bardóczi ákos @post.r

Alighanem 10-ből 9-en most először gondolkoznak el majd rajta komolyabban, hogy valóban annyira tuti dolog-e Google Drive-on – meg úgy egyáltalán Google-szolgáltatásban - tárolni bármit is. Másrészt a mostani, az első olyan esetek egyike, amikor bebizonyosodott, hogy a Google nagyvállalati környezetre szánt, kimondottan drága megoldása miatt bizalmas adatatok felmérhetetlen tömege szivárgott ki.

Eléggé erős sztorit hozott az Arstechnica a minap: Google Drive-ban tárolt, elvben védett dokumentumok tízmilliói voltak kereshetőek egyszerűen a Google keresője segítségével abszolút bárki számára, úgy fest, hosszú hónapokon keresztül. Ezek közt nem kis mennyiségben kórházak által kezelt olyan dokumentumok is, amiket a HIPAA szerinti törvényi megfelelőség szerint, azaz igencsak szigorú biztonsági követelményeknek megfelelően kellene tárolni, ilyen például a betegekre vonatkozó közvetlen adatok.

Az eset kiválóan rámutat arra, hogy a hülyeségig bízni a Google Drive-ban és az ahhoz kapcsolódó, megbízhatónak hitt szolgáltatásokban mekkora felelőtlenség. Hogyan fordulhatott elő konkrétan a mostani eset?

Az ún. Google dorkok és az erre épülő Google hacking azóta létezik, mióta maga a Google keresés is. Google hacking lényege, hogy a Googlebot indexel és gyorsítótáraz alapvetően mindent, amit csak lát és az adott webszerveren a dokumentum nincs megjelölve kimondottan úgy, hogy azt ne gyorsítótárazza semmilyen keresőszolgáltatás. Ez alól nem jelentenek kivételt természetesen azok a dokumentumok sem, amiket a felhasználó annak tudatában töltött fel valahova, hogy azt úgysem találja meg senki, ami pedig még gyakoribb eset, hogy a Googlebot az előbb emlegetett indexelést tiltó korlátozás hiánya miatt megeszi a webszerver egyik mappában felejtett, kényes információkat tartalmazó dokumentumot, így az kereshetővé válik.

Hogy egy csapásra világossá tegyem azt, amiről szó van, lehet például olyan fájlok után keresni a Google-lel, amik valószínűsíthetően felhasználói név-jelszó párosokat tartalmaznak egy Excel-formátumban. Első blikkre a laikus olvasó azt hinné, hogy annyira azért senki sem hülye, hogy egy megosztott webmappába ilyet csak úgy ottfelejtsen, holott általában egy-egy ilyen ordító dorkkal dokumetumok tízezreit lehet megtalálni a neten, ami természetesen nem illegális, az ilyen dokumentumokból kinyert adatokat felhasználni viszont természetesen már az. Hiszen a legtöbb állam törvényei szerint egy, a web dzsumbujában talált felhasználói név-jelszó párossal belépni egy olyan helyre, amihez a felhasználónak semmi köze nincs, törvénysértő. A tankönyvi példaként is emlegethető lekérdezés egyszerű, mint a faék:

password filetype:xls

Az Offensive Securitynek pedig egy mindenki számára elérhető pedáns gyűjteménye van az olyan trükkökről, amikkel hasonló érzékeny adatok nyerhetők ki.  

Megjegyzem, a Google Drive-on tárolt dokumentumokban ezzel a módszerrel csak úgy nem lehet keresni, kivéve, amikor igen.

Mint ismert, a Google Drive, pontosabban a Google-szolgáltatásai számos más szolgáltatással összekapcsolhatóak, ehhez pedig mindig a felhasználó beleegyezése szükséges. A leggyakoribb eset, amikor olyan oldalon regisztrálsz, ahol az email címed és egy kiagyalt jelszó megadása mellett úgy is működik a regisztráció, hogy a Google-fiókoddal való regisztrációt választod. Ekkor az adott külső szolgáltatásba be tudsz lépni anélkül, hogy plusz egy jelszót meg kellene jegyezned, egyszerűen beenged a szolgáltatás, ha be vagy lépve valamelyik általad használt Google-szolgáltatásba, azaz a saját gépedről gyakorlatilag mindig. Amellett, hogy a dolog kétségkívül kényelmes, elvben biztonságos is, mert a külső szolgáltatásnak nincs szüksége a Google-jelszavadra, az ún. OAuth-on keresztül történik meg a fiókod azonosítása.

A Google egyik, nagyvállalatok számára kínált terméke az ún. Google Search Appliace, ami lényegében egy olyan megoldás, ami lehetővé teszi, hogy egy nagyvállalati ügyfél akár több tízmillió dokumentumát pillanatok alatt kereshetővé tegyék, persze szigorúan a szervezeten belül. Mindez pedig kombinálható-összekapcsolható olyan szolgáltatásokkal, mint a nagyvállalati Google Drive vagy éppenséggel ilyen-olyan csoportmunkát segítő rendszerek.

A mostani hajmeresztő adatszivárgás technikai oka leegyszerűsítve az volt, hogy a Google Search Appliance a Slack nevű, csoportmunkát támogató szolgáltatással az OAuth-on kereszül olyan hülyén volt összedrótozva, hogy ezek az egyébként szigorúan belső használatra szánt dokumentumok millióit láthatóvá tették a teljes web felé. Ami elgondolkoztató az egészben, hogy külön-külön sem a Google Drive, sem az ezzel összekapcsolt Google Search Appliance, sem pedig a Slack nem valamilyen kimondott szoftverhiba miatt csorgatta ki az adatokat sejthetően százterabájtos dózisban a web szabad ege alá, hanem ezek egyikének figyelmetlen beállítása miatt.

Hangsúlyoznám, ezek a szolgáltatások éppenséggel szinte mindenre fel voltak készítve, csak éppen arra nem, hogy a felhasználók egy része annyira kényelmes lesz, hogy majd egyszerűen tudatlanságból vagy lustaságból túlságosan lazára veszi a figurát, még akkor is, amikor teljes kórházak adatvagyonát kezeli.

Ahogy szoktam mondani, remek filozófiai kérdés, hogy egy-egy biztonságosnak kikiáltott szolgáltatás fejlesztőit mennyire terheli a felelősség olyan esetben, amikor magának az emberi természetből – tipikusan kényelemből – adódó biztonsági kockázat túl nagy marad a túl felhasználóbarát tervezés miatt. [Egy analógia: a legegyszerűbb esete ennek, amivel alighanem mindenki találkozott, hogy normálisabb helyeken a felhasználó által beállítandó jelszónak eléggé bonyolultnak kell lennie. ]

Itt egy idióta GSA-Googe Drive-Slack-összekapcsolásnak akkora a következménye, hogy az értelemszerűen bejósolhatatlan, hiszen egyenlő a lehetetlennel megállapítani, hogy Google-kereséseken keresztül talált kényes dokumentumokat mennyien töltöttek le és adták el a feketepiacon.

A vállalati Google-szolgáltatások egy jókora részének, de a Google Drive-nak is már-már az információs társadalom elleni bűne, hogy azt az érzetet keltik a felhasználókban, hogy pusztán a szoftveres megvalósítás szintjén megvalósított biztonság egyet jelent az effektív biztonsággal. Megjegyzem, nagyon sokak szerint a Google vállalati megoldásai egyszerűen megbuktak ilyen szempontból, mert többek közt a túl sok kényelmi szolgáltatás megteremti annak a lehetőségét, hogy a felhasználó figyelmetlensége miatt súlyos, észrevétlen adatlopások történhessenek.

Tételezzük fel, hogy van egy újságíró, aki a Google Drive-on tárolja az adatait, mi több, ezek keresztül fér hozzá azokhoz az adatokhoz is, amit vele más Google Drive felhasználók megosztottak. Az is járhat helyreállíthatatlan bizalomvesztéssel, ha egy egyszerű kézirat, netán olvasótól kapott, bizalmas adatokat is tartalmazó dokumentum az olvasó kilétét felvedve szivárog ki. Annak pedig a gondolatával is eljátszani is rémes, hogy az újságíróból idővel rovatvezető, főszerkesztő, majd a kiadó menedzsmentjének tagja lesz és – lévén, hogy a felhasználói szokások szinte sosem változnak – akkor is ilyen szarokat használ, amikor már egy óriási kiadó stratégiai lépéseit leíró dokumentumokat kell kezelnie.

Röviden: a Google Drive, na meg úgy egyáltalán a Google rossz, kéremkapcsoljaki.

A teljesség kedvéért megjegyzem, régebben voltak helyek, ahol én is Google Apps-t javasoltam bevezetésre vagy állítottam be, de ez a Google Apps beállítópaneljén történő finomhangolás mellett történt egyrészt, ami úgy-amennyire meg tudja védeni a felhasználót önmagától [például 16+ karakteres jelszóhossz kikényszerítésével, de ezek nem alapértelmezés szerinti beállítások]. Másrészt  nem javasolnám olyan helyen, ahol kimondottan minősített adatokat kezelnek. Ezen kívül én magam is használok Google szolgáltatást, de vagy tartalékrendszerként vagy a Google Apps olyan sajátossága miatt, amiben Google Apps vélhető a legerősebbnek, például egy esetleges levélbombás támadás elleni védelemben.

/*hogy még egy utolsót rúgjak a Google-be, azt a technikát, amivel a levélbombákat illetve spameket hatékonyan meg tudják fékezni nem is ők fejlesztették ki eredetileg, hanem az általuk felvásárolt Postini*/

Képek: information-age.com, teachprivacy.com, a1goodidea.com

Akár egy komolyabb fórumon folytatott vitában, akár az igényesen végzett kutatásban szükségessé válhat, hogy ésszerű energiabefektetés mellett meg lehessen állapítani egy adott kijelentésről, hogy ki is mondhatta először. Az első előfordulás megsaccolásának persze számos más területe is lehetséges. Hangsúlyozom, egy-egy kifejezés első előfordulását rendszerint csak megbecsülni lehet, ezek egyike sem bizonyító erejű.

Nem akarok túl elméleti felvezetéssel kezdeni, de érdemes tudni, hogy kapcsolódó, de más műfaj az etimológia, ami az önálló kifejezések eredetének feltárásával foglalkozik, ez természetesen magában foglalja, hogy egy kifejezés miből származtatható, hogyan alakulhatott és sokszor azt is, hogy mikor. Az etimológiai eszközökről viszont tudni kell, hogy egy-egy konkrét kérdést nem lehet velük felelősségteljesen megválaszolni mélyebb nyelvtudományi, nyelvtörténeti tájékozottság nélkül. A másik, hogy minél nagyobb korpusz áll rendelkezésre az adott nyelven, annál bőségesebb és pontosabb adatbázisokat tudnak kiépíteni a kutatók, viszont még a legtöbb természetes beszélővel rendelkező nyelvek esetén sem lehet minden kifejezésről 100%-os pontossággal megállapítani a származását és első előfordulását. A magyar pongyolán fogalmazva közepes írásbeliségű nyelv, viszont az etimológiai szótárak közt már több is elérhető a neten, ilyen például a Tótfalusi-féle etimológiai nagyszótár. 

Érthetően sokkal nagyobb információtartalommal feltöltött és régebbi, megkockáztatom, hogy az összes közül a legkomolyabb etimológiai adatbázis az Etymonline angol nyelvű változata, ami – az én ismereteim szerint – pontosságában még a több természetes beszélővel rendelkező mandarin kínai, hindi és spanyol etimológiai adatbázisok pontosságát is lepipálja.  

Na de mi a helyzet a gyakorlattal? Azaz amikor egy idézet első előfordulását szeretnénk megállapítani. Több eszköz is van, amik közül csak a legegyszerűbbeket említem.

A Google Keresőben adjuk meg a kifejezést idézőjelezve és/vagy válasszuk ki a verbatim keresési módot, ami jelezni fogja a kereső felé, hogy a kifejezés szó szerinti előfordulására vagyunk kíváncsiak. Ezt követően, precízebb találatot kapunk, ha nem a felajánlott opciókat használva, hanem keresőoperátor megadásával állítjuk be, hogy kimondottan időbeli előfordulásra vagyunk kíváncsiak.

Azaz ha arra szeretnénk választ kapni, hogy melyik dokumentumban fordult először elő az a kifejezés, hogy

szökik a málna

akkor a következő keresőkifejezést építhetjük fel. Az egyik valahogy így néz ki

"szökik a málna" before:2016/05/23

természetesen ha nincs találat, akkor a before: és az after: operátorokkal lehet játszani, ezzel szűkíteni a találati halmazt, ami fontos, hogy mivel keresőoperátorokról van szó, a keresőkifejezés literálja(i) után kell, hogy álljanak, csupa kis betűvel, kettősponttal. Ínyencek próbálkozhatnak még a daterange: operátorral, ahol Julianus-naptár szerinti értékkel kell megadni azt a dátumtartományt, amiben a kifejezést keressük.

Bizonyos esetekben hasznos lehet még a Google Trends bevetése, ami ugyan csak tömeges előfordulású kifejezéseknél hatékony, kiindulópontnak jó lehet például olyan szempontból, hogy mikor kezdte el foglalkoztatni a net népét az a téma, amihez az adott fogalom szorosan kapcsolódik.

Miért is kezdtem azzal, hogy csak saccolni lehet ezekkel az egyszerű módszerekkel, pontosan megállapítani az első előfordulást nem vagy csak kivételes esetben? A sok-sok ok közül az egyik az, hogy abban az esetben, ha a dokumentum, amiben a kifejezést elsőként szerepelt, már törölve lett, egy idő után a Google indexből is kikerül, így nyilván nem jelenik meg a keresési kifejezések közt, mint gyorsítótárazott tartalom. A másik ok, hogy a Google igencsak hasonlóan olvassa a webhelyeket, ahogyan az ember, márpedig szinte minden korszerű webhelyen vannak olyan dinamikus elemek, amik más-más tartalmat jelenítenek meg a külön-külön lapletöltések alkalmával. Kevésbé kocka módon fogalmazva: gyakorlatilag minden hírportál ajánlgat korábbi vagy éppen újabb cikkeket az alatt a cikk alatt, amit aktuálisan olvasunk, hasonló témában, amit persze a Google is figyelembe vesz. Ez viszont technikai szempontból azt jelenti, hogy hiába fordul elő például az

"részeg árvíztűrő tükörfúrógép támadt a súlytalan rugóra"

egy olyan posztban, ami mondjuk 2016. május 23-án jelenik meg, mivel nem egy statikus oldalról van szó, lévén, hogy közben újabb elemek jelennek meg a cikk alatt, amikor a Googlebot újra pásztázza az oldalt, az ő kis snapshotjához tartozó időbélyeget meg fogja változtatni egy későbbi időpontra, így olyan, mintha a kifejezést valójában csak később írták volna le. Megoldás: nincs mese, a találatok egy részét külön-külön meg kell nézni, és abban látható a poszt, twit, cikk, akármilyen bejegyzéstípus pontos dátuma.

Ezen kívül segíthet még az inurl: operátor, ha azt úgy adjuk meg, hogy az operátor után az URL-ekben gyakran előforduló formában adjuk meg a dátum egy részét. Példa:

"részeg árvíztűrő tükörfúrógép támadt a súlytalan rugóra" inurl:2016/05

persze több találat esetén az inurl: után megadott dátumnál egyre korábbi dátumokkal lehet próbálkozni, de szóba jöhet még az intitle: is.

Soha ne felejtsük el, hogy nem csak Google Search létezik a világon, más-más keresőkben más-más haladó keresési operátorok érhetők el.

Gépház üzen: a kérdésekre nem fogok tudni a megszokott sebességgel válaszolni pár napig :(

Nem sok nyomasztóbb téma van annál, mint az, hogy a magyarok mennyire gyengék átlagosan, ha idegen nyelvtudásról van szó. Nem csak a Magyarországon élő magyarok! Ha valaki alaposan szétnéz a tág ismeretségi körében, ideértve mondjuk a volt általános iskolai osztálytársak cikibb felét, nos, azok akik nem amiatt költöztek mondjuk Londonba, mert ott jobb lehetőséget találtak arra, hogy megvalósítsák valamelyik ötletüket, hanem azért, mert nem éppen irigyelni való melóval jobban keresnek, mint Magyarországon, azt találja, hogy hiába élnek kinn több éve, egyáltalán nem biztos, hogy megtanulták a helyi nyelvet. Igaz, hogy idegen nyelvterületen a nyelvtanulás valamennyivel könnyebb, azt viszont csak a full szenilis nagyik gondolhatják, hogy valaki azért tudott megtanulni egy idegen nyelvet, mert külföldön volt vagy hogy ki kell menni külföldre azért, hogy valaki szinte tökéletesen megtanuljon idegen nyelven. Mindkettő egy-egy önmagát makacsul tartó, ostoba és – amint be fogom mutatni: veszélyes – mítosz a nyelvtanulással kapcsolatban.

Az én ismereteim szerint ma még a nyelvtudomány számára sem világos, hogy egyáltalán a mindennapi kommunikáció hogyan bonyolítható le annyira gyenge, az általános iskolás szintűvel is alig összevethető nyelvtudással, mint amennyivel például magyarok – és persze más nemzetek fiainak – százezrei élnek például Londonban olyan helyeken, ahol kevésbé van szükség kommunikációra, azaz kétkezi munkások.

Imádom a nyelveket! A holland játékosságát, a francia diplomatikusságát, a spanyol rejtett kiterjedtségét és gazdagságát, az olasz paggogását, az angolban azt, hogy bármilyen szégyenletes bénasággal beszéli valaki, a lényeg érthető marad előttem, a japánban azt, hogy az elején semmit sem értesz belőle, aztán egy bizonyos ponton megvilágosodsz, csak legyen cérnád eljutni odáig, az oroszt és az [standardizált] arabot azért, mert ezekkel egy-egy teljesen, új addig ismeretlen világ nyílik meg, ami igaz a többi nyelvre is, de a legmarkánsabban ennél a kettőnél éreztem ezt.

Azért félreértés ne essen, ezeket nem beszélem is, mert valamilyen nyelvből nyelvvizsgát szerezni, egy [nem anyanyelvi] nyelvet olvasni és beszélni, valamint választékosan alkalmazni, nos, mind más-más műfaj.

De még mennyire, hogy más! Nem ritka, hogy még magyarul, a saját anyanyelvemen sem tudom normálisan szóban kifejezni magam, egy ideig érdekelt, hogy ennek lehet-e köze ahhoz, hogy régen dadogtam, mára már sokkal kevésbé foglalkoztat a kérdés. Aztán Csernus doktor legyen a talpán, aki megállapítja, hogy vajon a nyelvzabálással megpróbálom túlkompenzálni önmagam sok-sok év után, ha gimnáziumban az egyetlen tárgy, amiből sikerült buknom [egyszer félévkor] pont az angol volt vagy véletlenről van szó.

Ugyancsak szerencsétlen véletlen, hogy hogyan érintkeztem először az idegen nyelvvel az óvodában, majd általános iskolában, majd gimnáziumban hogyan vészeltem át azt, amit merészeltek nyelvoktatásnak nevezni.

Emlékszem, óvodás koromban a szülők egy része kitalálta, hogy legyen fakultatív nyelvtanulás, ami nem tűnik annyira hülye ötletnek, viszont maga a kivitelezés egész egyszerűen tragikus volt. Kezdeném ott, hogy mindegy, hogy milyen fakultatív programról van szó, az óvodás gyerekek egy része egyszerűen nem meri megmondani a szülőnek, ha utálja az elfoglaltságot, amire járatják, aminek több oka is lehet, ezért a szülőnek erre különösen oda kell figyelnie, hacsak nem akarja megkockáztatni, hogy ilyen miatt valamit a gyerkőc egy életre megutáljon. Máig emlékszem, hogy a német nyelvtanulás valami olyasmiből állt, hogy főnevek német nyelvű megfelelőit kell bemagolni 4-5 évesen, természetesen úgy, hogy semmilyen fogalmi keret nem volt, amibe az ovisok ezeket a fogalmakat el tudták volna helyezni, ami minden tanulási folyamatban kulcs tényező. A szülők viszont elvilloghattak vele, hogy az ő gyerekük milyen korán kezd nyelvet tanulni. Ami pedig az egész kivitelezésében totálisan elhibázott volt, hogy olyan szülők kérték az ovis nyelvtanítást, akik nem vagy csak minimális szinten használták az idegen nyelvet, ahogy az én szüleim is!

Fejlődéspszichológiából a modellkövetés a nyelvtanulásban betöltött szerepe eléggé jól ismert, ahogy az is, hogy gyakorlatilag nincs annyira kicsiny gyermek, amelyik ne szúrná ki, ha a felnőtt minta, akár szülői, akár más felnőtt, valamilyen szempontból nem hiteles. Márpedig itt olyan szülők – na nem csak a saját szüleim – szorgalmazták ez a módszertanilag és minden más szempontból messze elhibázott nyelvtanulósdit, akik nem beszéltek idegen nyelven. Innentől komolytalan a gyerek számára az egész, legyen akármilyen kicsi is. Amikor a szülők, az ovónénik, majd később az általános iskolai tanárok az idegen nyelv fontosságáról beszélnek, holott ők maguk sem tudnak semmilyen idegen nyelven, nem látja a gyerek, hogy idegen nyelvű lapokat olvasnának, idegen nyelvű adót néznének, hatalmas csorbát szenved a felnőttek hitelessége. A jelenség hatása majdnem annyira pusztító, mint amikor a kezdetleges drogprevenciós programokban a 60-70-80-as években, majd később is olyanok beszéltek tiniknek ostobaságokat a drogok hatásairól, akiknek fogalmuk nem volt az egészről. A gyerkőcök azt tapasztalták a környezetükben, hogy a bátyus néha elszív egy zöldet, mégsem őrül meg, a nővére lánybúcsúkra bespurizva megy csapatni, azaz a gyerekek tapasztalatai nem igazolták azt, amit a drogprevenciós elődadáson hallottak. A következmény pedig, kultúránként eltérő mértékben ugyan, de még annál is súlyosabb volt, mintha egyáltalán nem kerültek volna szóba az iskolában a drogok – mivel nemzedékek nőttek fel, akik hiteltelennek látták azt, amit a drogokról hallottak és akitől hallották az iskolákban, majd éppen ezért hajmeresztő kockázatoknak tették ki magukat. IMHO ennek isszuk a levét máig, csak éppenséggel államonként, kultúránként eltérő, hogy mennyire gyorsan tudták a rendkívül káros beidegződéseket helyrerakni. Ha úgy tekintünk a nyelvtudás hiányára, mint a mobilitás hiányára illetve a munkaerőpiaci elhelyezkedést nehezítő hatásra, nem túlzás azt mondani, hogy ennek a hatása nemzetgazdasági szinten alighanem a káros szenvedélyek által okozott kárral vethető össze!

Amikor jött az általános iskola, német nyelvet választottam, abból is vittem haza életem első elégséges osztályzatát, ami nem tudom, hogy engem sokkolt jobban vagy az eredetileg pedagógusként dolgozó szüleimet, akik mintadiákot akartak belőlem faragni. Nem túlzok, de kicsit traumatizált, mert miután az ellenőrzőbe bekerült az osztályzat, órákig bóklásztam a városban és azon görcsöltem, hogy otthon hogy fogom kidumálni a dolgot. Ami pedig a német tanárnénit illeti… Azt mondják, hogy az idő mindent megszépít. Körülbelül úgy, ahogy az ember farka élete végéig nő… Ha ma találkoznék vele, nem nagyon lenne más kérdésem, mint az, hogy mi a jóégnek tanított általános iskolában. Ugyanis ha van két dolog, amit a tanárnő nagyon gyűlölt, az egyik az általános iskolások, a másik pedig maga a tanítás, a legkisebb hiába komolyan az volt, hogy nem tudott németül, mivel egy orosz szakosból sürgősségi jelleggel átképezni próbált spiné volt, akinek a gondolatától nem csak a nyelvóra előtt, hanem már aznap reggeltől rendszeresen gyomorgörcsöm volt.

Gimnáziumban német és angol óráim voltak, a tanáraim jöttek-mentek és egyaránt akadt köztük tehetséges nyelvtanár és olyan is, aki tényleg komplett idióta volt, ezt a részt szerintem ugorjuk is át. Ja, azért annyira hirtelen ne. Ugyanis ami aztán tényleg feltette az i-re a pontot, ami a nyelvtanulást illeti, az a szóbeli érettségimen történt. A saját nyelvtanáromnál érettségiztem, aki adott egy tételt, amiben a rágógumigyártás történetéről volt egy rész, amit el kellett olvasni, majd saját szavakkal összefoglalni angol nyelven pár perccel később fejből. A dolog nem volt különösebben bravúros, mivel egyébként is jó és segítőkész tanár vizsgáztatott, de maga a felelet egyenesen szürreális volt. A vizsgáztató tanár mellett ugyanis ült egy másik nyelvszakos tanár, aki rendszeresen elröhögte magát, amikor belekezdtem egy-egy mondatba. Ismerős lehet a szituáció, amikor azt hiszed, hogy valaki ennyire kretén bunkó már nem lehet, aztán utólag esik le, hogy mégis. Felelet közben azt hittem egy ideig, hogy esetleg mögöttem lehet valami, ami annyira szórakoztató vagy szimplán csak bepiált az érettségi elnökkel, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem. Mindig akkor röhögött a képembe, amikor egy-egy elakadás után folytattam a feleletet. Tényleg rajtam röhögött! Ha van valami, amire nem számít senki 18 éves érettségiző lurkóként, na az alighanem az, hogy a szóbeli érettségije közben – amikor egyébként is van egy jóadag para – rajta röhög valaki, felelet közben.

Egyetemen persze nem volt mese, mint minden normálisabb helyen, a nyelvet egyszerűen tudni kell, különben eleve felkészülni sem lehet azokból a tárgyakból, amikből a jobb szakirodalom angol nyelven áll rendelkezésre.

Aztán összeszorított farpofával kerestem egy magán nyelvtanárt, aki lehet, hogy a többi tanítványánál sikerrel alkalmazta azt, hogy az Ezer kérdés, ezer választ című tematikus könyvből bemagoltat mondatokat, majd lecseszi őket, ha nem tudják pontosan visszamondani, nálam nem.

Nincs királyi út. Vagy mégis?

Ha van még valami, ami makacsul tarja magát a nyelvtanulással kapcsolatos tévhitek közt, hogy csak megfeszített erővel, vérrel, verejtékkel lehet megtanulni egy idegen nyelvet. Szorgalom természetesen kell hozzá. Viszont más-más embernél más-más módszer lehet hatékony, amire viszont mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ha ez megvan, onnantól kezdve már feszültségektől mentes a nyelvtanulás. Lomb Katóra utalnék, aki azt vallotta, hogy a nyelvtanulás hatékonysága nagyon nagy részben attól függ, hogy a nyelvvel kapcsolatos szorongásait mennyire tudja valaki félretenni.

Én a könyvesboltban választottam néhány nyelvkönyvet, ami nem tankönyv, de van benne kitöltögetős rész, ami nem hagyja, hogy a figyelmem alábbhagyjon gyakorlás közben, majd azokat töltögettem ki, így nem csak az íráskészségemet fejlesztettem, hanem ezzel párhuzamosan a szókincsem is bővült. Nekem ez vált be. Másoktól hallottam, hogy nekik az, ha idegen nyelvet néztek felirattal. Megint mások beszéltek ahogyan tudtak, majd folyamatosan korrigálták a saját hibáikat. Ami fontos, hogy nettó tévedés kiindulni abból, hogy egy idegen nyelvet azokkal a módszerekkel hatékonyan lehetne tanulni, mint az anyanyelvünket, ugyanis az a nyelv elsajátításának egy speciális esete – elég csak azokra a kisgyerekekre gondolni, akik olyan nyelvet tanulnak, amiben szinte nem is érdemes hagyományos nyelvtanulási módszerekkel szabályszerűségeket keresni [úgy tudni, hogy az európai aggyal legnehezebben tanulható nyelv az inuit eszkimó], a gyerek mégis megtanulja szabályosan használni. Ismét eloszlatok egy hiedelmet: a NYEST.hu ugyan már többször foglalkozott a témával, de nem létezik olyan, hogy legnehezebb nyelv, csupán annyi mondható egy nyelvről, hogy egy bizonyos kultúrával és anyanyelvvel rendelkező számára a legnehezebben értelmezhető és elsajátítható.

Egyébként a jól megválasztott nyelvkönnyel és munkafüzettel történő tanulás nekem mindig bejött, csak azt követően használtam a netet is a nyelvtanuláshoz, amikor már elértem egy bizonyos szintet.

A nem latin írásrendszerrel rendelkező nyelvek esetén a legelején persze szintén tagmondatokat érdemes megtanulni, sokkal nehezebb valamilyen fogalmi keretbe helyezni őket. Így például az orosz és az arab írásjeleit csak úgy tudtam megtanulni annyira, amennyire, hogy kivágott papírsablonokon, majd papírsablonok nélkül rajzoltam meg a különböző betűket, ahogyan tanultam írni általános iskolában is. Azonban itt is jól megfigyelhető, az elsődlegesség, mint sajátosság, nevezetesen az, hogy a cirill betűket még hosszas gyakorlás után is akaratlanul annak megfelelően formáltam egy idő után, ahogy a latin betűket írtam, ha azokban volt hasonlóság, ilyen például a latin b és az orosz

ь

 

Ha valakinek csak nehézkesen megy a nyelvtanulás, először érdemes átgondolni, hogy megfelelő módszer-e az, amivel egyáltalán próbálkozik. Ezt sajnos a nyelvtanárok többsége sem tudja, csupán azt, hogy általában, a diákok többségénél mi hatékony. Miután ez megvan, le kell vetkőzni a nyelvtanulással kapcsolatos félelmeket, majd úgy nekifutni a feladatnak.

Elképesztően sok ostobaságot hallottam és olvastam a nyelvtanulással kapcsolatban az utóbbi néhány évben, azaz legyünk mindig kellően szkeptikusak, amikor valaki meg akarja mondani a tutit azzal kapcsolatban, hogy mi is az igazi jó módszer. Hogy kinek mi, alighanem nagyban függ attól, hogy az idegen nyelvvel való első találkozása milyen volt. Akit behatóbban érdekel, hogy miért is teljesen más műfaj egy-egy nyelvet beszélni, írni és olvasni, főleg, ha nem az idegen nyelvünk, a fent jelölt könyveket tudom ajánlani.

Kép: Wikipedia

Szóval ha túl sok látogatód van egyszerre - vagy ki tudja, hogy miért - a blogmotor egyszerűen nem engedi a posztban hagyott hibákat kijavítani, nem érhető el a posztok listája sem, stb. a duplikációért elnézést kérek, a frissebbet olvassátok a két patkányevős poszt közül, abban javítva vannak a legordítóbb elírások. 

De új posztot létrehozni legalább lehet. 

...akkor első lépésben próbáld elérni más böngészővel. Ha úgy sem megy, próbálhatod más oprendszerrel ill. gondolkozz el rajta, hogy esetleg valamilyen böngésző bővítmény vagy attól független netes tartalomszűrő esetleg gátolhatja-e bizonyos tartalmak betöltődését. Ha  függetlenül oprendszertől, böngészőtől, mindentől még mindig nem megy, ugyanakkor célszerű lenne - mondjuk nálam - a FB-oldal dobozát áttenni balra, ami jobb panelen van vagy hasonló, eléggé prosztó ámde működő megoldás lehet, ha az oldal facebookos lájkboxját beteszem posztként, a Facebook-oldalon pedig posztolok valamit, ami annyira bulvár vagy retek trash kontent a mélyből, hogy amúgy az életbe nem posztolnám, viszont felkeltheti a T. Olvasó figyelmét vagy legalább kinyílik a machete a Kedves Olvasók zsebében. Mint mondjuk Rómeónál, aki arról csinál videókat, hogy akkor is fog videókat csinálni, ha mindenki azt mondja rá, hogy szar, meg egyébként is menőbb, mint Bede Márton menőügyi posztjai együttvéve. 

Itt például éppen arról folytat létfilozófiai nívójú diskurzust, hogy hogyan legyél menő! Ha viszont van egy pici szived, előtte klikkelj a Tetszik az oldal/Like avagy Ajánlom/Kedvelem gombra, nem egy-egy posztnál, hanem az Akos Bardoczi oldal cím fejlécében, ígérem, a FB-oldalon ennél már kizárólag nívósabb tartalom fog megjelenni!