bardóczi ákos @post.r

Sokszor egészen egyszerűen a lényegét értjük totálisan félre annak, ami elénk kerül - ezt lehet használni és kihasználni egyaránt. 

Tegnap egy számomra fontos arc lecserélte a profilképét a FB-n, én meg nem lájkoltam vagy kommenteltem, hanem magánba küldtem neki egy képet, csak épp mellékattintottam és olyan képet, amit nagyon, nagyon, de nagyon nem akartam - konkrétan egy gyorsba generált mém olyan felirattal, hogy le van szarva, azt kábé. Üzenetet nem lehet visszavonni ugye, aztán azt csináltam, hogy küldtem neki egy targoncányi képet a a Tumblr-ről összelopkodva külön-külön üzenetként. (aztán elmentem sétálni, mert ez a tévedés jelezte számomra, hogy igencsak le vagyok merülve agyilag) Az eredmény: valóban nem vette észre, amit első, félreküldött üzenetként küldtem neki. Azaz annak felismerése, hogy ha több üzenetet küldesz valakinek, az azt megelőzőek mintha nem is léteznének, annak ellenére, hogy lehetnek fontosak, de a címzett még nem olvasta, hasonló kicsit ahhoz, hogy az emberek beszopnak mindent pusztán a lead és a hozzá tartozó kép alapján. Ezzel kapcsolatban néhány klasszikus: 
- néhány éve Magyarországon is végigsöpört az a hoax egy tiltakozó FB-oldalban, ami szerint fizetős lesz a Facebook, de az oldal leírásában már benne vagy, hogy az egész csak egy vicc, amit persze már kutya sem olvasott el. 

Az eredmény: létrejött az év, ha nem az évtized legzseniálisabb tumblija, amit elnézve ismét elgondolkoztam rajta, hogy valóban jó-e az, ha mindenkihez elér az internet: http://hungaryvsfacebook.tumblr.com
- A NeedADebitCard Twitterén arra kérik a felhasználókat, hogy ne posztolják ki a bankkártyájukról készült fotót. Ja, de a figyelmeztetést már általában nem olvassák el. Mostanra már aki nagyon posztolni akarja a bankkártyájáról készült képet, nem azért takarja ki a bankkártyaszámot, mert úgy gondolja, hogy azt közzétenni nem a legbölcsebb, hanem azért, mert a többi képnél is ezt látja:  https://twitter.com/needadebitcard vö. sokig fullba nyomták a kretént teljes bankkártyával, talán még a Twitter is beavatkozott és eltávolított egy rakás twitet. 

- a harmadik példa, a net egy nagy klasszikusa, hol egy nyelvi versenyről készült videóban a gyerekeknek ritka szavakat kell helyesen lebetűzniük, itt konkrétan azt, hogy "negus". A 8 évvel ezelőtt feltöltött videó címében is szerepel hogy előtte kéretik a kommenteket elolvasni, na meg végignézni a teljes videót, ennek ellenére amíg lehetett kommentelni, annyi gyalázkodó komment érkezett, hogy a videó feltöltője inkább letiltott a kommentelést, ami IMHO eléggé hülyeség volt, ugyanis az emberi ostobaság bizonyítékait, ahogy sokminden más sem szabadna a netről eltüntetni: 

Még nem tudni, hogy milyen újdonságok várhatóak a megújuló freemail.hu-tól, viszont elvben elképzelhető lenne az is, hogy világszerte használt óriás levelezőrendszerek versenytársa legyen. Ehhez persze szükség lenne angol nyelvű változatra, ezen kívül olyan feature-ökre, amiket más, mezei levelezőrendszerben nem talál meg a felhasználó.

Összegyűjtöttem néhány ötletet, közben pedig négy szempontot tartottam előtérben, mégpedig az egyszerűséget, a felhasználói élményt, máshol nem látott, haladó funkciók elérhetővé tételét és azt, hogy mindezt viszonylag egyszerűen le is lehessen programozni. Ezen kívül feltételeztem, hogy a felhasználók legalább egy nagyobb közösségi szolgáltatásban már regisztráltak. Az ötletek egy része az agyamból pattantak ki vagy egy enterprise level levelezőrendszerben, esetleg közösségi szolgáltatásban találkoztam velük, míg néhányat más levelezőrendszerekből loptam át. A feature-öknek önkényesen még egy-egy fantázianevet is adtam néhol, persze minden extra funkció opcionális lenne.

A felhasználói élményt és kényelmet fokozó lehetőségeket soroltam előre, míg az inkább technikai vagy haladó felhasználók számára érdekeseket a végére.

A felhasználók időnként hiányolják azt, hogy egy levél nem vonható vissza, amit egyszer elküldtünk, az kézbesítődik is, ha tud, viszont egyre több levelezőrendszernél bekapcsolható olyan lehetőség, ami azt a benyomást kelti, hogy a levelet vissza lehet vonni. Ilyen esetben nem valódi visszavonásról van szó, hiszen az eleve lehetetlen, hanem arról, hogy a levél bekerül egy várakozási sorba, majd ha a felhasználó nem gondolja meg magát, akkor történik meg a levél tényleges kiküldése. A funkció beépíthető lenne olyan módon, hogy a felhasználó beállítja, hogy a levél percben mennyi ideig tanyázzon a Kimenő mappában, ha addig nem gondolja meg magát, a levelezőrendszer már küldi is.

Gondolom sokakkal előfordult már, hogy vasárnap hajnalban, sakálrészegen álltak neki SMS-t vagy email írni, amit azt alaposan megbántak. Korábban erre a problémára kínált megoldást a Google Labsból a Gmail-hez elérhető kiegészítő Mail Goggles néven. Lényeg, hogy a Freemail [Másnap] funkció bekapcsolásával előre beállított nehézségű, de alapvetően fejben elvégezhető matematikai feladatok közül kellene ötöt megoldani egy perc alatt, a megfogalmazott levelet pedig a rendszer csak akkor engedné elküldeni, ha ezt az akadályt sikerrel vitte a felhasználó. Beállítható lenne egy időintervallum, amikor ennek mindenképp működnie kell, azaz hétvégén estétől hajnalig. A funkció lényege, hogy ha a józanul seperc alatt megoldható feladatokat nem sikerül megoldani részegen, akkor az a felhasználók többsége számára egy nyomatékos figyelmeztetés önmaguk felé, hogy akkor nagyon nem lenne érdemes üzenetet küldeniük.

Ma már minden valamire való szolgáltatástól elvárható, hogy legalább a legnagyobb social media felületekkel összedrótozhatóak legyenek. Ennek megfelelően ha a felhasználó a Freemail [Szülinap] funkciónak megengedné, hogy hozzáférjen a facebookos/Google plusos ismerőseihez, így az ő születési dátumukhoz, és beállítana egy előre megadott sablont, a Freemail [Szülinap] az ismerős email-címére automatikusan születésnapi köszöntő üzenetet tudna küldeni – még akkor is, ha mi simán elfelejtenénk. Persze érdemes lenne elvégezni azt a finomhangolást, hogy az összes ismerős kaphasson automatizált köszöntőt vagy csak az ismerősök egy bizonyos köre.

Ismerve, hogy a felhasználók átlagosan mennyi időt töltenek más közösségi szolgáltatásokban, ha már az összekapcsolás megtörtént, hasonlóan ahhoz, ahogy beállítható a Skype-kliensünkben, hogy ott is megjelenjen az, ami a Facebook-falunkon, a Freemail [Social]-lel megoldható lenne, hogy az oldalsávban a facebookos, twitteres, linkedines falunk tartalma pörögjön vagy éppenséggel egy RSS-feed.

Gyakori jelenség, hogy egy levelet félrecímeznek, nem véletlenül van minden levelezőrendszerben automatikus kitöltés a címzett mezőhöz. Viszont ha a levelezőrendszer még látja is a különböző szolgáltatásokban lévő kontaktjainkat, az első címzés után felajánlaná, hogy egy arcot kapcsoljunk az automatikusan mentődő címhez. A további levélküldést pedig többféleképp tenné egyszerűbbé.

A félreküldést küszöbölné ki és a címzést tenné kényelmesebbé, ha egy gyorskeresővel ellátott oldalpanelben az apró avatarképpel és névvel látszó ismerős nevére kattintva a levelezőrendszer autofillezné a címzett mezőt, ha korábban a levelezőpartnernek küldtünk levelet – a lényeg a képen van! Itt megjegyzem, hogy nem a Gmail sajátossága, hogy betölti a feladó fotóját is, ha tudja, a Gravatar [Globally Recognized Avatars] szolgáltatásban szinte már mindenkinek a fotója fenn van – legfeljebb nem tud róla – ennek megfelelően pl. a Fastmail és a Yandex Mail is megjeleníti webes felületen a feladó képét, ha az elérhető az email címe alapján. Ha pedig ilyen módon az avatar betöltése nem lehetséges, a rendszer lepecázhatná a képet egy olyan közösségi szolgáltatásból, amivel már összekapcsolta a felhasználó, illetve ha valakinek a profilja kívülről is látható, még erre sem lenne szükség a kép megjelenítéséhez.

Egy Freemail [Időzítő] lehetőséget bekapcsolva megoldható lenne, hogy egy előre megírt levelet a Freemail adott időpontban küldjön ki, ez ha nappalra van beállítva, egy fontos címzett mobilja akkor sem vinnyogna, ha a levelet az éjszaka közepén írtuk meg neki, de fontos, hogy mielőtt megkapja, azaz például reggel, amikor már esetleg nem vagyunk gép előtt.

Szintén hasznos kényelmi szolgáltatás lenne, ha egy oldalpanelből egy levelezőpartner nevére kattintva egyszerre lenne megjeleníthető az összes tőle érkezett és neki küldött levél.

A fontos, megválaszolandó levelek csillagozása hasznos dolog, viszont ha közben érkezik egy rakás levél és a megcsillagozott nincs a felhasználó szeme előtt, nagyobb valószínűséggel fogja elfelejteni. Így beállítható lehetne, hogy a felső vagy az alsó sávban a rendszer jelezze, hogy mennyi fontos levél várakozik még és azok egy kattintással a figyelmeztetősávból elérhetőek lennének.

Több levelezőrendszerben már rég alapszolgáltatás, hogy ha a levél szövegében előfordul például az a szó, hogy „CV”, „életrajz”, „csatolt” vagy bármi, aminél valószínűbb, hogy valamit valóban csatolni terveztünk a levélhez, de mégsem tettük, a levelezőrendszer a küldés gombra kattintás után rákérdez, hogy nem felejtettünk-e el mellékletet csatolni a levélhez esetleg.

A Freemail [Metatag] a kimenő, bejövő levelek feladóinak nevéből, a tárgyban előforduló szavakból, benne előforduló linkekből és különböző tartalmi elemekből generálhatna egy halmazt, aztán pedig a metacímkéket oldalpanelen megnyitva gyakoriságuk sorrendjében mutatná azokat, valamint ugyanitt kereshetőek is lennének. Így például előkukázható lenne az összes olyan levél, ami esetleg teljesen különböző feladótól jött teljesen különböző okból, de szerepel benne például a „pályázat” kifejezés.

Ha már metáknál tartunk, a Freemail [Sherlock] az előző elven működne lényegében, de nem a gyakori, releváns, hanem épphogy a legritkább kifejezéseket, szokatlan szófordulatokat gyűjtené össze. Így például be lehetne saccolni, hogy nem azonos-e esetleg a feladója két, különböző címről és névvel küldött levélnek, még akkor is, ha a levelek több éves időbeli különbséggel érkeznek.

Ha már úgyis bölcsészkedésnél tartunk, a leveleket opcionálisan fel lehetne dobni a Freemail [Coelho] bekapcsolásával, ami az aláírás elé vagy után tenne valamilyen rémes közhelyet Freemail [Coelho] aláírással. Ugyanezen az elven lehetne egy beépített mémgenerátor is, ahol a felhasználó kiválaszthatná egy jól ismert mém képét, amire a Freemail [Coelho] automatikusan rátenne egy feliratot a levél tárgya alapján, amit persze a felhasználó szerkeszthetne, majd pillanatok alatt hasonlóan az aláíráshoz illeszthetne.

Egy levelet PDF-be exportálni nem egy nagy bravúr, viszont teljesen más a helyzet, ha ez a lehetőség egyetlen klikkel elérhető. A Freemail [PDF] bekapcsolása után egyetlen kattintással a levelezőrendszer elkészíthetné a levél PDF másolatát és már kérdezné is, hogy hova mentse le. Ennek lenne egy másodlagos funkciója is: nagyon sok helyen a HTML formátumú levelekben lévő képek nem töltődnek be automatikusan adatvédelmi okból, hiszen ilyenkor a levél feladója láthatja, hogy a címzett a levelet elolvasta és azt is, hogy honnan, milyen operációs rendszerrel, milyen böngészővel, hiszen a kép végülis egy külső webszerverről töltődik be, ami ugye naplózza a letöltéseket, így a képek letöltését is. Ebben az esetben viszont a Freemail egyik IP-címét tudná csak naplózni, hiszen az tölti le önmagának és nyomtatja ki PDF-ben a levelet képekkel együtt.

Az automatikus mentés elemi minden olyan felületen, ahol szöveget írunk. Viszont előfordulhat, hogy egy átfogalmazott szöveg sokkal rosszabb, mint az eredeti és egy 10 perccel korábbi változatát szeretnénk előszedni. Ha a levelet a rendszer percenként mentené, akkor egy 25 percen keresztül fogalmazott levél esetén, percenkénti mentéssel persze 25 példány lenne a piszkozatok közt, ami persze eltűnik, amint a levelet elküldtük, addig viszont egy tetszőleges, korábbi változat előkukázható, ami sokkal egyszerűbb, mint a visszavonás gombbal játszani, hiszen lehet, hogy olyan szövegrészt is eltüntetünk vele, amit viszont szeretnénk meghagyni. A Freemail [Croquis] megoldaná.

