bardóczi ákos @post.r

Valamivel kevesebb, mint 24 óra múlva, holnap helyi idő szerint 11:30-kor jelentik be, hogy kik kapják idén az orvosi-fiziológiai Nobel-díjat. Aztán pedig sorra a többit, a díjátadó pedig hagyományosan december 10-én lesz, élő közvetítésen is követhető a neten. Összegyűjtöttem néhány érdekességet, amit talán nem tudtál a díjról.

1. Nobel-díj csak adott konkrét kutatásért adható, életmű-jelleggel nem. Ez azt jelenti, hogy könnyen lehet, hogy valaki nagyon sokat tett az emberiségért több évtizedes kutatói karrierje alatt, a hatása pedig a tudományos világra is igencsak nagy volt, egyáltalán nem biztos, hogy Nobel-díjat kap. Ez viszont nyilván nem zárja ki, hogy valaki olyan kutatásért kapjon Nobel-díjat, aminek a tárgya lényegében végig ugyanaz volt.

2. Nobel szigorúan megtiltotta, hogy valaha is matematikai Nobel-díjat adjanak át. Ennek kultúrtörténeti oka, hogy Nobel neje egy matematikussal kavart. Más kérdés, hogy a közgazdasági Nobel-díjasok teljesítménye mögött nagyon sokszor valamilyen nagyon komoly matematikai teljesítmény áll.

3. A Nobel által lefektetett rendelkezésektől szinte sosem térnek el, ami igen szokatlan szituációkat is eredményezhet. Poszthumusz nem adható Nobel-díj senkinek, aminek meglehetősen spéci az értelmezése: abban az esetben, ha már eldöntött, hogy a Nobel-díjat ki kapja, de még nem jelentették be és közben a leendő díjazott meghal, mégsem kapja meg a díjat. Abban az esetben, ha a díjazottat a hivatalos bejelentés és a december 10-ei átadási ceremónia közti időszakban éri a halál, akkor ítélnek oda posztumusz Nobel-díjat. Hasonló nem sok volt, viszont Ralph M. Steinmann immunológus 2-3 nappal azelőtt hunyt el, mielőtt bejelentették a díj odaítélését 2011. októberében. A Nobel-díj bizottság ismét összeült, végül a díjat mégis odaítélték.

4. Hasonlóan a tudományos és nem művészi tevékenységért odaítélt díjakhoz, hivatalosan nincsenek jelöltek, a díjbizottság és azok, akik felterjesztik a kutatókat, mint lehetséges díjazott, teljes titokban dolgoznak elvileg. Gyakorlatilag megvalósíthatatlan, hogy ne szivárogjon ki semmi, ugyan már próbált bekeményíteni a díjbizottság annak érdekében, hogy a díjazott személye valóban ne derülhessen ki a bejelentésig. Többé-kevésbé sikerül is, ugyan a Thomson Reuters Sciencewatch rendszeresen megpróbálja megjósolni a díjazottakat. Az elmúlt 13 évben 52-ből 21-et díjazott személyét sikeresen el is találta. [ennek nem néztem maximálisan utána, de a TR jóslatai igencsak meghatározóak] Titoktartás szempontjából Magyarországon a Bolyai-díj díjbizottsága jobban tolja, ugyanis tipikusan tényleg legkorábban az átadás helyén, mondjuk a folyosón derül ki a díjazott személye, korábban nem, mivel azt csak a díjazott és a közvetlen környezete tudja meg előtte nem sokkal azzal a kéréssel, hogy nem közölhetik.

5. Szent-Györgyi Albert volt az egyetlen kutató, aki magyar állampolgárságú kutatóként vette át a Nobel-díjat. Egy volt tanárom valahogy úgy fogalmazott, hogy a magyarok eléggé jók, ha Nobel-díjat kell szerezni, a gond csak az, hogy eddig szinte az összes Nobel-díjast sikerült elüldözni Magyarországról valami miatt.

6. Ha már Szent-Györgyi Albertet hoztam szóba, tévhit, hogy a C-vitamin felfedezéséért kapta volna a Nobel-díjat, valójában a citrátciklus és az ahhoz kapcsolódó biokémiai folyamatok feltárásáért kapta [Krebs-szel megosztva], ugyan az indoklásba a C-vitamin felfedezése is bekerült. Még nagyobb tévhit, hogy Einstein a relativitáselméletért kapott volna Nobel-díjat, holott valójában a fényelektromos jelenség felfedezése és az elméleti fizika egyéb területein elért eredményeiért tüntették ki. A relativitáselmélet alighanem azért maradt bent a köztudatban, mert a C-vitaminhoz hasonlóan többen megjegyzik, mint a fényelektromos effektust, na nem mintha többen értenék is.

7. Köztudott, hogy a magyarok közt igen sok a Nobel-díjas, néhány kutatás cáfolta, hogy a teljes népességre vagy a kutatóhálózat méretére vetítve Magyarország annyival sikeresebb lenne más országoknál, mint ahogyan ezt sokan gondolják. Másrészt nemrég egy közvéleménykutatásból kiderült, hogy emellett a többség nemhogy felsorolni, hanem megnevezni sem nagyon tudja a magyar származású Nobel-díjasokat. Emlékeim szerint a BME K épületének egy eléggé forgalmas részén kapásból három mellszobor is van, amelyik egykori BME-s Nobel-díjasok előtt tiszteleg.

8. A Nobel-békedíjat szintén Nobel alapította, viszont az egyetlen, amit nem Stockholmban, hanem Osloban adnak át. Míg a többi kategóriában legfeljebb három személy osztozhat a díjon, Nobel-békedíjat kaphat szervezet is, a legnagyobb balhé és kritika pedig rendszerint ennek kapcsán merül fel. Pletykák szerint nem hivatalosan a jelöltek közt volt Hitler, Sztálin és Mussolini is, de amiatt is gyakori a cicaharc, hogy valaki nem kapja meg, aki viszont többek szerint megérdemelné. 

9. A tudományos világban a Nobel-díj ellenpólusaként is ismert IgNobel-díjat azok a kutatók kapják meg, akiknek a kutatásait nem lehet vagy nem érdemes megismételni, viszont ez a díj független a kutatás tényleges értékétől, nem feltétlenül pejoratív a díjazottra nézve az alapítók szándéka szerint. Az alapkutatásban egyébként is tuskóság feltenni azt a kérdést, hogy egy kutatásnak mi is az értelme, ugyanis könnyen lehet, hogy azonnal nem látszik, mivel attól alapkutatás az alapkutatás. A prímszámok fogalma például 3-4 ezer éve ismert volt, az alkalmazási területeit rendszerint véletlenül találták meg, majd igazán nagyot a 20. századi kriptográfia területén ment, például a prímszámokkal kapcsolatos összefüggések ismerete tette lehetővé a különböző asszimmetrikus kriptográfiai eljárások kidolgozását.

10. Az átadási ceremónia napján a helyszín miatt fél Stockholmot egy részét lezárják, aminek sokan nem örülnek annyira, de már megszokták. Ha valaki arra jár és bejutna valami piggybacking technikával, utólag írja meg, hogy hogyan sikerült, egyébként minden évben ugyanazon a helyen van:

Az idei orvosi-fiziológiai és közgazdasági Nobel-díj tárgyáról és annak jelentőségéről szóló magyarázó posztot magyar nyelven elsők közt ezen a blogon lehet majd olvasni, Facebookon itt lehet szeretni.

képek: gsouto-digitalteacher.blogspot.se, brobible.com

Baj-e, ha sok az információ? Nemrég egy konferencián egy előadó azzal vezette fel az előadását, hogy ez az információs túlterhelés szerinte mekkora baromság, mert amikor ő egyetemre járt, akkor is sokkal több információ volt elérhető, mint amennyit meg lehetett volna emészteni, a könyvtárból pedig úgyis csak azt a két könyvet vette ki, amelyikre szüksége volt.

És alighanem senkinek a fejében sem fordult meg, hogy ez mekkora logikai mellényúlás. Az pedig pláne nem, hogy a pofa tényleg nincs tisztában a jelenség lényegével. Az információs robbanás okozta zajról már nagyon sokan cikkeztek, több évtizede foglalkoznak vele, hogy ennek azért lehetnek kiszámíthatatlan hatásai, mivel az evolúció erre nem készítette fel az ember agyát. A kapcsolódó technológiai szingularitásról nem is beszélve.

Szóval a naiv megközelítés szerint, ha sokkal több az információ, akkor is ki tudom válogatni azt, amelyik számomra releváns, érdekes, szükséges, azt használom, a többit pedig hanyagolom. Hol itt a baj? Ott, hogy minél nagyobb mennyiségű irreleváns információt kell kerülgetni, az annál több értékes energiát emészt fel fölöslegesen, az ember „információs áteresztőképessége” az érzékszervektől kezdve a kéreg alatti magvakon át az agykéregig minden részében, azaz a többlet információ feldolgozása korlátozott, leválogatása időt igényel.

Azzal, hogy több információ vált elérhetővé, mint bármikor a civilizáció történetében korábban, több tudományterületen is alaposan feladja a leckét.

Egyrészt a keresőmotoroknak hatékonyan kell túrniuk az egyre felmérhetetlenebb mennyiségű információban, ami egyre nagyobb IT infrastruktúrát igényel, fejlődés ide vagy oda. Annyira megszoktuk, hogy netes keresőket használni ingyenes, hogy el sem tudunk képzelni egy olyan kort, amikor már nem az a kérdés, hogy kell-e érte fizetni, hanem az, hogy mennyit, ha a keresés olyan számításigényessé válik, hogy az alatta lévő számítógépes infrastruktúra nem tartható fenn a klasszikus üzleti modellekkel. Ha valakinek túl bizarrnak tűnne a gondolat, megjegyzem, hogy már most is több adattárház van, aminek a használata, az abban való keresés előfizetéshez kötött. Másrészt korábban az is valószerűtlennek tűnt, hogy a Youtube-on átugorhatatlan hirdetések jelenjenek meg majd valamikor. Márpedig megjelentek és vannak országok, ahol a videó előtti hirdetés nem néhány másodperc, hanem egy tévéreklám hosszúságú és át sem lehet ugrani.

A netes keresés és relevancia kapcsolata több, nagyon ütős teoretikai kérdést vet fel annak fényében, hogy bizonyítottan a döntéseinket befolyásolja az, amit látunk, ha keresünk valami után. Ennek az egyik legproblematikusabb esete például az, ha valaki valamilyen gyógyszerre, hatóanyagra vagy egyáltalán bármi olyanra keres, amivel kapcsolatban inkább az orvosával kellene megkonzultálnia. A top találatok felületesek és pocsék minőségű tartalomra mutatnak, rosszabb esetben veszélyes baromságok. A jelenség oka nyilván az, hogy több kattintás érkezik arra az oldalra, ami érthető, az pedig nyilván nem feltétlenül a legszakszerűbb információforrás.

Ami még az információs robbanást illeti, szokás mondani, hogy milyen jó dolog is az, hogy ma már a bolygó lakosságának egyre nagyobb része fér hozzá az internethez. Igencsak retrográdnak fog tűnni, amit írok, de ez még globálisan nézve sem feltétlenül igaz. Ugyanis a nagyon sok felhasználó által feltolt nethulladék, mint felhasználói tartalom, a felhő-alapú világban végülis ugyanazokat az adatközponti infrastruktúrákat terheli, amin mondjuk a kutatók a legfontosabb tudományos híreket megosztják egymással, ami, ahogy írtam, egyre költségesebb a tárolás és a kereshetőség számításigénye miatt egyaránt. Ennek eredője pedig az lehet, hogy számos szolgáltatás, amiért most még el sem tudjuk képzelni, hogy fizetni kelljen a neten, hoppácska, egyszer csak fizetős lesz. Oké, nem azok miatt, akik a macskájuk elléséről képesek feltolni 200 képet, de miattuk is. A levét viszont pont nem ők fogják meginni, ugyanis a webes óriások nagyon jól tudják, hogy kikkel lehet fizettetni és kikkel nem, mely államokban alkalmazható valamilyen módon fizet(tet)ős modell és mely államokban kell a szolgáltatást továbbra is teljesen ingyenesen biztosítani, mivel az ottani végfelhasználók egyszerűen nem tudnák megfizetni, a netszolgáltatókon pedig nem feltétlenül lehet leverni például az átvitt adatmennyiség árába építve.

De jó is, hogy mindenki elérni ma a netet. . . Előbb kifejtettem, hogy ez szerintem még globálisan sem igaz. Ha pedig személy szerint nézem, nekem aztán pláne nem. Nemrég egy konferencián Uj Péternek volt pár gondolata, amit most átdolgozok. UP beszélt arról, hogy ami a netet illeti, túlestünk a ló másik oldalára, az internetben az volt sokáig a szép, hogy a teljes egyenlőség miatt mindenki kifejthette és ami a lényeg, el is juttathatta széles körhöz a véleményét, nem csak eljuttathatta, de el is jutott. Mára viszont a fagyi visszanyalt. Mindenkinek van véleménye, annak a tömegesen manipulálható-idomítható tömegnek is, amelyik jobban tenné, ha kussolna, a zajban egyre nehezebb meghallani az értelmes véleményt. Ha belegondolok, személy szerint nekem mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, amikor még általános iskolás voltam, a netem lassú volt és drága, de bizonyos értelemben ezerszer jobb közeg volt. Persze, nyilván akkor is volt minden baromság, voltak hülyék, uszítható tömegek, trollok, bűnözők, de ami nagyon fontos, hogy nem ennyi!!!

Már emlegettem a Christakis Kapcsolatok hálójában, ezen kívül Cialdini Hatás című könyvét, ahogy Csermely Péter A rejtett hálózatok ereje könyvét szintén. Ha valaki a három közül az egyiket végignyálazta, akkor tisztában van vele, hogy ha tetszik, ha nem, nem vonhatod ki magad teljes egészében az alól a hatás alól, amit az vált ki, hogy Csaksimándzsesszikavagyok Osztő posztolgat a Facebookra emberfeletti helyesírási hiba/sor sebességgel.

Amikor valamilyen társadalmi vita kiéleződik, többször felmerül, hogy hogyan kerüljük el az idegesítő ismerősök tartalmait, megosztásait, nyilván a legésszerűbbnek tűnő lépés az, ha töröljük az ismerőseink közül a tagot és le van a gond vagy éppenséggel elrejtjük az összes általa posztolt tartalmat, ha ez a szolgáltatásban lehetséges. A Facebookon például igen.

A Facebook kutatói nem keveset tettek azért, hogy egyre inkább olyan tartalmak kerüljenek a felhasználók elé, ami a legnagyobb valószínűséggel érdekli is őket, ami többé-kevésbé működik is, az más kérdés, hogy vélhetően vissza is élnek azzal, hogy néha pedig pont ettől a szabálytól térnek el meglehetősen változatos módon. Anarki friss felzárkóztató cikke a témában erre. Én az összes közösségi szolgáltatásban kizárólag azokat veszem fel kontaktnak, akiknek a tartalmai érdekelnek, a Fészen pedig évek óta be sem lehet jelölni ismerősnek. Ezt bárki megteheti, aki nem akar jelentős mennyiségű időt elpazarolni azzal, ami a naponta sokszor néhány tizedmásodpercből adódik össze, amikor görgeted a hírfolyamot és pillanatok alatt kell döntened, hogy érdekel, azaz továbbolvasod vagy sem. De ha nem olvasod, az is idő, mivel időt fordítottál arra, hogy eldöntötted, hogy nem fogod olvasni. Nos, ha valaki túltolja azt, hogy megválogatja, kit vesz fel ismerősnek, ennek a finnyásságnak alighanem szintén megvannak a maga veszélyei. Például az, hogy ha eleve kézzel válogatom össze, hogy engem mi érdekel, bezárhatom magam egy olyan tematikus vagy fogalmi keretbe, ami miatt kisebb valószínűséggel zuhannak elém olyan információk, amik nem tartoznak ugyan szigorúan ahhoz, ami az engem érdeklő információk köre, de a szemléletmódon formálásához jól jönnének, mégsem érnek el, mivel kiszorítottam őket így nem fogok róluk értesülni.

A közösségi webes szolgáltatások tipikus életciklusa és a rajtuk található posztok nívója közti párhuzam egyenesen bájos. Akár iWiW, akár Facebook, akár LinkedIN, a felfutásakor mindig elit, cool, értékes, később valamivel slamposabb, a populáris baromságokat terítő felhasználók beszűrődésével az egész szolgáltatás úgymond olyanabb lesz, majd eljön az a szakasz, amit több közösségi szolgáltatás annyira nem tudott kezdeni, hogy konkrétan belehalt, azaz amikor annyi nethulladékot kell kerülgetniük a felhasználóknak, hogy inkább hagyták az egészet a fenébe. A LinkedIN Pulse eredetileg nem volt egy rossz ötlet, ez az a felület, ahol hosszabb posztokat tehet közzé bárki, egy szakmai témában. A probléma éppen azzal van, hogy bárki. És a dolog láthatóan kezd elkurvulni.

Persze, számos rendszerben éles eszű algoritmusokon túl a felhasználói értékelések is befolyásolják, hogy egy információ mennyire előkelő helyen jelenjen meg, több szolgáltatásban ha túl sok negatív feedbacket kap egy poszt vagy komment, eltűnik, míg ismerek olyan szolgáltatást is, ahol ha egy felhasználó posztjai összességében túl sok negatív visszajelzést kapnak, a rendszer szépen kizárja a felhasználót. Nem a felhasználási feltételek konkrét megsértése miatt, hanem emiatt, ez a szolgáltatás működésének egy szerves része. Viszont nyilván, nem sok szolgáltatás merné ezt a policyt bevezetni.

Szóval ami az információ forradalmát illeti, lesznek gondok bőven, több síkon is.

Komoly verseny folyik azok közt a szolgáltatások közt, amik arra szakosodtak, hogy minél inkább testreszabottan, minél kevesebb idő alatt, minél több releváns információt tálaljanak a felhasználóknak, közülük több, igencsak jó hatásfokkal, nyelvtechnológiai és mesterséges intelligenciában alkalmazott módszerek alapján a felhasználók olvasási szokásaihoz igazítva az ajánlgatott cikkeket. Azaz sokkal többről van szó, mint egyszerű híraggregátorokról vagy curated contentről.

A kategória egyik zászlóshajója a Flipboard ami – hogy-hogynem – nekem most pont olyan cikkeket ajánlgat, amik az információs robbanással és a felhasználó érdeklődésének megfelelő híreket válogató szolgáltatásokkal foglalkozó híreket dobál fel ezekben a percekben. A regisztráció után főkategóriák kiválasztása után alkategóriák nyílnak meg, amiken belül további alkategóriák tárulnak fel és így tovább. Az érdeklődési körök kijelölésénél tehát eleve a kategórián kívül az al-al-al-kategóriákat is figyelembe veszi majd a rendszer, amikor előállítja a személyes falunkat.

A Prismatic hasonlóan zavarba ejtően okos jószág. Ugyanis a kategóriák kiválasztása után folyamatosan figyeli, hogy milyen hírekre kattintottunk, mennyit időztünk ott ténylegesen, ennek megfelelően tanulja az olvasási szokásainkat és néhány óra használat után már-már félelmetes, de csak olyan cikkek fognak előtűnni, amik valóban érdekelnek.

A Nuzzel és több, kizárólag mobilon elérhető személyes newsfeed alkalmazás egyre jobban és jobban találja el a felhasználó ízlését, még ha tökéletesek nem is lesznek soha – vagy – ahogy előbb emlegettem, esetleg nem zárjuk tudattalanul magunkat egy olyan fogalmi keretbe, ahonnan már kevésbé látunk ki, pont azért, mert direkt vagy indirekt meghatározzuk, hogy mi érdekel ezzel viszont azt is, hogy mi nem.

Ami még egy rendkívül komoly kérdést vet fel, hogy ezek a szolgáltatások nyelvcentrikusságukon keresztül hosszú távon milyen hatást fejtenek ki, mivel a tartalmak terén jóformán csak angol nyelvű tartalmak rúgnak labdába. Jól tudjuk, hogy a nyelv és a kultúra szorosan összefügg. És ahogyan a Yandex Key-el foglalkozó cikkben írtam mellékszálként sokszor nagyon keményen izolál is kultúrákat. Valamilyen hülye animével büntettük magunkat egy ismerősömmel, aztán felvetette, hogy azért érdekes, hogy a japók mennyi mindent máshogy értelmezhetnek és belegondolva, ha jelentősen kevesebb inger ér minket a távolkeletről, abból a mentalitásból vagy konkrét tudásból semmit sem tudunk átvenni, sokkal kevésbé lesz közösségi az a tudás egy nemzetközi csapatmunkában, ami sokkal inkább közösségi és magasabb szintű lehetne tudva, hogy ezt a net technológiailag elvben lehetővé teszi. De például van tősgyőkeres moszkvai, Moszkvában élő ismerősöm, akinél rákérdeztem, hogy hogyhogy csak olyan veszett régi képei vannak fenn a VK.com –on, kevésbé ismert nevén VKontakte-n. Mire mondta, hogy nem használja már ezer éve, amikor ott a… na vajon melyik?

Rendszeresen repkednek a közhelyek a globalizált világról, na meg arról, hogy az internet eltüntette a földrajzi távolságokat [ebben a formában mindkettő ortó nagy ostobaság], holott bizonyos, itt nem tárgyalt jelenségek miatt egyes szakadékokat az internet még mélyebbé tett, attól pedig nagyon messze van, hogy valóban maximálisan együtt tudjon működni az európai, a japán és a Dél-amerikai kutató – vagy bárki! – olyan módon, hogy egy adott feladat megoldásakor a megoldás közben egy-egy mentalitást adaptálnak abba a környezetbe, amiben a részfeladatok megoldása történik. A jelenség persze nem csak a kutatást érinti, hanem abszolút mindenkit, azért a kutatást hoztam példaként, mert talán ott a legkönnyebben értelmezhető a jelenség.

Egy könyvtárat meg lehetne tölteni annak az irodalmával, hogy az internet hogyan tette lehetővé azt, hogy emberek gondolkodjanak együtt, korábbi falak omoljanak le, azzal pedig szinte semmi nem foglalkozik, hogy mik azok a korlátok, amiket viszont épphogy megerősített.

Képek: fabiusmaximus.com, wikipedia.org, makemark.co.uk

...akkor első lépésben próbáld elérni más böngészővel. Ha úgy sem megy, próbálhatod más oprendszerrel ill. gondolkozz el rajta, hogy esetleg valamilyen böngésző bővítmény vagy attól független netes tartalomszűrő esetleg gátolhatja-e bizonyos tartalmak betöltődését. Ha  függetlenül oprendszertől, böngészőtől, mindentől még mindig nem megy, ugyanakkor célszerű lenne - mondjuk nálam - a FB-oldal dobozát áttenni balra, ami jobb panelen van vagy hasonló, eléggé prosztó ámde működő megoldás lehet, ha az oldal facebookos lájkboxját beteszem posztként, a Facebook-oldalon pedig posztolok valamit, ami annyira bulvár vagy retek trash kontent a mélyből, hogy amúgy az életbe nem posztolnám, viszont felkeltheti a T. Olvasó figyelmét vagy legalább kinyílik a machete a Kedves Olvasók zsebében. Mint mondjuk Rómeónál, aki arról csinál videókat, hogy akkor is fog videókat csinálni, ha mindenki azt mondja rá, hogy szar, meg egyébként is menőbb, mint Bede Márton menőügyi posztjai együttvéve. 

Itt például éppen arról folytat létfilozófiai nívójú diskurzust, hogy hogyan legyél menő! Ha viszont van egy pici szived, előtte klikkelj a Tetszik az oldal/Like avagy Ajánlom/Kedvelem gombra, nem egy-egy posztnál, hanem az Akos Bardoczi oldal cím fejlécében, ígérem, a FB-oldalon ennél már kizárólag nívósabb tartalom fog megjelenni!

Ugyan a 444-ék gyorsabban figyeltek fel a hírre, sokaknak gondolom még nincs meg, hogy olyan világméretű webes szolgáltatás indul hamarosan, amiben bárki porig alázhatja a másikat, természetesen – ahogy ez ilyenkor nem zárható ki – manipulatív módon is, azaz névtelenül vagy akár látszólag tömegesen.

Persze alázni eddig is lehetett, ez mégiscsak más. Láttam már gyűlöletoldalt, nem keveset, amikkel a legnagyobb probléma az, hogy a teljesen idióták számára is megadja a lehetőséget, hogy néhány kattintással más megítélését rontsák. A magyar logika szerint felmerülhet a messzemenően laikus kérdés, hogy ez azért rágalmazás, aztán az üzemeltető felelősségre vonható, nem? A kérdés persze halálosan ostoba, hiszen netes közegben a jog betűje értelmezhetetlen, még akkor is, ha egyébként nemzetközi konvenciókon alapuló jogi szabályozást sért a tartalom, hiszen az üzemeltető néhány klikkel költözhet olyan helyre, ahol a számára nem tetsző törvény nem hatályos.

Az nyilván mindenkinek megvan, hogy idegenek számára mindenki gyakorlatilag az, amit a piacvezető webes keresők első találatok közt dobnak róla a neten a nevére keresve. Na meg az is, hogy netezési kultúra ide vagy oda, az emberek alapvetően mindent beszopnak a neten, amit látnak, tömegben veszélyesen ostobák tudnak lenni.

Sok kedvenc példám közül az egyik a Facebookhoz kapcsolódik. Történt, hogy egy veszélyes bűnöző kijött a hűvösről, majd a volt felesége és a kisgyereke fotóját feltette a netre azzal a szöveggel, hogy elvesztek, keresi őket. A nőt és a gyereket a pofától úgy próbálták megvédeni a hatóságok, hogy új személyazonosságot adtak nekik, amellett, hogy tisztes távolságba is költöztették őket. Na tessék kitalálni, hogy a nagyon hülye internetező tömeg mennyi idő alatt segítette hozzá a pofát, hogy pontosan megtalálja az exnejét és a gyereket? Néhány nap!

A másik példa frissebb, szintén a Facebookhoz köthető, egy ausztrál nő egy bevásárlóközpontban pedofilnak hitt egy fószert, lefotózta és feltolta a Facebookra, amit persze az Isten adta birkanyáj tízezerszámra osztott meg. A pasasra alaposan rázúdult a népharag, el kellett költöznie, mivel halálos fenyegetéseket kapott, tisztázta ugyan magát, ezt követően pedig a nőre zúdultak a jól megérdemelt fenyegetések, a lényeg viszont, hogy az ilyenek rendszeresen megtörténnek és sejthetően lesznek is még, mégsem tanulnak belőle az emberek.

Tehát abban senki sem bízhat, hogy ha róla írnak valami szart, majd nem fog hatni a megítélésére csak azért, mert a Peeple-n jelent meg, mert igenis fog.

Ne legyenek illúzióink, nem csak a megosztó személyeket, politikusokat, újságírókat és más közszereplőket fog érinteni a dolog, most komolyan, van egyáltalán olyan ember, aki biztosan azt merné mondani, hogy őt aztán biztosan nem utálja senki?

Persze a Peeple-t gyorsan ki lehetne véreztetni majd mondjuk azzal, hogy a hirdetőikről írnak tömegesen és szervezetten csúnyákat, aztán hirdető híján nem lenne miből fenntartani az egészet, ennyi esze azért nincs az embereknek. Ugyan a 4chan fórumozói és hasonló közösségek eléggé gyorsan ugraszthatók, valószínűtlen, hogy hosszú távon működne.

Akkor viszont mit lehet tenni mégis? Nos, tényleg ettől teljesen függetlenül írtam volna róla, de ahogyan már korábban is írtam, nem az a megoldás, hogy nem vagyunk fenn semmilyen közösségi szolgáltatásban, azt pedig csak a teljesen idióták gondolhatják, hogy nem szerezhető róluk fotó vagy más nyilvános információ, ha sehol nincsenek fenn. A védekezést szerintem éppen az jelenti, ha valaki fenn van több platformon is.

Azokban a közösségi szolgáltatásokban és blogszolgáltatásokban, ahol fenn vagyok, mindnél full publikusra állítottam be szinte mindent, illetve ezek még jól össze is vannak drótozva egymással. Ennek eredménye pedig az, hogy velem kapcsolatban alighanem hiába írna valaki akármekkora vérgőzös anyázást, esetleg egy zsák pénzt is fizetne egy SEO-szakinak, nem fektetnék bele különösebb energiát, hogy azonosítsam az illetőt, ugyanis a keresők közt ott lenne ideig-óráig, aztán meg hátraszorulna a keresési találatok közt mondjuk a sokszázadik helyre, azaz olyan lenne, mintha nem is létezne. A keresőmotorok a SEO-poisoningot gyorsan kiszűrik, ha pedig valakinek a tartalmát megcsípi a Google pingvinje jóideig nem is fog létezni, az biztos.

Na ezért is javasolható mindenkinek, hogy tessék bátran jelen lenni a közösségi weben, minél több publicba szórt, lehetőleg eredeti tartalommal! Igen, akkor is, ha nem vagy blogger! Például egy új állás megpályázásánál ezer százalék, hogy annak a HR-esnek a szemében, aki rád keres, ezerszer rosszabb lesz a megítélésed, ha kevés vagy érdektelen tartalmat talál csak, mintha transzparens vagy, amennyire kell. Ez alatt azt értem, hogy ne fossad tele a céges zabálós, nyaralós, bebaszós képekkel a netet, hanem posztolj arról, amit egy újságban is szivesen látnál, őszintén érdekel!

Nem tudom már, hogy hol emlegettem, de a gyűlöletoldalakkal hasonló korúak lehetnek azok a webes szolgáltatások, amik azt vállalják, hogy valakiről a kínos tartalmakat eltávolítják vagy legalábbis próbálkoznak vele, ha már volt olyan hülye, hogy jó ötletnek tartotta a bokorba szarós na meg árokba hányós fotóit a netre kitenni, mert naivan azt hitte, hogy kontrollálhatja fölötte a láthatóságot. A kínos személyes tartalmak eltávolítására belőtt szolgáltatásokat jobb magyar kifejezés híján nevezik reputation managementnek azaz ügynökségek próbálják leszedni a kínos felkerült tartalmat, mondjuk mielőtt indulna egy választáson.
Ami a nyitó témához kapcsolódó személyes vélemény, lehet, hogy többek számára meglepő, de egybecseng azzal, amit múltkor írtam azzal kapcsolatban, hogy a web giantek eléggé rosszul teszik, ha fene jóindulatukban keresési találatokat tüntetnek el, gyakorlatilag bizonyítékokat semmisítenek meg.

Szóval szerintem szabad-e tiltani vagy üldözni a gyűlöletoldalakat, ha törvényhozó lennék próbálnám-e korlátozni? Lehet utálni, de határozottan nem! Mégpedig azért, mert az internet működésmódjából adódóan gyakorlatilag még nem láttunk sikeres próbálkozást olyanra, hogy bárkik is sikeresen radíroztak volna le teljes egészében és hatékonyan bármilyen tartalmat, ha rövid ideig sikerült is, megjelent még durvább és még megkerülhetetlenebb formában.

Előbb azt írtam, hogy nem, de kiegészítem azzal, hogy félreértés ne essen, természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden tartalomnak helye lenne a neten. Például a nyílt, explicit kínzás, explicit uszítás, a doxing, a gyermekpornográfia és még számos dolognak nincs helye és üldözendő, ha már eltüntetni nem lehet, ami ezekben közös, hogy társadalmi evidencia, az egész világ hallgatólagos konvenciója révén üldözöttek és nem elsősorban azért, mert valamely állam tiltaná őket törvényi eszközökkel.

Másrészt azt vallom, hogy inkább maradhasson fenn az a tartalom a neten, igazságtartalmától függetlenül, ami mondjuk azt taglalja, hogy mekkora seggfej vagyok, ha ez az ára annak, hogy mindenki számára elérhető legyen az az információ is, amelyik azt taglalja, hogy egy távoli diktatúrában mekkora seggfejek vannak.

Amikor a netes tartalmak korlátozásáról van szó, még a témában jártas arcok közt is, ami az ezzel kapcsolatos vitákban közös, hogy szükségszerűen elmegy olyan irányba az érvelés, ahol értékítélet-alapon próbáljuk meg meghatározni annak a körét, hogy mit szabad és mit nem. Az értékítélet alapú érvelések pedig tudománytalanok.

Ugyan a blogon #voltmár, bónusz videó arról, hogy a tömeg mennyire szelektíven fogadja be azt, ami elé kerül, még akkor is, ha magában a címben benne van, hogy "OLVASD EL A LEíRÁST". A videóban a fiúnak egy idegen kifejezést kellett kimondania, a Youtube-on pedig olyan vérgőzös gyűlölködés érkezett kommentzivatarként, hogy a kommenteket tömegesen el kellett távolítani és a kommentelést le kellett kapcsolni.

Viszont példaként hozhattam volna azt a Twitter-csatornát is, aminek a leírásában a csatorna tulajdonosa a leírásban kérte, hogy senki ne töltse fel a bankkártyájáról készült képet, nem kevés idő telt el, mire rájöttek többen, hogy legalább a bankkártyaszámot okos lenne leradírozni. . .

A magyar netkultúra valóságos gyöngyszeme volt, amikor valaki magyarul is elkészítette azt a hoaxoldalt, amiben az ellen lehetett tiltakozni, hogy a Facebook fizetőssé váljon. Igaz, hogy az oldal leírásában kerek perec benne volt, hogy viccről van szó, annyian őrjöngtek miatta, hogy az anno bőven adott alapanyagot minden idők egyik legzseniálisabb Tumblr-jének, a Hungary vs Facebooknak. 

Szóval nem valószínű semmiféle armageddog. Éppen azért, mert túl sok az annyira sötét ember, aki nem tudja helyén kezelni az információt.

Avagy privacy kvíz, ebéd utánra, némi bulváros felütéssel. Nem túl vidám dolog, az egyetlen, amit te tehetsz azért, hogy ne fotózzák le semmilyen személyes iratod, amíg alszol, hogy alaposan elteszed. Ha esetleg nem vigyáz rá eléggé az asszisztensed, seggbe rúgod érte utólag.

Rövid kutakodás után szinte biztos, hogy nem őmaga fotózta le a vízumot még korábban.

Na ki? Műértők kedvéért még pár, picit manipulált kép.