bardóczi ákos @post.r

Nemrég vettem kézbe Dan Ariely Zseniálisan irracionális című könyvét, szokásomtól eltérően a közepén kezdtem olvasni. Sokan mondják, hogy mára az netes társkereső rendszerek, amik pont arra hivatottak, hogy közel hozzák egymáshoz az embereket, eltüntessék a földrajzi és időbeli határokat, tökéletesen alkalmatlanok arra, amire kitalálták őket. Megint mások felregisztrálnak egy netes társkeresőbe és akár egy héten belül már találtak is valakit, akivel akár komolyabb párkapcsolatot is kialakíthatnak később. Ami viszont tény: a többség számára a klasszikus webes felületre és mobilappként fejlesztett társkereső rendszer nem jelent mást, mint egy virtuális húspiacot, ahol sokszor az a nyerő, aki annyira alacsonyra teszi a lécet, hogy szinte bárkivel elmenne. Érdekesség, hogy ez még attól is szinte független, hogy egy bugyuta, csak a legalapvetőbb funkcionalitással ellátott társkeresőről van szó vagy egy olyan kifinomultabb rendszerről, mint az Okcupid, ami pszichológiai tesztekben találhatókhoz hasonló cirfa kérdéseket tesz fel és annál pontosabban próbálja megrajzolni a pszichológiai profilunkat, minél több kérdésre válaszolunk, hogy aztán ez alapján javasoljon olyan felhasználókat, aki illik hozzánk. Jól hangzik? A hatásfoka semmivel sem jobb, mint bármilyen mezei társkeresőé! A jelenség alighanem még attól is független, hogy ingyenes vagy előfizetéses társkereső szolgáltatásról van szó – itt pedig eloszlatnám azt a tévhitet, hogy van olyan pszichológus, aki képes lenne belőni vagy akár megsaccolni az érintett helyett, hogy neki milyen pár lenne ideális. A társkereső rendszerek piacán lehetett látni ilyet, de aki pszichológusként ilyenhez adja a nevét, pont a saját inkompetenciáját teszi ki a kirakatba, mivel a társkeresés és párválasztás annyira komplex folyamat, hogy még a legmegbízhatóbbnak tűnő mérési eredmények alapján alkotható profil alapján sem lehet felelősségteljesen mondani valamit azzal kapcsolatban, hogy valakinek biztosan valamilyen ilyen vagy olyan partnerre lenne szüksége. Ezt azért emelem ki, mert egyik-másik előfizetéses társkereső már egyenesen ezzel hirdeti magát. A pszichológusok és pszichiáterek rendkívül sokat segíthetnek abban, ha valakinek problémái vannak az emberi kapcsolataival, párkapcsolatával, itt nyilván nem erről van szó. 

Visszatérve arra, hogy a társkereső rendszerek hogyan tévesztik meg a felhasználókat, az emberek hogyan csapják be önmagukat, megpróbálom összeszedni, hogy hogyan működik általában a netes társkeresés és hogy ez legtöbbször miért tökéletesen alkalmatlan annak eldöntésére, hogy valakit valós környezetben mennyire találnánk vonzónak. 

A netes húspiacokon gyakorlatilag esélytelen az, akinek nincs fotója. A társkeresőben böngészve egy keresés alapján ha jól saccolom cca. 0,2 másodperc lehet az az időtartam, amíg a találatok közt scrollolás közben valakinek a preview-képe előttünk van a találatok közt, ha bejön, úgymond megakad rajta a szemünk, akkor ez maximum 1 másodpercre bővül, ez alatt az idő alatt döntjük el, hogy egyáltalán rákattintunk-e az illető adatlapjára. Miután kattintottunk, első körben a képeket kattintgatjuk végig, mivel elvben az hordoz a legtöbb releváns információt. Nos, ha ezek közt egy sincs, ami igénytelen lenne, akkor olvassuk el egyáltalán a bemutatkozó szöveget, de ekkorra már szinte ki is alakult bennünk egy kép, egy mentális reprezentáció a másik személyét illetően, ami azért fontos, mert ettől a pillanattól ennek megfelelően fogunk viszonyulni hozzá. [itt vegyük észre, hogy az se mindegy, hogy teljesen máshol, például egy CV-n milyen fotó van!] A tudat annyi információ alapján dönt, amennyi rendelkezésre áll, az pedig nem túl sok, ha egy adatlap alapján kell valakinek a személyét értékelni. Azt most ugyancsak ugorjuk át, hogy éppen ezért akaratlanul is szinte mindig megtévesztő az, amit látunk, ami a kirakatban van. Az adatlapok információi alapján csak az extremitásokat lehet kiszűrni, mint például ha valakinek az ideálunkhoz képest nagyon előnytelen a testalkata, vállalhatatlan a helyesírása vagy maguk a képek igénytelenek. 

Ha megindul a levelezés, a kötelező körök lefutása után a felek tudattalanul vagy eljutnak odáig, amikor olyan dolgokról esik szó, ami mindkettőjük számára ténylegesen releváns vagy sem, aztán esetleg az életbe nem érintkeznek egymással a jövőben. 

IMHO nettó ostobaság vagy a rutin hiánya az, ha valaki előre kiköti az ismerkedés célját, azaz hogy éppenséggel kimondottan egy nyáresti kufircot keres vagy komoly párkapcsolatot, ahogy a valós életben, itt sem dönthető el előre, hogy mi alakul ki egy ismeretségből idővel. 

Azaz az ismerkedés és a döntés bármelyik fázisáról van szó, éppen nem azok alapján döntünk, ami az adatlapokon van.  

A Zseniális irracionalitás kapcsolódó fejezetében a szerző többek közt említést tesz egy kolléganőjéről, aki olyan fazonba lett szerelmes és ment hozzá férjhez, akivel egyébként pusztán a külső tulajdonságai alapján alighanem szóba se állt volna. Ugyanis hiába, hogy nem volt egy Adonisz az illető, miközben megismerték egymást, folyamatosan kiderült, hogy a nő pont azokat a belső tulajdonságokat kereste, amik megvoltak a férfiban, viszont míg a külső tulajdonságokat illetően van bennünk valamiféle tudatos ideál, a nem látható sajátosságok többsége sokszor nem is tudatosul. 

