Baj-e, ha sok az információ? Nemrég egy konferencián egy előadó azzal vezette fel az előadását, hogy ez az információs túlterhelés szerinte mekkora baromság, mert amikor ő egyetemre járt, akkor is sokkal több információ volt elérhető, mint amennyit meg lehetett volna emészteni, a könyvtárból pedig úgyis csak azt a két könyvet vette ki, amelyikre szüksége volt.

És alighanem senkinek a fejében sem fordult meg, hogy ez mekkora logikai mellényúlás. Az pedig pláne nem, hogy a pofa tényleg nincs tisztában a jelenség lényegével. Az információs robbanás okozta zajról már nagyon sokan cikkeztek, több évtizede foglalkoznak vele, hogy ennek azért lehetnek kiszámíthatatlan hatásai, mivel az evolúció erre nem készítette fel az ember agyát. A kapcsolódó technológiai szingularitásról nem is beszélve.

Szóval a naiv megközelítés szerint, ha sokkal több az információ, akkor is ki tudom válogatni azt, amelyik számomra releváns, érdekes, szükséges, azt használom, a többit pedig hanyagolom. Hol itt a baj? Ott, hogy minél nagyobb mennyiségű irreleváns információt kell kerülgetni, az annál több értékes energiát emészt fel fölöslegesen, az ember „információs áteresztőképessége” az érzékszervektől kezdve a kéreg alatti magvakon át az agykéregig minden részében, azaz a többlet információ feldolgozása korlátozott, leválogatása időt igényel.

Azzal, hogy több információ vált elérhetővé, mint bármikor a civilizáció történetében korábban, több tudományterületen is alaposan feladja a leckét.

Egyrészt a keresőmotoroknak hatékonyan kell túrniuk az egyre felmérhetetlenebb mennyiségű információban, ami egyre nagyobb IT infrastruktúrát igényel, fejlődés ide vagy oda. Annyira megszoktuk, hogy netes keresőket használni ingyenes, hogy el sem tudunk képzelni egy olyan kort, amikor már nem az a kérdés, hogy kell-e érte fizetni, hanem az, hogy mennyit, ha a keresés olyan számításigényessé válik, hogy az alatta lévő számítógépes infrastruktúra nem tartható fenn a klasszikus üzleti modellekkel. Ha valakinek túl bizarrnak tűnne a gondolat, megjegyzem, hogy már most is több adattárház van, aminek a használata, az abban való keresés előfizetéshez kötött. Másrészt korábban az is valószerűtlennek tűnt, hogy a Youtube-on átugorhatatlan hirdetések jelenjenek meg majd valamikor. Márpedig megjelentek és vannak országok, ahol a videó előtti hirdetés nem néhány másodperc, hanem egy tévéreklám hosszúságú és át sem lehet ugrani.

A netes keresés és relevancia kapcsolata több, nagyon ütős teoretikai kérdést vet fel annak fényében, hogy bizonyítottan a döntéseinket befolyásolja az, amit látunk, ha keresünk valami után. Ennek az egyik legproblematikusabb esete például az, ha valaki valamilyen gyógyszerre, hatóanyagra vagy egyáltalán bármi olyanra keres, amivel kapcsolatban inkább az orvosával kellene megkonzultálnia. A top találatok felületesek és pocsék minőségű tartalomra mutatnak, rosszabb esetben veszélyes baromságok. A jelenség oka nyilván az, hogy több kattintás érkezik arra az oldalra, ami érthető, az pedig nyilván nem feltétlenül a legszakszerűbb információforrás.

Ami még az információs robbanást illeti, szokás mondani, hogy milyen jó dolog is az, hogy ma már a bolygó lakosságának egyre nagyobb része fér hozzá az internethez. Igencsak retrográdnak fog tűnni, amit írok, de ez még globálisan nézve sem feltétlenül igaz. Ugyanis a nagyon sok felhasználó által feltolt nethulladék, mint felhasználói tartalom, a felhő-alapú világban végülis ugyanazokat az adatközponti infrastruktúrákat terheli, amin mondjuk a kutatók a legfontosabb tudományos híreket megosztják egymással, ami, ahogy írtam, egyre költségesebb a tárolás és a kereshetőség számításigénye miatt egyaránt. Ennek eredője pedig az lehet, hogy számos szolgáltatás, amiért most még el sem tudjuk képzelni, hogy fizetni kelljen a neten, hoppácska, egyszer csak fizetős lesz. Oké, nem azok miatt, akik a macskájuk elléséről képesek feltolni 200 képet, de miattuk is. A levét viszont pont nem ők fogják meginni, ugyanis a webes óriások nagyon jól tudják, hogy kikkel lehet fizettetni és kikkel nem, mely államokban alkalmazható valamilyen módon fizet(tet)ős modell és mely államokban kell a szolgáltatást továbbra is teljesen ingyenesen biztosítani, mivel az ottani végfelhasználók egyszerűen nem tudnák megfizetni, a netszolgáltatókon pedig nem feltétlenül lehet leverni például az átvitt adatmennyiség árába építve.

De jó is, hogy mindenki elérni ma a netet. . . Előbb kifejtettem, hogy ez szerintem még globálisan sem igaz. Ha pedig személy szerint nézem, nekem aztán pláne nem. Nemrég egy konferencián Uj Péternek volt pár gondolata, amit most átdolgozok. UP beszélt arról, hogy ami a netet illeti, túlestünk a ló másik oldalára, az internetben az volt sokáig a szép, hogy a teljes egyenlőség miatt mindenki kifejthette és ami a lényeg, el is juttathatta széles körhöz a véleményét, nem csak eljuttathatta, de el is jutott. Mára viszont a fagyi visszanyalt. Mindenkinek van véleménye, annak a tömegesen manipulálható-idomítható tömegnek is, amelyik jobban tenné, ha kussolna, a zajban egyre nehezebb meghallani az értelmes véleményt. Ha belegondolok, személy szerint nekem mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, amikor még általános iskolás voltam, a netem lassú volt és drága, de bizonyos értelemben ezerszer jobb közeg volt. Persze, nyilván akkor is volt minden baromság, voltak hülyék, uszítható tömegek, trollok, bűnözők, de ami nagyon fontos, hogy nem ennyi!!!

Már emlegettem a Christakis Kapcsolatok hálójában, ezen kívül Cialdini Hatás című könyvét, ahogy Csermely Péter A rejtett hálózatok ereje könyvét szintén. Ha valaki a három közül az egyiket végignyálazta, akkor tisztában van vele, hogy ha tetszik, ha nem, nem vonhatod ki magad teljes egészében az alól a hatás alól, amit az vált ki, hogy Csaksimándzsesszikavagyok Osztő posztolgat a Facebookra emberfeletti helyesírási hiba/sor sebességgel.

Amikor valamilyen társadalmi vita kiéleződik, többször felmerül, hogy hogyan kerüljük el az idegesítő ismerősök tartalmait, megosztásait, nyilván a legésszerűbbnek tűnő lépés az, ha töröljük az ismerőseink közül a tagot és le van a gond vagy éppenséggel elrejtjük az összes általa posztolt tartalmat, ha ez a szolgáltatásban lehetséges. A Facebookon például igen.

A Facebook kutatói nem keveset tettek azért, hogy egyre inkább olyan tartalmak kerüljenek a felhasználók elé, ami a legnagyobb valószínűséggel érdekli is őket, ami többé-kevésbé működik is, az más kérdés, hogy vélhetően vissza is élnek azzal, hogy néha pedig pont ettől a szabálytól térnek el meglehetősen változatos módon. Anarki friss felzárkóztató cikke a témában erre. Én az összes közösségi szolgáltatásban kizárólag azokat veszem fel kontaktnak, akiknek a tartalmai érdekelnek, a Fészen pedig évek óta be sem lehet jelölni ismerősnek. Ezt bárki megteheti, aki nem akar jelentős mennyiségű időt elpazarolni azzal, ami a naponta sokszor néhány tizedmásodpercből adódik össze, amikor görgeted a hírfolyamot és pillanatok alatt kell döntened, hogy érdekel, azaz továbbolvasod vagy sem. De ha nem olvasod, az is idő, mivel időt fordítottál arra, hogy eldöntötted, hogy nem fogod olvasni. Nos, ha valaki túltolja azt, hogy megválogatja, kit vesz fel ismerősnek, ennek a finnyásságnak alighanem szintén megvannak a maga veszélyei. Például az, hogy ha eleve kézzel válogatom össze, hogy engem mi érdekel, bezárhatom magam egy olyan tematikus vagy fogalmi keretbe, ami miatt kisebb valószínűséggel zuhannak elém olyan információk, amik nem tartoznak ugyan szigorúan ahhoz, ami az engem érdeklő információk köre, de a szemléletmódon formálásához jól jönnének, mégsem érnek el, mivel kiszorítottam őket így nem fogok róluk értesülni.

A közösségi webes szolgáltatások tipikus életciklusa és a rajtuk található posztok nívója közti párhuzam egyenesen bájos. Akár iWiW, akár Facebook, akár LinkedIN, a felfutásakor mindig elit, cool, értékes, később valamivel slamposabb, a populáris baromságokat terítő felhasználók beszűrődésével az egész szolgáltatás úgymond olyanabb lesz, majd eljön az a szakasz, amit több közösségi szolgáltatás annyira nem tudott kezdeni, hogy konkrétan belehalt, azaz amikor annyi nethulladékot kell kerülgetniük a felhasználóknak, hogy inkább hagyták az egészet a fenébe. A LinkedIN Pulse eredetileg nem volt egy rossz ötlet, ez az a felület, ahol hosszabb posztokat tehet közzé bárki, egy szakmai témában. A probléma éppen azzal van, hogy bárki. És a dolog láthatóan kezd elkurvulni.

Persze, számos rendszerben éles eszű algoritmusokon túl a felhasználói értékelések is befolyásolják, hogy egy információ mennyire előkelő helyen jelenjen meg, több szolgáltatásban ha túl sok negatív feedbacket kap egy poszt vagy komment, eltűnik, míg ismerek olyan szolgáltatást is, ahol ha egy felhasználó posztjai összességében túl sok negatív visszajelzést kapnak, a rendszer szépen kizárja a felhasználót. Nem a felhasználási feltételek konkrét megsértése miatt, hanem emiatt, ez a szolgáltatás működésének egy szerves része. Viszont nyilván, nem sok szolgáltatás merné ezt a policyt bevezetni.

Szóval ami az információ forradalmát illeti, lesznek gondok bőven, több síkon is.

Komoly verseny folyik azok közt a szolgáltatások közt, amik arra szakosodtak, hogy minél inkább testreszabottan, minél kevesebb idő alatt, minél több releváns információt tálaljanak a felhasználóknak, közülük több, igencsak jó hatásfokkal, nyelvtechnológiai és mesterséges intelligenciában alkalmazott módszerek alapján a felhasználók olvasási szokásaihoz igazítva az ajánlgatott cikkeket. Azaz sokkal többről van szó, mint egyszerű híraggregátorokról vagy curated contentről.

A kategória egyik zászlóshajója a Flipboard ami – hogy-hogynem – nekem most pont olyan cikkeket ajánlgat, amik az információs robbanással és a felhasználó érdeklődésének megfelelő híreket válogató szolgáltatásokkal foglalkozó híreket dobál fel ezekben a percekben. A regisztráció után főkategóriák kiválasztása után alkategóriák nyílnak meg, amiken belül további alkategóriák tárulnak fel és így tovább. Az érdeklődési körök kijelölésénél tehát eleve a kategórián kívül az al-al-al-kategóriákat is figyelembe veszi majd a rendszer, amikor előállítja a személyes falunkat.

A Prismatic hasonlóan zavarba ejtően okos jószág. Ugyanis a kategóriák kiválasztása után folyamatosan figyeli, hogy milyen hírekre kattintottunk, mennyit időztünk ott ténylegesen, ennek megfelelően tanulja az olvasási szokásainkat és néhány óra használat után már-már félelmetes, de csak olyan cikkek fognak előtűnni, amik valóban érdekelnek.

A Nuzzel és több, kizárólag mobilon elérhető személyes newsfeed alkalmazás egyre jobban és jobban találja el a felhasználó ízlését, még ha tökéletesek nem is lesznek soha – vagy – ahogy előbb emlegettem, esetleg nem zárjuk tudattalanul magunkat egy olyan fogalmi keretbe, ahonnan már kevésbé látunk ki, pont azért, mert direkt vagy indirekt meghatározzuk, hogy mi érdekel ezzel viszont azt is, hogy mi nem.

Ami még egy rendkívül komoly kérdést vet fel, hogy ezek a szolgáltatások nyelvcentrikusságukon keresztül hosszú távon milyen hatást fejtenek ki, mivel a tartalmak terén jóformán csak angol nyelvű tartalmak rúgnak labdába. Jól tudjuk, hogy a nyelv és a kultúra szorosan összefügg. És ahogyan a Yandex Key-el foglalkozó cikkben írtam mellékszálként sokszor nagyon keményen izolál is kultúrákat. Valamilyen hülye animével büntettük magunkat egy ismerősömmel, aztán felvetette, hogy azért érdekes, hogy a japók mennyi mindent máshogy értelmezhetnek és belegondolva, ha jelentősen kevesebb inger ér minket a távolkeletről, abból a mentalitásból vagy konkrét tudásból semmit sem tudunk átvenni, sokkal kevésbé lesz közösségi az a tudás egy nemzetközi csapatmunkában, ami sokkal inkább közösségi és magasabb szintű lehetne tudva, hogy ezt a net technológiailag elvben lehetővé teszi. De például van tősgyőkeres moszkvai, Moszkvában élő ismerősöm, akinél rákérdeztem, hogy hogyhogy csak olyan veszett régi képei vannak fenn a VK.com –on, kevésbé ismert nevén VKontakte-n. Mire mondta, hogy nem használja már ezer éve, amikor ott a… na vajon melyik?

Rendszeresen repkednek a közhelyek a globalizált világról, na meg arról, hogy az internet eltüntette a földrajzi távolságokat [ebben a formában mindkettő ortó nagy ostobaság], holott bizonyos, itt nem tárgyalt jelenségek miatt egyes szakadékokat az internet még mélyebbé tett, attól pedig nagyon messze van, hogy valóban maximálisan együtt tudjon működni az európai, a japán és a Dél-amerikai kutató – vagy bárki! – olyan módon, hogy egy adott feladat megoldásakor a megoldás közben egy-egy mentalitást adaptálnak abba a környezetbe, amiben a részfeladatok megoldása történik. A jelenség persze nem csak a kutatást érinti, hanem abszolút mindenkit, azért a kutatást hoztam példaként, mert talán ott a legkönnyebben értelmezhető a jelenség.

Egy könyvtárat meg lehetne tölteni annak az irodalmával, hogy az internet hogyan tette lehetővé azt, hogy emberek gondolkodjanak együtt, korábbi falak omoljanak le, azzal pedig szinte semmi nem foglalkozik, hogy mik azok a korlátok, amiket viszont épphogy megerősített.

Képek: fabiusmaximus.com, wikipedia.org, makemark.co.uk

Pontosabb, bővebb magyarázat? Kapcsolatfelvétel? Kattints ide!