bardóczi ákos @post.r

Bármilyen informatikai eszközről is legyen szó, egyszerűen minden felület potenciális sebezhetőséget jelent, amin keresztül az eszköz információcserét folytat a külvilággal. És persze mindig lesz olyan, amire nem gondolunk. Ideértve az ember pszichikai nyomait is.

Az iOS eszközök Sirije és az androidos mobilok Google Now funkciója egy roppant vicces dolog, már csak azért is, mert ahogyan azt korábban is sejteni lehetett, nem csak az ember számára hallható hanggal és nem csak a mobil tulajdonosa tud utasításokat adni a mobilnak, hanem a funkción keresztül hakkolható a mobil targetált elektromágneses sugárzással is, 16-17 láb távolságból, esetlegesen anélkül, hogy a mobil tulajdonosa ebből bármit is észlelne, ahogy az olvasható a Wired nemrég megjelent cikkében is, ami arra is kitér, hogy francia kutatók egyébként bagóért beszerezhető eszközökből dobták össze a támadáshoz szükséges eszközt.

A mai kütyük egyébként többé-kevésbé árnyékoltak az elektromágnesességgel szemben, könnyen belátható, hogy a mikrofon eleve nem lehet annyira árnyékolt, mint a többi rész, annak meg nincs sok értelme, hogy folyamatosan figyeljen. Ebben a nem túl zajos videóban azt mutatják be, hogy az egyébként lezárt mobilt hogyan is oldották fel gyakorlatilag a "távoli parancsvégrehajtás" ezen kevésbé ismert módszerével. 

Korábban már olvashattunk példát, hogy egészen szokatlan átvivő közeg is alkalmas lehet egy támadás kivitelezésére, pár évvel korábban még teljesen őrült ötletnek tűnt, hogy a processzor által végzett titkosítási folyamatokat a szó szoros értelemben lehallgassák, aztán simán megcsinálták. A kriptoanalízis ezen formájáról egészen emberi nyelven írt wiki-szócikk erre. 

Nyilván túl nagy sansza nincs annak, hogy ilyen támadást alkalmazzanak is, hacsak nem nagyon nagy értékű információhoz próbálnak hozzáférni, másrészt a támadóknak fizikailag is közel kell kerülniük az eszközhöz.

Amit érdemes tanulságként levonni – már megint – hogy le lehet ugyan költöztetni mondjuk az összes gépet a pincébe, aztán a falat kibélelni ólommal, a mobilt meg Faraday-bagbe tenni, ha felmerül az esélye annak, hogy valaki azt próbálja meg támadási vektorként alkalmazni mondjuk valakinek a leghallgatására, értelmetlen. Mindig lesznek olyan módszerek, amikre a személy nem gondol, mi több, még a kutatók sem, tökéletes biztonság akkor lenne kialakítható, ha mindent elzárnánk a külvilágtól, ami információt hordoz. Ez egyrészt nem megvalósítható, másrészt nem is kell megvalósítani. Amikor azt írtam, hogy "mindent", úgy értem, hogy az informatikai eszközökön túl még a felhasználót is, aki tud valamilyen információt. Ugyanis egy személy gyakorlatilag a puszta létével pszichikai nyomok hatalmas forrása lehet, amire két egyszerű példát is írok.

Az egyik, hogy máig az egyik leghatékonyabb eszköze a puhatolásnak [kriminalisztikai értelemben: olyan adatszerzés, amikor a másik nem is tudja, hogy adatot szolgáltat] az, ha a social engineer, a fedett nyomozó vagy a hazugságvadász úgy beszélget a másikkal, hogy a beszélgetést egyébként a másik teljesen spontánnak érzi és egy rakás irreleváns kérdés közé, a beszélgetés közepére bök be egy fedett nyomozó egy arra irányuló kérdést, amire konkrétan kíváncsi, persze nem feltétlenül direkt kérdést kell elképzelni. Az eredmény: a másik még csak észre sem veszi, hogy valamit konkrétan elmondott vagy éppenséggel olyan információkat kotyogott ki, amiből már kimozaikozható az, amire mondjuk egy nyomozó kíváncsi, megerősít vagy gyengít egy előzetes hipotézist.

összetett, de nem úgy, ahogy elképzelitek

A másik példa, ami mutatja a pszichikai nyomok hatalmas információértékét, azok a nyomok, amik a nyelvhasználatban nyilvánulnak meg. Hiába próbál valaki úgy blogot írni például, hogy az technikai szempontból gyakorlatilag a legdurvább paranoiditásig menően anonimizált, a nyelvhasználata elárulhatja a szerzőt akkor is, ha nem is azokat a szavakat vagy szóösszetételeket használja, amik rá jellemzőek is máshol is fellelhetők a neten, mondjuk a személyes blogján vagy a magánlevelezésében. Ugyanis a mondatszerkesztési stílus és a mondatok közti logikai összefüggések strukturálása többek szerint olyan egyedi, mint az ujjlenyomat (az idiolektus egyfajta része), alighanem az adott szerző által írt témától is független. Azaz szöveganyag alapján azonosítani egy szerzőt a neten elvben csak számítási teljesítmény kérdése. Sok esetben ezerszer prózaibb a helyzet, egyszerűen a szóhasználat alapján felfedhető a szerző kiléte.

A titkosszolgálatok története pedig tele van olyan sztorival, amikor egy módszer nem került egy garasba sem, ámde annál ötletesebb volt és félelmetesen egyszerű, mint például az, hogy a KGB ügynökei hogyan azonosították a CIA ügynökeit, végülis ugyancsak pszichikai nyomok alapján.

a világ egyik legismertebb DJ-jének olyan képe, ami millió meg egy helyen fenn van a neten, a Google Képkereső pont ezt a képet mégsem találja. Miért? Na, annyi könnyítést adok a megfejtéshez, hogy a találatokból lehet következtetni rá, hogy milyen kétklikkes manipulációt végeztem a képen

Na melyik tudomány hekkelte be magát a Nobel-díjas felfedezések közé ismét? Az elmúlt 10-20 évet elnézve gyakorlatilag minden évben osztottak olyan Nobel-díjat, amit a kutatók valamilyen módon a molekuláris biológia módszereivel, arra alapozva folytattak vagy konkrétan egy molekuláris biológiai folyamatot tisztáztak.

Mielőtt csukafejest ugranék  a molekuláris szintű mechanizmusok tárgyalásában, érdemes megnézni az alábbi videót a jelenség emberi oldaláról, nevezetesen egy kisfilmet a xeroderma pigmentosumról.

Megint más esetben, a Neill-Dingwall-szindrómánál, más nevén Cockayne-szindrómánál ugyanúgy arról van szó, hogy egy örökítőanyagban bekövetkezett hibát nem ismernek fel az erre szakosodott enzimek, persze más típusú hibát, a klinikai kép is teljesen más.  

Idén Tomas Lindahl, Paul Modrich és Aziz Sancar a DNS-t érintő hibajavító mechanizmusok és ezek esetleges meghibásodásaik mikéntjének tisztázásáért kaptak Nobel-díjat, azonban nem orvosi-fiziológiait, hanem kémiait, lényegében tényleg minden további nélkül nyerhették volna az egyik és a másik kategóriában egyaránt.

A lényeget fussuk át még egyszer: az élő sejtekben lévő, csigalépcsőként elképzelhető DNS, aminek a lépcsőfokait egymással szemben, párban elhelyezkedő bázisok képzik, a köztük lévő belső kötés az egyik, ami a szerkezetet stabilizálja, a másik stabilizáló kötés pedig a csigalépcső külső vázát adó, cukor-foszfát gerinc egységeket összekapcsoló kötés hosszában. Elmagyarázni sokkal nehezebb, mint mutatni, tehát valahogy így:

A DNS rendkívül kompakt formában van jelen, de szükség esetén fellazul, majd a szálból a szükséges szakaszról, mint genetikai információt hordozó részről, egyfajta lenyomat készül, ez az RNS. Egy-egy ilyen szakasz feleltethető meg általában egy-egy génnek (transzkripció). Az RNS szálra rákapcsolódik az ún. riboszóma, ami a hordozott információ alapján elkészít egy génterméket, általában fehérjét (transzláció), ami végülis az azonosítható örökletes tulajdonság lesz. Sejtosztódáskor a teljes DNS-ről másolatot kell készíteni, meg kell kettőzni azt, aminek a másodpéldánya az új sejtbe kerül. A molekuláris biológia lényegében ezeknek a folyamatoknak a részleteivel foglalkozik.

Régóta ismert, hogy a transzkripció, a transzláció és a duplikáció részfolyamataiban néha előfordulnak hibák, mégpedig olyan hibák. Persze a könyvekben több külön fejezet foglalkozik azzal, hogy a különböző hibákat hogyan ismeri fel és javítja ki a rendszer, megjegyzem, elképesztő bravúrossággal és pontossággal. Ha ez nem történne meg, a DNS-ünk információtartalma össze-vissza változna a sejtosztódások alkalmával avagy hiába lenne pontos egy-egy génre vonatkozó információ, a géntermék a transzkripció vagy a transzláció hibája miatt végeredményben hibásan jönne létre, összességében igen rövid idő alatt az élettel összeegyeztethetetlen vagy legalábbis nagyon súlyos állapot alakulna ki. A hibajavítási folyamatokat nevezzük repair-nek. Előfordul, hogy a repair bizonyos esetekben nem működik, de általában nem a hibajavító képesség teljes hiányát, csak csökkent működését kell elképzelni.

Meglehetősen szerteágazó témáról van szó és természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy három kutató tárta volna fel az összes típusú hibajavító mechanizmust egy az egyben.

Ahhoz, hogy a DNS kellően stabil legyen, bizonyos játékszabályoknak érvényesülniük kell, így például a létraszerű molekulában az adenin bázissal szemben csak timin lehet, míg a citozinnal szemben csak guanin. Abban az esetben, ha ebbe hiba csúszik a DNS elkészítése során, annak egyik közvetlen következménye, hogy a DNS kevésbé lesz stabil, úgy is fogalmazhatnék, hogy a csigalépcső nem a megfelelő módon feszül, másrészt nyilván amikor a leolvasás, RNS-re való átírás történik, hibás információ fog az RNS lenyomatba kerülni, ha pedig a DNS megkettőződésére van szükség, a másolat is hibás lesz. Teljesen érthető, hogy az evolúció a rendszert úgy fejlesztette, hogy a hibákat azonnal észleljék és javítsák az erre specializálódott enzimek. Azaz ha például egy adeninnel szemben a láncban nem timin épül be, hanem bármi más, azt enzimek észlelik, kivágják és beillesztik helyette a megfelelő bázist, ez az ún. bázis-excíziós repair, de előfordul, hogy nem csak a bázist kell lecserélni, hanem a csigalépcső külső gerincét adó cukor-foszfát részt is, ez a nukleotid-excíziós repair. Ez persze még mindig egyszerűsítés, valójában például nem lehetséges egyetlen nukleotidot kivágni, csak egy teljes szakaszt, amihez tartozik, majd a helyére szintetizálni kell egy megfelelő szakaszt a helyes nukleotiddal, ez lényegen nem változtat. (Hivalalos press release erre: http://www.nobelprize.org/nobel_prizes/chemistry/laureates/2015/popular-chemistryprize2015.pdf ) Bizonyos esetekben egy-egy élőlénynél éppen azok az enzimek hiányoznak vagy működnek alul, amiknek a szabást-varrást-stoppolást-hibajavítást kellene normálisan végezniük. Abban az esetben, ha nem az egész életet végigkísérő hibáról van szó, hanem arról, hogy súlyos hiba történik a transzkripció vagy a transzláció folyamatában és azt nem észleli és korrigálja semmi egészséges emberben, egy élő sejtben – ez egyébként igen ritka – a sejt az utolsó pillanatban vagy észreveszi magát, aztán öngyilkos lesz, azaz apoptotizál megint más esetben pedig hibásan működik, osztódik, az utódsejtekbe eleve hibás információ kerül, általában valamilyen daganatos betegséget alakul ki. Persze előfordul olyan is, hogy egyetlen eltévedt bárányból több tízezer sejtből álló kolónia alakul ki, amelyik aztán osztódik, ha kell, ha nem, kedvezőtlen körülményeket kialakítva abban a környezetben, amiben az adott szövet normális sejtjei élnek, a jelenséget az immunrendszer felismeri és a tumoros sejteket kivégzi. Ilyen előfordulhat tehát egészséges embernél is, bizonyos környezeti tényezők viszont fokozzák az esélyét, hogy bekövetkezzen, ilyen tényezők például az UV sugárzás vagy a dohányzással beinhalált kátrány.

Van, akinél már a születéstől fogva a hibajavítás elmarad. Maga a hibajavító funkció nyilván nem pótolható, a betegeket azokkal a betegségekkel kezelik, amik a repair hiányának közvetett következményei.

A posztban látható első videóban konkrétan a DNS szálban emlékeim szerint timin-párosok jönnek létre, amit nem észlel és javít semmi, ennek következtében, az utódsejtekbe is tropa DNS kerül. Márpedig amikor a testet napfény, ilyen módon több UV éri, a timin-dimerek létrejöttének esélye drámaian nő, ezért ha ezt a típusú DNS károsodást semmi sem korrigálja, az súlyos bőrelváltozást okoz, mivel az UV elsősorban annak szöveteit érinti, rosszabb esetben pedig bőrrák alakul ki.

A második videóban bemutatott betegség molekuláris szintű oka, hogy a DNS megkettőződésekor olyan nukleotidok kerülnek egymással szembe, amiknek egyáltalán nem szabadna, azaz eltérnek az A-T, G-C-szabálytól, azonban ez a mismatch javítatlanul marad, normális esetben így történik:

A repair folyamatokat egészen jól, animációs filmekkel bemutató Youtube-csatorna itt érhető el,  természetesen az érhetőség kedvéért az ilyen folyamatokról írni vagy épp animációt készíteni csak jelentős egyszerűsítésekkel lehet. Amit vegyünk észre, hogy az önmagában genetikai tulajdonság lehet, hogy egy szervezet genetikailag instabil, másrészt éppen sok esetben a repair alulműködése jelenti az evolúció molekuláris szintű alapját, azon keresztül, hogy utat enged a mutációknak.

Amíg rá van pörögve a fél világ a legújabb iPhone-ra, van aki elvből, van, aki nettó gyakorlati megfontolásból addig nem cseréli le a meglévő iPhoneját amíg az nem válik használhatatlanná.

Márpedig az könnyen lehet, hogy soká lesz, oprendszeri frissítést pedig a nagyon súlyos sebezhetőségeket orvosló hotfixeken kívül nem adnak ki hozzá, ugyanakkor mára határozott lassulás tapasztalható a régebbi, frissített iPhone-okon, ellentétben azzal, hogy korábban az Apple foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy egy Apple-eszköz nem lehet érezhetően lassabb egy frissítés után akkor sem, ha egyébként régi. A nagyon régieket pedig egyszerűen nincs lehetőség frissíteni.

Mivel attól Apple az Apple, az újabb almás mobilom annak ellenére, hogy öt éves, ugyanúgy működik és alighanem működni is fog egy ideig, ha valaki hasonló cipőben jár, akkor érdemes néhány trükköt alkalmaznia, hogy a vén mobil is elfogadható sebességgel működjön. Azaz hogy kell kikapcsolni azokat a felesleges szarokat, amik csak eszik a rendszererőforrásokat. Kizárólag a hagyományos módon elérhető beállítási lehetőségekre térek ki, azaz olyanra nem, amit az oprendszer BSD-szívcsakrájába való beletúrással lehetne elérni - ha már úgysem jön hozzá frissítés, majdnem mindegy, nem? A leírt tweakek nem jailbreakelt eszközön, iOS 7.x-en biztosan működnek, az Apple-fanatikus cikkek többségében pedig pont ezek nincsenek leírva.

Ó, a Spotlight Search: milyen szép is, ha a megfelelő kulcsszó töredékének a beírásával is megjelenik az az alkalmazás, levél és egyáltalán bármi, amit hirtelen nem találunk, ugye? Amit viszont nem árt figyelembe venni, hogy az eszköznek mindent, aminek azonnal kereshetőnek kell lennie, a maga módján fejben kell tartania, ami folyamatosan igencsak számításigényes bravúrokat igényel, lévén, hogy nincs olyan eszköz, ami mindig mindent a memóriában tárolna, de ahhoz, hogy pl. egy gyors kereséshez a memóriába varázsolja azt, amit kell, igencsak sok követ meg kell mozgatnia a rendszernek, azaz eléggé sok bitet kell talicskáznia össze-vissza a háttérben.

Megoldás: csak azokra a kis memóriaigényű adatforrásokra engedélyezzük a spotlight search-öt, aminél tényleg szükség van rá, ezen kívül tartsuk szem előtt az ésszerűséget. Ha például a Mail alkalmazásban úgyis van saját kereső, értelmetlen itt is indexeltetni.

Az iOS 7 megjelenésével még több, felhasználói élményt fokozó effekt került a rendszerbe, ami valóban fokozta a felhasználói élményt olyan iPhoneok esetében, amik rogyásig voltak memóriával és erős GPU-val szerelték őket, akik régebbit használnak, azoknak aligha volt élmény az, hogy minden lassabban érhető el, csak azért, mert a képernyőn az effektek kifinomultabbak. Ami kétségkívül jó tulajdonsága, hogy szépen le lehet kapcsolni és az életbe nem kell vele foglalkozni, persze a korábbi verziókból megszokott effektek ettől még maradnak.

Jó ötletnek tűnik ugyan, hogy egy alkalmazás a saját adatait akkor is frissíthesse, amikor egyébként a háttérben fut, mi pedig esetleg közben használunk teljesen más alkalmazást, az egész tipikusan fölöslegesen zabálja az erőforrásokat, ami az újabb iPhone-oknál nem érződik, viszont mindez használja a hálózatot és túráztatja az akkumlátort is.
Az Apple a végfelhasználók számára a mobileszközei esetén végképp nem tette egyértelművé és egyszerűen ellenőrizhetővé, hogy mit jelent pontosan, ha egy alkalmazás a háttérben fut, tétlen, folyamatosan fut valamilyen módon a háttérben vagy egyáltalán nem fut. Az világos, hogy a rendszer igen kifinomultan figyeli, hogy melyik alkalmazást milyen gyakorisággal használjuk, ennek megfelelően a gyakran használt appok fürgébben is ugranak elő. Ezért van, hogy elképzelhetetlen az az Android-környezetből ismert jelenség, hogy kevés memória esetén lelassul az egész és alkalmazásokat kézileg kell bezárni. Iphone esetén míg például a Hangouts akkor is figyel és fogad hívásokat, ha épp bekapcsoltuk a telefont és el sem indítottuk az alkalmazást, ezzel szemben mondjuk a Skypeon csak akkor vagyunk hívhatók, ha az utolsó megnyitás után nem volt konkrétan tétlen, hiába van ott a futó alkalmazások közt. Hasonlóan zavaros, hogy mit jelent az, hogy egy alkalmazás a háttérben ügyködhet-e. Nos, mivel a jólnevelt alkalmazás egyébként is úgy van megírva, hogy amit a felhasználó nem mentett el, amikor érzékeli, hogy épp a felhasználó bezárja, elmenti az adatot, így például az Evernote vagy a Notes egy feljegyzést ment akkor is, ha csak bezárjuk, ehhez nem kell a háttérben futnia. A példánál maradva, ha azt szeretnénk, hogy a következő indításkor már a máshonnan megejtett szerkesztések is azonnal láthatók legyenek, akkor ezt ez a megoldás biztosítja, az esetek többségében viszont semmi szükség rá, így kikapcsolható. Ha a háttérben nincs frissítve, csak akkor frissíti pl. az Evernote a jegyzeteket, amikor legközelebb indítjuk, ennek megfelelően lassabban indul, de közben a rendszer annyival lesz gyorsabb, amikor a konkrét alkalmazás nem fut, de másvalamit használunk. Azaz igaz, egy-egy indítás több időt fog igénybe venni, például a Facebook vagy a LinkedIN nem azonnal mutatja a fal legfrissebb állapotát, hanem az indításnál frissíti azt, erre egyébként is csak akkor van szükség, ha az appot használjuk.

Vegyük észre, hogy az előző a helymeghatározási funkcióval is összefügg. Azaz egy háttérben futó alkalmazás rendszeresen lekérheti a geoinfókat, sokszor fölöslegesen, ami tovább zabálja az erőforrásokat. Több szállodafoglaló app van, ami még abban az esetben is, ha meg se nyitottuk és otthon ülünk, a háttérben rendszeresen megnézi, hogy hol vagyunk, hogy annak megfelelően, közelben lévő szállodát tudjon ajánlani, a leggyorsabban, ha megnyitnánk. Nos, ha mondjuk valami elborult vidékre utazunk, hasznos lehet, hogy helyi információkat figyelembe véve és a leggyorsabban jelenjen meg a kínálat, nyilván ez a ritkább eset.

Az Assistive Touch bekapcsolásával viszont kapunk plusz egy Home gombot, ami amellett, hogy a valódi Home gombot kíméli azon keresztül, hogy azt ritkábban kell nyomkodni, mivel amellett vagy helyett is használható, gyorsan előcibálhatóvá tesz olyan lehetőségeket, amik gyors telefon esetén egyébként is gyorsak, lassúnál viszont határozottan lassabbak, ilyen például a multitasking, ráadásul egyéni gyorsindítók is beállíthatók ún. gesztúrák rögzítésével.

Az, hogy különböző alkalmazásokban személyre szabott reklámokat jelenít meg, inkább privacy szempontból érdekes, viszont annak is megvan a maga számításigénye, hogy gyűjtse a felhasználói szokásainkat és ennek megfelelően jelenítse meg a testre szabott reklámokat, amikor kell. A dolog kísértetiesen hasonlít a Google hirdetés-perszonalizációjához: egy totálisan eldugott helyen, de kikapcsolható.

Ha van valami, ami nem változott az iPhone-ok evolúciójában, az az, hogy az egyik legnagyobb akkumlátorgyilkos a levelezőalkalmazás. Ahogy több helyen is olvasható, ha több olyan postafiók is be van állítva, aminek a tartalmát rendszeresen nézegetnie kell a rendszernek és jeleznie, ha levelet hozott a posta, drámaian gyorsabban merül az akku. Ami viszont fontos, hogy fiókonként külön-külön állítható be, hogy a tartalmukat a rendszer milyen időközönként ellenőrizze, esetleg soha, csak amikor kézileg nyitjuk meg vagy éppenséggel a funkciót támogató szolgáltató push-üzenetként értesítsen-e egy-egy új emailről. Gondolkozzunk kicsit gyakorlatiasan: ha valakinek überelhetetlenül sürgős valami, az úgyis fel fog hívni, nem pedig emailt ír vagy SMS-t. Ha nem olyan témáról van szó, ami eszelősen sürgős lenne, akkor úgyis ráér addig, amíg legközelebb kézbe veszem a mobilom, amelyiken látom, hogy olvasatlan email van a postafiókban, a boríték ikonja melletti számból, aztán elolvasom a levelet. Ez esetben viszont teljesen mindegy, hogy a levelek rendszeresen negyedóránként, félóránként, óránként töltődnek le vagy gyakorlatilag azonnal, mert IMHO normális ember úgysem fog gyorsabban válaszolni, mert gyorsabban értesült egy új emailről. Ha belegondolok, hogy mennyi levél érkezik hozzám naponta, egy fél fejezetet nem tudnék elolvasni egy könyvből vagy éppen teljesen esélytelen lenne koncentrálni normálisan bármire is, ha azonnal megnézném az emailjeimet, amikor azok érkeznek. Nem csak akkugyilkos, de értelmes tevékenységet végző ember számra értelmetlen is a levelek túl gyakori auto-fetchelése, óránkénti beállítás bőven elég. Hasonlóan vagyok a Facebook-üzenetekkel, a Messengert elvből nem telepítettem, aki írt, attól kéretik szépen megvárni, amíg gép előtt leszek vagy felhív. Az alapértelmezett push-t mindenhol érdemes kikapcsolni a levelezőalkalmazás beállításainál.

Apple-eszközt használni iCloud nélkül elvben lehet, gyakorlatilag nagyon nem érdemes. Ehhez viszont kapcsolódik egy rakás értelmetlen trágya is, amit vagy használunk vagy nem, esetleg használat közben megszokunk. Nincs általános recept, nekem jó, ha a képek azonnal megnézhetők a gépen is, mivel azok ugye automatikusan töltődnek a felhőbe, ha használjuk [ezért halálosan ostoba a nagyokos Apple-fanoknak az az érvelése, hogy miért nem nagyobb az újabb iPhone  háttértára - mert arra ott az iCloud, csókolom! Ha ott fenn van akár a fotó, akár a videó, már törölhető a mobilról.]. Ugyanakkor most komolyan, nevezze már meg valaki 5 ismerősét, amelyik az Apple levelezőszolgáltatását használja! Na ugye, alighanem mi sem használjuk, valószínűleg fölösleges is, kilőhető, az meg most nem ide tartozik, hogy egyébként sem túl bölcs rajta levelezni, mert amiről az Apple úgy gondolja, hogy spam, az a levél az életbe nem lesz meg.

A billentyűzárnak látszólag nincs sok köze a teljesítményhez, figyelembe kell venni, hogy nem azonos a képernyőzárral, - azaz amikor a mobil egyszerűen lekapcsolja a képernyőt - és a passcode által védett billentyűzár, ami csak megadott jelszó vagy számkód helyes megadása esetén engedi a mobilt használni. A kettő nem feltétlenül azonos, az előbbi lehet rövid idő, az utóbbi pedig értelemszerűen több perc, azaz például csak akkor kérjen billentyűzárat, ha a tétlenség elérte az 5 percet, addig viszont a mobil szabadon feloldható, nem is eszi az akkut a kijelző, ugyanakkor a szükségesnél gyakrabban sem kell bekalapálni a billentyűzárat.

