kolléga, haver azzal kapcsolatban, hogy mi a legbiztosabb AV-termék, sose higgyünk neki! Még azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak számítógépes vírusok kutatásával, ők sem tudnak választ adni arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb. Már csak azért sem, mert az antivírus motorok működése érthető módon titkos [hiszen ha nem lenne az, akkor a vírusok készítőinek sokkal könnyebb dolga lenne a víruskergetők kicselezésében], ami ráadásul rendszeresen változik, ahogy az AV-comparitives összehasonlításai is mutatják.

Másrészt erősen platformfüggő lehet, hogy egy AV-termék mennyire hatékony, általános tapasztalat, hogy az a víruskergető, ami windowsos környezetben kitűnően működik, OSX-en egyrészt csak vaktalálatokat ad, de azt nem képes kiszúrni, ha a felhasználó a Mac-jét a két ősellenségen, a Java alkalmazások futtatását lehetővé tevő Java futtatókörnyezet vagy Flash lejátszó egy elévült változatán keresztül jön pusztítani.

a leghatékonyabbnak talált termékek ún. Real-World-tesztben

Amit érdemes figyelembe venni, a védelmi termék erőforrásigénye. Tudok olyanról, ami normálisan beállítva hatékony, de egy gyengébb gépen iszonyúan lassít mindent, lazább beállítás mellett pedig egyszerűen nem hatékony.

különböző termékek erőforrásigénye

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a fejlettebb kártevők többsége nem a fertőzést követően azonnal pusztít, hanem lappang egy ideig, de bizonyos antivírus termékek simán beengedi a vírust, majd csak akkor kezdenek el vele foglalkozni, amikor az a memóriába töltődne, aztán akkor fékezik meg – ha tudják. Az, hogy egy bejutott kártevő jelenléte nem válik, azonnal nyilvánvalóvá azért veszélyes, mert pendrive-on és hálózati megosztásokon véletlenül szanaszét lehet fertőzni mindenkit, mielőtt a vírus bármilyen tényleges kárt is okozna.

A biztonsági mentés fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Manapság minden további nélkül megtehetjük, hogy a fontos fájlokat feltöltjük egy olyan felhő alapú tárhelyre, aminek a kliensprogramját utólagosan leválasztjuk róla. Magyarul: például az Onedrive-on tárolt dokumentumokat feltöltjük a MEGA-ra, majd szépen kilépünk a MEGA-ból, aztán csak aztán nyúlunk hozzá legközelebb, amikor ténylegesen kell, míg a Onedrive továbbra is napi rendszerességgel fut – aminek adatait természetesen szintén gallyra vág egy ransomware, hiszen ha a fájlokat titkosítja a vírus, az elérhetetlenné tett fájlok fognak az Onedrive tárhelyen is megjelenni.

A másik megoldás, hogy veszünk egy hardveres titkosítást alkalmazó pendrive-ot, amire feltolunk minden dokumentumot, persze megjelölve, hogy a mentés mikor készült, aztán alaposan eltesszük és bízunk benne, hogy a következő mentésig nem lesz rá szükség. Több helyen lehet olvasni, hogy alternatív air-gapped, azaz hálózathoz kapcsolódó gépektől teljesen leválasztott adathordozóra, azaz például DVD-re is kiírhatjuk legfontosabb fájljainkat. Igen ám, ez viszont komolyan feladja a leckét, hogy a DVD-re írt adatot előzetesen mivel lenne érdemes titkosítani – már ha nem tesszük be egy méregdrága páncélszekrénybe - hiszen egy DVD-hez elvben mindenki hozzáfér.

Hacsak nincs bekapcsolva az oprendszeren és egyéb alkalmazásokon az automatikus frissítés – mert mondjuk az mindig akkor indulna el, amikor a legkevésbé érünk rá – rendszeresen ellenőrizzük a frissítéseket. A Windows verziók legális vagy nem crackelt, de nem legális, például nem aktivált változata közt sokszor annyi a különbség, hogy nem történik automatikus frissítés, viszont a frissítő elindításával a frissítés kézileg végrehajtható.

Itt megjegyzem, hogy míg sok-sok évvel ezelőtt relatív ritkább frissítés is elegendő volt, mára a szofisztikált kártevők olyan sebességgel terjednek, hogy több termék már néhány óránként vagy gyakrabban ellenőrzi, hogy jelent-e meg frissítés hozzá.

Vegyük figyelembe, hogy sajnos bárki lehet célzott támadás áldozata, hiszen már évek óta aki egy játékprogrammal elboldogul, ilyen-olyan készletekkel tud új, polimorf vírusokat vagy kémprogramokat írni, jó hír viszont, hogy az AV termékek ennek megfelelően nem csak szignatúra alapú felismerést, felhő alapú heurisztikát és hasonlókat használnak a valós idejű védelemnél, hanem a szokatlan alkalmazásokat is kiszúrják. Azaz egy kipaterolt ex, kirúgott alkalmazott vagy egyszerűen egy hülyegyerek könnyűszerrel tud ugyan személyre szólóan nekünk vírust vagy kémprogramot írni, szerencsére ezeket normális AV-termék fel is ismeri még akkor is, ha pontosan olyannal vírussal még nem találkozott.

Ne mások kárából tanuljunk, hanem ezeket az intézkedéseket tegyük rutinszerűvé, különben megeshet, hogy nem lesz az az IT-s szaki, aki helyre tudná állítani a bekövetkezett kárt egy adatvesztés után, ha pedig még mindig a világ egyik legveszélyesebb téveszméjében hinne, ami szerint az ő adataira senki sem kíváncsi, gondolja át a dolgot még egyszer. Nem csak arról van szó, hogy rossz esetben egy rosszakaró viheti az egész boltot, ami egy áltagos felhasználó gépén van, arra is gondolnunk kell, hogy például azok a levelet, amiket nekünk küldtek és kikerültek, a feladó részéről annak szellemében íródtak, hogy azt csak mi olvashatjuk el – vagy legalábbis nem a fél világ. Márpedig nem csak egy cég, hanem bárki, de tényleg bárki elszenvedhet olyan arcvesztést, ami miatt többen majd úgy gondolják, hogy nem küldenek emailt neki, ha ennyire képtelen vigyázni a saját adataira sem.

Behatóbban a vírusok világáról, legújabb fenyegetésekről az Antivirus Blogon.