Előfordulhat, hogy nem vagyunk otthon, egy publikus gépet használunk, valamilyen kisebb vagy éppen óriási fájlt le szeretnénk tölteni magunknak későbbre, viszont nincs nálunk pendrive sem, sem más egyéb, ráadásul még a netkapcsolat is siralmasan lassú, esetleg a tartalmat helyben le sem lehetne tölteni. Ekkor a Freemail [Crawl] használatával a Freemail a megjelölt URL-ről letöltené saját magának a tartalmat, amit ésszerű ideig tárolna, otthon le lehetne tölteni, majd küldene a levelező egy figyelmeztetést, hogy a félretett fájl meddig tölthető le, hasonlóan az ún. óriáslevelekhez, ahol a csatolt fájl szintén nem magában az emailben van, hanem fel van töltve a levelezőszolgáltatás tárhelyére.

Ha már tárhely, igaz, hogy ez nagyban függ attól, hogy az adatok tárolása hogyan van megoldva, szolgáltatói részről lehet, hogy praktikusabb lenne, ha a felhasználók nem kapásból 10 GB-t kapnának, hanem a regisztrációkor mondjuk 500 MB-t, ami aztán a felhasználói használati szokásaihoz alkalmazkodva – például a levelezőben töltött idő, a regisztráció óta eltelt idő és a forgalom függvényében - növekedne, ahogy ez működött régen a Yahoo levelezőjénél is.  

Hasonlóan egyrészt a felhasználót és a szolgáltató erőforrásait is védené, ha beállítható lenne, hogy a különböző mappák mennyi ideig tárolják a leveleket, a megadott idő lejárta után pedig törlődjenek, kerüljenek a kukába vagy kerüljenek át tömörített archívba, amit a belső keresőnek már nem kellene indexelnie.

Az előző megoldás mellett vagy helyett bevezethető lenne az a funkciói is, ami disaster prooffá teszi a levelezést, hasonlóan a nagyvállalati megoldásokhoz, csak éppenséggel fapados kivitelben: ha például a alicebobandeve@freemail.hu cím regisztrációjakor létrejönne egy alicebobandeve-bak@freemail.hu fiók is, aztán abba minden kimenő és bejövő levelünkből érkezne egy-egy példány, a néhány napnál régebbi leveleket pedig a rendszer alaposan betömörítené. Ekkor, ha valaki véletlenül törli az összes levelét mondjuk egy elszart  POP3-letöltéssel, az egész előkukázható lenne a másik fiókba való belépés után és nem kellene a szolgáltatónál könyörögni a mentésért, ezen kívül ha valaki más felhasználó fiókjába belépve a nevében küldene levelet, annak egy ilyen backup fiókban ugyancsak nyoma maradna, hiába törölné a támadó a levelet a kimenő levelek közül.

Tudjuk, hogy nagyon gyakori, hogy valaki egész egyszerűen úgy hagyja a gépét használat után mondjuk nyilvános helyen vagy iskolában, így utána bárki odaülhet, aztán úgy trollkodhat a másik fiókjában, ahogy csak akar. Ezt a kockázatot többféleképp lehetne csökkenteni. Ha mondjuk a felhasználó be akarna keményíteni, akkor beállíthatná, hogy egy-egy levél megnyitásához, új levél küldéséhez vagy a beállítások átállításához ismét be kelljen írni a jelszót valahány perc inaktivitás után. Inaktivitás alatt itt azt értem, amikor a felhasználó nem navigál el másik felületre mondjuk 1 percig.

A belépéskor opcionálisan lehetne kétlépcsős azonosítás, amiről itt a blogon már többször írtam, illetve a Yandex megoldásához hasonlóan mondjuk Freemail [Kulcs] mobilapp, ami az alkalmazás előre beállított PIN-kódjának megadása után kiköp egy olyan karaktersorozatot a felhasználó okosmobilján, ami érvényes belépési jelszó 1 percig. A hagyományos jelszólopással kapcsolatos kockázatot egy csapásra kiküszöbölné.  Az más kérdés, hogy ha valakinek a fiókjába nagyon be akarna lépni valaki, akkor ellopná az okosmobilját, miután leleste a Freemail [Kulcs] mobilalkalmazás PIN-jét...

Hasonlóan, a felhasználó a Freemail [Kulcs] vagy adott számra küldött SMS segítségével azonnal le tudná zárni a felhasználó a fiókját /*kényszerített átmeneti jelszó + minden aktív session lezárása*/, amint tudomást szerzett róla, hogy valaki belépett a fiókjába, majd az otthoni gépén fel tudná oldani a blokkolást.

A levelezőrendszerek körében szintén eléggé eredeti lenne, ha kiiktatható lenne a jelszóemlékeztető kérdés lehetősége [igaz, ezt most sem kötelező megadni], ami ugye nagyobb kockázatot jelent, mint amennyire a biztonságot fokozza, le lehetne tiltani, hogy másodlagos email-címre jelszóhelyreállítot küldjön a rendszer. Viszont meg lehetne adni 3-5 ismerős email címét, akik kapnának egy-egy rövid karakterláncot, majd ezeket külön-külön megkapná a fiók tulajdonosa, összeillesztené és csak úgy tudna új jelszót beállítani, ha már kicsukta magát. Na, ezt az ötletet a Facebooktól csentem.

A kényelmet nagyban fokozó szolgáltatás lenne, ha a Freemail [IMAP]-pal meg lehetne adni más postafiókunk IMAP4-elérését. Az ilyen módon bedrótozott külső postafiók egy új mappaként jelenne meg a Freemailben, de nem töltené le az összes levelet a másik helyről fölöslegesen, hanem hasonlóan a jól nevelt levelezőprogramokhoz csak a levelek fejlécét. Aztán az töltődne át ténylegesen, amit a felhasználó meg is nyit. Ezen kívül a Freemail-ből a külső fiókba lehetne átmásolni leveleket az IMAP-os mappába másoláson keresztül. A Freemail ilyen módon levelezőkliensként is működne, viszont nem zabálná a tárhelyet.

A Freemail [fancy] bekapcsolásával a Freemail magától generálna egy ékes-grafikus aláírást, ami a social webes elérhetőségeinket is tartalmazza, ha engedélyeztük azt. Hasonló elven, amikor levelet kapunk valakitől, a rendszer előkukázná az illető LinkedIN-profilját név vagy email-cím alapján és mutatná is az oldallécben, ahogy erre a Microsoft Exchnage-ben és a Google Appsben egyaránt van lehetőség egy kiegészítővel.

Persze, persze, az emailjeink aláírása lazán átszerkeszthető a beállításoknál, viszont ha bekapcsolható lenne a Freemail [szignó]-n keresztül több aláírás, a levél megírása után, alul, legördülő menüből választhatnánk ki, hogy az adott levél aljára melyik kerüljön, esetleg ne is legyen aláírás.