Ami az egyik legütősebb rész, amikor a szerző leírja, hogy tizenéves korában olyan balesetet szenvedett, aminek következtében gyakorlatilag az egész teste összeégett, majd amikor hónapokkal később tükör elé tudott vánszorogni, először úgy gondolta, hogy a randipiacon ő már az életbe nem fog labdába rúgni. Később kutatóként megfigyelte, hogy külső tulajdonságok ide vagy oda, még a klasszikus szépségtől leginkább eltérő emberek is találnak párt, a jelenség magyarázatára pedig több munkahipotézist állított fel, amit kísérletesen teszteltek. A hipotézisek olyan szabályszerűségeket azonosítanak, amik nem csak azokkal kapcsolatban érvényesülnek, akik valamilyen sérülés vagy veleszületett sajátosság következtében durván eltérnek az átlagtól, hanem mindenkire. Kíváncsiak voltak arra is, hogy a homogám párválasztás érvényesül-e, azaz, hogy a hasonlónak a hasonló fog bejönni. 

A kutatócsoport felvette a kapcsolatot a https://hotornot.com/ oldallal, aminek a lényege, hogy egy rövid regisztráció után a felhasználókat értékelni lehet kinézet alapján egy 10-es skálán, a kutatók megvizsgálhatták azt is, hogy az adott pontszámot osztogató felhasználók tipikusan milyen pontszámot kapnak, ilyen módon következtetve arra, hogy egy kevésbé előnyös kinézetű felhasználó szépségideálja eltér-e azokétől, akiket a többség kimondottan szépnek ítél meg, azaz "adaptálódik-e", lejjebb teszi-e a lécet. Röviden: a külső szépséggel kapcsolatos fogalmai nem változnak meg valakinek attól, hogy őmaga változik. A szépséggel kapcsolatos teljes adaptáció elméletét elvetették. 

Egy másik hipotézis szinte az előző inverze, azaz amikor azt tesztelték, hogy lényegében az emberek nem nagyon hajlandóak eltérni az ideáljuktól, például ha azt vallják, hogy sosem jöttek be nekik a túl vékony nők, akkor valóban esélytelen-e, hogy egy nagyon vékony nővel jöjjenek össze. A hipotézis kísérletesen szintén megbukott. 

Egyben tesztelték azt a hipotézist is, ami szerint persze, mindenki rendelkezik valamilyen ideállal, még ha nincs is tudatában, viszont a másik megismerése közben ettől hajlandóak eltérni, azaz átértékelik azt, hogy számukra nem általánosságban, hanem az adott konkrét személyt illetően mi vonzó vagy taszító tulajdonság. A kapott adatokat a rapidrandis kísérletek megfigyeléseivel összevetve kikövetkeztették, hogy tényleg erről van szó, fontos viszont, hogy a másik megismeréséhez kell valamennyi idő. 

Amit olvastam egybecsengett azzal, amire korábban azt mondtam, hogy más megítélésénél rendszerint az összképet kell nézni. Nem akarok átmenni oravecznórába, páulócoelhóba vagy lákátosleventébe, de tényleg igaz az, hogy jól és normálisan tényleg csak akkor lehet megítélni valakit, ha egészében ismerjük. Ami viszont nem jelenti azt, hogy minden sajátosságát sebészi pontosságát ismerni kellene ahhoz, hogy valakit el tudjuk helyezni a saját szimpátiaskálánkon. 

Saját régi netes társkeresős tapasztalataimból néhány gondolatindítót azért megírok. Meglehetősen nyögvenyelősen hoztam össze még sok-sok évvel ezelőtt két emlékezetes randit. Mivel viszonylag keveset tudtam róluk, valószínűségi alapon gondoltam, hogy minél többször próbálkozok, annál nagyobb az esély. Végül egyikükkel sem volt semmi különös a megismerkedés után, de máig a legjobb barátaim közt vannak – a férfi-nő barátság kérdését most inkább hagyjuk. Van, akit élőben ismertem meg, szintén közeli ismerős lett, de a társkeresős profilomat megnézve később azt mondta, hogy az alapján az életbe nem találkozott volna velem. 

Lényeges sajátosság, hogy a társkereső pont azokat az információkat nem képes közvetíteni, ami nagyon nagy súllyal esnek latba, azaz a két fél értékrendje közti átfedés, a különböző gesztusok kifejezése különböző beszédtémáknál vagy éppen az intellektus, ami korábbi olvasmányaim alapján az összes tényező közül a legerősebben (!) korrelál azzal, hogy hosszú távon milyen párok maradnak együtt illetve ha nem párkapcsolatról van szó, a felek mennyi ideig tartják egymással a kapcsolatot. Még egyszer: márpedig attól függ a döntésünk kimenetele egyáltalán azzal kapcsolatban, hogy valakinek a levelét érdemes-e megválaszolni, amennyi információt tudunk róla, másrészt a másik fél részéről akarva vagy akaratlanul megtévesztő lehet – igen, kitaláltad, arra gondoltam, hogy a fotók mennyire vannak turbósítva. Ugyan ha rendelkezésre áll egy óriási adathalmaz, lehet általános megállapításokat tenni az előnyös fotó ismérveit illetően. 

Mit lehet tenni mégis, ha valaki mégis hatékonyan szeretné használni a netes társkeresőt? Na, innentől már saját tapasztalatok jönnek interperszonális pszichológiával shakelve, jó sok  jéggel. 
-    Az avatarkép mindennél fontosabb – ha nem akad meg rajtad a másik szeme, nem is kattint [marketinges szakargóval: "reach"], ha nem kattint, nyilván nem is nézi meg a profilod ["engagement"], ha pedig nem nézi meg a profilod, nem is fog írni ["ROI"]. Azaz kéretik olyan képet használni, amelyik nem csak szerinted, hanem a kellően őszinte barátaid szerint is előnyös, de még ekkor is érdemes rendszeresen cserélgetni. 
-    Mindenkinek adj esélyt! Furcsának tűnik, de tényleg: tételezzük fel, hogy ír valaki, az adatlapon nincs is kép vagy nem túl előnyös első blikkre, a bemutatkozó pedig nagyon sablonosan van kitöltve vagy sehogy, az nem csak azt jelentheti, hogy az illető igénytelen, hanem azt is, hogy konkrétan a társkeresős adatlapjának nem tulajdonít jelentőséget, de attól még lehet belevaló csaj illetve csávó. Kérj tőle arcképes fotót, amit pedig az első levelében ír magáról hatványozottan fog számítani, de könnyen lehet, hogy pont itt kiderült, hogy érdemes folytatni az ismerkedést. Az illető mindent feltett egy lapra, azaz az első vagy második levelével ha nem győz meg, akkor bukta a dolgot. 
-    Szép hosszan kifejtettem, hogy hiába próbáljuk szépíteni a dolgot, ma az átlagos netező egyszerűen hülyébb, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Nem kevesen vannak a társkeresőkben, akik egyszerűen csak unatkoznak – ez az értelmes emberek többsége számára szinte ismeretlen fogalom – de írtak már rám olyanok, akik konkrétan megírták, hogy amúgy ők csak levelezgetnek, mondjuk mert párkapcsolatban vannak, de eszükbe sincs mással találkozni sem. Azonnal szűrendő! 
-    2016-ot írunk, csókolom! Míg a megszokott netes csatornák nem alkalmasak a szimpátia egyik legfontosabb látható elemének, a másikra általánosan jellemző gesztushalmaznak a továbbítására, a videótelefonálás már jobban. Felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű az az információ, amit akkor kapsz valakiről, ha videótelefonálsz vele néhány percig. Ezt minél hamarabb érdemes megejteni, ha a másik olyan ócska szövegekkel jön, hogy nincs Skype-ja, nem tud belépni, nem szereti a videóhívást vagy hasonló, de azért chatelgetni van ideje, sikeres ember nem lehet, pattintsd le minél előbb. Arról nem is beszélve, hogy mindennek a magánszféra védelme szempontjából is van jelentősége: amíg valakiről csak képeket láttál, gyakorlatilag bárki lehet! A bekattant exed, a frissen kirúgott alkalmazottad, tényleg bárki. Az alap dolog, hogy társkeresés közben azért nyilván nem a legmélyebb titkait osztja meg az ember a másikkal, jó esetben olyat, amivel szinte semennyire sem lehet visszaélni. Nos, ha valakit látsz kameraképen, akkor nagyon nagy eséllyel tényleg ő az. Az elővigyázatosságot persze túltolni sem szabad, fontos viszont tudni, hogy ha nem közlünk személyes dolgokat önmagunkról akár még a levelezésnél, akár a személyes találkozón, annál kevésbé fog a másik megismerni bennünket ahhoz, ennek megfelelően kialakítsa a véleményét rólunk, azaz vonzóak vagyunk-e számára. Ismeretlen figurákkal csevegve el kell találni az arany középutat a magánszféra védelme és a személyes infók megosztása közt. 

Képek: sadanduseless.com

Nem vagyok biostatisztikai szakértő. Sokan mások sem azok, akik meg tudják különböztetni a többségitől, megszokottól a kevésbé megszokottat, a ritkábbat, esetleg rendkívül ritkát.

Mindenek előtt nézzük meg ezt a remek videót, a biológiai nemét tekintve férfinek született emberről, aki miután a feleségével összehozott 6-7 gyereket, rájött, hogy ő valójában egy hat éves kislány, így annak megfelelően kezdett élni és most nevelőszülei nevelgetik Kanada valamelyik elborult részén.

Annak, hogy a ritkább megjelenésű vagy viselkedésű dolgokkal kapcsolatban amolyan triggerek mentén előítéletek kapcsolódnak be a tudatban, esetleg félelmet vagy undort keltenek, elengedhetetlen szerepe volt az ember evolúciójában, hiszen rég kihaltunk volna, ha emberelődeink nem kellő elővigyázatossággal viszonyultak volna az olyan dolgokhoz, aminek a viselkedését nem tudták eléggé jól bejósolni, lévén, hogy eltért a megszokottól. A természetben igen sok, élénk színű növény mérgező, ezeket az előemberek nem ették meg. Alighanem mindig is voltak különösen problémás, másoknak kegyetlen kárt okozó egyedek, őket kiközösítették, ami egyet jelentett a halálos ítélettel, majd a civilizáció megjelenésekor már pszichopatának nevezték őket és börtönbe zárták. Természetesen a külső jellegek alapján történő osztályozás messze nem volt tökéletes, még középkorban is a legtöbb helyen a görcsrohamokkal és pánikszerű állapotokkal járó rosszulléteket ördögi megszállásnak gondolták, aztán az ördögűző jó esetben nem verte halálra az érintettet ördögűzés apropóján. Azaz még egyszer: messze nem volt tökéletes a rendszer, de a többséget védte.

Aztán ahogy a civilizáció változott – szándékosan nem mernék úgy fogalmazni, hogy előre haladt vagy fejlődött – megfigyelések alapján rájöttek, hogy nem kell tartani például az albínóktól, átlagosnál több ujjal rendelkezőktől, egyáltalán bárkitől, aki kinézetében eltér a többségitől, ahogyan igaz ez a többségitől eltérő magatartásformra is. A túlságosan impulzívakat megpróbálják nevelni, akik bármilyen betegség miatt hajlamosabbak a szokatlan rosszullétekre, segítenek nekik és így tovább.

Idővel minden tudományág szempontjából egyre problémásabb lett meghatározni, hogy mi is a norma, mit nevezhetünk normálisnak, mit kórosnak, a kóros lehet-e normális, és így tovább, végülis szinte minden téren a normálisnak egy olyan megengedő definíciója vált elfogadottá, ami még az átlagostól való legszélsőségesebb, evolúciós szempontból pedig egyértelműen maladaptív, esetlegesen másokra nézve veszélyes magatartásformákat is a normális egy változatának tartja, részint azért, mert ha valamit nem sorolnának a normálishoz, annak idővel meglenne a társadalmi visszhangja is. Találunk olyan szexualitással foglalkozó, korszerű kötetet, amelyik tudományos alapon megmagyarázza, hogy a hullák vagy a széklet és kosz iránti szexuális vonzalom vagy éppenséggel az állatok, esetleg gyerekek iránt érzett szexuális vonzalom a normális egy változata, és tudománytalan lenne azt mondani rá, hogy „nem normális”. Érdekes, az intelligenciahányados esetén a túl alacsonyra szabad mondani, ami pedig a túl magasat illeti – aminek az objektív kimutatása méréstechnikai okból, azaz, hogy nincs rá elég jól standardizált teszt – ugyanúgy szabad mondani, hogy nem normális, na, itt nem ez a helyzet.

A Google a keresési trendeket alapul véve minden év végén elkészíti a saját Zeitgeist videóját, ami a professzionális vágásnak, jól eltalált liftzenének és egyáltalán annak köszönhetően, hogy tényleg felismerjük a videóban azt, ami az adott évet meghatározta, nem csoda, hogy annyira népszerű. Az idei viszont erősen kilóg a sorból: ugyan eltelt néhány hét a feltöltés óta, de a Youtube-on a lájkok és a diszlájkok aránya alapján látszik, hogy ilyen elhibázott Zeitgeist videó még nem volt és alighanem nem is lesz.

Többek közt ami tetszett a korábbi évek videóiban, hogy egyrészt megmutatták a keresési trendek alapján, hogy mi az ami a világ alakulására hat, másrészt az emberi teljesítményt, kitartást, tehetséget és bátorságot helyezte középpontba, olyan emberi értékeket, amikre büszkék lehetünk. A 2015-ös esetén viszont egy nőnek öltözött pasas - óh, bocsánat, szakszerű gender szóhasználattal talán méh nélküli nő - dörmög a videó kétharmad részében, ami önmagában alighanem még nem verte volna le a biztosítékot a többségnél. A videó olyan témát helyez középpontba, ami nem szól emberi teljesítményről, végképp nem olyan dologról, amire büszkének lehetne lenni, ami persze nem jelenteni azt, hogy szégyelleni kellene. A központi téma az USA-ban általánosan, szövetségi szinten elfogadott melegházasság és az ezzel összemosott 2015-ös totális gender őrület, holott tény, hogy az első érinti mondjuk a népesség maximum 15%-át, ha hozzávesszük a hozzátartozókat is, az utóbbi meg – mármint a transzgenderkedés - a népesség néhány ezrelékét.

Korábban már írtam róla, hogy irdatlanul túl volt lihegve ezt az egész melegházasodós téma, mivel az USA-ban eddig is, ha valaki házasodott volna azonos neművel, de olyan államban laktak, ahol nem lehetett, simán elmehettek olyan államba, ahol erre megvolt a lehetőség. Persze, lehet mondani, hogy az elvi jelentősége nagy, de igazából én nem látom, hogy ez annyira eszelősen nagy lépés lett volna, mint amilyennek mutatták, mi több, igen káros módon többek közt pont azokról a problémákról vonja el a figyelmet, amivel a nem heteró hölgyeknek és uraknak szembe kell nézniük. Az lenne a történeti léptékű előrelépés például, ha mondjuk az ezzel kapcsolódó diszkrimináció tilalmát valóban sikerülne erélyesen érvényesíteni, ha nem is a teljes fejlett világban, hanem a jóléti államokban. Vagy éppen azt sikerülne megoldani, hogy a gyermekprostitúció tilalmának nemzetközi érvényre jutásához hasonlóan érjék el azt, hogy a nem teljesen heteró arcoknak ne kelljen retorziókkal szembenézniük a világ gazdaságilag fejlett, viszont ilyen téren kevésbé toleráns államaiban. Ugyan meg lehet csinálni, hogy az USA-ban az érintettek örömködnek nem törődve azzal, hogy a világ más tájain mi van - nem mintha kötelességük lenne törődni vele, viszont eszelősen gyökér dolog ez a típusú szelektív értelmezés, ami szerint ha valami nincs előtérben, mint megoldandó probléma, az olyan, mintha nem is létezne.

Ahogyan az sejthető volt, a normális fogalmi kereteinek elmosása magával hozza annak a lehetőségét, hogy ezzel többen jó alaposan vissza fognak élni. Egy kanadai transzgenderológiával vagy mi a jóéggel foglalkozó szervezet, aminek a webhelyét még nem mertem megnézni, előhúzott egy biológiai lényét tekintve hím fickót, aki családapaként éldegélt, összelőttek az asszonnyal hét gyereket, majd rájött, hogy ő valójában nem egy negyvenes pasas, hanem egy hétéves kislány. Ha mindez még nem lenne elég, hát persze, hogy volt egy házaspár, aki Kanadában örökbe is fogadta és hétéves kislányként nevelik.

Jó, oké, erre meg azt tudom mondani, hogy amíg másra nézve nem káros, addig miért ne éljen a fickó hétéves kislányként. Na ezen a ponton amúgy nem csak egy radikális portál, de úgy tényleg bárki azt mondaná, hogy az ilyeneket nemrég még a cirkuszban mutogatták. Viszont! Miért vagyunk annyira biztosak abban, hogy ha továbbgyűrűzik az, ami mai szemmel nézve maga a nettó őrület, legyen szó akár a nőről, aki macskának képzeli magát, akár a hétéves kislányként élő fasziról, hogy ez másra nézve biztosan nem káros? A homofóbok gyakran jönnek azzal az érveléssel, hogy nem jó, ha LMBTQIA bácsik, nénik, pöcsöslányok mászkálnak a belvárosban nyár közepén, mert meglátja a gyerek, aztán majd ilyen-olyan fejlődésbeli károsodást szenved. Ilyet mondjuk sosem igazolt a tudomány, mi több, tény, hogy a gyerek nem csak kiskorábban, hanem később is nagymértékben támaszkodik a modellkövetéses tanulásra, viszont olyan egészen egyszerűen nincs, hogy egy klasszikus családmodellben nevelkedő óvodás vagy kisiskolás meglásson egy pöcsöslányt, aztán azért váljon később pöcsöslánnyá például, egyszerűen azért, mert az idő többségében nem azt látja. Ez körülbelül olyan sötét hülye feltételezés, mintha azt állítanánk, hogy a gyerek lát egy pofozkodó párt egyszer az utcán, aztán élete végéig nőverő lesz.

Amikor viszont polkorrektségből túl gyakran sorolja a normához a tömegkommunikáció azt, amit nagyszüleink alighanem nem neveztek volna annak, az már könnyen lehet, hogy más eset.

Nem leszek polkorrekt, de legalább őszinte igen: most nézzük meg ezt a négykézláb mászkáló, szegecselt pofájú gnómnőt, aki arra döbbent rá, hogy egy ember testbe született macska és persze aki azt mondja, hogy ez nem normális, az bebörtönözni való maradi büdös bunkó, hát persze...

Már így is meglehetősen eltértem a blogon megszokott témától és szóhasználattól, de nem érezném a dolgot polkorrektnek, ha ezek után nem ejtenék néhány szó, ha a macskanő után nem írnék néhány sort a kutyanőről, egészen pontosan arról a hölgyről, aki egy videó tanusága szerint a kutyákhoz hasonlóan a szökőkútba mártja a fejét, abból iszik kutya módra, otthon alighanem ketrecbe van tartva, az urának pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy néha kiviszi a közeli plázába sétáltatni, természetesen pórázon, ahogy illik.

A kínos, erősen tizennyolc pluszos kérdés már csak az, hogy amikor az ürge otthon kifejezi vonzódását párja iránt, az most akkor parafiliának számít lévén, hogy a csaja egy kutya vagy éppenséggel valami teljesen másnak, amire a gender-aktivisták még nem találtak ki megfelelő terminust?

A Google 2015-ös Zeitgeist videójának szokatlan fogadtatásáról szerettem volna először csak írni, aztán írtam teljesen másról is. A nagy-nagy kérdés többek közt az, hogy hogyan harmonizálható a polkorrektség, kisebbségek felé mutatott szolidaritás a többség számára még elfogadható nézetekkel és egyáltalán a normális ésszel. Ezen kívül, milyen hatásokkal járhat, ha elmosódnak a normák határai, mert határozottan ez a trend, ha azt nézzük, hogy nemrég az Oxford Egyetemen azért mondtak le egy abortuszról szóló vitát, mert a hölgyek kifogásolták, hogy a méh nélküli személyek [dafuq?] is felszólalhatnak a kérdésben, míg a Cardiff Egyetemen egy feminista előadását fújták le, mivel egy korábbi könyvében azt írta, hogy egy herélt férfi nem feltétlenül viselkedne nőként, amit a transzneműekre nézve találták túl sértőnek a hallgatók. Hogy a polkorrektség jegyében módszeresen hogyan nyírják ki a véleménynyilvánítás szabadságát egyes egyetemeken, a Telegraph sederített egy – számomra sokkoló – összeállítást nem is olyan rég.

IMHO az egészben talán a legszomorúbb, hogy ha ez így megy tovább, pont úgy üt vissza a dolog, hogy a többség azokkal nem lesz szolidáris - függetlenül attól, hogy milyen kisebbségben lévő csoportról van szó - akiknek elemi érdekük lenne, hogy elfogadják őket és ne szenvedjenek hátrányt amiatt, hogy eltérnek valamilyen szempontból az átlagtól. És Ti, hogyan gondolkodtok a normáról és a normával kapcsolatos helyes közbeszédről? Pollbox szándékosan nincs, kommentben vagy emailben tessék csengetni!

Hogyan vizsgáljuk nagy mintán, hogy adott csoport mekkora része sötét hülye, akinek főzőprogramon mosta ki az agyát az a propaganda, aminél a PRISM-para és a Citizenfour jelentette a mosóport? Na mutatom: egy, a leghülyébb számára is érthető, a magánszférát kimutathatatlan mértékben befolyásoló tényezőről kérdezzük meg őket!

Persze, jó tudni, hogy mit gondolnak sokan egy-egy témáról, csak éppen az "utca embere" típusú tévés rovatok legszebb pillanatait juttatja eszembe, amikor olyanról kérdezik a tömeget, amit esélye sincs érdemben átlátni. Rendkívül meg lennék lepődve, ha 100-ból 1-nél több személy lenne tisztában azzal, hogy a látszólag arcfelismerésre alkalmatlan, - a mostani Combinókban felszereltnél kezdetlegesebb - alapvetően pocsék képet készítő térfigyelő kamerák ugyan magukról az arcokról valóban rossz képeket készítenek, de csak az emberi szem és érzékelés számára. Ugyanis kellően sok időpillanatban rögzített, de rossz minőségű fotóból egy algoritmus pazarul össze tud tákolni olyan arcképet, amin egyrészt már egyértelműen felismerhető arckép van, ami megfelelő mintázatfelismerő algó alkalmazása mellett alkalmas lehet arra is, hogy bűnügyi nyilvántartásban lévő fotókkal [pl. az Oracle-alapú Robotzsaru 2000] gépileg összevetve azonosítsa például azt, hogy ki balhézott a 4-6-oson bekábszizva valamelyik vasárnap hajnalban.