Nem a teljesítményhez, hanem kőkeményen a usabilityhez tartozó kérdés a térkép angol feliratozása, ami addig nem feltűnő, amíg nem utazunk nagyon messzire. Nos, tételezzük fel, hogy valaki meg elutazik, de nemhogy az ottani nyelvet nem beszéli, hanem még a helyi ábécét sem ismeri. Még én sem merném bevállalni azt, hogy az alkalmazás Moszkvába utazva a térképet kizárólag cirill betűkkel feiratozza, ahogy arab országba utazva sem azt, hogy kizárólag arabul, még akkor sem, ha már bőven a 20. században egyszerűsített arabot használják, amit ismerek valamennyire. Például egy háromszáz évvel ezelőtt élt író, akiről elneveztek valamilyen közterületet, nem fogják a nevét csak azért az új, a 20. századi, egyszerűsített arab nyelven kiírni, hogy a térképalkalmazások használhatóbbak legyenek. Az más kérdés, hogy aki távoli országba utazik, egy ottani térképalkalmazással szinte biztos, hogy jobban jár, Oroszország esetén mondjuk ilyen a Yandex Maps. Az alapértelmezett beállítás viszont az, hogy az iOS beépített térképe a helyi nyelven feliratozza a térképet, angolul ne. Akárhogy is, erősen érdemes bekapcsolni az angol feliratozást. Ha kénytelen lennél tárgyalni mondjuk egy reptéri urándetektor vezérlőszoftverének frissítéséről Dubaiban vagy Moszkvában, alighanem a helyi illetékesekkel szivesebben beszélnél angol nyelven, hiába gagyogsz oroszul vagy arabul.

Külön posztsorozatot érne meg, hogy miért érdemes a DNT-t  lekapcsolni és a böngésző helyben tárolt adatait néha törölni. Akármilyen környezetről is legyen szó, ha az adattárolást kell megoldani, nem csak a nagy mennyiségű adat, hanem a sok, elaprózott adat kezelése is számításigényes, márpedig a böngészők gyorsítótára tipikusan ilyen.

Hosszú lenne fejtegetni, másrészt messze nem a területem, de éppen az előző indoklás miatt azt a gyorsítótárat is érdemes üríteni néha, ami ugyanitt "Website Data" néven jelenik meg.

Egyébként az a kérdésfeltevés, hogy "Milyen telefont érdemes venni?" vagy épp "Melyik a legjobb?" a többség tudatában hitkérdés és nem, attól, mert valaki ki tud rootolni egy androidos mobilt vagy jailbreakelni egy iPhone-t, attól még nem ért hozzá. De tényleg, mennyi olyan ember van, akivel érdemben lehet vitázni arról, hogy mindennapos használathoz, üzleti környezetben való használathoz vagy  melyik a legalkalmasabb és miért?

Az ön- és közveszélyes Android ugyan tipikusan sokak tudatlanságára játszva éppen fordítva szokta mondani, de nem 2-3, hanem 5-7 éves lemaradásban van az iOS-hez képest, nincs általános recept arra, hogy milyen mobilt érdemes választani, ezért példaként írok néhány forgatókönyvet.

Ha megkérdezik tőlem, hogy egy céges flottához milyen céges mobilt ajánlanék, ahol számításba kell venni, hogy az alkalmazott esetleg elhagyja vagy célzottan ellopják tőle az eszközt azért, hogy arról adatokat nyerjenek ki, ugyanakkor a mobil mégsem lehet veszett drága, mert kapásból vennének belőle 300 darabot, mégis az Androidot ajánlanám. Igaz, hogy normálisan megvalósítva az operációs rendszer beépített funkciójaként a háttértár titkosítása csak a 4.3-4.4-től* létezik, ami laza 4 év lemaradás az Applehöz képest, ahol az iPhone 3GS-től kezdődően mindben alapértelmezés szerint titkosított** a teljes adattartalom, ráadásul nem opcionálisan, hanem kapcsolhatatlanul. A választás azért esne mégis az Androidra, mert relatív olcsó és számtalan olcsó távmenedzsment szoftver vásárolható hozzá, amit a saját megoldásaival kombinálva egy cég még jobban testre szabhatna később.  

Ha megkérdezne egy rokonom, hogy milyen mobilt vegyen, azt mondanám, hogy iPhone-t, mivel stabil, gyors, sosem hal le, para pedig akkor sincs, ha ellopják tőle, mivel a rajta lévő adattartalomhoz hozzáférni szinte lehetetlen a billentyűzár ismerete nélkül.

Ha olyan cég kérdezne, amelyiknél a céges csapatmunka minden részét valamilyen Microsoftos megoldással végzik jóideje és azzal is folytatnák, akkor nem túl drága Windows Phone-os mobilokat javasolnék. Igaz ugyan, hogy idővel elérhetőek lettek vagy lesznek más platformokon is azok az eszközök, amik tipikusan a MS üzleti megoldásai, mint mondjuk a céges chatnek nevezhető Lync, a csapatmunka svájcibicskájaként működő SharePoint vagy a levelezőrendszerek luxusverdája, az Exchange, ezek nem meglepő módon Microsoft-termékként Windows Phone-on működnek a legjobban. Hasonlóan ahhoz, hogy iPhone-on is lehet a Safarin kívül más böngészőt használni, csak éppen lassabb lesz. így például a MS Exchange postafiók beállítható Androidon is, lassú lesz, mint a vesztés.

Azaz elvben minden komoly szolgáltatás vagy alkalmazás létezik általában több platformra is, csak a teljesítményben vannak elképesztő eltérések, ezen kívül hosszú távon gondolkozva a költséghatékonyság és időtállóság eléggé erős szempont.

Ha már mobilok adatitkosítása, két lábjegyzettel zárnék.

*az Android esetén az első, de nem túl komolyan vehető titkosítás, mint natív operációs rendszeri funkció, a 3.0-tól létezik, ami pedig a komolyabb kriptomegoldást jelenti, a 4.3-ban jelent meg, de anno nem tartott sokáig az öröm, mert a legújabb verzión is lazán fel lehetett pattintani a titkosítást, a módszert amúgy elsőként magyar kutatók hozták nyilvánosságra 
**az iOS rendszerek esetén a ma elterjedten használt verziók terén nem tudok róla, hogy találtak volna kihasználható hibát a  titkosított adatok kinyerésére. Ez a gyakorlatban nem jelenti azt, hogy hozzáférhetetlenebb: idevágó kérdés, hogy minden főverziónál találnak valami arcpirító baromságot, amin keresztül a billentyűzár ismerete nélkül, valamelyik kényelmi funkción át is feloldható a mobil, ezeket a hibákat rendszerint azonnal javította az Apple.

Egy idén nyáron megjelent sokkoló kutatás ugyan az andoridos mobilok esetén igazolta,  gyakorlatilag belátható, hogy platformfüggetlen tulajdonság, hogy ha a felhasználók számsorként túl egyszerű billentyűzárat vagy feloldási mintát állítanak be, mindegy, hogy a mobil oprendszerének gyártója milyen módon valósította meg az adatok titkosítását, pusztán számokból álló billentyűzár esetén 8 számjegyűnél rövidebb kód egyszerűen nem biztonságos, Androidban minta alapján történő feloldásnál csak ésszerűtlenül hosszú lenne az. Az ujjlenyomatolvasós megoldások biztos nagyon fancy-k a felhasználóknak, nekem pedig megmosolyogtatóak, hiszen alapvetően eléggé baromság olyan azonosítót használni bármiféle autentikációhoz, amit az ember ezer helyen otthagy, lenyúlni viszonylag egyszerű, a 3D nyomtatás korában pedig bárki varázsolhat lopott minta alapján ujjlenyomat-másolatot. Arról nem is beszélve, hogy több olyan módszer található a neten, ami azt írja le, hogy tényleg barkács módszerrel téveszthető meg egyik-másik ujjlenyomatolvasó. Hogy az ésszerű áron beszerezhető biometrikus azonosításon alapuló módszerek használata miért hülyeség, hosszú mese lenne, de elég csak belegondolni, hogy retinán alapuló azonosításnál, a retina ugyan eléggé lekoppinthatatlan ugyan, de az olyan retinaszkenner, amit nem lehet megtéveszteni, már eszelősen drága, márpedig a közelgő legnagyobb őrület, ha igaz, a mobilokba épített retinaszkenner/írisz-szkenner. Ezekkel nem csak az a baj, hogy szimplán jópofa ostobaságok, mondjuk az adatokat a zsebtolvajtól megvédi, de célzott adatlopástól annyira védenek, mint Árpi bácsi bunkere az atomtámadás ellen. A nagy probléma az, hogy hamis biztonságérzetet keltenek a felhasználóban. Ugyanis a felhasználók annyira nem vágják, hogy valami hogyan működik, hogy nagyon sokaknak egy elfogadható, szemléletes képe sincs olyanról, amit jó tudni a mobil kapcsán. Blackberry felhasználóként beszéltem olyan Blackberry-tulajjal, aki meg volt róla győződve, hogy ha mi telefonálunk egymással, akkor az titkosított, de inkább nem futottam neki magyarázni, hogy ha a hívást nem a Blackberry Messengerében indítjuk, ami áttolja a hívást egy BIS/BES szerveren, ugyanolyan mezei telefonhívás, mint bármely másik.

Röviden: szerintem igen.  

Közismert jelenség, hogy az olvasók a F-alakban screenelik a képernyőn megjelenő szöveges tartalom egészét, a keresésnél és egy blognál is, ezért érdemes mindent, ami fontos, a blog bal oldallécébe tenni, fontossági sorrendben, ugyanis sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a felhasználó kattintani is fog ott valamire - azaz pont nem úgy, ahogy ennél a blognál van. 

Mi történhet viszont akkor, ha a beágyazott hirdetés az előbb tárgyalt, a tartalom mellett a leginkább értékes sávba, a bal oldalbox felső részébe kerül [nálam jobbra]? Ugyan egy heatmappel lehetne bizonyítani, de alighanem miután az olvasó meglátja a hirdetést, megjelenik a reklámvakság-effektus és érzéketlenebb lesz arra is, ami az alatt van [korábbi posztok linkjei, archívum, stb.]. 

Ezért valószínűleg növekszik a webhelyen eltöltött idő, ha a hirdetés megjelenítése máshogy van kialakítva, mondjuk csak a megnyitott posztok alatt vagy a posztokban közbeékelve jelenik meg vagy az oldalsávban, de véletlenszerűen megjelenő, más-más pozícióban viszont jó esetben nem a tetején. Mivel ahogy leírtam, onnantól már olyan, mintha az alatta lévő rész nem is létezne. . . Ha a reklám megjelenése az olvasó számára komfortosabb helyre kerül, igaz, jobban elkerüli az olvasó figyelmét, viszont mivel az olvasó több időt majd  tölt a helyen, a hasznos oldalsáv navpaneljén kattintgatva, alighanem többször is kerül elé a hirdetés, így nagyobb valószínűséggel néz majd rá. 

Kik kapják? Miért kapják? Miért  pont ezért kapják, mi ennek a jelentőssége? Szinkrontolmácsolni mondjuk nem fogok, de ezekre mind választ kaphatsz, ha olvasod a cikket vagy nézed a közvetítést. Ha a live stream nem menne, itt találod a videó közvetlen linkjét: https://www.youtube.com/watch?v=kxBe5t3V2e0

..

10:53 2015.10.05. Tudtad? A díjat olyan kutatómunkáért ítélhetik oda Nobel szándéka szerint, amik valamilyen módon az emberiség érdekét szolgálták. Azaz hiába dönti meg a mindenkori impakt faktort valaki mondjuk bogarak kutatásáról szóló publikációiról, alighanem nem kaphat díjat, ha annak nincs orvosi vonatkozása. Ahogy a neve is mutatja, nem "biológiai Nobel-díjról" van szó.

10:57 2015.10.05. Tudtad? Az elmúlt néhány évtizedben ebben a kategóriában Nobel-díjakat egyaránt kapott olyan, aki eredetileg fizikus, vegyész, biológus vagy orvos volt és gyakorlatilag minden felfedezés a molekuláris biológia területéhez kapcsolódott. A magyarázat, hogy a molekuláris biológia több tudomány közti határvonalat eltüntetett, ugyanakkor a kutatás egyértelműen a biológiai folyamatok molekuláris szintű vizsgálatára irányult.

11:25 2015.10.05. LOOOOOL! Az operatőrök a kezdés előtt 7 perccel kezdtek el babrálni a kamerákkal, nos, az ékesszólás náluk is nagyon megy. Eddig 5-6 ohh shit-et számoltam össze.

11:35 2015.10.05. a díjazottak személye: Willam C Campbell, Satoshi Omura, Youyou Tu - a malária (egysejtű) életciklusának kutatásáért, más  mikrobák kutatásáért és a kapcsolódó kezelések kidolgozásában való jelentősségükért. így a malária mellett a biharziózis kezelésében és az bakteriális eredetű filariázis kezelésében is. 

11:48 2015.10.05. A laudációban kiemelték, hogy a kutatás módszertani és más szempontból is új paradigmákat vonultatott fenn, ezen kívül a malária replikációs ciklusának tisztázása a malária által veszélyeztetett tömegek kezelésében igencsak nagy. A kutatásuk mostani vonala elérhető áron tett lehetővé megelőző kezeléseket is.

11:58 2015.10.05. Na, eléggé gyorsan vége is lett a sajttájnak, ha valaki lemaradt, persze utólag vissza lehet nézni. A felfedezések hatásáról hamarosan írok ugyanebben a posztban.

12:18 2015.10.05. Hivatalos press release erre, hamarosan magyarázom, hogy mi micsoda.

Az idei orvosi-fiozológiai Nobel-díjon három kutató osztozott, érdekesség, hogy a díjat úgy ítélték meg, hogy a díjjal járó összeg egynegyed-egynegyed részében William C. Campbell és Satoshi Ōmura osztozik, míg a felét Youyou Tu kapja.

Campbell és Omura az Avermectin, majd a még hatékonyabb ivermectin felfedezésével a szegényebb országok számára is lehetővé tették, hogy hatékonyan kezeljék azokat a paraziták okozta, főként trópusi megbetegedéseket, amik a kutatások középpontjában álltak és az egyik legsúlyosabb közegészségügyi problémát jelentették.

Miről is van szó? Egy trópusi rovar lárvája bonyolult immunológiai reakciókon keresztül olyan szöveti elváltozásokat okoz, ami végső soron vakságot, durva bőrelváltozásokat vagy bénulást okoz. Ez az Onchocerciasis.

A mai napin egyáltalán nem ismert semmilyen vakcina, amivel meg lehetne előzni, így rendkívüli jelentősége volt, hogy hatékony kezelési módszereket fejlesszenek, amik elérhetőek azon fejlődő országok számára is, amik leginkább endémiásak. A hatóanyag felfedezésében kulcs szerepe volt, hogy a hatóanyag eredeti alapvegyületét egy batérium toxinjainak tanulmányozása során találták meg. Hogy mekkora epidemológiai problémát is jelent mindez, arról ez a Wikipedia-kép mindent elmond.  

Szintén rovarlárva okozta elváltozás egyrészt a nyirokrendszert bolondítja meg, ennek eredményeként az interstitialis folyadék felhamlmozódik a szövetközti térben, ezzel súlyos ödémákat alakít ki. Az ödémáknak persze lehet más oka is, trópusi területen ez sokkal durvább formában jelentkezik egy lárva okozta fertőzés esetén.

kezelés egy 2008-as videón

Youyou Tu eközben az Artemisia annua növényfaj aktív hatóanyagait kezdte vizsgálni amiről idővel kiderült, hogy minden korábbi hatóanyagnál gyorsabban pusztítja el a malária kórokozóját. A félreértések elkerüléséért írom, hogy nem arról van szó, hogy a módszert egyedül a klasszikus kínai orvoslás módszereivel találta volna meg, hanem arról, hogy egy korábban ismert gyógynövényt vizsgált olyan szempontból, hogy annak mely hatóanyagai lehetnek esélyesek az egysejtű eukariota kórokozókkal szembeni küzdelemben.

Nem tértem ki különösebben a parazitológiai és immunológiai vonatkozásokra, ezekhez nem is értek olyan mélységben, hogy felelősen tudnék írni róluk, ezek fellelhetők a neten. Összességében idén az orvosi-fiziológiai Nobel-díj odaítélésében különösen nagy szerepet kapott, hogy az egyébként újszerű felfedezések mekkora társadalmi hatással bírnak [korábban többször messze nem volt egyértelmű, hogy mennyi időn belül lehet egy-egy Nobel-díjas felfedezést a klinikai gyakorlatba átültetni].

képek: Nobel-díj sajtóanyag