Az Out of Office jó ötletnek tűnt, amikor kitalálták, viszont ha valaki elmegy nyaralni, aztán minden, levelezőlistán keresztül neki is kézbesítődő levélre automatikusan küld Out of Office választ, az már zavaró lehet. Ha pedig spammernek, akkor kínos, mert a spammer biztos lesz benne, hogy élő postafiókot talált be. Kifinomultabban a Freemail [OOO]-val be lehetne állítani, hogy csak bizonyos, például címjegyzékben lévő, nem levlistás címzettek felé küldjön automatikus választ a távollétről.

A Thunderbird Display Mail User Agent addonjához hasonlóan a Freemail [Spy] egy kis ikonnal jelezné, hogy a feladó milyen levelezőrendszerből küldte a levelet, aminek még nem lenne önmagában túl sok értelme, ugyan innen gyanítható lenne, ha a feladó címét meghamisították, ha például egy Yahoo-s logo virít egy bme.hu-s cím mellett. Ha ez kiegészülne olyan funkcióval, ami azt is mutatja, hogy a levelet földrajzilag honnan küldték, na, az aztán igazán főnök lenne. A https://www.iplocation.net/ -ról elérhető adatbázisok valamelyikét lehetne alapul venni, aztán pedig adatforrásként a levelezőrendszernek csak ki kellene olvasnia a hosszú fejléc sorai közül a küldői IP-címet tartalmazó X-Originating-IP értéket vagy ha ilyen nincs, akkor a megfelelő Received: sort, ahol, ha máshogy nem, a hostname reverse alapján adódó IP-címhez tartozó országot alapul vennie – persze a helymeghatározás hibás lesz, ha az így következtetett ország időzónája és az az időzóna, amit ugyanúgy tartalmaz a hosszú fejléc, nem egyezik. Az esetek többségében viszont mutatná, hogy melyik városból jött a posta. Az esetek döntő többségében működne. Nos, mivel a szolgáltatás olyan adatokkal dolgozik, amit eleve megkapott a hosszú fejlécben, ezért annyira azért nem lenne emberiség ellenes dolog kiírni a valószínűsített várost vagy országot.

a freemail - igencsak rég

Réges régen, talán igaz sem volt, a két nagy levelezőóriásnál be lehetett állítani, hogy a postafiókunkat a saját domain-nevünkkel használhassuk, aztán először a Google jelentette be, hogy a Google Apps free változatát nem támogatják tovább nem sokkal később pedig a Microsoft tett ugyanígy.

Mondjuk freemium változatban a saját domain beállítható például a mail.ru-n – feltéve, hogy valaki eléggé jól tud oroszul – vagy az Oroszországból érzékeny dolgokat kitelepített Yandexen, ha pedig valaki echte ámerikai megoldáshoz ragaszkodik, a Zoho Mail 10 felhasználóig ingyenes saját domain névvel. Nos, elvben a Freemail eléggé nagyot dobbanthatna, ha lehetne saját domaint beállítani a levelezéshez, de például olyan módon, hogy a full ingyenes változatban ott virít a Freemailt promózó sor a saját domaines címekről küldött levelek végén, míg néhány garas befizetése után már nem.

Egy közösségibb dolog lenne az opcionális Reblog oldaldoboz, ahova a felhasználó néhány klikkel tudná hajigálni a hírlevelekben érkező, érdekes híreket vagy linkeket egy-egy mikroblogposztba.

Mind küldtünk már levelet olyannak, akiről tudtuk, hogy a postafiókjába csak az nem lát be, aki nem is akar, de a dolog elkerülhetetlen volt. Erre frappáns megoldás lenne az önmegsemmisítő levél, ami végülis egy Freemail-tárhelyen tárolt levél lenne, a címzett pedig csak egy linket kapna, amire kattintva a levelet el tudja érni. Be lehetne állítani, hogy a levél az elküldéstől számítva, valamint a megnyitástól számítva mennyi ideig lehet olvasható, így talán még a legkreténebb, nulla biztonságtudatossággal és a teljes céges adatvagyonnal rendelkező CEO-t is sikerülne megvédeni önmagától :)

A biztonságot ugyan nem, de geek-faktort fokozná egy Freemail [Wordcloud], amelyik az adott szövegben lévő szavak gyakorisága alapján az aljára legenerálná a levélre jellemző szófelhőt, aztán jót röhögni rajta. Ha még nem játszottál ilyennel, erre tessék szórakozni erre vagy éppen erre.

Volt már róla szó, hogy a teljes iparág mennyire rápörgött az emailek titkosítására, aztán megjelent egy rakás levelezőszolgáltató, amelyik webes felületen keresztül nyújtott PGP-szolgáltatást, magyarul újra feltalálták a kereket. Hogy mást ne mondjak, a szanaszét hype-olt Protonmail 14 évvel (!!) később újra feltalálta a Hushmailt.

Viszont aki levelezéshez használt Horde rendszert, tudja, hogy ott is van lehetőség PGP-kulcspárt importálni, aztán úgy titkosított leveleket küldözgetni, az más kérdés, hogy ha a privát kulcs nem csak a végponton van meg, az pont a PGP koncepcionális lényegének lábbal tiprása.

Ugyanakkor ha minden, így a levelezés is a weben van, igény van rá, abban pedig bízzunk, hogy a kulcsot a szerver tényleg eléggé ellophatatlan módon tárolja. A Freemailbe simán be lehetne építeni olyan funkciót, ami lehetővé teszi a PGP-kompatibilis titkosítás és digitális aláírást – legalább megismerik többen, hogy mi a jóég az a PGP – és lenne rá lehetőség, hogy a felhasználó a privát kulcsát törölje a Freemail szerveréről és a saját gépén tartsa, amit együtt tudna használni bármilyen levelezőklienssel. Illetve ha weben használná a PGP-t, a Freemail levele letöltődne kliensoldalra, a felhasználó titkosítaná vagy aláírná a böngészőben a privát kulcs betöltése mellett, majd a kliensoldal visszaküldené szerveroldalra és úgy küldené a levelet.

Lehet, hogy amit leírtam, azok közül többminden olyan dolognak tűnik, ami túl kevés felhasználót érdekelne ahhoz, hogy érdemes legyen leprogramozni, viszont ami biztos, hogy felfigyelnének a sokat látott Freemailre, másrészt nemzetközi színtéren a felhasználók „kis része” nem is jelentene annyira kevés felhasználót. Ekkor persze alaposan megváltozna az üzleti modell, a rendszert angol nyelven használó felhasználók miatt, akkorát menne’ a dolog, amekkorát magyar levelezőrendszer még nem.

Képek: Gravatar, Iminet, ic.co.uk

Microsoft OneDrive, Google Drive, MEGA, Yandex Disk, Apple iCloud vagy Dropbox? Nem, nem fogok írni sokak után egy ezer plusz egyedik cikket arról, hogy ezeket összehasonlítgassam, inkább írok arról, hogy milyen szempontok alapján érdemes fájlhoszting szolgáltatót választani személyes célra.

Sokakkal előfordult már, hogy otthon felejtettek egy fontos pendrive-ot, esetleg ellopták a gépét vagy más módon, de fontos adatokat vesztett el, amikről ugye a felhasználó sosem készít mentést, amíg először meg nem történik a baj. A cloud fájlhoszting szolgáltatók ugyan ezt a problémát gyakorlatilag egy az egyben ki tuják küszöbölni, használják is egyre többen, viszont nagyon nem mindegy, hogy melyiket, több szempontból sem.

Nagyon gyors felzárkóztatóként írom, hogy ezekhez a szolgáltatásoknak része egy gépre telepíthető kliensprogram, amivel ki lehet jelölni azokat a mappákat a gépen, amiket szeretnénk a saját gépünk mellett a felhőben is tárolni. Azaz ha egy ezen belüli fájlt módosítunk, a módosítás  szinte azonnal megtörténik a felhőben tárolt példányon is, hasonlóan minden  más fájlművelethez, azaz az egész olyan, mintha egy hálózati meghajtó lenne. Itt most a személyes használatra szánt szolgáltatásokkal fogok foglalkozni, főleg információbiztonsági és stabilitási szempontból, de emészthetően.

Ahhoz képest, hogy mennyi fájlhoszting szolgáltató van meglepően kevés az olyan, aminek a freemium változata szerintem megfelel az átlagos felhasználói igényeknek és azoknak a biztonsági követelményeknek, amiket ha mindenki követne, egy boldogabb világban élnénk.

Korábban már írtam róla, hogy a PRISM-para után számos semmiből előtűnő netes cég, legyen szó levelezésről, fájlhosztingról vagy csevegőprogramról, úgy fogta ki a szelet a vitorlából, hogy a felhasználók tájékozatlanságára építve olyan ostobaságokkal bizonygatta azt, hogy ők aztán tényleg a legbiztonságosabbak, mint például hogy a szervereik valamilyen egzotikus országban vannak, ahova nem ér el sem az EU sem az USA mocskos mancsa /*#LOL!*/, illetve egymást akarták túllicitálni azzal kapcsolatban, hogy a szervereiken milyen erősségű titkosítás mellett tárolják a felhasználóik adatait.

Nos, több tárhelyszolgáltató valóban megvalósította, hogy a felhasználó amikor adatot feltölt, azt kliensoldalon a kliensprogram vagy a böngésző titkosítja, eleve titkosítva tolja fel a szerverre, a szerver azt tárolja, amikor pedig a felhasználó letölt a tárhelyéről, letöltődik a szerverről az igencsak erősen titkosított adatmassza, amit a felhasználó a saját kulcsával, amit jelszó véd, szépen kibont. Eléggé gyorsan belátható, hogy ugyan ilyen esetben nyilván a szolgáltató sem látja, hogy milyen adatot is tárolnak nála ténylegesen, viszont egyrészt nagyban korlátozza a lehetséges kényelmi szolgáltatásokat, másrészt eszközfüggő ugyan, de a fájlok szinkronban tartását lassabban végzi. Harmadrészt pedig olyan kockázat ellen véd, aminek a bekövetkezési esélye meglehetősen kicsi, nevezetesen, hogy valaki közvetlenül a szerverhez férjen hozzá valamilyen módon, aztán arról emeljen le adatokat, amihez ugye eleve tudnia kellene, hogy egy sok(tíz)ezer gépből álló privát cloudban melyik gép is az, amelyiken az ellopni, hatóságok esetében pedig lefoglalni kívánt adat van. Nos, igen, a jó öreg MEGA-ra gondolok, amivel végfelhasználói szempontból a legnagyobb para látszólag paradox módon éppen az, hogy nincs lehetőség jelszóhelyreállításra vagy a fiók teljes törlésére, ha a felhasználó nem tud belépni. Az viszont igenis életszerű, hogy valaki az áldozat  MEGA-jelszavát egy keyloggerrel ellopja, belépés után megváltoztatja, a fiók tulajdonosa pedig nem tehet semmit.

A MEGA-t azért emeltem ki, mert a legbiztonságosabb szolgáltatónak tartják, elméletben az is, gyakorlatban viszont épphogy ezért nem.

Ha belegondolunk a jelszólopás rizikója miatt, a felhasználói név és jelszó páros egy-egy belépéshez mindenhol édeskevés, pláne abban az esetben, ha az összes dokumentumunk fenn tanyázik a fellegekben, ugyanakkor a többlépcsős hitelesítést aminek a legegyszerűbb megvalósítása, hogy a felhasználói néven és jelszón kívül egy SMS-ben érkező vagy mobilapp által generált, fél percig érvényes tokent is meg kell adni belépéskor, ha olyan eszközről lép be, amiről korábban nem lépett még be. Azaz az azonosítás kétlépcsős, 2-FA. Viszont egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány normális fájlhoszting szolgáltató van, amelyik ezt lehetővé is tenné, legalábbis a freemium változataiban.

Nem teljesen mindegy, hogy szerveroldalon az adat mennyire titkosított abban az esetben, ha egy közönséges jelszólopással is elérhető mind a kliensoldalon keresztül? Na ugye! A saját fájljainkhoz tipikusan csak a saját eszközeinkkel szeretnénk hozzáférni, ugyanakkor a jól kialakított 2-FA lehetővé teszi, hogy ha idegen gépen kell belépnünk egy fájl eléréséhez, a munkamenet egyszeri legyen, azaz más gépén ne jegyezze meg a böngésző, mint saját eszközt. Tehát a 2-FA elemi feature kell, hogy legyen!

A MEGA-t még akkor kezdtem el használni, amikor nekem alkalmasabb még nem volt, nemrég az átköltözésnél pedig volt szerencsém kipróbálgatni a komolyan vehető alternatívákat, amikkel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy több téren éppen arra alkalmatlanok, amire kitalálták őket.

Szép dolog, ha nagy az ingyenesen használható tárhely, ez viszont teljesen mellékes, ha nem talicskával hordjuk fel a HD pornót, hogy ne a gépen foglalja a helyet, hanem valóban dokumentumokat, forráskódokat és fotókat tárolnánk rajta, ami pedig nyilván sok apró fájlt jelent, amit a szolgáltató esetleg egyszerűen nem tud kezelni. Márpedig tényleges felhasználói adatból átlagosan 10-20 GB-nál több aligha van, aminek folyamatosan frissnek is kell maradnia.  

Google szolgáltatást a Youtubeon kívül elvből nem használok ugye, viszont eleve titkosított fájlokat próbáltam feltolni a Google Drive-ba, aminek a kliensprogramja az első volt, amelyik egyszerűen megadta magát, mivel nem tudta kezelni a túl sok fájlt a feltöltésnél. Kiírta ugyan, hogy behalt, azt már nem, hogy milyen fájloktól dobta el az agyát. Viszont abban az esetben, ha valakit nem zavar, hogy a Google-felhőben tárolt adatok olyan infrastruktúrán működnek, aminek a kialakításánál a költséghatékonyság volt az egyik fő szempont, a Google semmiféle felelősséget nem vállal egy-egy adatvesztés miatt, hajrá! Ugyanakkor a Google Drive jól teljesít nagy méretű fájlok feltöltésénél, de itt különösen igaz, hogy a felhőbe eleve titkosítva kellene feltolni az adatot. A Google mezei és üzleti felhasználásra szánt Google Apps változata közt semmiféle lényegi különbség nincs.

