bardóczi ákos @post.r

Nemrég vettem kézbe Dan Ariely Zseniálisan irracionális című könyvét, szokásomtól eltérően a közepén kezdtem olvasni. Sokan mondják, hogy mára az netes társkereső rendszerek, amik pont arra hivatottak, hogy közel hozzák egymáshoz az embereket, eltüntessék a földrajzi és időbeli határokat, tökéletesen alkalmatlanok arra, amire kitalálták őket. Megint mások felregisztrálnak egy netes társkeresőbe és akár egy héten belül már találtak is valakit, akivel akár komolyabb párkapcsolatot is kialakíthatnak később. Ami viszont tény: a többség számára a klasszikus webes felületre és mobilappként fejlesztett társkereső rendszer nem jelent mást, mint egy virtuális húspiacot, ahol sokszor az a nyerő, aki annyira alacsonyra teszi a lécet, hogy szinte bárkivel elmenne. Érdekesség, hogy ez még attól is szinte független, hogy egy bugyuta, csak a legalapvetőbb funkcionalitással ellátott társkeresőről van szó vagy egy olyan kifinomultabb rendszerről, mint az Okcupid, ami pszichológiai tesztekben találhatókhoz hasonló cirfa kérdéseket tesz fel és annál pontosabban próbálja megrajzolni a pszichológiai profilunkat, minél több kérdésre válaszolunk, hogy aztán ez alapján javasoljon olyan felhasználókat, aki illik hozzánk. Jól hangzik? A hatásfoka semmivel sem jobb, mint bármilyen mezei társkeresőé! A jelenség alighanem még attól is független, hogy ingyenes vagy előfizetéses társkereső szolgáltatásról van szó – itt pedig eloszlatnám azt a tévhitet, hogy van olyan pszichológus, aki képes lenne belőni vagy akár megsaccolni az érintett helyett, hogy neki milyen pár lenne ideális. A társkereső rendszerek piacán lehetett látni ilyet, de aki pszichológusként ilyenhez adja a nevét, pont a saját inkompetenciáját teszi ki a kirakatba, mivel a társkeresés és párválasztás annyira komplex folyamat, hogy még a legmegbízhatóbbnak tűnő mérési eredmények alapján alkotható profil alapján sem lehet felelősségteljesen mondani valamit azzal kapcsolatban, hogy valakinek biztosan valamilyen ilyen vagy olyan partnerre lenne szüksége. Ezt azért emelem ki, mert egyik-másik előfizetéses társkereső már egyenesen ezzel hirdeti magát. A pszichológusok és pszichiáterek rendkívül sokat segíthetnek abban, ha valakinek problémái vannak az emberi kapcsolataival, párkapcsolatával, itt nyilván nem erről van szó. 

Visszatérve arra, hogy a társkereső rendszerek hogyan tévesztik meg a felhasználókat, az emberek hogyan csapják be önmagukat, megpróbálom összeszedni, hogy hogyan működik általában a netes társkeresés és hogy ez legtöbbször miért tökéletesen alkalmatlan annak eldöntésére, hogy valakit valós környezetben mennyire találnánk vonzónak. 

A netes húspiacokon gyakorlatilag esélytelen az, akinek nincs fotója. A társkeresőben böngészve egy keresés alapján ha jól saccolom cca. 0,2 másodperc lehet az az időtartam, amíg a találatok közt scrollolás közben valakinek a preview-képe előttünk van a találatok közt, ha bejön, úgymond megakad rajta a szemünk, akkor ez maximum 1 másodpercre bővül, ez alatt az idő alatt döntjük el, hogy egyáltalán rákattintunk-e az illető adatlapjára. Miután kattintottunk, első körben a képeket kattintgatjuk végig, mivel elvben az hordoz a legtöbb releváns információt. Nos, ha ezek közt egy sincs, ami igénytelen lenne, akkor olvassuk el egyáltalán a bemutatkozó szöveget, de ekkorra már szinte ki is alakult bennünk egy kép, egy mentális reprezentáció a másik személyét illetően, ami azért fontos, mert ettől a pillanattól ennek megfelelően fogunk viszonyulni hozzá. [itt vegyük észre, hogy az se mindegy, hogy teljesen máshol, például egy CV-n milyen fotó van!] A tudat annyi információ alapján dönt, amennyi rendelkezésre áll, az pedig nem túl sok, ha egy adatlap alapján kell valakinek a személyét értékelni. Azt most ugyancsak ugorjuk át, hogy éppen ezért akaratlanul is szinte mindig megtévesztő az, amit látunk, ami a kirakatban van. Az adatlapok információi alapján csak az extremitásokat lehet kiszűrni, mint például ha valakinek az ideálunkhoz képest nagyon előnytelen a testalkata, vállalhatatlan a helyesírása vagy maguk a képek igénytelenek. 

Ha megindul a levelezés, a kötelező körök lefutása után a felek tudattalanul vagy eljutnak odáig, amikor olyan dolgokról esik szó, ami mindkettőjük számára ténylegesen releváns vagy sem, aztán esetleg az életbe nem érintkeznek egymással a jövőben. 

IMHO nettó ostobaság vagy a rutin hiánya az, ha valaki előre kiköti az ismerkedés célját, azaz hogy éppenséggel kimondottan egy nyáresti kufircot keres vagy komoly párkapcsolatot, ahogy a valós életben, itt sem dönthető el előre, hogy mi alakul ki egy ismeretségből idővel. 

Azaz az ismerkedés és a döntés bármelyik fázisáról van szó, éppen nem azok alapján döntünk, ami az adatlapokon van.  

A Zseniális irracionalitás kapcsolódó fejezetében a szerző többek közt említést tesz egy kolléganőjéről, aki olyan fazonba lett szerelmes és ment hozzá férjhez, akivel egyébként pusztán a külső tulajdonságai alapján alighanem szóba se állt volna. Ugyanis hiába, hogy nem volt egy Adonisz az illető, miközben megismerték egymást, folyamatosan kiderült, hogy a nő pont azokat a belső tulajdonságokat kereste, amik megvoltak a férfiban, viszont míg a külső tulajdonságokat illetően van bennünk valamiféle tudatos ideál, a nem látható sajátosságok többsége sokszor nem is tudatosul. 

Ami az egyik legütősebb rész, amikor a szerző leírja, hogy tizenéves korában olyan balesetet szenvedett, aminek következtében gyakorlatilag az egész teste összeégett, majd amikor hónapokkal később tükör elé tudott vánszorogni, először úgy gondolta, hogy a randipiacon ő már az életbe nem fog labdába rúgni. Később kutatóként megfigyelte, hogy külső tulajdonságok ide vagy oda, még a klasszikus szépségtől leginkább eltérő emberek is találnak párt, a jelenség magyarázatára pedig több munkahipotézist állított fel, amit kísérletesen teszteltek. A hipotézisek olyan szabályszerűségeket azonosítanak, amik nem csak azokkal kapcsolatban érvényesülnek, akik valamilyen sérülés vagy veleszületett sajátosság következtében durván eltérnek az átlagtól, hanem mindenkire. Kíváncsiak voltak arra is, hogy a homogám párválasztás érvényesül-e, azaz, hogy a hasonlónak a hasonló fog bejönni. 

A kutatócsoport felvette a kapcsolatot a https://hotornot.com/ oldallal, aminek a lényege, hogy egy rövid regisztráció után a felhasználókat értékelni lehet kinézet alapján egy 10-es skálán, a kutatók megvizsgálhatták azt is, hogy az adott pontszámot osztogató felhasználók tipikusan milyen pontszámot kapnak, ilyen módon következtetve arra, hogy egy kevésbé előnyös kinézetű felhasználó szépségideálja eltér-e azokétől, akiket a többség kimondottan szépnek ítél meg, azaz "adaptálódik-e", lejjebb teszi-e a lécet. Röviden: a külső szépséggel kapcsolatos fogalmai nem változnak meg valakinek attól, hogy őmaga változik. A szépséggel kapcsolatos teljes adaptáció elméletét elvetették. 

Egy másik hipotézis szinte az előző inverze, azaz amikor azt tesztelték, hogy lényegében az emberek nem nagyon hajlandóak eltérni az ideáljuktól, például ha azt vallják, hogy sosem jöttek be nekik a túl vékony nők, akkor valóban esélytelen-e, hogy egy nagyon vékony nővel jöjjenek össze. A hipotézis kísérletesen szintén megbukott. 

Egyben tesztelték azt a hipotézist is, ami szerint persze, mindenki rendelkezik valamilyen ideállal, még ha nincs is tudatában, viszont a másik megismerése közben ettől hajlandóak eltérni, azaz átértékelik azt, hogy számukra nem általánosságban, hanem az adott konkrét személyt illetően mi vonzó vagy taszító tulajdonság. A kapott adatokat a rapidrandis kísérletek megfigyeléseivel összevetve kikövetkeztették, hogy tényleg erről van szó, fontos viszont, hogy a másik megismeréséhez kell valamennyi idő. 

Amit olvastam egybecsengett azzal, amire korábban azt mondtam, hogy más megítélésénél rendszerint az összképet kell nézni. Nem akarok átmenni oravecznórába, páulócoelhóba vagy lákátosleventébe, de tényleg igaz az, hogy jól és normálisan tényleg csak akkor lehet megítélni valakit, ha egészében ismerjük. Ami viszont nem jelenti azt, hogy minden sajátosságát sebészi pontosságát ismerni kellene ahhoz, hogy valakit el tudjuk helyezni a saját szimpátiaskálánkon. 

Saját régi netes társkeresős tapasztalataimból néhány gondolatindítót azért megírok. Meglehetősen nyögvenyelősen hoztam össze még sok-sok évvel ezelőtt két emlékezetes randit. Mivel viszonylag keveset tudtam róluk, valószínűségi alapon gondoltam, hogy minél többször próbálkozok, annál nagyobb az esély. Végül egyikükkel sem volt semmi különös a megismerkedés után, de máig a legjobb barátaim közt vannak – a férfi-nő barátság kérdését most inkább hagyjuk. Van, akit élőben ismertem meg, szintén közeli ismerős lett, de a társkeresős profilomat megnézve később azt mondta, hogy az alapján az életbe nem találkozott volna velem. 

Lényeges sajátosság, hogy a társkereső pont azokat az információkat nem képes közvetíteni, ami nagyon nagy súllyal esnek latba, azaz a két fél értékrendje közti átfedés, a különböző gesztusok kifejezése különböző beszédtémáknál vagy éppen az intellektus, ami korábbi olvasmányaim alapján az összes tényező közül a legerősebben (!) korrelál azzal, hogy hosszú távon milyen párok maradnak együtt illetve ha nem párkapcsolatról van szó, a felek mennyi ideig tartják egymással a kapcsolatot. Még egyszer: márpedig attól függ a döntésünk kimenetele egyáltalán azzal kapcsolatban, hogy valakinek a levelét érdemes-e megválaszolni, amennyi információt tudunk róla, másrészt a másik fél részéről akarva vagy akaratlanul megtévesztő lehet – igen, kitaláltad, arra gondoltam, hogy a fotók mennyire vannak turbósítva. Ugyan ha rendelkezésre áll egy óriási adathalmaz, lehet általános megállapításokat tenni az előnyös fotó ismérveit illetően. 

Mit lehet tenni mégis, ha valaki mégis hatékonyan szeretné használni a netes társkeresőt? Na, innentől már saját tapasztalatok jönnek interperszonális pszichológiával shakelve, jó sok  jéggel. 
-    Az avatarkép mindennél fontosabb – ha nem akad meg rajtad a másik szeme, nem is kattint [marketinges szakargóval: "reach"], ha nem kattint, nyilván nem is nézi meg a profilod ["engagement"], ha pedig nem nézi meg a profilod, nem is fog írni ["ROI"]. Azaz kéretik olyan képet használni, amelyik nem csak szerinted, hanem a kellően őszinte barátaid szerint is előnyös, de még ekkor is érdemes rendszeresen cserélgetni. 
-    Mindenkinek adj esélyt! Furcsának tűnik, de tényleg: tételezzük fel, hogy ír valaki, az adatlapon nincs is kép vagy nem túl előnyös első blikkre, a bemutatkozó pedig nagyon sablonosan van kitöltve vagy sehogy, az nem csak azt jelentheti, hogy az illető igénytelen, hanem azt is, hogy konkrétan a társkeresős adatlapjának nem tulajdonít jelentőséget, de attól még lehet belevaló csaj illetve csávó. Kérj tőle arcképes fotót, amit pedig az első levelében ír magáról hatványozottan fog számítani, de könnyen lehet, hogy pont itt kiderült, hogy érdemes folytatni az ismerkedést. Az illető mindent feltett egy lapra, azaz az első vagy második levelével ha nem győz meg, akkor bukta a dolgot. 
-    Szép hosszan kifejtettem, hogy hiába próbáljuk szépíteni a dolgot, ma az átlagos netező egyszerűen hülyébb, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Nem kevesen vannak a társkeresőkben, akik egyszerűen csak unatkoznak – ez az értelmes emberek többsége számára szinte ismeretlen fogalom – de írtak már rám olyanok, akik konkrétan megírták, hogy amúgy ők csak levelezgetnek, mondjuk mert párkapcsolatban vannak, de eszükbe sincs mással találkozni sem. Azonnal szűrendő! 
-    2016-ot írunk, csókolom! Míg a megszokott netes csatornák nem alkalmasak a szimpátia egyik legfontosabb látható elemének, a másikra általánosan jellemző gesztushalmaznak a továbbítására, a videótelefonálás már jobban. Felbecsülhetetlen értékű és mennyiségű az az információ, amit akkor kapsz valakiről, ha videótelefonálsz vele néhány percig. Ezt minél hamarabb érdemes megejteni, ha a másik olyan ócska szövegekkel jön, hogy nincs Skype-ja, nem tud belépni, nem szereti a videóhívást vagy hasonló, de azért chatelgetni van ideje, sikeres ember nem lehet, pattintsd le minél előbb. Arról nem is beszélve, hogy mindennek a magánszféra védelme szempontjából is van jelentősége: amíg valakiről csak képeket láttál, gyakorlatilag bárki lehet! A bekattant exed, a frissen kirúgott alkalmazottad, tényleg bárki. Az alap dolog, hogy társkeresés közben azért nyilván nem a legmélyebb titkait osztja meg az ember a másikkal, jó esetben olyat, amivel szinte semennyire sem lehet visszaélni. Nos, ha valakit látsz kameraképen, akkor nagyon nagy eséllyel tényleg ő az. Az elővigyázatosságot persze túltolni sem szabad, fontos viszont tudni, hogy ha nem közlünk személyes dolgokat önmagunkról akár még a levelezésnél, akár a személyes találkozón, annál kevésbé fog a másik megismerni bennünket ahhoz, ennek megfelelően kialakítsa a véleményét rólunk, azaz vonzóak vagyunk-e számára. Ismeretlen figurákkal csevegve el kell találni az arany középutat a magánszféra védelme és a személyes infók megosztása közt. 

Képek: sadanduseless.com

Néhány hete kering a neten a videó egy mókusról, amiről túl sokat nem tudunk meg azontúl, hogy nem nagyon fél az embertől, nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én minél többször nézem meg, annál viccesebb. A videó alatt amúgy – Subba Vipi szavaival élve – végig narrátori szerepet tölt be a szegényember David Attenborough-ja. De mi a különleges ebben a mókusban? Én sem tudom, de talán miközben írok róla, kicsit sikerül közelebb jutni a magyarázathoz. 

Alighanem akárkit, aki ismer, ha megkérdeznénk, hogy van-e valamilyen rögeszmém, eszébe jutna, hogy bármikor képes vagyok szánakozni azon, amikor valaki telefossa a webkettőt alaposan dokumentált céges piálással, Görögbe' töltött nyaralással, gondosan elsumákolva, hogy amúgy legagyásodva ért haza a család szűk egy hét után, zabálásról készült képekkel, amit nem ő fizetett. De rendszeresen látok olyat is, hogy valaki a telerakott svédasztalt fotózza egy konferencián és folytathatnám a sort, de minek. 

Igazából nem is az zavar, hogy valaki feltol kétszáz képet az ötszáz ismerősének, közülük érdekel mondjuk hármat, megint másik három meg stalker módjára csak úgy végignézi unalmában, mert a többség szeret irigykedni a közösségi weben, ahogy azt nemrég kísérletesen is igazolták. Na jó, ez is zavar egy kicsit, ahogy arról már írtam, de inkább a nehezen megfogható kőprimitív kivagyiság az, ami zavar, szórakoztat vagy más módon eléri az ingerküszöböt, ugyanis nagyon sokan, akik használják a közösségi médiát, az eléjük kerülő tartalmakkal kapcsolatban azt a tudattalan benyomást táplálják, mintha valamelyest direkt nekik szólna, ha érdekli őket, ha nem. 

Visszatérve a magyar web dáblrémbóómájgád-jához a videó közben magunk elé képzeljünk a kivénhedt turistát, aki ahelyett, hogy élvezné a tájat, amiért fizetett, inkább igyekszik felvenni minden szart és nem is gondolkozik azon, hogy ez később kábé senkit sem fog érdekelni. Nem tudom, hogy az a rosszabb, ha azért veszi fel, hogy annak nézetésével később az unokákat büntetni lehessen vagy azért, mert ez nagyobb élmény számára, mint maga a hely, ahol van, de az ilyen esetekben rendszerint nem is ez a lényeg. De még ebbe is keveredik egy jóadag igénytelenség: korábban rövid ideig a Youtube sztárja volt egy magyar nyugdíjas hölgy, aki mindenfélét kamerával dokumentált a kocsivásárlástól kezdve, de legalább volt benne annyi igényesség, hogy vágja, minimálisan effektezze a videót, amit viszont kanyarba sem nézünk ki abból a pofából, aki felvette a mókust. A primóság. Amint a nyugger rácsodálkozik a mókusra. És azt gondolja, hogy ez majd bárkit is érdekel. Talán ez az, ami tényleg minden egyes lejátszás után fokozza a befogadó által átélt esztétikai élményt, még ha a katarzisig nem is jutunk el. 

A videó akár egy kikarikírozott, miniatűr lenyomata is lehetne annak, amit ma közösségi webnek nevezünk: fel a netre minden szarral, aztán halálosan lehet sértődni, ha a műértők nem úgy értelmezik a tartalmat, ahogyan azt az alkotó szeretné, hogy értelmezzék. 

Lényegében humorosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki vírusszerűen terjedő videót csináljon, inkább csak triggereli a felhasználókban szunnyadó ősi kollektív tudattalant azzal kapcsolatban, hogy milyen idióták vannak. Oké, ez nagyon szakszerűtlen volt, de hát úgy vagyok én műelemző, mint ahogy a Narancs, Tetves és Dugó örökbecsű trilógia Robotkurva című részében Narancs sem tudós. Ennek megfelelően azt sem tudom, hogy annak a típusú humornak, amikor más hülyeségén - meg úgy egyáltalán, ártalmatlan, de mégis megvetett tulajdonságán - röhögünk, mi lehet a princípiuma, már ha van egyáltalán. 

Oké, tényleg nem nagyon tudok mit hozzátenni, a jelenséget más évekkel korábban már kifejtette sokkal jobban. 

Illetve ha már mókusról van szó, lássuk, hogy milyen a valóban esztétikus mókusos cukiskodás. 

Ami pedig az eredetit illeti, természetesen már fel is került az első remake: 

#péntek Pár nap szünet után ismét leszek, addig hogy érezzétek a törődést, íme egy audiovizuális csapás a múltból, ami méltán az informatika kultúrtörténetének egy örökzöld performansza:
 

Nem, nem fizettek egy zsák arannyal a taxisok, hogy írjam meg ezt a posztot. Ami azt illeti, semmi helye nem lenne a blogon, ha nem lenne egy-két fontos vonatkozása: a biztonság és átláthatóság.

Volt ugye a hét elején ez a cirkusz az Uber miatt, amire mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy Magyarországra specifikus jelenség. Az Origó sederített is egy remek ábrát azzal kapcsolatban, hogy mennyi országban volt már dráma ezzel kapcsolatban és mennyi országban tiltották meg az Ubert, ami azért eléggé erős, ha egybevetjük azzal, hogy ezek közt az államok közt vannak olyanok is, amiknél a történelmük szerves része a szabad versenyben való hit. Innentől kezdve bukik az az érvelés, ami szerint a magyar taxisokkal azért nem lehet egyetérteni, mert a social economy korában túl retrográd azt mondani, hogy az Uber igazságtalan azért, mert egyszerűen csak beszállt a versenybe egy bizonyos piacon, hiszen betiltották olyan helyeken is, ahol alapvetően a verseny szent és sérthetetlen.

kép: origo.hu

Ha van néhány dolog, amiben szinte vakon hiszek, az a véleménynyilvánítás szabadsága mellett a szabad verseny, mindkettőnél azzal a feltétellel, hogy nem sértheti aránytalan mértékben és közvetlenül másvalaki érdekeit. És itt jön be a képbe a biztonság.

A taxisok az unalomig ismételgetik, hogy nekik bizony feltételeknek kell megfelelniük, vizsgázniuk, a kocsijuk állapotát rendszeresen ellenőriztetni kell, míg az Uber sofőröknek nem. Az előbb leírtakból adódóan engem elvből totál nem érdekel, hogy ez nekik akkora költséget jelent, hogy amiatt már nem tudják felvenni a versenyt azokkal, akikre ezek a feltételek nem vonatkoznak. Viszont! Az tény, hogy a taxisok az átlagosnál jobbak a vezetésben, amiben nincs meglepő, hiszen ez a hivatásuk. Jól megválasztott taxitársaságok kocsijai biztonságosabbak is, egyébként is eleve komolyan vehető biztosítással szállítják az utast, az már-már mellékes, hogy a szintén jól megválasztott taxitársaság nem húzza le az utast olyan településen, ahol nem rögzített árakkal dolgoznak.  

Amit kiemelnék, végülis a szabad versenyre közvetetten visszavezethető dolog, nevezetesen az, hogy presztizs kérdés, hogy egy adott taxitársaság taxijával utazva senki ne szenvedjen súlyos balesetet például. Összességében összehasonlíthatatlanul nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki balesetet, akár súlyos balesetet szenvedjen egy uberes kocsiban, mintha jól megválasztott taxival utazott volna.

Az, hogy még nem volt elegendő nyilvánosságra került eset, amikor az Uber-sofőr hibájából olyan baleset történt, aminél a sofőt és az utas is feldobta a gumicsizmát, még nem jelenti azt, hogy amit írok, csak hipotetikus megállapítás lenne.

Márpedig ha valaki kenőmájasként végzi egyszer mondjuk a rakparton a kocsival együtt, akkor lesz ideje filózgatni rajta az örök vadászmeződön azon, hogy taxi helyett Ubert választva megérte-e spórolni párszáz forintot – a biztonságon.

Ha valaki az Uber-jelenséget ahhoz hasonlítaná, amikor a 90-es években a nagy zenei kiadók lemezeit mellett gyorsan el kezdtek terjedni az otthon készített zenék is, ami a kiadóknak nem tetszett, érdemes fejben tartani azt, hogy egy kis zenekar felvétele legfeljebb szar, de nem jelent veszélyt senki testi épségére. A másik, ami mintha elkerülte volna az újságírók többségének a figyelmét, hogy az Uberhez hasonlóan aljas büdös bunkó görény cég alighanem nem sok hasonló méretű van, amelyik óvja magát a nyilvánosságtól, mint ördög a tömjéntől, ahogy ebből a cikkből részletekbe menően kiderül, nem lehet Uber sofőr az, aki újságíró, esetleg csak úgy.

Nem tudnám megállapítani, hogy melyik a legjobb rész, mert ahány néző, annyiféle szempontot emelhetnénk ki, mint hangsúlyosabb szempont. Nekem valahogy nekem azok a részek jönnek be a legjobban, amik valami olyan kérdésre reflektálnak, ami a leginkább megosztja ma az embereket illetve legjobban rámutat arra, hogy nagyon sok esetben a való életben az, amit civilizációnk tömegben gondolkodva mond, fél fokkal sem bizarrabb, mint ahogyan azt a South Parkban ábrázolják.

Mindnek a magyar nyelvű fordítását, kommentár nélkül embeddelem, egy kivételével csak a kiemelt részletet:

Revolúció 1. - 16. évad 3. epizód

Egy házba zárt közösség - 9. évad 12. epizód

Kormányármány - 17. évad 1. epizód