bardóczi ákos @post.r

Aki most nagyon picsog a Facebook új kontentpolicyja miatt, annak van egy rossz hírem. Aki lemaradt: az ismerősök tartalmai kerülnek előtérbe a timeline-on - szóval ha eddig háromszor meggondoltad, hogy kit veszel fel ismerősnek, na, mostantól gondold meg hatszor! - míg a lájkolt oldalak tartalmait alapvetően háttérbe szorítja a rendszer, az EdgeRank-algó sokadik változtatása korábban komplett hírportálokat nyírt ki, amiknek a forgalma jórészt a FB-ról jött.

A sok-sok nagyon okos újságíró megírta step-by-step, hogy hol találod a See first gombot egy oldalon. Mindez nagyon szép, nagyon jó, viszont amire a rendszer személyek esetén figyelmeztet, oldalak esetén viszont nem, nevezetesen hogy maximálisan 25-nél érvényesíthető ez a beállítás [mármint oldalak és felhasználók együttvéve]. Azaz hiába tapos valaki a See first-re, oldalak esetén nem kap figyelmeztetést és ugyanúgy vagy csak ritkábban kapja meg a tartalmakat, amiket egy oldal posztol.

A változtatás azon oldalával most nem foglalkozom, hogy a jó minőségű tartalmakat előállító oldalak, amiknek a forgalma gyakorlatilag 100%-ban organikus volt, azaz egy garast sem kellett költeniük hirdetésre, na, mostantól aztán kénytelenek lesznek és hogy a FB-nál, mint növekedést felmutatni már nem tudó cégnél ez miért volt elkerülhetetlen.

Megoldás? Csak részmegoldás van, azon túl, hogy az információs zaj elfogadhatóra csökkenthető legyen, hajigáljuk ki a kontaktjaink közül, aki túl sok érdektelen tartalmat posztol, ha pedig mindent látni akarunk, a timeline körülbelül elrejtett beállításában a Most recent-re kell ujjazni, amivel viszont olyan dózisú tartalom csap arcon a kontaktok, csoportok és oldalak tartalmai együttes megjelenésekor ömlesztve, hogy azt még akkor sem lehet követni, ha valaki tudatosan csak reggel és este nézi meg a Kéktaknyot.

Hülye fordulattal élve: tetszettek volna az RSS-re rászokni.

Ennél ma már tényleg csak értelmesebb dologról fogok posztolni, ha érdekel valakit, engem, pontosabban a Facebookra-oldalamra pürézett tartalmaimat erre lehet imádni, de a saját oldalammal annyira nem foglalkozom, hogy még a saját posztjaimat sem linkelgetem be.

Amikor valaki egy ideig messze nincs a legjobb formájában, - na ezért nem volt itt sokáig poszt - amellett, hogy elgondolkozik azon, hogy miért nincs, nem tud elvonatkoztatni a korábbi ismereteitől, aztán ha úgy adódik, könnyű ráharapni valamilyen magatartástudományi témára, olyan jelenség kapcsán, ami sokakat érint, de utánascrollolva kiderül, hogy veszélyesen keveset lehet még tudni róla. Magatartás és magatartást befolyásoló tényezők, amik viszonylag újnak számítanak, mint amilyen a... …vajon mi? Mint a közösségi média. Na meg az online társkereső rendszerek, amik lehetnek hasznosak, viszont akár pokollá is tehetik egy-egy felhasználó életét.

Korábban magyar nyelven is cikkeztek róla, hogy a közösségi médiával az a nagy helyzet, különösen a mindenhol ott lévő Facebook-kal, hogy hasonló értékrendet valló, érdeklődésű kontaktjaink vannak, akik megerősítenek a saját értékrendünkben, legyen az bármilyen is. A valóság is így működik, hol itt a baj? Több ponton is, ahogy már én is írtam róla, például ott, hogy szemben a valósággal, a Facebookon nem nagyon fordul elő olyan, hogy valaki teljesen más típusú emberekkel is kapcsolatba lép, mivel ha úgy tetszik, a találóan elnevezett buborék-elmélet szerint be van zárva egyfajta képzeletbeli buborékba, él az alternatív valóságában és esély nincs rá, hogy onnan kitörjön vagy egyáltalán kilásson.

Konkrétabban: képzeljünk el egy mai tizenévest vagy huszonévest, akinek az ismerősi körét nagyrészt kétes értékrendű szararcok adják, akiknek simán belefér olyan dolgokat csinálni, ami amúgy normális embernek kevésbé. A képzeletbeli tizenéves, huszonéves pedig azoktól a figuráktól kapja a lájkokat és kommenteket, akiktől finoman fogalmazva minden szülő félti a porontyát. Ahonnan pedig jönnek a lájkok, kommentek, interakciók, egyrészt növelik az érintett egóját, másrészt éppen emiatt a megerősítést jelentő szararcok tartalmai kerülnek előtérbe a timelineon és lám-lám, máris olyan valakit látunk, aki totálisan bebetonozta magát egy olyan közegbe, ahol például nem kínos iskolázatlannak lenni, kurválkodni, céltalanul élni az életet, na meg úgy általában olyan dolgok, amiktől aztán tényleg mindenki féltette a saját csimotáját.

A valós életben spontán kapcsolatba lép egymással mondjuk egy céltudatos, értelmes figura és kevésbé céltudatossal, több is történik, mint információcsere, a Facebookon ilyenre szinte esély sincs! Éppen a buborék-hatás miatt. Márpedig nem lehet figyelmen kívül hagyni egy olyan szolgáltatást, amit mérések szerint átlagosan napi 1,5+ órát használnak, azt meg jól tudjuk, hogy a fiatalabb korosztály eufemizmussal élve kevésbé szerencsés, célját kereső részének az agyába be van kötve a Kéktakony.

A helyzet különösen necc, főleg, ha azt nézzük, hogy nagyon sok rossz szokás megváltoztatásánál nagyon sokat játszik a környezet, akár életmódváltásról, akár a dohányzásról való leszokásról vagy hasonlóról van szó. És persze az érintett általában nem tudja, hogy már rég webkettő- és okosbizbasz függő. Világos, hogy ha valaki már el is szánta magát valamilyen változtatás mellett, amiben valaki akár még segít is neki, alighanem a webkettő-használati szokásokat is meg kellene változtatni, csak azzal kapcsolatban van kevés használható információ, hogy hogyan. Ahogyan még olyan alapvető kérdések sem tisztázottak, hogy affektív betegségben szenvedő arcok többet töltenek a közösségi weben, viszont az affektív zavar oka a közösségi web vagy kiváltója.

A másik dolog, amit közelebbről megnéztem, hogy az online társkeresők húspiaca hogyan hathat szerencsétlen esetben. Mondanom sem kell, hogy erre ugyanúgy rá lehet függeni, mint a mértéktelen zabálásra, egészséget veszélyeztető mennyiségű munkára vagy az olyan erős reinforcer-profillal rendelkező drogokra, mint a metadon,  kokain vagy a ketamin, amikkel ráadásul számos más függőség keresztdependenciát mutat, nem nehéz belátni, hogy akinek valamilyen jóféle drog padlógázig taposta az agyi jutalmazórendszerét, ha le is szokik róla, könnyen választ olyan tevékenységet, ami hasonlóan pörgeti a jutalmazórendszert anélkül, hogy azért különösebben tenni kellene. Ha társkeresőzésről és függőségről van szó, sanszosabb a szexfüggőség kialakulása, amit nem könnyű megkülönböztetni a kiugróan magas szexuális étvágytól, de nem lehetetlen. A szexfüggőség ugyanis egyrészt a mindennapi életvitelt nehezíti meg, másrészt a szex átmehet egyfajta befelé forduló agresszióba, amivel valaki megoldatlan problémákat kompenzál – és persze az érintett miért is venné észre mindezt. Mocskos egy ördög kör, ugye?

Ami a jó öreg netes társkeresést illeti, valaki jobb esetben elviseli, hogy bizony el vagyunk eresztve idiótákkal rendesen, rosszabb esetben lejjebb teszi a lécet, aztán még randizik is olyannal, akit könnyen lehet, hogy a valóságban az életbe sem szólítana meg. De még ha nem is akad azonnal valaki horogra, a felhasználó rendszeresen lesegeti a szolgáltatást, hátha ráírt álmai asszonya vagy a szőke herceg fehér lófasszal, ráadásul éppen úgy, ahogy egy szerencsejáték-függő egy rakás bukó után már csak azért is cibálja a félkarú rablót, mert néha nyer. Csak éppen ebben az esetben a felhasználó nem pénzt veszít, hanem a normálisabb dolgokra fordítható idejének és energiájának, na meg a természetes egójának egy-egy darabját.

Emberünk megnézi a felhozatalt, felveszi a kapcsolatot egy rakás neki tetsző felhasználóval, ebből válaszol is néhány, majd ha jön az elutasítás még a személyes találkozás előtt vagy az első néhány együttlét után nem sokkal, jön a csalódás, befelé forduló düh, ha a felhasználó úgy gondolja, hogy nem elég jó másnak, díszdobozban érkezik az önvád, distressz, egy szóval olyan dolgok, amik élve zabálják meg az érintettet. Aztán a jó ég tudja, hogy mennyire fordul ki magából és romlanak a kapcsolatteremtési skilljei, általános kapcsolati sémái, mire lejön az „anyagról”, legyen az akár Tinder, akár Match.com vagy úgy egyáltalán bármelyik. Másrészt társkeresőzés közben könnyen kialakulhat egy olyan stratégia, hogy jó sok másik felhasználóval levelezget valaki, miközben az emberi kapcsolatai egyre felszínesebbé válnak.

Ilyenkor aztán sokszor mintha csak reménykedni lehetne benne, hogy akinél ilyet látok, legalább részben belátja, hogy a közösségi médiára és a társkeresőzésre egyaránt igaz, hogy mértéktelenül használva gyorsan ható méreg. Egyúttal amikor ezt írom, pipa vagyok, egyrészt azért, mert a közösségi szolgáltatások és az okosbizbaszok konkrétan felkészületlenül érték el a fejlett világot. Azaz amíg otthon jó esetben megtanulja mindenki, hogy mennyi alkoholt szabad fogyasztani, milyen gyakorisággal, Amszterdamban, hogy mennyi zöldet szabad fogyasztani, sátöbbi, addig a leginkább veszélyeztetett nemzedéknek a szülei nem rághatták a szájába, hogy hogyan használják a social webet úgy, hogy ne függjenek rá. Ezen kívül az is halálosan nyomasztó, hogy míg egy alkoholistát felismer a környezete a szagáról, jó esetben egy a drogost, az adott drogra jellemző klinikai megjelenés alapján, a folyamatos, mértéktelen mobilbaszogatásnál ennyire nem egyértelmű a helyzet, holott egy életminőséget súlyosan rontó megszokással csak azt követően lehet mit kezdeni, miután azt sikerült azonosítani.

Ahogy minden jóféle függőség, ez is hajlamos konzerválni és elmélyíteni a kialakult élethelyzetet, a Facebook, az Ista, az Ask.fm egyaránt arra hajlamosít egyeseket, hogy a kontaktjaikra jobban figyeljenek. A baj akkor van, hogy egyrészt folyamatosan másokhoz hasonlítgatják önmagukat, ami eleve stresszforrás, inger elmaradáson keresztül stressz, rövidebben frusztráció, ha a saját fotó vagy poszt nem kapja meg az elvárt érdeklődést, mindennek tetejében az érintett ha a környezetére figyel, önmagára kevesebb figyelem marad.

A megoldás? Gyakran bőven túlmutat annyin, hogy kevesebbet használja az érintett és kész, az meg világos, hogy sokkal gyakrabban lenne indokolt terápiás beavatkozás, mint amennyiszer valaki el is jut oda. Hamarosan jön a tavasz, meg az omegajó idő, amit bárki megtehet, hogy otthon hagyja az okosmobilt és kibóklászik a természetbe, elmegy könyvtárba vagy hasonló. Hogy a netfüggőség, társkereső függőség hogyan azonosítható, azzal kapcsolatban már tengernyi cikk született. Aki érintett, ne csak reménykedjen, tegyen is valamit.

Az egyszerűsítésekből adódó pontatlanságokért elnézést mindenkitől, aki hivatásszerűen foglalkozik magatartástudománnyal!

Kép: Wikipedia, Facebook Detox, Subba

Az utóbbi néhány hétben boldog-boldogtalan cikkezetett róla, hogy vajon annak, hogy tudományosan igazoltan a hülyeség jobban terjed a közösségi weben, mekkora szerepe letett Trump megválasztásában és egyáltalán, mennyire befolyásolja egy-egy web giant a világot. Ha már többször vizsgáltam már graybox-módszerekkel a Facebookot, a tömegkommunikáció természetével kapcsolatos híreket is követem olyan 10 éve, engedtessék meg nekem, hogy én is írjak a témáról néhány kósza gondolatot.

Az Origótól kezdve a 24.hu-n át a 444-ig igencsak rápörögtek néhányan arra a témára, hogy a közösségi média élén a Facebookkal, gyakorlatilag visszaélve a hatalmával befolyásolja a tömeg véleményét, még ha nem is rossz szándékkal vagy egyáltalán szándékosan, hanem olyan módon, hogy a magasabb profit érdekében nem tiltja ki a nyilvánvaló álhíreket terítő tartalmakat. Aki nagyon lemaradt: a Facebook azzal védekezik, hogy ők csak egy tech cég, megint mások az ún. buborék-effektust emelik ki, aminek az a lényege nagyon röviden, hogy mindenki elé főként olyan tartalmak kerülnek a Facebookon, amikről a rendszer azt prediktálta, hogy érdekelni fogja a felhasználót. Többek közt a korábbi lájkjai, kommentjei, megosztásai, egy az egyben, az addigi aktivitása alapján. Márpedig mindenki olyannal szembesül és foglalkozik szivesen, amivel alapvetően egyetért, többek közt ezért a Facebook egyfajta buborékban, alternatív valóságban tartja a felhasználókat, ahol ha például az illető fő érdeklődési területe a chemtrail és az oltásellenesség, azzal kapcsolatos információk fognak elé zuhanni, erősítve korábbi nézeteit. Tegyük hozzá, egy felhasználó ismerősei is nyilvánvalóan több szempontból hasonlóan gondolkoznak a felhasználóhoz, azaz természetesen az ismerősök felől is a felhasználó értékrendjéhez, világnézetéhez passzoló információk fognak a felhasználóra zúdulni, azok bármiféle igazságtartalmától függetlenül. A dolgot pedig tovább erősíti többek közt az az effektus, hogy hasonló gondolkodású közegben az egyén hitében még inkább megerősítve fogja érezni magát.

Azaz több felhasználónál dübörög a hülyeség ezerrel, hasonlóan ahhoz, hogy mondjuk egy, a kkv-k gazdaságtana iránt érdeklődő cégvezető ismerősei közt többen lesznek hozzá hasonlóak és többet témázgatnak arról, ami érdekli őket, több vállalkozásokkal kapcsolatos hír fog megjelenni a falukon.

A probléma – amiről nem biztos, hogy probléma – nagyon sokak szerint nyilván azokkal a felhasználókkal van, akik tömegesen a hülyeségre harapnak, ahogy azt Erdélyi Péter alaposan ki is vesézte annak az álhírnek a kapcsán, hogy a Clinton házi levelezőszervere után nyomozó egyik FBI ügynököt Clinton eltetette láb alól.

Ha az emberek hülyék, nyilván nem jó. Hogy miért nem, azzal könyvtárakat töltöttek meg. Viszont itt is korábban írtam róla, hogy egy-egy nettó ostobaság hogyan szivároghat fel a plebstől a legfelsőbb döntéshozói szintig egy kultúrában, ahogy arról is, hogy egy-egy kultúrában az általános tájékozottság mértéke és a jólét közt egyértelmű összefüggés van, rövidebben szólva, nem csak az elitnek és a kutatóknak kell tájékozottnak lenniük és hogy ennek mi az oka.

A buborék-effektus nyilván egy létező jelenség, viszont akárhogy kerestem, nem láttam bizonyítottnak, hogy komolyabb globális hatása lenne annak, hogy a veszélyes ostobaság hatékonyabban és sokkal gyorsabb információs útvonalakon terjed, mint a közösségi web előtti időben. Azaz a most nagyon divatos elmélet pofás, csak a tudományos igényesség próbáját nem állja ki, akármilyen neves gondolkodók is cikkeztek róla korábban és cikkeznek most is.

Persze, ahogy jelennek meg újabb és újabb eszközök a tömegmanipulációban, a professzionális kampányok lebonyolításakor és a pszichológiai hadviselésben, ezek vélhetően sokkal szofisztikáltabban tudják elérni a céljukat. A közösségi web aktivitását és annak társadalomra kifejtett hatását azok az államok, amelyek erőforrásaik alapján megtehetik, folyamatosan monitorozzák is.

Viszont, viszont, viszont. Ha elképzelünk egy olyan világot, ahol az internet penetráció hasonló a mostanihoz, ugyanakkor nincs web 2, viszont vannak levelezőlisták, hírcsoportok, klasszikus fórumok és a klasszikus chat, nincs okunk feltételezni, hogy a társadalom jobban szegmentálódna, mint amennyire szegmentálódik most! Azaz igen, lennének az oltásellenes, angyalhívő, ufóimádó levelezőlisták, hírcsoportok, a felhasználók egy része oda csoportosulna és persze megerősítenék egymást a hitükben, akármilyen elvont hülyeség is. Hasonlóan, ugyanúgy meglennének a normálisabban gondolkozó, adott világnézetet és értékrendet valló felhasználók csoportjai, de külön-külön szigeteket alkotva, amelyek közt nem igazán lennének perkolációs pontok, azaz egy-egy ilyen sziget nem igazából cserélne információt egymással.

Sok-sok évvel korábban már előhúzták azt a témát, hogy a weben bizonyos szolgáltatók amint elérnek egy kritikus méretet, akkor alkalmassá válhatnak tömegmanipulációra, ahogy ennek teljes irodalma van a Google keresője kapcsán is. Aztán most az aktuális főgenya a Facebook.

Ami nagyon szórakoztató az egészben, hogy több, a téma iránt magas szinten érdeklődő és kutató újságíró, szociológus és pszichológus rápörgött a témára, aztán pont az a hatás érte utol őket, amit kutattak: meggyőződésükké vált, hogy közösségi web manipulatív, néphülyítő hatású, jelen formájában nagyon veszélyes, mi több, többen addig mentek el, hogy mindezt valamilyen módon kordában kellene tartani.

Értelemszerűen még sosem használták a netet annyian, mint most, ahogy a net sem volt korábban ennyire kiterjedt és olcsón elérhető. De egyszerűen nem látom bizonyítottnak, hogy például egy Facebook nélküli világban a veszélyes hülyeségek, álhírek kevésbé lennének érezhetőek globálisan, nem lenne szó sokkal többről, hogy a valós, értékes és valótlan, értéktelen információk nem koncentrálódnának egy vagy néhány vezető szolgáltatásban, mint most.

Kép: learningtimes.net

Több nagy-nagy lap is majdhogynem egyszerre, újdonságként írt róla, hogy a Facebook rendelkezik egy bűvös "titkos üzenetmappával", ami egy egyszerű trükkel persze meg is jeleníthető. Azt most hagyjuk, hogy komoly helyeken ezeknek a cikkeknek akkor lenne értéke, ha akkor írják meg, amikor az új funkciót bevezetik, nem hónapos vagy éves késéssel, de erre még visszatérek.

Korábban már írtam, róla, hogy a Facebook üzenetszűrési logikája az idő folyamán milyen evolúción ment keresztül és ezt bizony figyelembe kell vennie annak, aki használja a FB-t üzenetküldésre, ne adj' Isten, elsősorban azt használja levelezésre.

Az email küldésnél eléggé egyszerű a helyzet, a feladó a levelet feladja, a címzett pedig fogadja, ha azt nem nyelte el a spamfilter valamelyik szinten. A Facebookon gyakorlatilag nincs két ugyanolyan üzenetküldés, ugyanis a FB a feladó és a címzett közti finom kapcsolatokat is figyelembe veszi, mint például azt, hogy ha nem ismerősök, van-e közös ismerősük, tartoznak-e közös csoportba vagy azonos-e a munkahelyük és még ki tudja, hogy mit, az első üzenetküldést követően ez dönti el, hogy a címzettnél az üzenet egyből az Inboxban fog megjelenni vagycsak a  Message requests mappában. Újabban szerencsére már gyakrabban benéznek a felhasználók. Van viszont két eset, amikor az üzenet gyakorlatilag elveszett: ha a Facebook túlságosan spamgyanusnak vagy scamgyanusnak talál egy üzenetet, az a "filtered requests" kategóriába kerül, amit szinte már sosem néz meg a felhasználó, esetleg csak webes felületről érhető el, de az is előfordulhat, hogy az üzenet egyszerűen nem kézbesítődik.

Éppen ezért időnként érdemes megnézni a Message reuqests mappán túl azt, hogy mi jelenik meg, ha azon belül a Filtered message reuqests-re kattintunk a Message requests-en belül. Persze snaszos, hogy jórészt tényleg egy jó adag spamen kívül nem nagyon van ott semmi, ahogy a felkéréseket tartalmazó mappa is, itt is előfordulhat tévesen számunkra irrelevánsként félreosztályozott üzenet, ami a fenti ábrán látható módon jeleníthető meg teljes egészében.

A dologban a webergonómiai megvalósítás a legirritálóbb: azaz, hogy a rendszer nem hívta fel a figyelmet a bevezetéskor sem arra, hogy van egy kvázi-spamfolderként is működő mappa, így a felhasználók azt sosem nézik meg, a hozzájuk érkezett levelek egy részét ennek megfelelősen sosem olvassák el.

Nem először fordult elő velem, hogy egy témával kapcsolatban úgy gondoltam, hogy túl általános vagy köztudott ahhoz, hogy írjak róla, aztán amikor újdonságként megjelent egy-egy szépnevű nemzetközi lapban, még mindig nem tudtam eldönteni egy ideig, hogy érdemes-e posztolni róla, ez esetben is erről volt szó. Mostantól viszont fogok, ezek a posztok pedig mostantól a villámokosság címke alatt lesznek elérhetőek.

kép: Huffingtonpost

Nem tudom, hogy mióta, az viszont biztos, hogy nem annyira régen elérhető a funkció már magyar szolgáltatók mobilszámaival is: a Twitteren beállítható, hogy a minket különösen érdeklő felhasználók twitjeiről a Twitter SMS-ben is értesítsen, természetesen ingyen. Mivel már rég lehet push üzeneteket kérni, ezért nem látszik, hogy ennek lenne valami értelme, viszont érdemes észben tartani, hogy az SMS akkor is működik, ha az adatforgalom valami miatt teljesen elérhetetlen.

Ha valahova elmegyek kiruccanni, akkor szándékosan csak egy általános iskolás koromban kapott, de máig működő butatelefont viszek magammal, amin lehet telefonálni és SMS-t küldeni és fogadni, aminek az a jelentősége, hogy ha valakinek nagyon sürgősen kellenék, mégis el tud érni illetve ha valamilyen szolgáltatás riasztást küld SMS-ben, értesülök róla. Teljesen hasonló módon, ha valaki ingyen szeretne valamiről értesíteni SMS-ben vagy éppen csak kíváncsi vagyok az aktuális breaking hírekre, egyszerűen csak beállítom, hogy az adott Twitter-csatornák twitjeiről kérek értesítést.

Sokan nem tudják, de a Twitter eredetileg nem egy klasszikus social webes szolgáltatásnak készült, a twitek hossza azért van 140 karakterre korlátozva, hogy egy twit kényelmesen elküldhető valamint fogadható legyen egy hagyományos méretű SMS-ben, ahol 140 karakter maga a twit, a fennmaradó 20 karakter pedig az @ jel, a felhasználói név és a felhasználói nevet és a twitet elválasztó szóköz. Azaz, hogy a felhasználók tudjanak SMS-ben is csevegni egymással, ami európai szemmel szokatlan lehet, az USA-ban viszont szinte kimutathatatlanul alacsony költség az SMS-küldés a szolgáltatóknak. Ennek egy mellékes funkciója, hogy a Twitter elérhető volt weben keresztül is. Tehát az összes USA-beli mobilszolgáltató a kezdetektől támogatta az SMS-twitelést, amihez aztán később különböző államok mobilszolgáltatói is csatlakoztak, a pillanatnyi, de nem teljes listát itt lehet megnézni.

Viszont eltérő funkcionalitással, azaz bizonyos szolgáltatók esetén csak fogadni lehet twiteket, küldeni viszont nem, egyes országokban nem csak szöveg twittelhető, hanem küldhető MMS is, ezen kívül jelentős eltérést mutat, hogy milyen mértékig lehet testre szabni, hogy mikről is kérünk értesítéseket. Ugyan csak egy szolgáltatóval teszteltem, úgy fest, hogy Magyarországon még eléggé kezdetleges a dolog:

Ugyanakkor például egy műholdas szolgáltatónál már minden apróság beállítható és az üzenetfogadás ott is díjmentes, ami eléggé nagy dolog ismerve a műholdas technológiák költségeit.

A műholdas mobilszolgáltatók alighanem azért hajlandóak támogatni ezt, hogy nehogy a konkurens szolgáltatóhoz képest lemaradjanak a felhasználói élmény szempontjából. Ugyanis műholdas mobilon twiteket fogadni aztán tényleg nagyon főnök. Kevésbé ismert, de az SMS-ek fogadása is pénzbe kerül a szolgáltatóknak, ezen kívül nyilván a Twitter vagy annak SMS-szolgáltatója felé nagytételben fizetniük kell az SMS-küldözgetésért, ritkábban éppen fordítva, azaz a Twitter fizet az adott szolgáltatónak.

Nem mellékesen finomhangolható az is, hogy azok közül, akiknek a csatornáira feliratkoztunk, kiknek a twitjei annyira fontosak, hogy SMS-ben is kérünk róla értesítést.

Tehát a lehetőség webkettő-addiktoknak kötelező.

Korábban írtam róla, hogy a Facebookon történő eseményekről is simán kérhetünk SMS értesítést, mi több, SMS-en keresztül posztolhatunk is a Facebookra olyan szolgáltatón keresztül, amelyik támogatja ezt, ugyan a posztban leírt trükk, amivel Google Voice számot varázsolhatunk magunknak, már nem működik. Jó tudni, hogy a Twitter és a Facebook esetén nem ugyanaz, amikor csak be van rögzítve a mobilszámunk – mindenképp érdemes – amire például a szokatlan belépési kísérletekről küld a szolgáltatás SMS-t, de többet nem tud vagy ténylegesen text activated, azaz lehetőség van mindenről SMS értesítőt kérni és akár posztolni is SMS-ben. Ez utóbbi így fest asztali gépen valamint mobilalkalmazásban, az más kérdés, hogy én személy szerint szeretek beállítani minden ilyen extrát, amit aztán ki lehet kapcsolni.

asztali gépen

mobilalkalmazásban