A Google Drive szerveroldalon ugye nem titkosít. Hogy miért eleve titkosítva? Egy fél pillanatig se felejtsük el, hogy az adatok védelme elméletileg a Google európai leányvállalatának policyjától függ, gyakorlatilag meg ugye annak az államnak a jogbiztonságától, ahol az adott konkrét felhasználó adatait ideiglenesen vagy tartósan tároló szerverek vannak. A Google pedig stílusosan a felhasználó földrajzi helyéhez legközelebbi adatközpontba fogja az adatot lapátolni, nos, Magyarország meg nem egy olyan ország, ahol különösebb visszhangja lenne egy adatlopásnak.

Az Európában kevésbé ismert Yandex Disk kliensprogramja már lényegesen jobban teljesített sok apró fájl esetén, de alapvetően szintén megadta magát idővel, de nem ez volt benne a legirritálóbb, hanem az, hogy az én esetemben pont akkor nem működött a kliensprogram, amikor a 2-FA-t bekapcsoltam, innentől kezdve pedig felejtős a dolog, ugyan alighanem a hibát előbb-utóbb javítják. Webes felületen 2-FA mellett viszont problémamentesen működik, tökéletesen alkalmas olyan adatok tárolására, amiknek az elérésére, módosítására csak ritkábban van szükség.

A Microsoft OneDrive kliensprogramja szintén a sok apró fájlba döglött bele először, viszont ha ezeket a húzós tartalmú mappákat külön-külön töltöttem fel, problémamentesen működött. A OneDrive-val kapcsolatban többször emlegetett adatvédelmi aggály, hogy folyamatosan pásztázza a felhasználók által feltöltött tartalmakat, alapvetően illegális tartalmak után kutatva, például a nagy mennyiségű, szerzői jogvédelem alá eső, megosztott könyvek, na meg a visszaélésre esetlegesen alkalmas fotók miatt harap. Szép és jó, hol itt a probléma?
Természetesen mindezt egy mintázatfelismerő algoritmus végzi, az viszont ismétcsak nem világos, hogy ha az algó talál ilyet, akár falspozitívan gyilokpornóként azonosítva egy farsangi képet, azonnal szögre akasztja a felhasználót vagy éppenséggel bekerül egy nagy kalapba, ahol már emberi ellenőrzésen is átmegy a dokumentum. Természetesen az is előfordulhat, hogy egy leendő, még nem szabadalmaztatott gyógyszerhatóanyaggal kapcsolatos részletes dokumentumot tekint a nagyokos algoritmus valami drogos cuccnak, ami enyhén szóval nem szerencsés, ha egy teljesen kívülálló alkalmazott elé kerül ellenőrzésre. Ugyan lehet még olvasni az Onedrive-on szinkronizálható fájlok számát érintő 20000-es limitről, ezt nem tapasztaltam.

Fontos tudni, hogy ilyen tartalmi ellenőrzést végez az összes nagyobb cloud szolgáltató, amelyiknek van rálátása a felhasználói adatokra, egyetlen megoldásként ismétcsak az javasolható, hogy a különösen rázós doksikat eleve titkosítva töltsük fel.

Szintén lényeges, hogy ne bízzunk ezer százalékig a felhőben, legyen air gapped másolata is mindennek olyan pendriveon, amit csak akkor húzunk elő, amikor nagyon kell. Ugyanis hiába, hogy a fájlhoszting szolgáltatókat arra találták ki, hogy kényelmesebbé és egyszerűbbé tegyék a fájlok kezelését különböző eszközök közt, simán előfordulhat, hogy pont ez okoz adatvesztést.

Ugyan nem mentem bele részletekbe, de ha egy fájlt módosítunk a saját gépünkön mondjuk Windowsban és természetesen nem sokkal később az OSX-et futtató almás laptopunkkal szeretnénk elérni, a szinkronizáló kliensprogramnak nyilván meg kell oldania, hogy a fájl újabb verzióját érjük el. Hogy ezt melyik kliensapp hogyan csinálja, annak nem mentem utána nagyon, a MEGA például a fájlok korábbi verzióiról készít egy-egy példányt, ami alapértelmezés szerint a felhasználó elől el van rejtve, de előhúzható szükség esetén. Annak felismerése, hogy melyik fájl a legújabb és melyiket kell figyelembe vennie a szoftvernek, valószínűleg úgy történik, hogy a szoftver megvizsgálja egyrészt az utolsó módosítás pontos idejét időbélyeg  szerint vagy éppen nyilvántartja a fájlok kiszámított hash értékét ami azonnal megváltozik, ha a fájlban módosítás történik. Az időbélyeget vagy a hash-ellenőrzőösszeget pedig ügyesen tárolja és kezeli olyan sebességgel, hogy ebből a felhasználó semmit se vegyen észre.

Aki szinkronizált már életében bármit bármivel találkozhatott azzal a jelenséggel, amikor éppen ez a kényelmi funkció okoz adatvesztést. Például a hülye box.com cloud esetén, amiről még nem írtam, ha a szinkronizálás rosszul van beállítva – jobb családokban a felhasználónak eleve szinte semmit sem kell állítgatnia – olyan módon, hogy egy helyben tárolt üres mappát szinkronizáljon egy olyannal, ami a felhőben már megvan vagy éppen fordítva, a box.com képes és az üres mappához igazodik úgymond, azaz törli a teljes tartalmát, ráadásul úgy, hogy azt esetleg vissza sem lehet állítani.

A cloud tároló vállalati környezetben gyakorlatilag megkerülhetetlen, személyes használat esetén pedig könnyebbé teszi az életet, viszont érdemes figyelembe venni, hogy mi az, amire alkalmatlan valamilyen szempontból – például a darkwebről bizonyítékként lementett tartalmak tárolására nem a legalkalmasabb.

Egy nem is olyan régi hír szerint pedig a legkomolyabb versenyzők esetén sem szavatolható 100%-ig, hogy valaki valamilyen újfajta technikával ne lásson át a felhőkön: Man-in-the-Cloud

Az Al-Kaida ismét hadüzenetet küldött a fél világnak. Ilyen mondjuk előfordul máskor is, a mostanival kapcsolatban azért meg kellett várnom, amíg a hír leülepedik bennem. 

Ha esetleg valakinek kimaradt volna, a néhai bin Laden fia, Hamza bin Laden, akiről amúgy alig tudható valami pontosan a Wikileaks és a Wikipedia lapjain fellelhető információn túl. 

Ami több mint para, hogy a napokban hangüzenetben gyakorlatilag az összes USA-szimpatizáns ország megtámadására szólította fel az Al-Kaidát, európai nagyvárosokat kiemelve. Most ugorjunk is át azon a morbid részleten, hogy miért van az, hogy a harcokat, de akár a kivégzéseket egyaránt tudják venni full-HD-ben, gondolom én, GoPro-val, ami aztán gyakorlatilag azonnal a neten landol, míg a hangüzeneteik ugyanúgy recsegnek és kiadós késéssel kerülnek nyilvánosságra, mintha a 70-es években lennénk. 

Mivel nem értek hozzá, nem tudom megítélni, hogy a mostani ténylegesen mennyire jelent fenyegetést Európára nézve, felvet viszont egy fogós kérdést. 

Egész életszerű az az elmélet, hogy az öreg bin Ladent azért találták meg annyira nehezen, mert a CIA-nek egyszerűen nem volt elegendő, arabul eléggé jól beszélő, beépülni képes ügynöke, aztán végülis a terroristavezért az étkezési szokásai buktatták le - egyrészt köszönet big data, másrészt még egy ok, ami miatt nem tudok mit kezdeni azokkal, az USA tömeges megfigyelési gyakorlatát kifogásoló idiótákkal arcokkal, Snowden meg a szerethető hazaáruló ugye. Bin Laden lekapcsolásának a lényege az volt, hogy sem az egyén, sem egy terroristacsoport étkezési szokásai nem változnak jelentősen időben, ezt tudva pedig "csak" ki kellett szúrni, hogy honnan rendelnek mindig hasonló arányban ételalapanyagokat és kik, ahonnan már csak egy apró ugrás volt megtalálni a terroristacsoport séfjeit, na meg magukat a terroristákat. Ezzel arra utalok, hogy nem volt egy rutinművelet lekapcsolni az Al-Kaida akkori fejét, mivel a terroristák gyorsan tanulnak, a jövőben meg pláne nem lesz az. 

Amire viszont valahogy nem görcsöltek volna különösebben rá különösebben a hírszerző szervezetek, hogy a terroristacsemetéket illetően mi is legyen a protokoll. Az tudott, hogy Hamza bin Laden már tizenéves korában is vett részt terroristaakciókban, abban pedig ezer százalékig biztosak lehetünk, hogy ha őt is ki akarták volna lőni, az összes emberjogi szervezet azonnal habzó szájjal csinálta volna a parádét, hogy nem lőhető ki egy kiskorú, lényegében kisgyerek csak azért, mert a fater terrorista. Ahhoz pedig nem kellett sokat várni, hogy világossá váljon: a felcseperedő terroristafióka bőven okozhat még kellemetlen perceket a világnak. 

Szóval szabad lett volna-e a mini Ladent szintén előhúzni, amikor még lehetett, de kisfiú volt? Ez az a komplex kérdés, amire ugyan az etika és a fiolózófia minden bizonnyal tud sederíteni egy frappánst választ, de alighanem nem olyat, amit a biztonságpolitika azonnal be tud építeni a saját gyakorlatába és annak megfelelően eljárni. 

Vagy az etika ad túl ködös válaszokat kicsit is összetett kérdésekre vagy inkább arról van szó, hogy valahol megtorpan a kommunikáció, ahol olyan távoli területek szakértőinek kellene konszenzusra jutniuk egy-egy kérdéssel kapcsolatban, mint a fiolozófusok és a biztonságpolitika véleményvezérei, stratégái. Márpedig ha erről van szó, nem is lehetne találóbb az a gondolat, hogy a huszadik századi tudománynak annyira sikerült szétszedni a világról alkotott képet, egyre kisebb és kisebb területről tudnak a kutatók minél többet, hogy ezeket már harmonizálni, társadalmi szempontból hasznosíthatóvá tenni az igazi bravúr. 

Tudvalevő, hogy a mammutcégek előszeretettel alkalmaznak házi filozófusokat, kicsit mintha késve kezdte volna el gründolni a blölcsész staffot az NSA, mindenesetre a próbálkozás dícséretes, hogy próbálnak erősíteni bölcsészfronton. 

képek: nypost.com, blogs.oregonstate.edu

Mármint pina nevű wifi-hálózat. De miért érdekes mindez? Mi az a wardriving? A heti második OSINT gyorstalpaló posztból kiderül.  

kép nagyban

Egyre többször kerül szóba a wifi hálózatok biztonsága, egy-másfél éve meg is keresett egy kiadó, hogy a készülő kötetükbe lektoráljam a vezeték nélküli hálózatok biztonságával foglalkozó részt, amihez ha nem is vagyok hülye, mint a harangöntéshez, de messze nem értek hozzá annyira, hogy egy ilyen fejezetnek szaklektora legyek.

A wifi hálózatok népszerűsége túl sok szót nem érdemel, amiről alighanem szintén eddig is többen hallottak vagy használták már, hogy számos olyan, known sourcingen, azaz közösségi tudásmegosztásra alapuló szolgáltatás van már, amin meg lehet nézni, hogy egy idegen helyen hol találunk legközelebb wifi-hálózatot. Na de honnan tudják ezek a szolgáltatások, hogy hol van wifi, és még azt is, hogy éppenséggel nyitott vagy valamilyen jelszavas hozzáféréshez kötött, ráadásul nem ritkán a hálózati eszköz olyan adataival együtt, amit nem a legbölcsebb, ha elárul a wifi-hálózat tulajdonosa?

Kezdetben volt a klasszikus wardriving, amikor megszállott geekek erre kihegyezett, laptopra kapcsolt antennákkal bóklásztak, amik folyamatosan figyelték a terepet, majd ha láttak egy wifi hálózatot, feljegyezték annak nevét, azt, hogy jelszóval védett vagy sem valamint természetesen rögzítették hozzá a pontos GPS koordinátákat. Ebből még annyira nem gyűlt össze tengernyi adat, néhány kivételes esettől eltekintve, mint amilyenről múltkor írtam a helymeghatározás kapcsán és csak részben volt elérhető a nagyközönség számára. Aztán jöttek a wifi-képes okostelefonok és ahogy az várható volt, ezt is megváltozott. Több alkalmazás is van, amin a mobilunkon meg tudjuk nézni, hogy a világ különböző pontjain milyen feltérképezett wifi-hálózatok vannak, ezek egy részénél opcionálisan, más részénél gyakorlatilag a használat kezdetekor elfogadjuk azt a feltételt, hogy a szolgáltatás használatáért cserébe a mi mobilunk is folyamatosan figyel, ha úgy tetszik jegyzetel, aztán tölti is fel a szolgáltatás adatbázisába az újonnan talált hálózatokat vagy frissíti azok tulajdonságait. A világ wifi routereinek nevének, pontos helyének és MAC-azonosítójának összegyűjtése és közzététele nem az ördögtől való dolog, viszont azon túl, hogy wifit foghatunk olyan helyen, ahol egyébként nincs netelérés, de szükség lenne rá, természetesen számos más célra is használható.

A nyitott wifi nem játék. Nemrég történt, hogy valaki egy család nyitott wifijét használva egy fórumon trollkodott egyet, konkrétan azt írta, hogy tele van robbanóanyaggal és használja is, ha kell, a fórumozót pedig persze az netelőfizetése alapján próbálták azonosítani, ami alapján rá is találtak egy családi házra, az Illinois állambeli Evansville-ben, ahova a SWAT igencsak nagy erőkkel szállt ki:

Mire aztán kiderült, hogy valójában valaki az utcáról használta a wifit, ők konkrétan nem robbantottak volna semmit. Arról, hogy a betört ajtó javításának költségét megtérítették-e a hékek, már nem nagyon van hír.

Azoknál a szolgáltatóknál, ahol bevezették a Wi-Free nevű őrületet, aminek a lényege, hogy más netkapcsolata is használható, ha az adott szolgáltatónál mi magunknak is van előfizetésünk, van némi ok a parára. Nos, elvben bárkinek wifi kapcsolata használható, - aki kimondottan nem tiltatta le a Wi-Free opciót, - mivel annak használata elvben saját előfizetéshez és azonosításhoz kötött, viszont sosem lehetünk benne biztosak, hogy
-    másvalaki a free wifihez kapcsolódó azonosítóinkat más nem szerzi meg, esetleg kéri kölcsön
-    esetleg nem lopják ki magától a szolgáltatótól
-    az előző kettő egyike sem, viszont az authentikációt a router olyan protokollon keresztül végzi, amiről rég tudott, hogy szar – nem vagyok benne biztos, de talán az egyik legnagyobb magyar netszolgáltató a MS-CHAPv2-et használja ehhez, amiről a Buhera Blog is beszámolt
-    esetleg a protokollal nincs probléma, viszont egyszerűen rosszul van implementálva, azaz leprogramozva az adott hálózati eszközben
-    ha még csak nem is használunk Wi-Free csodát, magának a routernek az alapértelmezett beállításai olyanok, ami alapján simán csatlakozhat rá bárki – poszt egy hazai példán keresztül szintén a Buhera Blogról erre

Másrészt tudva levő, hogy az olcsó 2 in 1, szolgáltatótól kapott kábelmodemek, amik routerek is egyben, ha önmagukban nem lennének eléggé közveszélyesek, maga a szolgáltató azzá teheti őket azzal, hogy egy WAN management protokollon keresztül az ügyfél tájékoztatása nélkül beleturkálhat valamilyen távbeállítás miatt, esetleg nem csak a szolgáltató, hanem bárki más is, amilyenre ugye szintén volt már példa.

Ha megnézünk egyet, a legnépszerűbb, wifis eszközöket feltérképező oldalak közül, mint amilyen a Wigle.net, akkor látható, hogy egy-egy hálózat nevére rázoomolva sokszor látható annak ún. MAC-azonosítója is, amiből kiderül a hálózati eszköz gyártója és sokszor az is, hogy melyik szériába tartozik.

Ez azért minimum problémás, mert rendszeresen fedeznek fel sebezhetőségeket bizonyos gyártók adott szériába tartozó eszközeivel kapcsolatban, amit ha egy támadó is tud, azt esetlegesen kihasználva hozzáférést tud szerezni a routerhez anélkül, hogy ahhoz tudnia kellene a belépési adatokat.

A routerekben persze beállítható, hogy az a nevét, az ún. SSID-t ne boardcastolja, viszont még ekkor is láthat minimum annyit például a mobil, ami a feltérképezést végzi, hogy mi a router MAC-címe. Nos, azért, hogy a MAC-cím alapján ne legyen a router típusa azonosítható, azt természetesen át lehet írni gusztus szerint olyan esetben, amikor ez lehetséges. Ugyanis több kábelmodem – ami tipikusan egyben wifi router is - esetén ha a MAC-cím megváltozik, a szolgáltatóval nem képes felépíteni a netkapcsolatot. Olyan részletekbe most nem mennék bele, hogy bizonyos eszközökön külön MAC állítható be a net és a belső hálózat felé, ahogy abba sem, hogy mindenképp egészségesebb a szolgáltató által biztosított kábelmodem és a gépeink közé egy saját routert is betenni.

Ne felejtsük el, hogy ha valaki telepített egy wifi hálózatok térképezésére és egyben gyűjtésére használt alkalmazást, könnyen lehet, hogy a mobil akkor is figyel és küldi a látott hálózatokat a szolgáltatás felé, amikor emberünk nem is tud róla, csak a az alkalmazás a háttérben fut.

Nem mintha nagy távolságból ne lehetne a wifi hálózatokat figyelgetni, de alighanem ez történhetett a több olyan közhivatalban is, ahol ilyen-olyan jópofa nevű hálózatokat vagy azok MAC-címét láthatjuk. A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat egyik pina nevű wifijéről tudható, hogy egy kis Cisco-Linksys router, míg egy másik, közelben lévő, szintén pina nevű wifi hálózat egy Technicolor. Még egyszer: abban az esetben, ha nem mókolták meg a MAC-címet. Ezen kívül pedig figyelembe kell venni, hogy az adatbázisban nem feltétlenül minden adat friss, viszont az évszámot mutató csúszkát átállítva lehet rá következtetni, hogy a wifi hálózat mikor került fel először közszemlére.

Az ilyen térképekről egyébként sokszor nem csak az olvasható le, hogy hol vették lazábbra a figurát a kelleténél, hanem – lévén, hogy a jelerősség is fel van tüntetve – az is, hogy merre szoktak mászkálni az alkalmazottak illetve nyilván, ha sűrűn vannak egymás mellett wifi spotok, akkor abból látható, hogy egy könnyebben megközelíthető helyről, például az ügyféltérről van szó. Ezen kívül azok a mobilok, amik wifi hotspotként is képesek működni, természetesen szintén felkerülhetnek az adatbázisba, aminek a MAC-címe alapján pedig a mobilteló típusa derül ki.

Az Országgyűlés Hivatalának és a Parlament épületének legendásan hülye wifi policyjáról amúgy az Instán is találni képet:

kép: https://instagram.com/p/fSV88zsyHV/

A rendszeresen átirkált, kilométeres jelszavak használata helyes, az már kevésbé, hogy a Parlament területén lévő, összes parliament néven boardcastolt hálózatról megállapítható, hogy melyik Cisco szériába tartozik. De kis keresgélés után találni alighanem otthonról becipelt routert is a Parlament vagy más kormányhivatal területén, amivel sejthetően nem az ajtót támasztják, hanem szintén a belső hálózatához kapcsolódnak, ami ismétcsak nem túl bölcs dolog.

Találni viszont olyan eszközöket is, például a Teve utcai Sünplázában, aminél a MAC-cím alapján nem azonosítható sem a gyártó, sem pedig a típus - a MAC-cím leolvasásához a zoomolásnál az egyszerű térkép nézetet érdemes választani a műhold helyett.

Kutatásra fel, kommentben lehet nevezni a nagy Wifi Hülyenév Versenyre, közben pedig akkor se lepődjön meg senki, ha a Google megkérdezi, hogy miért is vagy kíváncsi valamilyen adatra: