Nemrég írtam, hogy Melissa McCarthy gyakorlatilag megcsinálta minden idők legjobb hekkerfilmjét, amit ráadásul nem is hekkerfilmnek szántak eredetileg, hanem vígjátéknak, de mindkettőnek kitűnő. Erre kijön minden idők legjobb kémfilmjével!

A tavalyelőtt megjelent Személyiségtolvaj egy olyan nőről szól, aki önmagát másnak kiadva más bankkártyáját használja mindenre, amikor pedig már teljesen kisemmmizte az áldozatot, ellopja valaki más személyiségét és így éli életét, egészen addig amíg... A sztorit persze nem spoilerezem le, viszont ami ebből a szempontból fontos, hogy nagyon jól megmutatja, hogy a professzionális csalók hogyan manipulálják a környezetüket, ha pedig ötletességről van szó, a bűvészkedés vagy a social engineering gyakorlatilag ugyanezeket a módszereket alkalmazza, természetesen a cél más.
Alighanem a film készítői közül senki nem tud róla, hogy véletlenül sikerült egy annyira realisztikus filmet készíteniük - leszámítva persze a vígjátékhoz szükséges fordulatokat - hogy a kívülálló azért röhög rajta, mert úgy gondolja, hogy ilyen egyszerűen nincs. Nos, ellentétben mondjuk azokkal az idióta "hekkerfilmekkel", amik vagy megtörtént eseten alapultak vagy akciófilmként nézettséget akartak generálni,  a film alapján az információbiztonság és a netes bűnözés világáról egy totálisan torz kép alakul ki a nézők fejében, ahogy erre utaltam is a múltkori cikkem elején.

Amúgy nem nagyon néztem ilyen-olyan hekkerfilmeket, meg kémfilmeket sem, mert egyszerűen blődségnek tartom mindet, az más kérdés, hogy az egyik látványos, a másik pedig kevésbé, függően attól, hogy mennyit robbantanak, lőnek, zuhannak benne, az pedig már-már kötelező elem, hogy a főhős mindig levarrja a legjobb bulát körülbelül a film felénél, aki általában nem sokkal később meghal.

Teljesen mindegy, hogy a James Bond- vagy Mission Impossible-franchise melyik konzerv darabjáról van szó, lehet, hogy látványosak ugyan, viszont ha olyan nézi, akinek már volt a kezébe biztonságpolitika vagy kriminalisztika könyv, esetleg mindkettő, alighanem végig fogja szánakozni az egészet: ugyanis a kémfilmekkel nem az a baj, hogy totál életszerűtlen elemekkel vannak tele - és itt most nem csak a repülőgépszárnyon ugrálásra gondolok - hanem maga a sztori is blőd, gyermekded, ami még mindig nem lenne baj, a baj már az, hogy ezek a filmek komolyan veszik magukat olyan téren is, ahol nagyon nem szabadna. Ez az, ami rém szánalmassá teszi mindet annak a nézőnek a szemében, aki akár csak egy kis ismerettel is rendelkezik például a nemzetközi terrorizmus természetéről. Szánalmas, de még egyszer: attól látványos, így valamelyest szórakoztató még lehet!

Idén mozikba került A kém, egész egyszerűen zseniális, életem öt legjobb filmjének egyike. Pont azért, mert összeszedi az összes megunhatatlan kémfilmbe illő elemet, maga a sztori semmivel sem bugyutább, mint bármelyik kémfilm sztorija, sok idő után látok már olyan vígjátékot, amelyik nem csak a hányás-fingás-böfögés háromszöggel tudja hozni a humorból adódó szórakoztatóértéket, hanem a a jobbnál jobb szóviccekkel is, ami sajnos egyre ritkább és ami a legfontosabb: a film nem is akarja komolyan venni magát.

Azt tudnám írni, hogy az én értelmezésem szerint A kém a legjobb kémfilm, amit valaha is láttam, mivel az én értelmezésemben görbe tükröt állít a többi kémfilm elé, ugyan nem szándékosan.


Egyébként a klasszikus hekkeres, kémes, helyszínelős, nyomozós filmek töretlen népszerűségét egyszerűen az adja, hogy a nagyközönség számára az információbiztonsággal foglalkozók, titkosügynökök [normális magyar terminussal: fedett tisztek vagy fedett nyomozók], na meg a kriminalisztikával foglalkozók tevékenysége a legködösebb, ami meg ugye olyan titokzatos, akár csak témájában, az alapvetően vonzó. Ennek oka többek közt, hogy egy-egy biztonságpolitikai esemény vagy hekkertámadás, konkrét leírása gyakorlatilag sosem kerül a sajtóba, mivel az olvasók egyrészt nem értenék, másrészt a többséget nyilván nem érdekelné olyan mélységben. Az ember fia pedig általában nem Wikileaksen scrollol órákig, hanem inkább mondjuk a 9GAG-en, személyes tapasztalatom szerint aki egy rakás Wikileaks dokumentumot átnyálazott, nagyon gyakran egészen egyszerűen félreértelmezi, ráadásul meg lesz róla győződve, hogy ő aztán már ért hozzá, mégpedig a legjobban és ember legyen a talpán, aki meggyőzi róla, hogy téved. Itt most nem az átlag konteós arcokra gondolok, hanem arra a jelenségre, amiben sajnos néhány tényfeltáró újságíró is belefut.

Ha pedig az ilyen misztikusnak tartott témáról valaki konkrétan dokumentumfilmet szeretne készíteni, abból rendszerint valami nagy rakás szar jön ki - többek közt pont azért, mert túlságosan utána kellene kutatni, ami elmarad. Ahogy szintén nemrég írtam róla, a Snowdent középpontba állító, önmagát halálosan komolyan vevő Citizenfour dokumentumfilm amellett, hogy védhetetlenül pocsék, még káros is, mivel tovább torzítja az emberek fejében élő képet a titkosszolgálatok működéséről, a terrorelhárításról /*pontosabban arról nem, mivel egy büdös szó nincs róla az egész filmben, pedig enélkül az egész értelmetlen, hiszen az USA tömeges megfigyelési gyakorlatához a terrorfenyegetés adta a jogalapot*/. Igazából annyira rossz film, hogy komolyan, még az NSA is rendezhette volna /*a film utómunkáin keresztül, a filmes staffba beépült fedett ügynökökön keresztül*/ azért, hogy még ködösebb legyen a kép az emberek fejében, ugyanakkor kevésbé baszkurálják őket a civilek. Ez viszont eléggé valószínűtlen, valószínűbb a Citizenfour készítői tényleg ennyire idióták és elfogultak és az én szememben leplezve, de csúcsra járatták a bulvárfaktort, súlyosbítva az atomnagy komolykodással.

Igazából ha valaki tényleg szeretne valami normális képet kapni arról, hogy hogyan is dolgoznak azokban a szakmákban, amik a legkevésbé vannak az orrunk előtt, elsődlegesen a Schneier a biztonságról című, magyar nyelven is megjelent könyvet ajánlanám, na meg persze magát a Schneier on Security blogot Ha könyvekről van szó, több, egészen jó biztonságpolitikával foglalkozó kötet is kapható a magyar könyvpiacon, ami pedig kellő mélységben foglalkozik kriminalisztikával*, nincs ugyan piaci forgalomban, viszont nem beszerezhetetlen.

*nagyon gyakran keverik a kriminalisztika és a kriminológia fogalmát. A kriminológia egyszerűsítve a bűnözés szociológiájával foglalkozik, a kriminalisztika pedig, mondjuk úgy maga a nyomozástan.

Végül egy videó, amit ma délelőtt loptam ki a Szakszolgálat Bég utcai épületéből, ahova úgy jutottam be, hogy a portás bácsik pont nem figyeltek, mivel elbújtak rágyújtani  :)

Ha traumatiológus vagy, feltétlenül dobj egy egymondatos véleményt a Vészhelyzetről, nyomozóként a CSI-ről, igaz, egyikből sem láttam soha egy teljes részt sem, de komolyan rejtély számomra, hogy melyik lehet a bárgyúbb, még ha nem is éri el az X-Akták szintet!