Nem kezdem el magyarázni magának az algoritmusnak a működését, ami lehetővé teszi, hogy több, rossz minőségű képből kimozaikozik egy jó minőségűt, inkább egy analógiát hozok. Mindkét szemünkre igaz, hogy a látott képnek van agy adott pontja, amit egészen egyszerűen nem látunk, mert ott a vakfolt. Ha gondolatkísérletünkben földönkívüliek vizsgálnák egy ember szemét és rájönnének, hogy az felelős a látásért, nem értenék, hogy hogyan láthatják az emberek mégis a teljes képet, ha nincsenek tisztában az agy látómezőinek működésével. Ugyanis a látás úgy valósul meg, hogy az agyunk folyamatosan kiegészíti azt a képet, ami a szem felől érkező információkból egy "lyukas" képpé állna össze. Mégpedig olyan módon egészíti ki, hogy egyrészt a képet összeveti a már meglévő "képkockákkal", másrészt még a viszonylag homogén háttér apró eltéréseiből is úgymond igazítja a képet egybevetve az előtérben lévő alakzat* pozíciójával. Ha a szemünk nem mozogna vagy nem működne megfelelően a látókéreg, valahogy így látnánk ezt a szalagot a vakfolt miatt, az olvasás mellett az alakfelismerés is esélytelenné válna, a fejünket elfordítva valami ilyesmit látnánk miközben ugyanazt a szalagot nézzük:

Nagyon nagyjából egyébként így működnek azok az algoritmusok is, amik sok-sok elmosódott képből képesek kirajzolni egy ipse arcképét, amint éppen egy pénzkiadó automatánál babrál például egy kártyaskimmerrel [ezek azok az olcsón összeállítható kütyük, amik képesek lenyúlni a bankkártyaadatok mágnescsík által tárolt adattartalmát és gyakran az ATM-ek bankkártyanyílásához vannak tákolva].

Visszatérve ahhoz, hogy egy ötezernél több főből álló olvasói mintában az olvasók 10 százaléka vallotta azt, hogy őt márpedig ne figyelje meg senki, két szempont jutott eszembe. Az egyik, ami Schneier is több alapművében is visszatérő gondolat, hogy a tömeges megfigyelés a rossz biztonsági berendezkedés markere. Ugyanakkor az is igaz, hogy az okostelefonok elterjedésének ütemét nem követte a telefonlopások relatív száma, mivel a tolvajok tudják, hogy a legtöbb mobil nyomon követhető, azaz a tömegesen és egyszerűen alkalmazott módszereknek mégis van, kvantitatív kimutatható visszatartó ereje. Jelen esetben, ha valaki tudja, hogy be van kamerázva a villamos.

Ehhez képest az állás pillanatnyilag:

Na de miért neveztem az elején az egészet egyfajta privacy-para propagandának? Aligha egy szervezett jelenségről van szó, az viszont tény, hogy a Snowden cirkusz után tömegjelenséggé vált, hogy a semmiből a magánszféra biztonságát erősítő szolgáltatások jelentek meg, mint a ultrabiztonságos telefonálást, emailezést, netezést lehetővé tevő szolgáltatók, csak éppenséggel ilyenek voltak sokkal korábban is, csak éppen komolyabb piaci reputációval és kedvezőbb ár-érték aránnyal, de erről már sokszor volt itt szó. Ha valami hatása volt a Showden-kutyakomédiának, hogy csúcsra járatta a FUD-faktort szinte az összes sajtótermékben, aminek máig érezhető a hatása például az emlegetett netes szavazáson.

*hozzáteszem, ahogy a legtöbb példa, ez sem tökéletes: ugyanis nem csak, hogy egy értelmes kifejezés, ráadásul egy jól ismert alaktatot használtam példaként, nem pedig például egy számsort egy négyzetrácsos füzetbe írva, ahol a számjegyek nyilván sosem illeszkednek pontosan a négyzetekbe, akármilyen precízen is próbálunk írni

Képlövés: origo.hu

Sokkoló állapotokra bukkant a rendőrség a Hejőszalontafütyköstől néhány kilométerre lévő Boborjánfalván: egy 59 éves nyugdíjas egy panellakásban élő patkányokat tenyésztett és evett meg, miközben unokáját szexrabszolgaként tartotta és csak ünnepnapokon engedte fel a pincéből.  

Igen, körülbelül ennek a sémának a mentén kezdődik egy olyan bejegyzés manapság, amire kiugróan sokan kattintanak. Mitől lesz egy-egy trash-kontent érthetetlenül népszerű, miközben az értékes és unikális tartalmak jórészét sokszor alig olvassák? Kútfőből nekifutok egy kicsit megvizsgálni a jelenséget tudományos aspektusból.  

Nem tudom már, hogy Aronson A társas lény vagy a Mackie-Smith-féle Szociálpszichológia könyvben, de pazarul össze van foglalva, hogy mi az, amivel felkelthető a tömeg érdeklődése, amiben sajátos,  hogy nyilván nem a racionalitás mentén történik mindez, hanem emocionális szinten, ezen belül is vannak olyan tényezők, amik növelik a sanszát annak, hogy egy hír terjedjen és meddig maradjon a köztudatban. Indirekt persze ezzel körülírható, hogy milyen hírek pedig nem ilyenek.  

Ami nekem rendszeresen az eszembe jut, a vér-pina-celeb-kombó. Bármilyen bulvár szintű bűnügyi hírt lehet olyan módon tálalni, hogy azt olvassák, ha valami semmit sem változott az emberi kultúra történetében, hogy az emberek alapvetően szeretnek borzongani, amit tudományosan behatóan vizsgáltak, nemrég pedig az Origo rakott össze egy témában egy kapcsolódó cikket.  

Mindegy, hogy gladiátorok küzdenek oroszlánokkal vagy éppenséggel a texasi láncfűrészes kergetőzik a kukoricásban a film mindenkori leghelyesebb muffjával vagy pasijával a sokadik Láncfűrészes feldolgozásban, a hatás hasonló, a nyilvános kivégzéseket pedig köztudottan nem ritkán ünnepnapokra időzítették - néha meg a kegyelmeket is, mondjuk akkor "engedtek szabadon egy labot a böltönből" . 

A celebfaktor hasonlóan sajátos jelenség, bizonyos embereknek akár még csak szimpatikusaknak sem kell lenniük, lehetnek akár megvetendő antihősök is, de véletlen, hogy tömegek érdeklődnek olyan személyek iránt bulvárlapokon keresztül, akiknek az életére még csak semmilyen hatással sincs egy-egy celeb. Intuitív magyarázat lehet az, hogy valahogy mégiscsak irigyeljük őket a pénzük vagy a népszerűségük okán, megint mások magyarázhatják azzal, hogy többen azért imádják azokat a celebeket, akiket rokonként ezerrel letagadnánk, mert a médiafogyasztó tudattalanul örül neki, hogy vannak, akiknek jóval sanyarúbb az élete. Akárhogy is, antihősökre mindig is szükség lesz. Nem megyek bele, de nem feltétlenül baj az, hogy azoknak a nevével lehet találkozni a magyar médiában legtöbbször, akik messze nem példaértékűek. Ez nem valamiféle betegsége a magyar tömegkommunikáció piacának. Arról persze lehet és érdemes is vitatkozni, hogy kultúránként hogyan tér el a celebek megítélése, egyáltalán mitől lesz valaki celeb.  

Minden hír Jolly Jokere az, amit én röviden úgy nevezek, hogy pina-faktor. Legyen valamilyen női idom a hír snippetjében, egy bulvármagazin headline-jában, teljesen mindegy, úgyis rátereli a figyelmet, főként a férfi olvasókét. A hölgy olvasókét meg esetleg azért, mert kíváncsiak rá, hogy mi olyan érdekes abban az idomban, pontosabban a hozzá kapcsolódó hírben, ami a pasik figyelmét felkeli. Nemrég egy forgalmas európai autópálya mellől a kihívó bulákat ábrázoló plakátokat el kellett távolítani, mivel kiderült, hogy a balesetek megnövekedett számát épp az okozta, hogy a vezetők figyelmét elterelte a vezetésről. A baleset vezetői egyébként szinte mind férfiak voltak.  

Ha valakit bővebben, a kocsmafilozófiai szintűnél jobban érdekel a vér-pina-celeb-effektus tömegkommunikációbeli hatása a tartalom eladhatóságára, Arionson és Mackie-Smith klasszikusa mellett Cialdini Hatás című könyvét emelném ki, mint ajánlott irodalom. Persze egy kommunikációs szakértő alighanem mást mondana, a rövid, nagy hatékonyságot ígérő könyvek ezen a területen is olyanok, hogy abból az olvasó nem ismeri meg egy-egy mechanizmus természetét behatóan, ilyen módon nem tudja azt továbbgondolni, önmagában szintetizálni és persze alkalmazni sem. Ami meg az újságíró iskolákat illeti, komolyan nem tudom, hogy ott mi van, de sosem értettem, meg nem is jártam ilyenbe soha. Hogy formailag hogyan érdemes jó blogot készíteni, azzal kapcsolatban a Reblog Maraton staff összeszedett pár gondolatot erre, ami pedig a személyes ars poeticámat illeti, arról már írtam itt.  

Ami még komolyan bejátszik abban, hogy egy hír mennyire fut fel, hogy az olvasó mennyire érzi önmagát  benne érintettnek valamilyen módon. A várandós hölgyek érthető módon sokkal jobban felfigyelnek a várandóssággal kapcsolatos hírekre, a vegetáriánusok a vega táplálkozással kapcsolatos hírekre és folytathatnám a sort. Viszont! Vannak olyan aduászok, amiket nevezhetnénk akár amolyan bulvár-univerzálénak is, azaz amikor egy hír olyan módon szólítja meg az embert, hogy azt szinte mindenki magáének érzi például olyan módon, hogy eszébe juttatja, hogy vele is megtörténhet. Ez összefügg az előbb emlegetett vér-faktorral, de ha gyerekrablásról van szó, nos, akinek gyermeke van vagy szeretne, fix, hogy oda fog figyelni egy olyan témájú hírre. Vagy éppen ha arról írnak, hogy a szomszédról évek után derült ki, hogy a helyi fetisiszta gyilkos, mindenki, akinek van szomszédja, tudattalanul eszébe jut, hogy akkor akár az ő szomszédja is lehet suttyomban fetisiszta sorozatgyilkos. Egy-egy fodrász szalonban mondjuk ez a tudatosságot is elérheti, például valamilyen szétkattant bűnözőről szóló hírről diskurálva nem ritkán felmerül, hogy a Bélának is volt egy harmadunokaöccse, akinek egy szembeszomszédja olyan karakterű ember volt, mint a hírben emlegetett fetisiszta gyilkos.  

A hír gyors befogadhatóságát nagyon sokak után nem írom le még egyszer, lehet rajta vitatkozni, hogy mennyire formai vagy tartalmi dolog. Érdekes módon a profi újságírók közül nagyon sokan azt vallják, hogy a terjedelem nem riasztja el az olvasót, ha az eléggé ütős és végig fenntartja a figyelmet.  

A hír impaktumába az is komolyan bejátszik, hogy mennyire érinti az emberlétet úgymond. Mondjuk a szokatlan agresszióról beszámoló bűnügyi híreknél ez világos. De van, aki csak mondjuk fémet és üveget eszik, esetleg három kilós faszt növeszt magának, ekkor mind-mind szembesülünk vele, hogy ez is az emberlét része.  

Alighanem jórészt az emberléttel és az önmagunkra vonatkozattással hozható összefüggésbe az is, hogy többen cáfolják az evolúciós modell helyességét, mert valamiért sérti őket, hogy az őseik nem voltak emberiek, míg például a Pitagorasz-tétel ritkábban képzi nyugdíjasklubok borgőzös vitaestjeinek tárgyát. Sajátos, hogy a tudományok közt az emberlét-tudattól távolabb esőek, mint a matematika vagy a fizika, gyakorlatilag sosem képzik vita tárgyát a közbeszédben, a biológia, mint az ember működését is vizsgáló tudomány, már gyakrabban, míg a leghevesebb vitákat a közbeszédben, de még a tuodmányos diskurzusokban is a politikai témák váltják ki. Én mondjuk azért nem nagyon irkálnék szociálpszichológiai témában sem szivesen, mert a legremekebb példákat mégiscsak a politikából lehet előhúzni sokszor, ilyenkor pedig amellett, hogy bekerülnék egy skatulyába, rendszeresen kellene érvelnem nem csak velem egyenrangú kutatók, hanem tőlem ezerszer hülyébb emberek előtt is.  

cukiság van! meg kattintás! 

A médiapszichológia szép dolog. Hogy-hogynem emberközeli is. A véleményvezérek lehetnek olyan figurák is a kommunikációtudományban, tartalomiparban és rokon területeken, akiknek amúgy közük nincs az egészhez. Állatorvosi ló esete: egy szépnevű kiadó korábban minden évben megrendezett egy blogok közötti versenyt - ezt figyeld: a versenynek még a nevét is lopták, onnan tudom, hogy konkrétan tőlem - idén hála a jóégnek már nem, ezzel nem csekény mértékben csökkentve a kulturális környezetszennyezést, mivel sokszor olyanok zsűriztek, akiknek lövése nem volt az egészről.  

A tartalomiparban nem feltétlenül azok vannak élvonalban, nem azoknak a legnagyobb a befolyása, akikek a kompetenciája indokolná, de így van ez más szakterületeken is, itt viszont azért sajátos, mert kommunikációtudományról van szó. Ami még komolyan bejátszhat, az magának a tartalom előállítójának a személye, holott egy szellemi alkotásnál ideális esetben függetlenül kellene értékelnünk a tartalmat és a tartalom közlőjét, kivéve amikor nem :) Azoknak a vloggereknek a videóit, akiket nézek is, nos, ők úgy kerültek a csúcsra, hogy nem magukról pofáztak, nem álltak neki soha ekézni a másik személyét. Ja, hogy a magyar videoblog-szcénában 1-2 ilyen van összesen? Oké.  

Ki tudja, az is lehetséges, hogy mostantól adagolok néhány nanogram bulvárt, amikor példát hozok egy jelenségre, de az is simán lehet, hogy nem. 

Ja és persze az oldalamat lájkolni ér - ott gyakran lazábbra veszem a figurát, aztán esetleg kikerül egy fake zsüsztinbíber-fasz, Nicki Minaj csöcse, mittudomén! 

Sokszor egészen egyszerűen a lényegét értjük totálisan félre annak, ami elénk kerül - ezt lehet használni és kihasználni egyaránt. 

Tegnap egy számomra fontos arc lecserélte a profilképét a FB-n, én meg nem lájkoltam vagy kommenteltem, hanem magánba küldtem neki egy képet, csak épp mellékattintottam és olyan képet, amit nagyon, nagyon, de nagyon nem akartam - konkrétan egy gyorsba generált mém olyan felirattal, hogy le van szarva, azt kábé. Üzenetet nem lehet visszavonni ugye, aztán azt csináltam, hogy küldtem neki egy targoncányi képet a a Tumblr-ről összelopkodva külön-külön üzenetként. (aztán elmentem sétálni, mert ez a tévedés jelezte számomra, hogy igencsak le vagyok merülve agyilag) Az eredmény: valóban nem vette észre, amit első, félreküldött üzenetként küldtem neki. Azaz annak felismerése, hogy ha több üzenetet küldesz valakinek, az azt megelőzőek mintha nem is léteznének, annak ellenére, hogy lehetnek fontosak, de a címzett még nem olvasta, hasonló kicsit ahhoz, hogy az emberek beszopnak mindent pusztán a lead és a hozzá tartozó kép alapján. Ezzel kapcsolatban néhány klasszikus: 
- néhány éve Magyarországon is végigsöpört az a hoax egy tiltakozó FB-oldalban, ami szerint fizetős lesz a Facebook, de az oldal leírásában már benne vagy, hogy az egész csak egy vicc, amit persze már kutya sem olvasott el. 

Az eredmény: létrejött az év, ha nem az évtized legzseniálisabb tumblija, amit elnézve ismét elgondolkoztam rajta, hogy valóban jó-e az, ha mindenkihez elér az internet: http://hungaryvsfacebook.tumblr.com
- A NeedADebitCard Twitterén arra kérik a felhasználókat, hogy ne posztolják ki a bankkártyájukról készült fotót. Ja, de a figyelmeztetést már általában nem olvassák el. Mostanra már aki nagyon posztolni akarja a bankkártyájáról készült képet, nem azért takarja ki a bankkártyaszámot, mert úgy gondolja, hogy azt közzétenni nem a legbölcsebb, hanem azért, mert a többi képnél is ezt látja:  https://twitter.com/needadebitcard vö. sokig fullba nyomták a kretént teljes bankkártyával, talán még a Twitter is beavatkozott és eltávolított egy rakás twitet. 

- a harmadik példa, a net egy nagy klasszikusa, hol egy nyelvi versenyről készült videóban a gyerekeknek ritka szavakat kell helyesen lebetűzniük, itt konkrétan azt, hogy "negus". A 8 évvel ezelőtt feltöltött videó címében is szerepel hogy előtte kéretik a kommenteket elolvasni, na meg végignézni a teljes videót, ennek ellenére amíg lehetett kommentelni, annyi gyalázkodó komment érkezett, hogy a videó feltöltője inkább letiltott a kommentelést, ami IMHO eléggé hülyeség volt, ugyanis az emberi ostobaság bizonyítékait, ahogy sokminden más sem szabadna a netről eltüntetni: