bardóczi ákos @post.r

Miközben százezerrel pörög a Pokemon Go topik a tech rovatokban így a tikkasztó ubiszezonban, nagyon sok oldal csak néhány szót ejtett róla, hogy a napokban szinte példátlan erővel csaptak le a teljes internet egyik, ha nem a legnagyobb fájlmegosztó oldalának egyik tulajdonosára, aki a híradások szerint akár 20 év börtönt is kaphat.

Ezen kívül azt írják - jól mutatva, hogy mennyire ellenőrzés nélkül veszik át a híreket legtöbben - hogy a KAT-nyitóoldal egyben elérhetetlen lett, mert a nyitólapra mutató domaineket elérhetetlenné tették a hatóságok a legtöbb államban. [ez konkrétan nem igaz, de erről kicsit később]

Az anonimitását sokáig egészen pazar módon megtartó Artyom Vaulin hirdetési bevételeken keresztül egy talicska pénzt keresett a KAT üzemeltetésével és ugyanúgy védekezik, ahogy általában szoktak a P2P-rendszerek üzemeltetői az elfogásukkor. A védekezés lényege, hogy ők csak lehetővé tették egy olyan rendszer használatát, amivel a felhasználók tartalmakat oszthatnak meg, arról viszont nem tehetnek, hogy a megosztott tartalmak hatalmas része jogvédett tartalom, ilyen módon a szerzői jog tulajdonosainak közvetetten egészen elképesztő kárt okoztak, ugyan az elvi lehetőség meg is volt rá, hogy egy-egy bejelentés alapján a torrent szerveren elérhetetlenné tegye az üzemeltető adott filmet, könyvet vagy zenét. Azt a csűrést-csavarást most hagyjuk is, hogy nem tehetnek róla ugyan a torrent-üzemeltetők, de  tudniuk kell róla, hogy az általuk közvetített forgalom jórésze törvénysértést valósít meg. Szóval nemzetközi jog ide vagy oda, hogy a csávó mennyire fogja megúszni a felelősségre vonást, attól függ, hogy mennyire dolgozik penge védőügyvédekkel.

Amit a szaksajtó meg sem próbál megmagyarázni, hogy miért az USA-beli illetékességű DOJ indított nyomozást, aztán meg hajtóvadászatot az ukrán állampolgárságú, amúgy Lengyelországban élő csávó ellen, arról pedig ugyancsak lehet vitatkozni, hogy iletékesség szempontjából van-e jelentősége annak, hogy magát a szolgáltatást nem is az USA-ból üzemeltették, csak értelme nincs sok.

A magánvéleményem az, hogy egy-egy adott országnak nem lenne szabad ilyen szerepben igazságosztóként eljárnia nemzetközi vizeken, hacsak nem különösen súlyos, például emberiségellenes bűncselekményről van szó, egyébként a nemzetközi jog szerint eléggé világos, hogy mikor lehet más államban elkövetett dolgok miatt eljárni. Ezzel kapcsolatban csak óvatosan merek fogalmazni, mivel behatóan nem értek hozzá, de a lényeg ez. Adja magát a kérdés, hogy hogyan lett ebből a KAT-os esetből az egész világ hatóságait megmozgató felhajtás. A magyarázat egyszerű, és van benne valami megfoghatatlanul kétségbeejtő, legalábbis számomra. Mégpedig az, hogy már megint nyert a kiadói lobbi a szabad információáramlás ellenében, aminek elvi szempontból van jelentősége és ez a lényeg. Tény, hogy a KAT által közvetetten kiadóknak okozott kár szinte felfoghatatlan mértékű dollárosítva', kis túlzással olyan hajtóvadászatot indítottak a KAT ellen, mintha egy terroristasejt lenne, amit szerzői joghoz értő figuraként durván eltúlzottnak tartok, de közel sem tartom meglepőnek.

Én magam amúgy szinte sosem használok torrentet, viszont fontosnak tartom, hogy a P2P hálózatokat ne korlátozzák az előbb említett elven túl azért sem, mert éppen a P2P-technológia az, ami a kiadók világát olyan irányba tolhatja, aminek eredményeként új értékesítési modellek bevezetésére kényszerülnek majd idővel, legyen majd az bármi is. Azaz már nem a 19-20. században vagyunk, ahol kevés számú lehetséges modell képzelhető el. Sokáig egy-egy könyv vagy más tartalom fogyasztásának egyetlen legális módja, hogy a tartalomfogyasztó közvetlenül fizet az előre beáratott tartalomért, azaz pénzért megvesz egy könyvet vagy kikölcsönöz egy filmet olyantól, aki megvásárolta a kölcsönbe adáshoz való jogot. Hogy milyen értékesítési megoldások lennének még, amivel a tartalomfogyasztó is, a kiadó is és a szellemi tulajdon előállítója is jól jár? Nem tudom, mert nem értek hozzá. Viszont tanulságos, hogy a web indulásakor a 90-es években a hírportáloknak sem volt semmilyen biztos ötletük azzal kapcsolatban, hogy hogyan lesznek fenntarthatóak, a mostanra általánossá vált hirdetési modellek végülis egy evolúciós folyamat eredményei, de az elején még az sem volt biztos, hogy a hírportálok, egyéb webes szolgáltatások egyáltalán fenntarthatók lesznek hirdetésekkel. Azaz még egyszer, ötletem sincs, hogy milyen értékesítési modellekkel lehetne beújítani. Egy hipotetikus világban én például szivesebben fizetnék egy fontos könyvért, amiben nincs reklám, ha emellett ingyenesen is el lehetne érni olyan feltétellel, hogy tízoldalanként az arcomba tolnak egy reklámot, de alighanem a többség számára ez lenne jobb. Persze az sem kizárt, hogy könyvek esetén az egész nem is lenne megvalósítható, míg például a zenei tartalmak esetén egész egyszerű volt: a Youtube videóklipjei előtti reklámokat a fogyasztó eltűri, a szerző részesül a reklámbevételből, a Youtube szintén, a netező megkapja a kért tartalmat, aztán minden boldog, még ha messze nem is igazságos a mostani rendszer.

Amiben a mostani KAT-os cirkusszal kapcsolatos cikkek ezrei tévednek, hogy az oldal elérhetetlenné vált volna. Persze nem ellenőriztem óránként, de a KAT nálam folyamatosan elérhető volt [most például a http://kat.cm/ címen], más kérdés, hogy más-más domain néven. Az éppen aktuális címet viszont nyilván ne például a "mindent látó" Google-lel keressük, amelyik már találatok millióit nem jeleníti meg régen a DMCA és hasonló szörnyszülött törvénycsomagok miatt, ha használhatunk helyette például Duckduckgo-t, ezen kívül például a Twitter belső keresőjét, amivel hasonló esetekben előkukázható a leginkább elsumákolni kívánt információ is.

képek: Wikipedia

Minden olyan eset, amikor a szellemi tulajdonjog sérelme felvetődik, teljesen más szempontból lehet érdekes, az más kérdés, hogy engem személyesen annál jobban érdekel egy-egy ilyen ügy, minél magasabb szintű, ötletes, esetleg korábban még nem is alkalmazott bizonyítási eljárásokat vetettek be a bíróság előtt.

A mostani pont nem olyan, de azért nem mentes a tanulságoktól: a Mercedes-Benz, pontosabban a Daimler csoport ellen még 10 évvel ezelőtt indított pert egy magánszemély, mivel bizonyos Mercedes típusok fejtámláiban olyan nyakmelegítőt építettek be, amit az adott módon nem lett volna joguk, sértette Ludwig Schatzinger felperes szabadalmi jogait, ugyanis a Mercedes által használt megoldáshoz nagyon hasonlót Schatzinger még 1996-98 körül védett le, ha jól látom erről van szó. 

A kocsikat ráadásul továbbra is így reklámozták és hozták forgalomba egészen mostanáig. Ember nem hitte volna, hogy Góliátot legyőzheti Dávid, ha eléggé kitartó, de a napokban a német bíróság jogerős ítélete kimondta: a Mercedes a továbbiakban nem reklámozhatja az ún.  Airscarf-tel szerelt kocsijait, valamint nem adhatnak el több ilyet. Ez első olvasásra nem tűnik nagy érvágásnak, viszont eszelősen sokba fog fájni a Mercedest tulajdonló Daimler-csoportnak.

A szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos peres eljárások egyébként azért is húzódhatnak eszelősen hosszú ideig, mert más-más állam más-más módon értelmezi a szellemi tulajdonjogot és az összes hozzá kapcsolódó fogalmat is, ez ma a világon az egyik legkevésbé harmonizált területe a jognak, a szabadalmi perekben ráadásul olyan szálakat kell kibogozni, amik határokat nem ismerve messze szétágaznak a világban, főleg egy Mercedes által alkalmazott megoldás esetén.

A Daimler jogi csoportja nyilván eléggé régen tudott róla, hogy szellemi tulajdonjogot sért, alighanem azért nem hátráltak meg végig, mert a bevétel messze meghaladta azt a kárt, amit most elszenvedett illetve el fog szenvedni a cég.

Nem semmi webhelyet dobott a gép nemrég: az gondolom mindekinek megvan, hogy diplomát, útlevelet, mindent lehet már rendelni a netről régóta, ráadásul le sem kell merülni a deep web mocskába ezekhez. Igazából semmi meglepő nincs benne, hogy vannak olyan vállalkozások, amik megrendelésre gyártanak szövegeket mások számára úgy, hogy azokat állításuk szerint nem szúrja ki semmilyen plágiumszűrő.

A http://evolutionwriters.com/ oldalon csak meg kell adni az írásmű típusát, terjedelmét, szintjét, valamint a határidőt, aztán dobja is az árajánlatot az oldal.

Ha az oldal nem kamu, még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy bizonyos témában megrendelésre tényleg írnak valahol más nevében és más helyett jó pénzért cikkeket, diplomamunkát, házi feladatokat, meg amit csak el lehet képzelni. Belegondolva piaca is van ennek bőven, mi több, az sem tartom kizártnak, hogy ha eleget fizet az ügyfél, akkor tényleg eredeti szöveget kap, amit ennek megfelelően nem szűrnek ki a plágiumszűrők sem.

Azért mégsem a legbölcsebb dolog ilyenkért fizetni azon túl, hogy ha valaki szellemi tulajdont lop és az kiderül, könnyen lehet, hogy egy életre oda a hitelessége normálisabb környezetben, de egy szellemi tulajdonnal való súlyos visszaélés megítélése nagyon sokmindentől függ. Viszont a bukófaktor normálisabb helyet hatalmas: ugyanis jobb helyeken egy-egy komolyabb írásművet szóban meg is kell védeni, márpedig ha valaki mondjuk energiatakarékos módon készített diplomamunkát szóban véd és nem nézett utána nagyon alaposan a forrásoknak, nem érti tökéletesen az egész koncepcióját, nem tudja elmondani normálisan, hogy milyen gondolatmenet alapján jutott azokra a következtetésekre, amikre, milyen fázisai voltak a kutatásának, akkor azt a bírálóbizottság úgyis kiszúrja, feltéve, hogy nem hülyékből áll. Ha ehhez még hozzákalkuláljuk azt is, hogy ha valaki nem professzionális hazudozó [ami rendkívül ritka], akkor annak a tudata, hogy mekkora tétje van a lebukásnak, a lebukástól való félelem szintjét növeli, ami minden esetben megnöveli annak a valószínűségét, hogy az illető tényleg lebukjon egy átveréssel vagy hazugsággal kapcsolatban. [via Paul Ekman et al.]

Annak vizsgálata, hogy hogyan azonosítható az, amit magyartalanul írásmű szerzőség-azonosításnak nevezhetnénk [authorship attribution], tényleg mélyvíz, de vannak egészen egyszerű, laikusok számára is könnyen érthető módszerei annak, hogy hogyan mutatható ki, ha egy írásmű eredetisége erősen megkérdőjelezhető. Teljesen mindegy, hogy valaki 5, 10, 15 vagy 30 évvel korábban szerezte a diplomáját vagy írta a doktoriját, meglepő részletességgel emlékszik az egész elkészítésének részleteire még abban az esetben is, ha azóta nem is foglalkozott a témával. Azaz ha egy felülbírálat során kérdeznek valakit, a kapott válaszoknál gyakran nem is kell sokkal több annak az eldöntésére, hogy valóban az ő szellemi terméke vagy sem.

És akkor ott a szürkezóna... Volt nap, hogy már a fejem belefájdult, annyi olyan anyagot néztem át, ami nem volt plagizált ugyan, viszont annyira sok alkalommal merített a szerző másoktól, hogy gyakorlatilag ezzel előttem lenullázta az írás tudományos értékét. [alapvetően olyan tudományos írásműveket és szakcikkeket nézegettem, amiknek a témájához van valami közöm is] Éppen tegnap írtam róla, hogy bizonyos doktori iskolákban szinte bármilyen hülye szerezhet PhD-t, ami még nem zavarná az igazságérzetemet, az viszont már halálosan, hogy közben tudom, hogy több helyen kőkeményen meg kell dolgozni érte. A PhD-nél az élettudományok területén kimondottan gyakori, hogy korábbban már elvégzett kísérleteket egyszerűen megismételnek nagyon hasonló vagy akár teljesen azonos metodikával, majd a kapott mérési adatok végülis hibahatáron belül, de ugyanazon lesznek [a tudományos kutatásban egyik kritérium, hogy a vizsgált jelenség a kísérleti körülmények közt való reprodukálható legyen]. A metodika forrását persze megjelöli a trükkös szerző, hogy nehogy szó érje a ház elejét. Nos, a dolgot tovább lehet fokozni azzal, hogy a szerző a kapott adatok alapján ráadásul még hasonló következtetésekre is jut, mint annak a kutatásnak a szerzői, akiktől a kísérleti módszertant koppintotta*. Ennek mentén akár egy doktori disszertációt is össze lehet kalapálni úgy, hogy abban alig van tudományos hozzáadott érték, amit simán lehet, hogy a témában nem kellően jártas bírálók nem vesznek észre. Amit viszont ilyenkor érdemes figyelembe venni, hogy komoly felelősséggel járó helyeken a felvételnél a HR-csoport nem hülyékből áll, tisztában vannak egy-egy fokozat értékével. Illetve egy olyan korban, ahol már nagy hatékonysággal működő fordítási plágiumot azonosítani is képes rendszerek vannak, küszöbön állnak azok az algók is, amik egy-egy írásmű tényleges értékét meg tudják saccolni amellett, hogy határozottan egyre több kritika éri a legnagyobb nemzetközi lapok nívóbeli besorolását is.

*nem véletlen, hogy az élettudományok területén, ahol anyagilag megtehetik például PPP-szerint dolgozó,  hatóanyagkutatásban érdekelt cégek jelenlétével, bizonyos eljárásokat akár szabadalommal is védhetnek számos különböző országban [olyan, hogy "világszabadalom" nem létezik, ha valaki minden országra kiterjedő szabadalmat szeretne, akkor minden országban külön-külön végig kell vinni ezt, ami nem olcsó] illetve a különböző országok szabadalmi joggal kapcsolatos törvényei értelmében akár a nyilvánosság elől is el lehet rejteni egy módszert vagy kutatást például üzleti titokra hivatkozva. Amit viszont totális idiótaságnak gondolok, hogy bármilyen blődségre hivatkozva még egy diplomaszerzésnél is lehet kérni a több helyen, hogy a diplomamunka ne legyen nyilvános, ne legyen kereshető, ehhez akár egy témavezetői engedély is elegendő lehet. A probléma csak az, hogy a témavezető általában nem szellemi tulajdon jogvédelmére szakosodott szakjogász, így esélye sincs eldönteni, hogy a példánál maradva a kockázata annak nagyobb, hogy a kereshetőség hiányában esetleg plagizált anyag megy át simán a szűrőkön vagy amit leírtak benne, olyan értékű szellemi tulajdon, aminél valóban indokolt, hogy ilyen módjon védjék. Azt viszont egyszerűen nem tartom életszerűnek, hogy egy alap diplomamunkába olyan hatóanyagkutatással kapcsolatos adatok kerüljenek, ami mögött mondjuk egy gyógyszercég 100-500 millió dolláros, még szabadalom nélküli fejlesztése áll.

kép: wipo.int

Azt hiszem, hogy ha ez a hét így folytatódik tovább, már péntekre végkimerülésig röhögöm magam.

A 444.hu nemrég közölte, hogy a Fidesz nekiállt kozmetikázni a fél internetet,  Schmitt Pál nemdoktor még mindig azt gondolja magáról, hogy doktor, velem pedig tegnap történt egy igencsak sírvaröhögős dolog, ami nyelvészül fogalmazva "a bizonyossággal határos valószínűséggel"  mutatja, hogy a legjobb sztorikat tényleg az élet írja. Igen, ha "popszakmáról" van szó, akkor is.

Történt ugyanis, hogy olyan helyre kellett mennem, ahova nagyon nem ajánlott bevinni dobókést, vállról indítható rakétát, kézigránátot illetve úgy semmit, ami veszélyesebb egy fogpiszkálónál. Ennek megfelelően a szóban forgó épület bejáratánál, ahogy azt a policy megköveteli, még a mágneskapu előtt kihámoztam a zsebeimből az összes aprót, mobilt, diktafont és egyéb fémtárgyat, a táskám pedig szépen átgurult a röntgenszalagon. Mivel tudtam, hogy hova megyek, ezért eleve nem is vittem magammal a 9 mm-es csúzlim. A bejáratnál a masina mégis besípolt, a biztonsági személyzet egyik tagja pedig mondta, hogy kés van a táskámban, mire mondtam, hogy biztos, hogy nincs, de átkotorhatja, ha szeretné. Nem kotorta át, inkább még egyszer átgurították a szkenneren, majd megállapították, hogy mégsincs benne kés, alighanem a tolltartómban összeálló tollakat nézhették annak. Aztán  amikor végeztem, kifelé menet jutott eszembe, hogy a csúzli otthon van ugyan, de a táskám belső zsebében  bent felejtettem egy teljes tárnyi töltényt. Na ekkor kezdtem el magamban fohászkodni Sevillai Szent Izidorhoz, az informatikusok védőszentjéhez, hogy kifelé nehogy megállítsanak, mert azt már kínosabb lett volna kimagyarázni, mint egy rotyogós fingot egy diplomáciai állófogadáson.

Végül nem volt semmi dráma és mentem ebédelni, közben pedig azon agyaltam, hogy a táskámban lévő tonnányi papír vagy a laptopom árnyékolta ki a para tárgyát, ha meg a töltényeket nézte tolltartónak a biztonsági személyzet, akkor vajon minek nézhette a tolltartómat?

Minden kedves ismerősöm lenyugodhat, még szabadlábon vagyok, ha pedig már szóba került ennyi epic fail, hallgassuk meg Shakira Loca című örök klasszikus plagizált,  ámde annál dallamosabb számát, amivel kapcsolatban a magyar sajtó is beszámolt róla, hogy a számot eredetileg Ramon Arias Vasquez Loca con su tíguere címmel szerezte még évekkel korábban. A New York-i bíróság pedig jogerősen kimondta, hogy a Sony, mint kiadó megsértette az eredeti szerző szellemi tulajdonhoz való jogát, ugyan nem igazán hámozható ki, hogy ez konkrétan a művésznő részéről mennyire volt tudatos.

Ha valakit érdekel, hogy milyen baromira körülményes a bíróság előtt egy full egyszerűnek tűnő plágiumügyet bizonyítani, a 40 oldalas PDF-et innen töltheti le.

Ami a bírósági dokumentumot illeti, tényleg nem én loptam ki :)



Az illusztrációként szolgáló kép forrása: http://www.lexisnexis.com/legalnewsroom/litigation/b/litigation-blog/archive/2012/04/06/safe-harbor-ruling-vacated-in-1-billion-youtube-copyright-case.aspx

Higgyék el nekem, ha lenne olyan fikablog, ami konkrétan a tudományos fórumokról mazsolázik, bőven fel lehetne tölteni tartalommal rendszeresen, ugyanúgy, ahogy a klasszikus tematikájú fikablogok feltöltik rendszeresen a posztjaikat RajVIP-ről, Facebook legsötétebb bugyraiból és hasonló helyekről származó fotókkal.

Néhány nappal ezelőtt nem kisebb helyen, mint a Pattern Recognition, Data Mining, Machine Intelligence and Learning LinekdIN-csoportban - ami nem mellékesen lassan húszezer tagot számlál - magának a csoportnak a moderátora tett közzé egy posztot, amivel vélhetőleg azt akarta az arra tévedők tudomására hozni, hogy aki ahhoz gyűjtene információkat, hogy hogyan plagizáljon, bannolva lesz. A posztot szöveghűen idézem Belur V. Dasarathytől, mindenesetre kis kutakodás után nincs okom feltételezni, hogy nem ő írta volna:

"Posts that directly or indirectly seek technical help (or offer to technically help) in carrying out the actual research and/or writing a thesis or paper which in effect promotes plagiarism will not be permitted. Such attempts, which subvert the integrity of academic processes, should not be tolerated. Members who post such items will be removed permanently from the group."

Én mondjuk jóval több trollkodós kommentre számítottam, gyorsan kiderült, hogy a LinkedIN többé-kevésbé tudományos tagjai sem különböznek alapjaiban az átlag kommentelőtől:

- érkezett az "elégedett vásárló" kommentje, aki szerint a felhívás túl arrogáns
- A Matematikus, aki mindenkinél okosabb, mivel levezet, definícióért kiált, selyempapírba burkolva kifejti, hogy szerinte ez hülyeség, de akár cáfolna, akár megerősítene valamit, az nem jön össze, de nem is baj, mert számára az a fontos, hogy más is lássa, hogy ő milyen okos
- az egyszeri ember, aki le szeretné csapni a magas labdát coolságból és konkrét precedenst szeretne látni, persze tudja, hogy úgysem fog kapni
- az ember, aki még mindig nem érti, hogy mi az ábra, mi több, szeretné, ha tisztázná a poszt megfogalmazója, hogy mire is gondolt pontosan.

Aki pedig még képes ötvözni az intuíciót, józan eszet a szakmaisággal, röhög az egészen és megtartja a véleményét magának.

Kezdjük ott, hogy a szellemi tulajdon ellopása azóta létezik, mióta egyáltalán van szellemi tulajdon, így teljesen érthető, hogy ez ellen a tudománynak teljes mellbedobással kell küzdenie. Viszont ahogy az igazságügyi orvosszakértők képzéséhez kellenek olyan alaposan dokumentált esetek, ami részletesen taglalják, hogy hogyan lőtték ementálivá a maffiózót és hogyan próbálták az elkövetők eltüntetni a nyomokat, a plágiumok kutatása is elképzelhetetlen kivesézett plágiumügyek tanulmányozása és a kapcsolódó metodikák tanulmányozása nélkül. A plágiumkutatásban pedig szintén nem lehet objektíven eldönteni, hogy egy poszt a tudományos kutatást szolgálja vagy egy valaki azzal kapcsolatban puhatolózna, hogy hogyan koppintson profibban. Ha ez nem így lenne, súlyosan sérülne a szabad információáramlás, ugyan dereng valami, néhány évvel ezelőtt LinkedIN-fajsúlyú oldalak akarták betiltani a Wikileaks-es forrásokra való hivatkozást... Nem volt egy sikersztori, na.

Ráadásul a plágiumkutatás pont azon területek egyike, amibe aligha lehet olyan módon beletanulni, hogy attól valaki hatékonyabban tudjon szellemi tulajdont lopni, ugyanis ideális esetben ha ilyen történne, minden bizonnyal lenne az elkövetőnek olyan kollégája, aki szöveg esetén szövegnyelvészeti eszközökkel akár rá is tudná bizonyítani a kollégájára a csibészséget. Tessenek csak csak találgatni, hogy egy hobbi-csempésznek mennyi esélye lenne. Teljesen hasonlóan, ha például egy igazságügyi orvosszakértő csalfaságon kapja az asszonyt, majd a szeretővel együtt elteszi mindkettőt láb alól, majd gondoskodik a nyomok gondos eltüntetéséről, pont a modus operandi lesz az egyik, ami rá tereli majd a gyanut, bármilyen profin is próbálta a gyilkosságot kivitelezni, a nyomozók nagy sansszal - más szakértők bevetésével - végül rá tudnák bizonyítani a bűncselekményt.

Szóval ortó nagy hülyeségnek tűnik bármit is tiltani ilyen módon, pláne tudományos közegben - a felhívásban a "directly or indirectly" fordulat a legszebb :) - hiszen egyrészt értelmetlen, másrészt összességében nem éri el a célját. 

Hiszen ha például egy tisztességes módszereket ajánlgató SEO-val foglalkozó oldal kiköti, hogy milyen módszerek nem taglalhatóak, és nem csak foganatosítja, de még betartatnia is sikerül, lesznek olyan arcok, akik átmennek a fehér vagy éppen szürke zónából egy totál blackhat SEO fórumra, ami megengedi például annak a taglalását, hogy hogyan kivitelezhető például egy ún. SEO-poisoning. Egy kémiával foglalkozó fórum is betilthatja, hogy robbanószerek vagy mérgek előállításáról diskuráljon a nép, de minek?

Példákat lehetne hozni bőven, de fölösleges. Egy olyan világban, ahol a kutatók egyre több apró diszciplináról tudnak egyre többet, jó kérdés, hogy emiatt a gyakorlatias szemlélet háttérbe szorul-e, aztán ennek eredőjeként többé-kevésbé elismert figurák mondanak vagy írnak egyre idiótább dolgokat?

képek innest': rudebaguette.com , hofstra.edu