bardóczi ákos @post.r

Néhány órával ezelőtt gyakorlatilag minden valamire való hírportálon hasított a hír, ami szerint Münchenben terrortámadásra készülnek, ezért fokozták a helyi rendvédelmi szervek a készültséget.

Nekem azonnal az jutott eszembe, hogy ugyanezt a viccet már olvastam valahol, csak 2003-ban volt és Las Vegassal, de haladjunk szépen sorjában.

Nemzetbiztonsági és terrorelhárítással kapcsolatos kérdésekkel nem nagyon foglalkozom, írom is, hogy miért. Már magában a biztonságpolitika kifejezésben benne van, hogy politika, amivel van két-három nagyon súlyos probléma, pontról pontra haladok – elnézést a gyuribácsis fordulat miatt. Az első, hogy hirtelen mindenki biztonságpolitikai szakértő lett, újságírók, médiamunkások tömege beszél és ír a témáról, ráadásul átpolitizálva nem tudva a legfontosabb dolgot, nevezetesen azt, hogy ez egy külön tudomány. Ha hirtelen valami miatt fontossá válna foglalkozni mondjuk a szívkatéterezéssel, embernek eszébe nem jutna, hogy arról rendszeresen olyanok irkáljanak és nyilatkozzanak, akiknek nincs urológus szakorvosi képesítésük. A nemzetbiztonság pont ilyen, ahogy nem létezik alternatív tudomány, nem létezik alternatív nemzetbiztonság sem, ezért irritáló, de teljesen megszokott tény, hogy irkálnak róla olyanok, akiknek lövésük nincs az egészhez. Másrészt mivel tudományról van szó, a témában a tények és összefüggések nem attól függnek, hogy ki mondja, na meg kinek milyen vélemény a szimpatikusabb, ahogy a szívkatéterezést sem érdemes annak megfelelően csinálni, ahogyan éppen tetszik. Mondanom sem kell, hogy attól meg aztán pláne független, hogy aki mondja, annak milyen politikai irányzathoz húz, ahogyan például a Pitagorasz-tétellel kapcsolatban is ki lehet jelenteni ortó ostobaságokat, de attól azok még nem lesznek igazak. Ezt az értelmesebb politikusok alighanem tudják is, ahogy azzal is tisztában vannak, hogy a témában ennek ellenére mégis úgy kell nyilatkozniuk és gesztusokat tenniük, hogy azzal ne menjenek nagyon szembe a saját választóikkal.

Tény például az, hogy ha akkora embertömeget akar befogadni Európa, aminek az ellenőrzésére egyszerűen nincs kapacitása, ezt a helyzetet terroristacsoportok gyakorlatilag biztos, hogy megpróbálják kihasználni, azaz a migráció valóban növeli terrorveszélyt, persze áttételesen, egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan az a közbeszédben él.

Azok a szakértők, akik felelősségteljesen tudnának nyilatkozni ilyen kérdésekben, egyrészt annyira sok részletet nem mondhatnak el, hogy végülis csak általánosságokban tudnának nyilatkozni, de ha nem így lenne, alighanem akkor sem mondanának semmit, hogy ne kerüljenek egy lapra azokkal, akik összehordanak hetet-havat. Magyarországon ráadásul ehhez még hozzáadódik az a jelenség, hogy a jól ismert beszélő fejek úgy kellenek a rendfenntartó erőknek, mint egy falat kenyér, ugyanis amíg valaki beszél az isten adta néphez, addig másnak nem kell.

Ahogy valakinek magyaráztam múltkor, kezdjük az egyszer egynél, ha terrorizmusról van szó: azzal az alapvető dologgal kell tisztában lenni, hogy a terroristának a célja végülis az, hogy olyan állapotot alakítsanak ki a tömegkommunikációt kihasználva, ami egyrészt zavart, félelmet kelt, ezzel közvetetten nyomást gyakorol a célzott politikai erőkre, ami előfeltétele annak, hogy több országban nagyobb mozgásterük legyen, ha befolyásolni akarják azt. Ennek célja pedig szinte mindig áttételesen, hogy gazdasági hasznot húzzanak az adott országon keresztül. Ha felrobban néhány bomba, aztán meghal 50, 100 vagy 150 ember, szörnyű, de tudományos szempontból a terrorizmus járulékos vesztesége, a terroristának pedig csak egy módszer a sok közül és nem emberek meggyilkolása a cél, csupán egy módszer!

Ha valaki ezt a tudományos alapvetést nem képes megérteni, onnantól kezdve az összes logikai érvelés eleve csak hibás lehet – és persze emiatt értelmetlen lenne vitatkozni szinte mindenkivel a témában, leszámítva azt, aki kimondottan ezt tanulta. Például, ha valaki azt állítja, hogy a migrációnak nincs hatása Európa fenyegetettségére, ugyanúgy demagóg ostoba pöcs, mint aki azt állítja, hogy az összes bevándorló terrorista, végső soron ez az egybites gondolkodás itt is általános, politikusoknál ugyan megérthető, persze ott sem elfogadható.

Ugrok egy nagyot: 2003-ban az FBI kapott egy fülest december 24-én, ami szerint terrorakció várható szilveszterkor Las Vegasban. Erre az összes oda utazót fokozottan ellenőrizték, átvizsgáltak mindent, amit csak lehetett, de nem találtak semmit, ami viszont fontos, hogy ez minden szempontból jókora ráfordítást igényelt, amit fordíthattak volna értelmesebb célokra is. Az ilyen eseteknél még számos mechanizmus megfigyelhető azon túl, hogy a politikusoknak azt kell nyilatkozniuk, hogy nagy a veszély, de majd ők megvédenek mindenkit, a rendvédelmi szervek fejesei nem tudják kihúzni magukat az alól az elvárás alól, ami szerint látványos eredményt kell felmutatniuk, még akkor is, ha jól tudják, hogy egy-egy konkrét esetben nem fognak találni semmit. Fel kell mutatniuk valami látványos eredmény, aztán utána elmondhatják, hogy éberek voltak, aztán nem is volt semmi dráma vagy éppen azt, hogy lekapcsoltak pár nyomorultat, sokszor a kockázatot teljesen máshogy mutatva be.

Mintha megértette volna az USA-ban, hogy annak az esélye, hogy valaki terroristaakció áldozatává váljon, jóval kisebb, mint annak, hogy derült égből egy villám pont telibe kapja. Az USA fentről indulva megy keresztül azon az érési folyamaton, aminek az eredményeként ezeket a folyamatokat gátolják, így idővel nem lehet csak úgy megfélemlíteni a tömeget, ennek egyrészről okaként, másrészről okozataként is a sajtó sem foglalkozik vele olyan módon. Na ez a totális kudarc a terroristáknak! Erre az útra Európa nem hogy nem lépett rá, hanem alighanem észre sem vette, hogy ez az egyik, ha nem egyetlen hatékony megoldás a terrorizmussal szemben. A terrorveszélyt és a félelemkeltést természetesen nem számolták fel teljesen az USA-ban, viszont jókora részben gyakorlatilag elfogadható szintre nyomták le.

Meanwhile in Europe… Eközben a totálisan hülye Európa szinte pontosan úgy viselkedik, ahogyan a terroristák szeretnék: parázik a kommunikációs- és politikai színtéren egyaránt.

Nem állítom, hogy teljesen megalapozatlanul vágta magát hadba tegnap fél München, viszont amit a fene nagy polkorrektség közepette gyakorlatilag semmilyen lap nem jegyzett meg, hogy a terroristáknak miért is lehetett érdekes éppen München? Az egyik, hogy München bizonyos részein bevándorlók bizonyos csoportjai a szociális kirekesztettség okozta feszültség miatt már gyakorlatilag inget-gatyát letépik az arra járókról, ennek megfelelően pedig a helyi társadalmi reflex, hogy egész München utálja őket, így kaphatóbban kommunikációs szempontból a terrorizmussal kapcsolatos hírekre. A másik dolog, hogy a Bundesamt für Verfassungsschutz alá tartozó Bundesnachrichtendienst, ami nagyjából a hírszerzés operatív központjának feleltethető meg, Pullachban van, ami Münchentől kemény 11 kilométerre található, azaz ha Münchenben lenne valami dráma, az hatalmas blama lenne egész Németországra és egész Európára nézve. Ez utóbbi vesd össze azzal, amit írtam előbb, akár kicsi a kockázat, akár nagy, a rendvédelmi szervek vezetői nyomásnak vannak kitéve, a terroristáknak pedig hülye szóviccel bombasiker, hogy sokmillió euróba kerülő pánikot tudtak kelteni és ingyen reklámot önmaguknak gyakorlatilag minden nagyobb lapban. Márpedig az alapgyakoriság figyelmen kívül hagyásával az ilyen fokozott készültségek szinte mindig eltúlzottak, amit végülis a nemzetbiztonsági szervek bénázásának kellene értékelni. Az viszont sokkal komplexebb üzenet és kisebb a hatása, mint annak, ha bejelentik, hogy megtartották a rendet vagy éppen ténylegesen elhárítottak egy terroristaakciót.

Az ugye mindenkinek megvan, hogy a valódi, időben észlelt és csírájában elfojtott fenyegetésekről egyik állam sem ad ki információt, néha derül ki valami piti dolog. Laikus számára úgy tűnhet, mintha érzéketlen lennék vagy elbagatellizálnám a problémát, holott csak próbálok objektív lenni, ha azt írom, hogy a terrorizmus azért is működik nagyon kis hatékonysággal ahhoz képest, ahogyan működhetne, mert a terroristák többsége egyszerűen reménytelenül hülye.

Hogy más ne mondjak, Richard Reid, aki a cipőjébe rejtett bombával akarta felrobbantani az egyik gépet még évekkel ezelőtt, annyira hülye volt, hogy elkezdett babrálni vele az ülőhelyén, mire a személyzet megfékezte, holott ha a mosdóban robbantott volna, azt nem lehetett volna megfékezni. És milyen hatást ért el vele? Azt, hogy emberek millióinak kell totál fölöslegesen levennie a cipőjét, amikor a reptéren becheckol, annak ellenére, hogy tisztában vannak vele a szakértők, hogy akadnak még kiszűrhetetlen módszerek bőven.

Hülye terroristákról külön blogot lehetne írni, de egy egészen friss eset lett hirtelen a kedvencem: a huszonéves Mohammed Rehman és felesége Sana Ahmed Khan életfogytiglant kapott egy londoni bíróságon nemrég, mivel júliús 7-én robbantani akartak a 2005-ös robbantás tízéves évfordulóján. A nagy tett minden előkészülete valóságos gyöngyszem: a pofa eBayen vásárolt mindent a robbanószerkezethez, amit a saját címére postáztak, ahogy a nagy mennyiségű vegyszert szintén a saját lakásukban tárolták, a saját kerjükben próbarobbantásokat végeztek, amit hallhattak nem kevesen, de ami az abszolút csúcs, hogy a fószer azt hitte, hogy amit a Twitteren kiír, csak a követői látják. Ezért ott posztolgatott a terrorakció részleteiről és kért javaslatot azzal kapcsolatban, hogy metróban, áruházban vagy egyéb helyen robbantsanak! És igen, kitaláltad, a kis számú, terroristaakció megfékezésével kapcsolatos eset alapján ilyen kaliberű arcok hozzák a totális parát egész Európára!

Egyébként nem lennék meglepve, ha jönne valami félőrült jogvédő szervezet, amelyik betámadná Nagy-Britanniát amiatt, hogy valójában nem is terroristák ők, mert nem is robbantottak, az eszelős mennyiségű vegyszer nem bizonyítja közvetlenül, hogy fel is használták volna, a brit nyomozó hatóságok pedig megsértették a csávó magánszférához fűződő jogait azzal, hogy nem értesítették, hogy amúgy olvassák a Twitter-csatornáját, ahova amúgy minden teljesen publikusan ment ki.

Na és mi a helyzet a sikeres terroristaakciókkal? Többek közt az, hogy annyira kevés történik belőlük, hogy a meghatározó vélemények is megoszlanak arról, hogy high-tech módszerekkel egyáltalán lehet-e olyan közös jellemzőket felfedezni bennük, aminek ismeretében a jövőben meg lehetne fékezni ezeket. A sikeres terroristaakciókkal kapcsolatban ugyanis inkább csak olyan általánosságok mondhatók el, mint például az, hogy történetesen az elkövetőknek nagyobb szerencséje volt, mint az elhárításnak. Idevágó, hogy jobbnál jobb összefoglaló művek foglalkoznak azzal, hogy csupán social webes forrásból, open-source intelligence-alapon hogyan azonosíthatók a terroristák.

Nos, amiatt, hogy sikerül félelmet kelteniük a terroristáknak, nem hibáztatható a lakosság, nem hibáztatható a média, hiszen az csak teszi a dolgát, a politikusok már legalább részben hibáztathatóak, azt meg adja az ég, hogy az elhárításnak sikerüljön minél érthetőbb képet adnia számukra a valós helyzetről, aztán a politikus ennek tudatában fog eljárni és nyilatkozni. Hatalmas különbség ország és ország közt az, hogy egyes országok politikusai ebből szinte csak politikai tőkét akarnak kovácsolni, míg más államokban kevésbé, de ez valamilyen mértékben minden országban jelen van. És akkor ott vannak a kedves maszkos romantikus civil bohócaink, akik egyenesen az ISIS-nek akarnak nekimenni. Hogy ez miért baj, arról már írtam itt is.  

A professzionális bűnözés és a terrorizmus kevésbé látható magjának azért van néhány eszköze, mondjuk erős IT infrastruktúra, erőforrás és értelem, a másik oldalnak ugyanezekkel az eszközökkel lenne egyáltalán esélye fellépni ellenük. Viszont ez a három az, ami a Guy Fawkes maszkos anarchista beütésű hülyegyerekeknek nincs. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnának kárt okozni, minimális utánajárással, a nullánál nem sokkal több informatikai tudással bárki tud kevésbé védett szervereket ideig-óráig megbénítani vagy éppenséggel megpróbálhat egymilliárd emailt küldeni egy adott postafiókra. Ami viszont már irritáló, hogy a  „hőstetteikkel” semmit mást nem érnek el, csak a médiacirkuszt fokozzák, azaz a terroristák malmára hajtják a vizet és ez a lényeg. Ugyan lehetett olvasni róla, hogy az Anon elvben hasznos információkat szolgáltatott rendvédelmi szerveknek terroristákról, kicsit jobban utánanézve vagy arról volt szó, hogy vak tyúk is talál szeget vagy arról, hogy amilyen információt szolgáltattak, arról már alighanem tudott a hírszerzés is, csak éppen nem mondták. Ami ugyan éppenséggel lehet legenda is, de simán kinézem belőlük, hogy annyira benéztek egyszer valamit, hogy elkezdtek támadni több platformon egy terrorizmussal foglalkozó kutatót, mert azt hitték, hogy terrorista.

Ami a tegnapi esetet illeti, senki sem értékeli kudarcként, hogy lyukra futott a hírszerzés, viszont rögtön hősök lettek volna, ha találnak valami hülyét, aki rosszkor van rossz helyen, mondjuk saját készítésű petárdákkal és igen, az jobban megmaradna az tömegek emlékezetében, hogy sikerült elcsípni valakit, akinél tényleg jóadag robbanószer volt, mint az, ha később közlik, hogy tényleg sikerült, csak éppenséggel semmilyen kockázatot nem jelentett az egész. Ha úgy tetszik, a tegnapi Müncheni terrortámadás sikeres volt azon a színtéren, amilyen színtéren a terroristák dolgoznak, azaz a tömegtájékoztatásban. Az ilyen pánikkeltés az USA-ban már nem menne, mert egyszerűen kikoptak azok a mechanizmusok, amiket a megfélemlített tömeg és megfélemlített politikusok gerjesztenek.

Még az Ars Technica-cikk megjelenése előtt értesültem róla, hogy megint volt valami dráma, nevezetesen a kémfőnöktől minősített adatokat szerzett meg egy-két unatkozó középiskolás. 

A sztorit és az ilyenekhez hasonló történetekre jellemző általános dinamikát összefoglalom vázlatosan, pontról pontra, mert megint az a benyomásom, hogy ezt a viccet már hallottam párszor. 

Először is, a támadó a legritkább esetben hacker /*a kifejezés US english értelmében*/, inkább valami unatkozó hülyegyerek, aki egy jól ismert személy postafiókjához olyan módon fér hozzá, hogy azt social engineeringnek sem nevezném, ugyanis teljesen publikusan fellelhető információk alapján általában kitalálja a jelszót, valamiféle feltörésről, azaz az autentikáció megkerüléséről vagy MITM-támadásról szó sincs.

A legismertebb eset, amikor Sarah Palin személyes Yahoo-fiókjához fértek hozzá, ami nem volt egy fene nagy bravúr, mivel a fiókhelyreállításhoz szükséges biztonsági kérdés a születési dátum vagy az iskola volt, amit egy elnökjelölt esetében nem olyan eszelősen nehéz kideríteni. 

Nem sokkal később George W. Bush AOL-os fiókjához szeretek hozzáférést ennél nem túl bravúrosabb módon, amit érdemes alaposan megfigyelni, hogy az AOL-os fiókból az égvilágos semmi kínos nem került ki. 

Nemrég pedig azon pörgött a net népe, hogy Clintonné nem csak, hogy nem értette, hogy miért nem jó ötlet magáncélra saját, valami barkácscég által összegányolt szervert használni, aminek a sértetlenségét alighanem az FBI és a Secret Service ügynőkei összeszorított farpofával figyeltek végig, utólag sem magyarázhatták el neki, hogy a magán és a szakmai levelezés egyszerűen nem választható el ilyen módon, politikus esetén pedig pláne nem. [ui. ahogy írtam róla korábban, az emberi tudat egyrészt nem mindig tudja megkülönböztetni a kényes és kevésbé kényes információkat, másrészt egy információ bizlmas jellege időben is változhat, hamradrészt egy kifinomultan dolgozó social engineer teljesen privát adatok kimozaikozásából is bőven eljuthat az őt vagy megbízóját ténylegesen érdeklő információkhoz] 

Másrészt jelen esetben a CIA-főnök használt egy AOL-os fiókot, ami az AOL minőségét és stabilitását ismerve már önmagában bizarr. Egy magyar önkormányzatnál nemhogy előfordulhat, hanem egyenesen minennapos lehet, hogy pusztán kényelemből küldözgetnek át egymástnak adminisztratív dolgozóktól kezdve a döntéshozókig olyan dokumentumokat, amiket nagyon nem kellene privát címekre, publikus szolgáltatókon keresztül. 

Itt elvben történhetett ez is. Viszont volt egy olyan feltételezésem, hogy egy kémfőnök ennyire hülye mégsem lehet, inkább arról van szó, hogy egy jól megtervezett honeypot az egész: figyelik, hogy kik, mikor, milyen módszerrel próbálnak hozzáférni az AOL-fiókhoz, azt pedig beszivárogtatni, hogy melyik a főkém email fiókja, ismétcsak nem egy nagy bravúr. 

Harmadrészt a feltételezésemet alaposan megerősítette, hogy ez történhetett, amikor a Wikileaksen megláttam a postafiókból kikukázott überszupertitkosnak vélt dokumentumokat: vagy olyanok, amik csak azt valószínűsítik, hogy a doksi tényleg a Brennan AOL-fiókjából származik, talán még annyit sem, megint más dokumentumok úgy lettek összeállítva, hogy azok belsős anyagnak tűnnek, de jónéhány, valóban érzékeny dokumentummal való korábbi találkozás után bárki azt tudja mondani, hogy itt szembetűnően gyakorlatilag semmi sincs, ami biztonságpolitikai szempontból kényes lenne vagy ha már nem is értékes, legalább ciki. Az összeset mondjuk nem nyálaztam át, ha valaki talál, ne fogja vissza magát, jelezze! 

Negyedrészt, tehát találtak is valamit meg nem is, ez volt a fene nagy hekkelés. Az általános séma pedig ahogy ez lenni szokott, a Ámerika tíz perc hírnévre éhes hőse gyorsan eldicsekszik a mestertervvel - ezért már önmagában járna az amatőrségi bizonyítvány - amit valamelyik szép nagy sajtóorgánum minimális ellenőrzés után le is közöl, nehogy már lemaradjon a sztoriról. Ez jelen esetben a New York Times és a CNN volt. Amikor a mainstream pörög a témán, a sokkal komolyabb, gyakran eléggé komoly szakértőkkel dolgozó lapok, mint az Arstechnica vagy a Wired, szintén nem engedheti meg magának, hogy egyáltalán ne írjon róla, még akkor is, ha alighanem tudják, hogy az egész sokkal inkább médiabumm, mint bármi más, de legkevésbé kormányzati adatszivárgás. 

Eztán szerte a világon mindenki leközli gyakorlatilag ugyanazt és persze nem jellemző, hogy az egész sztorit kicsit újragondolva írjon róla olyan, aki valamit konyít a témához, mondjuk látott már több olyan security breachet, aminek valóban komoly diplomáciai vagy reputációt befolyásoló hatása volt. Na, ez nem olyan. De azon sem lennék meglepődve, ha a CIA egy faék, akarom mondani, a Blackberrym hátlapjához hasonló egyszerűségű módszerrel hülyét csinált volna az egész világból, mi több, ez a legvalószínűbb. Ismét az jut eszembe, amikor egy időben egy-egy kormányzati csúcsszerv azzal került mindenhol címoldalra, hogy a webhelyüket - azaz még csak nem is intranetről volt szó például - rendszeresen feltörte valaki, aki úgyis eldicsekedett vele vagy legalábbis könnyűszerrel azonosítható volt. Főleg a 90-es években és a 2000-es évek első felében volt már-már konzervhír, hogy ismét meghakkolták a NASA-t, csak épp arra nem tértek ki, hogy a webes frontendet, ami egy egyszerű webszerver. A webszerverek alighanem szándékosan legyengített szerverek voltak, a támadó kiléte pedig egy kincs volt a hírszerzés és a nyomozó hatóságok számákra, mert rajta keresztül fel lehetett térképezni több, hasonló hacktivista csoportot. 

Végül megjegyzem, akár valódi adatszivárgás történt, akár roppant jól eljátszották az egészet, az egész médiabeli megjelenésére rátesz egy lapáttal az, hogy még sokkal pitibb esetekben, sokkal alacsonyabb pozícióban lévő alkalmazottak sem mondhatnak semmit. 

Hipotézisekben kimeríthetetlen vagyok: érdekes módon a veszett biztonságos levelezést kínáló cégek azt követően kapcsolják magasabb fokozatra a marketingkampányukat, miután egy-egy ilyen eset történik és frissen a tömeg tudatában él. Nem kizárt, hogy egy rég ismert lehetőséget kihasználva beszivárogtatták pár hülyéhez, hogy hogyan léphet be egy fejes email-fiókjába, amit persze meg is tett, a sajtó pörög rajta ideig-óráig, egy-egy hakkolhatatlan levelezést kínáló startup pedig mondhatja magáról, hogy na, náluk ilyen aztán nem történhet meg. 

Bármilyen informatikai eszközről is legyen szó, egyszerűen minden felület potenciális sebezhetőséget jelent, amin keresztül az eszköz információcserét folytat a külvilággal. És persze mindig lesz olyan, amire nem gondolunk. Ideértve az ember pszichikai nyomait is.

Az iOS eszközök Sirije és az androidos mobilok Google Now funkciója egy roppant vicces dolog, már csak azért is, mert ahogyan azt korábban is sejteni lehetett, nem csak az ember számára hallható hanggal és nem csak a mobil tulajdonosa tud utasításokat adni a mobilnak, hanem a funkción keresztül hakkolható a mobil targetált elektromágneses sugárzással is, 16-17 láb távolságból, esetlegesen anélkül, hogy a mobil tulajdonosa ebből bármit is észlelne, ahogy az olvasható a Wired nemrég megjelent cikkében is, ami arra is kitér, hogy francia kutatók egyébként bagóért beszerezhető eszközökből dobták össze a támadáshoz szükséges eszközt.

A mai kütyük egyébként többé-kevésbé árnyékoltak az elektromágnesességgel szemben, könnyen belátható, hogy a mikrofon eleve nem lehet annyira árnyékolt, mint a többi rész, annak meg nincs sok értelme, hogy folyamatosan figyeljen. Ebben a nem túl zajos videóban azt mutatják be, hogy az egyébként lezárt mobilt hogyan is oldották fel gyakorlatilag a "távoli parancsvégrehajtás" ezen kevésbé ismert módszerével. 

Korábban már olvashattunk példát, hogy egészen szokatlan átvivő közeg is alkalmas lehet egy támadás kivitelezésére, pár évvel korábban még teljesen őrült ötletnek tűnt, hogy a processzor által végzett titkosítási folyamatokat a szó szoros értelemben lehallgassák, aztán simán megcsinálták. A kriptoanalízis ezen formájáról egészen emberi nyelven írt wiki-szócikk erre. 

Nyilván túl nagy sansza nincs annak, hogy ilyen támadást alkalmazzanak is, hacsak nem nagyon nagy értékű információhoz próbálnak hozzáférni, másrészt a támadóknak fizikailag is közel kell kerülniük az eszközhöz.

Amit érdemes tanulságként levonni – már megint – hogy le lehet ugyan költöztetni mondjuk az összes gépet a pincébe, aztán a falat kibélelni ólommal, a mobilt meg Faraday-bagbe tenni, ha felmerül az esélye annak, hogy valaki azt próbálja meg támadási vektorként alkalmazni mondjuk valakinek a leghallgatására, értelmetlen. Mindig lesznek olyan módszerek, amikre a személy nem gondol, mi több, még a kutatók sem, tökéletes biztonság akkor lenne kialakítható, ha mindent elzárnánk a külvilágtól, ami információt hordoz. Ez egyrészt nem megvalósítható, másrészt nem is kell megvalósítani. Amikor azt írtam, hogy "mindent", úgy értem, hogy az informatikai eszközökön túl még a felhasználót is, aki tud valamilyen információt. Ugyanis egy személy gyakorlatilag a puszta létével pszichikai nyomok hatalmas forrása lehet, amire két egyszerű példát is írok.

Az egyik, hogy máig az egyik leghatékonyabb eszköze a puhatolásnak [kriminalisztikai értelemben: olyan adatszerzés, amikor a másik nem is tudja, hogy adatot szolgáltat] az, ha a social engineer, a fedett nyomozó vagy a hazugságvadász úgy beszélget a másikkal, hogy a beszélgetést egyébként a másik teljesen spontánnak érzi és egy rakás irreleváns kérdés közé, a beszélgetés közepére bök be egy fedett nyomozó egy arra irányuló kérdést, amire konkrétan kíváncsi, persze nem feltétlenül direkt kérdést kell elképzelni. Az eredmény: a másik még csak észre sem veszi, hogy valamit konkrétan elmondott vagy éppenséggel olyan információkat kotyogott ki, amiből már kimozaikozható az, amire mondjuk egy nyomozó kíváncsi, megerősít vagy gyengít egy előzetes hipotézist.

összetett, de nem úgy, ahogy elképzelitek

A másik példa, ami mutatja a pszichikai nyomok hatalmas információértékét, azok a nyomok, amik a nyelvhasználatban nyilvánulnak meg. Hiába próbál valaki úgy blogot írni például, hogy az technikai szempontból gyakorlatilag a legdurvább paranoiditásig menően anonimizált, a nyelvhasználata elárulhatja a szerzőt akkor is, ha nem is azokat a szavakat vagy szóösszetételeket használja, amik rá jellemzőek is máshol is fellelhetők a neten, mondjuk a személyes blogján vagy a magánlevelezésében. Ugyanis a mondatszerkesztési stílus és a mondatok közti logikai összefüggések strukturálása többek szerint olyan egyedi, mint az ujjlenyomat (az idiolektus egyfajta része), alighanem az adott szerző által írt témától is független. Azaz szöveganyag alapján azonosítani egy szerzőt a neten elvben csak számítási teljesítmény kérdése. Sok esetben ezerszer prózaibb a helyzet, egyszerűen a szóhasználat alapján felfedhető a szerző kiléte.

A titkosszolgálatok története pedig tele van olyan sztorival, amikor egy módszer nem került egy garasba sem, ámde annál ötletesebb volt és félelmetesen egyszerű, mint például az, hogy a KGB ügynökei hogyan azonosították a CIA ügynökeit, végülis ugyancsak pszichikai nyomok alapján.

a világ egyik legismertebb DJ-jének olyan képe, ami millió meg egy helyen fenn van a neten, a Google Képkereső pont ezt a képet mégsem találja. Miért? Na, annyi könnyítést adok a megfejtéshez, hogy a találatokból lehet következtetni rá, hogy milyen kétklikkes manipulációt végeztem a képen