bardóczi ákos @post.r

Néhány hete kering a neten a videó egy mókusról, amiről túl sokat nem tudunk meg azontúl, hogy nem nagyon fél az embertől, nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én minél többször nézem meg, annál viccesebb. A videó alatt amúgy – Subba Vipi szavaival élve – végig narrátori szerepet tölt be a szegényember David Attenborough-ja. De mi a különleges ebben a mókusban? Én sem tudom, de talán miközben írok róla, kicsit sikerül közelebb jutni a magyarázathoz. 

Alighanem akárkit, aki ismer, ha megkérdeznénk, hogy van-e valamilyen rögeszmém, eszébe jutna, hogy bármikor képes vagyok szánakozni azon, amikor valaki telefossa a webkettőt alaposan dokumentált céges piálással, Görögbe' töltött nyaralással, gondosan elsumákolva, hogy amúgy legagyásodva ért haza a család szűk egy hét után, zabálásról készült képekkel, amit nem ő fizetett. De rendszeresen látok olyat is, hogy valaki a telerakott svédasztalt fotózza egy konferencián és folytathatnám a sort, de minek. 

Igazából nem is az zavar, hogy valaki feltol kétszáz képet az ötszáz ismerősének, közülük érdekel mondjuk hármat, megint másik három meg stalker módjára csak úgy végignézi unalmában, mert a többség szeret irigykedni a közösségi weben, ahogy azt nemrég kísérletesen is igazolták. Na jó, ez is zavar egy kicsit, ahogy arról már írtam, de inkább a nehezen megfogható kőprimitív kivagyiság az, ami zavar, szórakoztat vagy más módon eléri az ingerküszöböt, ugyanis nagyon sokan, akik használják a közösségi médiát, az eléjük kerülő tartalmakkal kapcsolatban azt a tudattalan benyomást táplálják, mintha valamelyest direkt nekik szólna, ha érdekli őket, ha nem. 

Visszatérve a magyar web dáblrémbóómájgád-jához a videó közben magunk elé képzeljünk a kivénhedt turistát, aki ahelyett, hogy élvezné a tájat, amiért fizetett, inkább igyekszik felvenni minden szart és nem is gondolkozik azon, hogy ez később kábé senkit sem fog érdekelni. Nem tudom, hogy az a rosszabb, ha azért veszi fel, hogy annak nézetésével később az unokákat büntetni lehessen vagy azért, mert ez nagyobb élmény számára, mint maga a hely, ahol van, de az ilyen esetekben rendszerint nem is ez a lényeg. De még ebbe is keveredik egy jóadag igénytelenség: korábban rövid ideig a Youtube sztárja volt egy magyar nyugdíjas hölgy, aki mindenfélét kamerával dokumentált a kocsivásárlástól kezdve, de legalább volt benne annyi igényesség, hogy vágja, minimálisan effektezze a videót, amit viszont kanyarba sem nézünk ki abból a pofából, aki felvette a mókust. A primóság. Amint a nyugger rácsodálkozik a mókusra. És azt gondolja, hogy ez majd bárkit is érdekel. Talán ez az, ami tényleg minden egyes lejátszás után fokozza a befogadó által átélt esztétikai élményt, még ha a katarzisig nem is jutunk el. 

A videó akár egy kikarikírozott, miniatűr lenyomata is lehetne annak, amit ma közösségi webnek nevezünk: fel a netre minden szarral, aztán halálosan lehet sértődni, ha a műértők nem úgy értelmezik a tartalmat, ahogyan azt az alkotó szeretné, hogy értelmezzék. 

Lényegében humorosnak sem kell lenni ahhoz, hogy valaki vírusszerűen terjedő videót csináljon, inkább csak triggereli a felhasználókban szunnyadó ősi kollektív tudattalant azzal kapcsolatban, hogy milyen idióták vannak. Oké, ez nagyon szakszerűtlen volt, de hát úgy vagyok én műelemző, mint ahogy a Narancs, Tetves és Dugó örökbecsű trilógia Robotkurva című részében Narancs sem tudós. Ennek megfelelően azt sem tudom, hogy annak a típusú humornak, amikor más hülyeségén - meg úgy egyáltalán, ártalmatlan, de mégis megvetett tulajdonságán - röhögünk, mi lehet a princípiuma, már ha van egyáltalán. 

Oké, tényleg nem nagyon tudok mit hozzátenni, a jelenséget más évekkel korábban már kifejtette sokkal jobban. 

Illetve ha már mókusról van szó, lássuk, hogy milyen a valóban esztétikus mókusos cukiskodás. 

Ami pedig az eredetit illeti, természetesen már fel is került az első remake: