bardóczi ákos @post.r

Sokkoló állapotokra bukkant a rendőrség a Hejőszalontafütyköstől néhány kilométerre lévő Boborjánfalván: egy 59 éves nyugdíjas egy panellakásban élő patkányokat tenyésztett és evett meg, miközben unokáját szexrabszolgaként tartotta és csak ünnepnapokon engedte fel a pincéből.  

Igen, körülbelül ennek a sémának a mentén kezdődik egy olyan bejegyzés manapság, amire kiugróan sokan kattintanak. Mitől lesz egy-egy trash-kontent érthetetlenül népszerű, miközben az értékes és unikális tartalmak jórészét sokszor alig olvassák? Kútfőből nekifutok egy kicsit megvizsgálni a jelenséget tudományos aspektusból.  

Nem tudom már, hogy Aronson A társas lény vagy a Mackie-Smith-féle Szociálpszichológia könyvben, de pazarul össze van foglalva, hogy mi az, amivel felkelthető a tömeg érdeklődése, amiben sajátos,  hogy nyilván nem a racionalitás mentén történik mindez, hanem emocionális szinten, ezen belül is vannak olyan tényezők, amik növelik a sanszát annak, hogy egy hír terjedjen és meddig maradjon a köztudatban. Indirekt persze ezzel körülírható, hogy milyen hírek pedig nem ilyenek.  

Ami nekem rendszeresen az eszembe jut, a vér-pina-celeb-kombó. Bármilyen bulvár szintű bűnügyi hírt lehet olyan módon tálalni, hogy azt olvassák, ha valami semmit sem változott az emberi kultúra történetében, hogy az emberek alapvetően szeretnek borzongani, amit tudományosan behatóan vizsgáltak, nemrég pedig az Origo rakott össze egy témában egy kapcsolódó cikket.  

Mindegy, hogy gladiátorok küzdenek oroszlánokkal vagy éppenséggel a texasi láncfűrészes kergetőzik a kukoricásban a film mindenkori leghelyesebb muffjával vagy pasijával a sokadik Láncfűrészes feldolgozásban, a hatás hasonló, a nyilvános kivégzéseket pedig köztudottan nem ritkán ünnepnapokra időzítették - néha meg a kegyelmeket is, mondjuk akkor "engedtek szabadon egy labot a böltönből" . 

A celebfaktor hasonlóan sajátos jelenség, bizonyos embereknek akár még csak szimpatikusaknak sem kell lenniük, lehetnek akár megvetendő antihősök is, de véletlen, hogy tömegek érdeklődnek olyan személyek iránt bulvárlapokon keresztül, akiknek az életére még csak semmilyen hatással sincs egy-egy celeb. Intuitív magyarázat lehet az, hogy valahogy mégiscsak irigyeljük őket a pénzük vagy a népszerűségük okán, megint mások magyarázhatják azzal, hogy többen azért imádják azokat a celebeket, akiket rokonként ezerrel letagadnánk, mert a médiafogyasztó tudattalanul örül neki, hogy vannak, akiknek jóval sanyarúbb az élete. Akárhogy is, antihősökre mindig is szükség lesz. Nem megyek bele, de nem feltétlenül baj az, hogy azoknak a nevével lehet találkozni a magyar médiában legtöbbször, akik messze nem példaértékűek. Ez nem valamiféle betegsége a magyar tömegkommunikáció piacának. Arról persze lehet és érdemes is vitatkozni, hogy kultúránként hogyan tér el a celebek megítélése, egyáltalán mitől lesz valaki celeb.  

Minden hír Jolly Jokere az, amit én röviden úgy nevezek, hogy pina-faktor. Legyen valamilyen női idom a hír snippetjében, egy bulvármagazin headline-jában, teljesen mindegy, úgyis rátereli a figyelmet, főként a férfi olvasókét. A hölgy olvasókét meg esetleg azért, mert kíváncsiak rá, hogy mi olyan érdekes abban az idomban, pontosabban a hozzá kapcsolódó hírben, ami a pasik figyelmét felkeli. Nemrég egy forgalmas európai autópálya mellől a kihívó bulákat ábrázoló plakátokat el kellett távolítani, mivel kiderült, hogy a balesetek megnövekedett számát épp az okozta, hogy a vezetők figyelmét elterelte a vezetésről. A baleset vezetői egyébként szinte mind férfiak voltak.  

Ha valakit bővebben, a kocsmafilozófiai szintűnél jobban érdekel a vér-pina-celeb-effektus tömegkommunikációbeli hatása a tartalom eladhatóságára, Arionson és Mackie-Smith klasszikusa mellett Cialdini Hatás című könyvét emelném ki, mint ajánlott irodalom. Persze egy kommunikációs szakértő alighanem mást mondana, a rövid, nagy hatékonyságot ígérő könyvek ezen a területen is olyanok, hogy abból az olvasó nem ismeri meg egy-egy mechanizmus természetét behatóan, ilyen módon nem tudja azt továbbgondolni, önmagában szintetizálni és persze alkalmazni sem. Ami meg az újságíró iskolákat illeti, komolyan nem tudom, hogy ott mi van, de sosem értettem, meg nem is jártam ilyenbe soha. Hogy formailag hogyan érdemes jó blogot készíteni, azzal kapcsolatban a Reblog Maraton staff összeszedett pár gondolatot erre, ami pedig a személyes ars poeticámat illeti, arról már írtam itt.  

Ami még komolyan bejátszik abban, hogy egy hír mennyire fut fel, hogy az olvasó mennyire érzi önmagát  benne érintettnek valamilyen módon. A várandós hölgyek érthető módon sokkal jobban felfigyelnek a várandóssággal kapcsolatos hírekre, a vegetáriánusok a vega táplálkozással kapcsolatos hírekre és folytathatnám a sort. Viszont! Vannak olyan aduászok, amiket nevezhetnénk akár amolyan bulvár-univerzálénak is, azaz amikor egy hír olyan módon szólítja meg az embert, hogy azt szinte mindenki magáének érzi például olyan módon, hogy eszébe juttatja, hogy vele is megtörténhet. Ez összefügg az előbb emlegetett vér-faktorral, de ha gyerekrablásról van szó, nos, akinek gyermeke van vagy szeretne, fix, hogy oda fog figyelni egy olyan témájú hírre. Vagy éppen ha arról írnak, hogy a szomszédról évek után derült ki, hogy a helyi fetisiszta gyilkos, mindenki, akinek van szomszédja, tudattalanul eszébe jut, hogy akkor akár az ő szomszédja is lehet suttyomban fetisiszta sorozatgyilkos. Egy-egy fodrász szalonban mondjuk ez a tudatosságot is elérheti, például valamilyen szétkattant bűnözőről szóló hírről diskurálva nem ritkán felmerül, hogy a Bélának is volt egy harmadunokaöccse, akinek egy szembeszomszédja olyan karakterű ember volt, mint a hírben emlegetett fetisiszta gyilkos.  

A hír gyors befogadhatóságát nagyon sokak után nem írom le még egyszer, lehet rajta vitatkozni, hogy mennyire formai vagy tartalmi dolog. Érdekes módon a profi újságírók közül nagyon sokan azt vallják, hogy a terjedelem nem riasztja el az olvasót, ha az eléggé ütős és végig fenntartja a figyelmet.  

A hír impaktumába az is komolyan bejátszik, hogy mennyire érinti az emberlétet úgymond. Mondjuk a szokatlan agresszióról beszámoló bűnügyi híreknél ez világos. De van, aki csak mondjuk fémet és üveget eszik, esetleg három kilós faszt növeszt magának, ekkor mind-mind szembesülünk vele, hogy ez is az emberlét része.  

Alighanem jórészt az emberléttel és az önmagunkra vonatkozattással hozható összefüggésbe az is, hogy többen cáfolják az evolúciós modell helyességét, mert valamiért sérti őket, hogy az őseik nem voltak emberiek, míg például a Pitagorasz-tétel ritkábban képzi nyugdíjasklubok borgőzös vitaestjeinek tárgyát. Sajátos, hogy a tudományok közt az emberlét-tudattól távolabb esőek, mint a matematika vagy a fizika, gyakorlatilag sosem képzik vita tárgyát a közbeszédben, a biológia, mint az ember működését is vizsgáló tudomány, már gyakrabban, míg a leghevesebb vitákat a közbeszédben, de még a tuodmányos diskurzusokban is a politikai témák váltják ki. Én mondjuk azért nem nagyon irkálnék szociálpszichológiai témában sem szivesen, mert a legremekebb példákat mégiscsak a politikából lehet előhúzni sokszor, ilyenkor pedig amellett, hogy bekerülnék egy skatulyába, rendszeresen kellene érvelnem nem csak velem egyenrangú kutatók, hanem tőlem ezerszer hülyébb emberek előtt is.  

cukiság van! meg kattintás! 

A médiapszichológia szép dolog. Hogy-hogynem emberközeli is. A véleményvezérek lehetnek olyan figurák is a kommunikációtudományban, tartalomiparban és rokon területeken, akiknek amúgy közük nincs az egészhez. Állatorvosi ló esete: egy szépnevű kiadó korábban minden évben megrendezett egy blogok közötti versenyt - ezt figyeld: a versenynek még a nevét is lopták, onnan tudom, hogy konkrétan tőlem - idén hála a jóégnek már nem, ezzel nem csekény mértékben csökkentve a kulturális környezetszennyezést, mivel sokszor olyanok zsűriztek, akiknek lövése nem volt az egészről.  

A tartalomiparban nem feltétlenül azok vannak élvonalban, nem azoknak a legnagyobb a befolyása, akikek a kompetenciája indokolná, de így van ez más szakterületeken is, itt viszont azért sajátos, mert kommunikációtudományról van szó. Ami még komolyan bejátszhat, az magának a tartalom előállítójának a személye, holott egy szellemi alkotásnál ideális esetben függetlenül kellene értékelnünk a tartalmat és a tartalom közlőjét, kivéve amikor nem :) Azoknak a vloggereknek a videóit, akiket nézek is, nos, ők úgy kerültek a csúcsra, hogy nem magukról pofáztak, nem álltak neki soha ekézni a másik személyét. Ja, hogy a magyar videoblog-szcénában 1-2 ilyen van összesen? Oké.  

Ki tudja, az is lehetséges, hogy mostantól adagolok néhány nanogram bulvárt, amikor példát hozok egy jelenségre, de az is simán lehet, hogy nem. 

Ja és persze az oldalamat lájkolni ér - ott gyakran lazábbra veszem a figurát, aztán esetleg kikerül egy fake zsüsztinbíber-fasz, Nicki Minaj csöcse, mittudomén! 

Hasonló volt már korábban is, ezúttal ún. konvolúciós neurális hálót alkalmatzott egy kutató olyan algoritmus fejlesztéséhez, ami egy szelfiről eldönti, hogy mennyire előnyös, így azzal kapcsolatban tud szabályszerűségeket megállapíani. Különböző típusú neurális hálókat a gépi tanulásban már régóta használnak, a gépi tanuláson alapuló módszerek lényege pedig, hogy az algoritmus kap egy, lehetőség szerint minél nagyobb tanuló halmazt vagy halmazokat, aminek elemeit adott tulajdonság szerint válogattuk össze. A gépi tanulás folyamatában a kezdeti, tipikusan folyamatosan bővülő tanulóhalmaz alapján, a gépi tanuló algoritmus, jelen esetben egy neurális háló, folyamatosan szabályszerűségeket észlel és tárol, ami a kapott elemekre általában igazak. Egy idő után már képes lesz megállapítani egy korábban még sosem látott halmaz elemeiről, hogy azokra érvényesül-e valamilyen tulajdonság vagy sem - döbbenetes pontossággal. Egy fotóról eldönteni emberi szemmel, hogy előnyös vagy sem, nem olyan nehéz, viszont egy gép ízlését kialakítani már korántsem olyan egyerű.  

A Stanford egyik kutatójának, Andrej Karpathynak a blogján nemrég megjelent bejegyzés szerint azért nem is lehetetlen. A gépnek először hatékonyan meg kellett tanítani, hogy mi szelfi egyáltalán és mi nem, majd letöltött ötmillió olyan képet, aminek a tagjei közt ott volt a #selfie kifejezés. Ezt követően letöltött szintén jóadag olyan szelfit más forrásból, amikhez viszont már hozzákapcsolta azokat a metaadatokat is, hogy egy szelfit mennyien lájkoltak vagy kommenteltek, mivel ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy mennyire tetszett egy-egy kép másoknak, ezek kívül különböző, statisztikai alapú súlyozási módszereket is használt. Miután a neurális háló tanítása megtörtént, kapott egy ötvenezer elemből álló teszt halmazt, azaz amiről el kellett döntenie az algoritmusnak elemenként, hogy egy-egy szelfi előnyös vagy sem. A posztba egyébként bekerültek a legelőnytelenebbnek ítélt szelfit is. Az algoritmuson keresztül levont általános szabályszerűségek azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz jó egy szelfi:   

- hölgynek kell lenni  

- az arc a teljes kép egyharmadát tegye ki, lehetőleg középen vagy a kép felső részében  

- mindenképp látszódjon a homlok  

- viszont látszódjon a hosszú haj is  

- az arckép jó, ha valamilyen effekttel túltelített  

- a legjobb szelfikhez valamilyen keret is tartozott az algoritmus szerint  

Mindezek igencsak egybevágnak azzal, amire intuitív módon is azt mondanánk, hogy szép. A kutatás persze kitér az előnytelen szelfi ismérveire is. Nem kapcsolódik a gépi tanuláshoz, viszont fontos megjegyezni, hogy az olyan effekt, ami az arcot telítetté teszi, a felszínét egységesnek mutatja, azaz az azon előforduló szabálytalanságokat elfedi, tudattalanul mindig is elnyerte mások tetszését. A jelenség evolúciós pszichológiai alapját az adja, hogy a szabályos, szimmetrikus, durva eltérésektől mentes arc az evolúció során egyet jelentett azzal, hogy az egyed egészséges, ellenálló a környezeti hatásoknak, ideértve a kórokozókat, azaz olyanra jellemző, aki alapján emberelődeink tudattalanul helyesen dönthettek úgy, hogy az adott asszonnyal vagy férfival érdemes családot alapítani. Ami egy alaposan vizsgált evolúciós hipotézis értelmében szép, preferált, preferált a közösségi szolgáltatásokban is, egy erről mit sem tudó gépi tanuló algoritmus számára szintén az, csak éppenséggel teljesen más úton lehet arra a következtetésre jutni, hogy valami szép.

képek forrása, erre van még bőven: http://runt-of-the-web.com/selfies-gone-wrong

3D nyomtatással a valódihoz haosnlóan viselkedő szívkoszorúereket hoztak létre a Carnegie Mellon Egyetemen nemrég.

A koronáriák a szív saját vérellátását biztosító ereiként folyamatos, nagymértékű és változó terhelésnek vannak kitéve, ennek megfelelően hagyományos 3D-nyomtatással nem lehetne ennyire terhelhető, ugyanakkor a valódihoz hasonló, elasztikus struktúrákat létrehozni, amik hosszú távon működnek is. A szív korszorúerei felépítésük szempontjából nem különböznek alapvetően a többi értől, viszont képesnek kell lennüik a lehető leggyorsabb regenerálódásra egy apró sérűlés vagy éppen egy szívinfarktus után. A szív saját érrendszerének működőképessége szinte egyenértékű magával a szívvel, így azzal is, hogy mennyire használható az például egy szívátültetéskor, ugyan ott számos más tényező is számít. A CMU-n kifejlesztett technika lényege, hogy miután elkészítették az erek alapvázát, amik önmagukban még annyira instabilak, hogy a saját súlyuktól is azonnal összeesnének, a struktúrát belülről tartó zselatint kioldják belőlük, miközben további rétegeket építenek rájuk több lépésben, így a létrejött műerek viselkedésükben nagyban fognak hasonlítni a termékszetben is előforduló koronaerek viselkedéséhez a szívburokban lévő nyomás és hőmérsékleti viszonyok mellett.  
 
 
Nagy reményeket fűznek a szövetek és szervek hasonló módon való létrehozásához, viszont számtalan tényező lehet, amit in vitro vagy in situ nem tudnak még figyelembe venni a kutatók, emiatt egy beültetett anatómiai strukltúra esetleg nem tudná ellátni a feladatát, ami esetleg az állatkísérletekben való kipróbálásnál derülhet ki a legkorábban. Tökéletes, működőképes szövetek és szervek létrehozása azért is igencsak nehéz, mert egy adott komplex struktúra kialakulása a természetben folyamatosan történik, embrionális kortól kezdődően, onnantól kell megfelelnie az alakuló szervnek a környezeti viszonyoknak, aminek minden biofizikai részlete még messze nem ismert. Hasonló okból nem lehet bonyolultabb, működőképes szerveket létrehozni pusztán őssejtekből in vitro annak ellenére, hogy ismert, hogy milyen növekedési faktorok hozzáadása szükséges ahhoz, hogy egy őssejt adott típusú szövetté differenciálódjon. 

Van két dolog, amiről egy szót nem terveztem írni, az egyik a hír, ami röviden úgy foglalható össze, hogy "juj, jönnek a kémek a szerkesztőségekbe", a másikról pedig pláne nem, egy szakmai rendezvényről, amin a napokban vettem részt.  
 
A minap egészen remek szakmai rendezvényt sederítettek itthon egyik nagyon reprezentatív budapesti épületében, ahova meghívást ugyan nem kaptam, mivel a meghívott vendégek jórészt a hivatásos rendvédelmi szervek szakértői, vezetői voltak, jóval kisebb számban pedig olyanok, akik ezeknek a szervezeteknek valamilyen beszállítói vagy külső szakértői. Természetesen abban az esetben, ha valami végülis a tudományt szolgálja, más vagy mások érdekeit pedig nem sérti az ottlétem, ráadásul erősen a kutatási területembe vág, bemegyek én,  meghívó ide vagy oda.  
 
A rendezvényről sokat mond, hogy a neten annál több információ nem nagyon lelhető fel, hogy mikor és hol, az épületbe belépéskor TEK alkalmazottai mágneskapun terelték keresztül még az atyaúristent is és persze végig figyelték a rendezvényt, az ebédnél nem volt ülésrend, ezért leültem egy helyre, ami éppen szabad volt, ekkor a velem egy asztalnál ülők pedig azonnal befejezték azt a témát, amiről addig beszéltek. Ha mindez nem lenne elég, az egyik szekción való részvétel az épületen belül plusz beléptetést igényelt és feltétele volt a nemzetbiztonsági ellenőrzéshez kötött ún. személyi biztonsági tanúsítvány, ami viszont nekem nincs, ugyan volt rá ötletem, hogy hogyan hallgathatnám meg az engem érdeklő ottani előadásokat, nem kockáztattam meg, hogy kidobjanak.  
 
Ezzel gyakorlatilag egyidőben ásta elő az Index a "sajtókémtörvényt", amit egy friss Origo-cikk szerint már vissza is vontak.

Mivel csak este voltam gép előtt, épphogy tudtam az egészről és az jutott eszembe, hogy mekkora farmermellényes manír már az élettől, hogy amíg azt a gumicsontot rágják, hogy kémek mehetnek-e szerkesztőségekbe – már ha egyáltalán ez volt a törvény értelmezése – közben épp fordítva, erről mit sem tudva, mondjuk úgy egy érdeklődő ember, mint magánszemély, beballag a kémek közé a tudását gyarapítani. Félreértés ne essen, nem valami überelhetetlenül nagy titkot akartam megtudni, csak érdekelt pár előadás. Azt az apróságot most ugorjuk át, hogy van tiszt, fedett nyomozó, egyebek de olyan, hogy "kém" meg "titkosügynök", maximum a konyhanyelvben.  
 
Ha mindez még nem lenne elég, éppen most egyezkedek egy dög nagy hazai hírportállal egy szorosabb együttműködésről, akiknek ráadásul írtam, hogy kizárólag velük dolgoznék, másrészt meg azt, hogy a saját nevemen nincs szakirányú tapasztalatom a tartalomszolgáltatás terén olyan értelemben, hogy hivatalosan soha nem irkáltam sehova. Nos, ők ezt a posztot alighanem olvassák, nem tudom, hogy mekkora az esélye a dolognak, de ha ezt összevetik az eheti kémtörvény tervezetével vagy mi az ördöggel, esetleg gondolhatják azt, hogy kémkedni mennék hozzájuk, mi másért.  
 
Az egész kémtörvény hype-ot egyébként alapvetően az a hírportál csinálta, amelyik felkapta kiszúrta eredetileg az egészet, ami pedig a közkeletű értelmezését illeti, na, az úgy hülyeség, ahogy van. Ahelyett, hogy belemennék annak az eleve fárasztó témának a magyarázatába, hogy 2015-ben akár a TEK-nek, akár a Szakszolgálatnak, akár az Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központnak, akár az IH-nak teljesen fölösleges lenne ténylegesen beküldeni valakit egy nagyobb szervezethez, jelen esetben tartalomszolgáltatóhoz azért, hogy ott megfigyeljen vagy manipulálni tudjon, inkább egy képzelt párbeszédet írok le.  
 
KÉM: Jó napot kívánok, a főnököm utasítására Önöknél kellene holnaptól dolgoznom. 
LAPIGAZGATÓ: Jaaa, vagy úgy? A kémtörvény miatt. Nem tudjuk, hogy ilyenkor mi az eljárás, de megdumáljuk valahogy, jó? 
KÉM: Oké, amúgy még nekem sem mondták el, hogy mit kellene csinálni, meg mi az, amit az IT infrastruktúrán keresztül, egyéb titkos adatszerzéssel ne tudnánk meg Önökről és nem tudnánk dezinformálni, manipulálni, de hát tetszik tudni, hirtelen találták ki ezt az egészet. Amúgy meg nem kell tartaniuk tőlem, végülis törvényhez kötött, hogy mikor mit tehetek, még ha salátatörvényhez, akkor is.  

LAPIGAZGATÓ: Hát ez van sajnos, de majd megoldjuk. Egyébként dolgozott már szerkesztőségben?  

KÉM: Hátőőő, még nem.  

LAPIGAZGATÓ: De azért talán valami hobbi blogja vagy legalább Tumblr-je csak van, nem?  

KÉM: Az sincs, még életemben nem írtam, meg középsuliban sem voltam jó magyarból.  

LAPIGAZGATÓ: Húha, akkor hogyan osztjuk meg a feladatot? Felveszünk plusz egy újságírót, aki effektív dolgozik Ön helyett, ameddig Ön meg kémkedik?  

KÉM: Tényeg nem tudom, mondjuk addig a 9GAG-ről válogathatok vicces képeket főállásban, ha az önöknek megfelel.  

LAPIGAZGATÓ: Végülis mi annyira nyereségesek mondjuk nem vagyunk, hogy szórjuk ki a pénzt és felvegyünk két személyt főállásba azt sem tudjuk, hogy miért, de remélem azért erre valamilyen költségtérítést csak adnak. Egyébként ha mi adunk önnek fizetést, emellett kap még a rendvédelmi szervtől is?  

KÉM: Hát hogyne kapnék!  

LAPIGAZGATÓ: Akkor ki tudunk egyezni egy minimálban' nem?  

KÉM: Én mondjuk arra gondoltam, hogy fizethetnének annál azért kicsit többet. Ez nem olyan mondjuk, mint titkos adatgyűjtés céljából diplomatákkal dumálgatni külföldön, de azért mégiscsak plusz munka, érti.  

LAPIGAZGATÓ: Nem nagyon. De mindegy, mondjon egy összeget, aztán kifizetjük. Ja és ennek ugye titkosnak is kellene lennie a teljes szerkesztőség előtt?  

KÉM: Ami azt illeti igen, de csak nem veszik észre sokan, ha nulla újságírói múlttal beülök főállásban hétfőtől minden nap? Áh, ha Redditet böngészek 9GAG helyett akkor talán nem. Vagy mégis?  

LAPIGAZGATÓ: Végülis... Majd meglátjuk.   

Nem tudom már, hogy hol is olvastam, de ha bármilyen szolgálatásról van szó, ott csak egyvalami lehet korlátlan, azaz unlimited vagy unmetered: amit a szolgáltató hazudik, amihez sokszor társul egy elszart előkalkuláción alapuló árképzés.

Ugyan már írtam róla, de a Google Drive-on kívül is van élet, ha online fájlhosztingról van szó. Az elmúlt néhány napban azon háborodott fel Internetország népe, hogy a Microsoft Onedrive szolgáltatása azok számára a felhasználók számára sem biztosít korlátlan tárhelyet, akiknek egyébként korlátlan tárhelyet ígértek bizonyos csomagokban, a cég indoklása szerint azért, mert több felhasználó több, mint 75 TB, azaz durván 75000 GB (!!) adatot talicskázott fel, ami nyilván úgy jött össze, hogy gondolták, hogy okosba' inkább tárolják a HD pornót a cég által fizetett felhőbe, hogy ne a gépükön foglalja a helyet, ezen kívül pedig alighanem rendszeresen mindenről, amit láttak, bővítményes biztonsági mentést készítettek és tettek fel, na ez az, amit a MS nem vállal be. Ami viszont szinte semmilyen hírben nem jegyeznek meg, hogy a felhasználók ezzel bőven megsértették a fair usage policy-t, amiben viszont igenis benne van, hogy egy-egy felhőszolgáltatás mire alkalmatlan és mire nem. Több hoszting szolgáltatónál, amelyiket használok, én is korlátlan tárhelyet kapok elvben, azonnal szólnának, ha a webhoszint szolgáltató esetén ontanék fel eszelős mennyiségű adatot, amit nem is használ a webhely. Ehhez hasonló módon, egy fájlhoszting szogláltatót sem arra találtak ki, hogy DVD-lenyomatokat tároljon valaki rajta tonnaszámra.

A heavy userekkel még mindig egészen jó arcok voltak, mivel az érintett felhasználóknak egy évük van, hogy az adataikat máshol helyezzék el, ezt követően 1 TB tárhelyet kapnak. A jelenlegi díjszabások alapján kimatekozható, hogy a Microsoftnak még így is iszonyú ráfizetés, de legalább nem akkora az arcvesztés, mintha csak egy hónapot adnának például. A felhő-alapú fájlhoszting szolgáltatások árképzése jól mutatja, hogy hogyan is matekozik a szolgáltató: úgy számol, hogy lesz egy rakás felhasználó, aki szinte semennyi adatot nem fog fenn tárolni. Például nagyon sok magyar felsőoktatási intézményben a hallgatók ingyenesen kaptak Office 365-öt dög nagy tárhellyel, de a Microsoft természetesen előre tudta, hogy a többség nem is fogja használni, ahelyett, hogy már most beleszoknának a hallgatók, hogy hogyan dolgozzanak enterprise level szolgáltatásokkal, inkább használnak továbbra is levelezőlistákat, horribile dictu Facebook-csoportokat vagy közös email címet [szóval aminek az egész évfolyam tudja a jelszavát], de az emberi hülyeség eme pompás manifesztációját inkább hagyom, más témához vezetne át. Ugyanakkor a Microsoft azt is tudta, hogy igen, lesznek heavy userek, akik meg nagyon nagy tárterületet fognak használni, a logika nagyon hasonló, ha a Microsoft legnagyobb csomagjairól van szó és ha arról, hogy ha a felhasználó egyszerűen csak több adatot tárolna a privát Onedrive tárhelyén, ami ingyenesen néhány GB, akkor pár garasért kaphat.

Hozzáteszem, azért ortó nagy trollnak kellett lenniük azoknak, akik ennyi adatot nyomtak fel tárhelyükre, mivel lévén, hogy dokumentumtárolásra találták ki a szolgáltatást, ezért a maximális feltöltési sebesség 400 kbps körül van IP-címenként, viszont a Onedrive több, párhuzamos munkamenetet enged meg, így ha a felhasználó több klienssel kapcsolódott egyszerre, eltérő IP-címekkel, akkor annyiszor 400 kbps sebességgel tölthetett fel. Onnan tudom, hogy a 400 kbps-os sebességlimit IP-címentként van beállítva, mert nemrég teszteltem.

Mindenki szopóágra kerül, köszönjük tetves trollok!

A Onedrive sejthetően nem csak emiatt volt ráfizetéses, többek közt a mostani misuse miatt nemcsak azok jártak rosszul, akik nem rendeltetésszerűen használták a szolgáltatást, hanem abszolút mindenki: eddig például 15 GB ingyenes tárhely volt, a következő évtől már csak 5 GB lesz, illetve további 15 GB bónuszt kapott eddig az, aki a Windows Phone-os mobilján a képek tárolását az Onedrivera bízta. Nem világos, hogy visszamenőlegesen is érvényesítik-e a dolgot. Egyébként lesznek még itt meglepik bőven: korábban volt egy akció, aminek a lényege az volt, hogy ha akkor regisztrál a felhasználó a szolgáltatásra, akkor 100 GB-os tárhelyet kap - az meg már elég sokak figyelmét elkerülhette, hogy csak egy évig.

Ez az unlimited-ezés valahogy olyan megunhatatlan klasszikus blöff, mint az ingyen SMS-t és ahhoz hasonlót kínáló szolgáltatások: józanul gondolkozó ember úgyis tudja, hogy ilyen nincs, mégis sokszor a felhasználó szivesebben dönt aszerint, amit hinni szeretne, mint aszerint, amit a józan ész mondat vele. De a Skype-nál is teljesen hasonló a helyzet: attól, hogy valaki előfizet egy Unlimited Europe csomagra, a VoIP-szolgáltató nem feltételezi, hogy az illető majd ráköt egy telefonközpontot, egyébként nem is tudna.

Egyéni felhasználásra egyébként továbbra is az Onedrive-ot tartom a legjobb és legbiztonságosabb freemium fájlhoszting szolgáltatónak, ugyanakkor tisztában kell lenni vele, hogy mire alkalmatlan: a fájlnevekkel kapcsolatban ugyan csak ésszerű megkötések vannak, láttam már olyan hibát, amikor azon akadt fenn, hogy az egyik oprendszer kliensprogramja kicsit máshogy kezelte volna az ékezetes fájlnevet tartalmazó fájlt, mint a másik gépen lévő. A másik pedig, ami ugyan igencsak kevés felhasználót érinthet, hogy a többi fájlhoszting szolgáltatóhoz hasonló gyakorlatot követve folyamatosan vagy véletlenszerűen ellenőrizhetik a feltöltött tartalmat illegális tartalmak után kutatva - de mi ezzel a baj? Semmi, amíg nem a deep webről összekukázott nyomozati anyagokat tárolnál rajta, amiben előfordulhat bombakészítési útmutatótól kezdve kezdve pedopornón át drogreceptig minden szar, amit normális ember nem szivesen tárol úgy egyáltalán sehol, legfeljebb amíg gyorsan véleményezni kell, ha olyan a hivatása. Vagy éppenséggel olyan tartalom lehet necc, amit elvben véletlenül benézhet, falspozitívan értékelve felhasználási feltételeket sértő tartalomnak vélhet a nagy és okos algoritmus, ilyen pedig simán lehet mondjuk gyógyszerhatóanyagok farmakokinetikai dokumentációja vagy egyszerű családi, gyerekekkel nyaralós fotók. Ha az utóbbit nézi meg egy riasztás után a MS safety staff, az még belefér, ha egy szabadalmazás előtt álló hatóanyag leírását, az már kevésbé.

Szóval mindenki nyugodjon le (...) és a szolgálatásokat arra használja, amire kitalálták, a Onedrive-ot mondjuk dokumentumtárolásra, amire egyébként tökéletesen alkalmas is. A hiszti egyébként hasonló ahhoz, mint amikor néhány évvel ezelőt egy hazai netszolgáltató élt azzal a jogával, hogy egyoldalúan felbontotta a szerződést néhány ügyfelével, akiknél orrba-szájba ment a torrent, ezzel persze jelentős deficitet okozva a szogláltatónak, mivel a szolgáltató sem ingyen kapja az adatátviteli mennyiséget ill. a sávszélesség-használatot sebesség szempontjából, amiknek ráadásul harmonizálniuk kell a szolgáltatás minőségi mutatóival úgy, hogy mindez persze ne legyen ráfizetéses se.

Hirtelen az esetről egy korlátlan svédasztalos fogyasztással kapcsolatos cikk jutott eszembe, amit ide idézek 444-éktől, akik egyébként tesztelték is a dolgot:

"Évek óta kering az interneten egy legendás bejegyzés, amelyben egy elégedetlen vevő leírta, hogy őt eltanácsolták egy budapesti svédasztalos étteremből, mert túl sokat zabált.

Sokan nem hittek abban, hogy meg lehet enni ezt a menüt: Egy eperkrémlevest, majd egy frankfurtilevest. Ezt követte egy meleg előétel: kacsamellfalat. Majd ettem KETTŐ szelet húst rizibizivel, fokhagymás mártással. Továbbá ettem kb. tíz "kisháromszögnyi" füstölt karaván sajtot, tökmagot, és egy tányér sült krumplit (álánatúr). Ezt követte kb. három dinnyefalat (kb. két harapásnyira voltak felvágva). Megettem egy banánt (kettőt vittem el, de egyet elcsórtak az asztaltársaim), valamint apránként egy pár kanál pirított tökmagot. Végezetül desszertként megettem két madártejet (kb. két deci volt egy), egy sárgadinnyés-túróhabos fagyit (egy gombóc fagyi, egy gombóc sárgadinnyés túróhab), meg még további két gombóc vaníliafagyit. Megittam 2 x 2 dl őszilét, egy fél pohár sangriát, két pohár kólát valamint egy kapuccsínót."

Amúgy nem tudom, hogy Bede Márton a rekordkísérlet megismétlése előtt mennyit éheztette magát, de alighanem aznap már nem sok cikket írt.

Képek: Wikia