bardóczi ákos @post.r

Nemrég jelent meg az Origó Tech rovaton egy egészen pazar kis cikk az UFÓ-elrablások történetével és lehetséges értelmezéseivel kapcsolatban.

Ami az idegen civilizációkat illeti, nagyon röviden a témával kapcsolatos véleményemet azzal a remek idézettel tudnám visszaadni, amivel találkoztam nemrég: az, hogy a Földök kívüli élet létezik, körülbelül annyira biztos, mint az, hogy soha nem fogunk találkozni földönkívüliekkel. Röviden: nincs okunk feltételezni, hogy lenne intelligens élet a Földön kívül, azt meg pláne nem, hogy ide járnának a kis szürke emberkék afterpartizni, na meg teheneket boncolni néha elborult texasi farmokon, persze szigorúan éjszakánként, mert nyilván akkor izgalmas.

Visszatérve az Origó-cikkre, remekül összefoglalja azt, hogy egész egyszerűen túl sokan számoltak már be nagyon hasonló módon arról, hogy elrabolták őket az idegenek ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot azzal, hogy mindenki, aki azt állítja magáról, hogy elrabolták, kattant lenne vagy hasonló. Ezt a posztot meg konkrétan most azért írom, mert több ponton is megszólítva éreztem magam, miközben olvastam, másrészt lemaradt vagy elkerülte a figyelmem egy nagyon egyszerű és legalább annyira valószínű magyarázat azzal kapcsolatban, hogy miért annyira hasonlóak az UFÓ-elrablásos sztorikról szóló beszámolók szinte függetlenül attól, hogy egészséges emberektől származnak vagy olyanoktól, akiknek agyukra ment az X-akták.

Arról az idegen nyelvekkel foglalkozó posztomban már írtam, hogy a beszéd sosem volt az erősségem, de kompenzáltam azzal, hogy eléggé korán megtanultam olvasni. Ami viszont sokkal több kellemetlenséget okozott az életemben, hogy mióta az eszemet tudom, nagyon rosszul aludtam. Ahogy elkezdett érdekelni a jelenség oka, halomra olvastam az alvás fiziológiájával kapcsolatos könyveket, az érdeklődésemet pedig csak fokozta, hogy hébe-hóba nálunk aludt még régen egy barátom, aki éjszaka összefüggéstelenül elkezdett beszélni, majd persze spontán visszaaludt és egyáltalán nem emlékezett semmire. Ez persze gyerekkorban eléggé gyakori és általában spontán kinövi az ember, a szóban forgó spanom még 17-18 éves kora körül is rendszeresen karattyolt álmában, de nem ám egyszer-egyszer, hanem egyetlen éjszaka alatt 4-5 alkalommal is! Ennek persze már cca. 10 éve, akkor csőre töltöttem egy diktafont, ami hangra kapcsol be, viszont nem lettem okosabb attól, hogy meg tudtam állapítani, hogy az éjszaka mely részeiben kezd el beszélni álmában. Anno még nem voltak olyan felbontású, na meg pláne éjjel látó kamerák, mint ma, pontosabban persze, hogy voltak, csak éppenséggel nekem nem volt, de ha lett volna is, a rögzített motoros funkciók alapján sem tudtam volna meg sokkal többet, hiszen 20 éves koromra nyilván nem okosítottam ki magam neuropszichológussá vagy hasonló, csak egyszerűen érdekelt.

Ami a saját alvászavaromat illeti, a szüleim szerint kiskoromban rendszeresen felültem az ágyon, majd visszafeküdtem és egyáltalán nem emlékeztem rá, de ez spontán elmúlt, de ez gyerekkorban gyakori. Középiskolás koromtól pedig egész egyszerűen nagyon nehezen tudtam elaludni, függetlenül attól, hogy betartottam-e alaposan az alváshigiéniés szabályokat vagy sem. Az ilyen-olyan gyógynövények szart se érnek, a vényköteles altatók pedig nem hogy javítottak volna a helyzeten, hanem sokkal inkább rontottak, ami persze nem jelenti azt, hogy másnál nem lenne hatékony, csak azt, hogy nálam nem volt az. Pedig akkor még nem is voltak olyan visszatérő fájdalmaim, amik az alvást megzavarták volna. Végül úgy-ahogy olyan módon rendeződött a dolog, hogy kialakítottam egy pontos rituálét azzal kapcsolatban, hogy hogyan aludjak el, de az alvásom még mindig sokszor nagyon problémássá válik, amit azért élek meg szubjektív kevésbé kellemetlenként, mert megtanultam együtt élni vele, ami viszont hatalmas szerencsém, hogy 6-7 óra alatt tényleg teljesen ki tudom aludni magam, csak sokszor még ennyit sem könnyű összehozni egyhuzamban, természetesen még akkor sem, ha egyébként alhatnék többet.

Mi köze van ennek mégis az UFÓ-elrablásos sztorikhoz? Az, hogy bizonyos értelemben egyszer engem is elraboltak a földönkívüliek! Nem vicc, magyarázom is, hogy miről van szó. Máig pontosan fel tudom idézni részletekbe menően, hogy 4-5 éves lehettem, amikor az ágyam mellett kis, szürke lények jelentek meg, akik teljesen lebénítottak, nem tudtam megmozdulni, majd keresztülrepültem a lakáson, pont úgy, mint a filmekben, majd miután alaposan megvizsgáltak, visszatettek az ágyra. Féltem ugyan a sötétben, de nem jobban, mint a hasonló korú gyerekek, azt sem mondanám, hogy traumatizált volna, egyszerűen csak sehogy sem értettem. Aztán később találkoztam egy lehetséges – és legvalószínűbb – magyarázattal.

Mielőtt belecsapnék, a kis kísérletre kérném az olvasót! Ne gondolkozz a válaszon sokat és ne csapd be önmagad: gondolj egy gyümölcsre, most! Igen, amire gondoltál, az alma volt. De írok sokkal absztraktabbat: karácsony táján készítettem ezt a fotót és posztoltam valahova azzal a szöveggel, hogy „igen, neked is ugyanaz jutott eszedbe”.

Az apróról mindenkinek az első dolog, ami eszébe jutott a karácsonyi szezonban, a Reszkessetek betörők film „tartsd meg az aprót, te mocskos állat” örökbecsű idézete.

Közismert, hogy ha forróvíz fröccsen a valamelyik testrészünkre, egyszerűen elkapjuk, ami nettó reflex, semmi több! Az pedig már a gerinceseket megelőző gerinchúrosok törzsének fajainál is megfigyelhető, azaz nagyon ősi viselkedésforma. Egy stimulus, ami egy pontosan bejósolható reakciót vált ki. Viszont nem kell különösebben kiműveltnek lenni a neuropszichológia területén, hogy belássuk: sokkal magasabb rendű idegélettani folyamatokat, tudati és tudattalan működéseket állnak annak a hátterében, hogy arra a kérdésre, ami szerint melyik az első gyümölcs, ami eszünkbe jut, az alma legyen az, legalábbis a teljes európai és észak-amerikai populációban biztosan. Az alma tudati leképezése, ha úgy tetszik, mentális reprezentációja ráadásul egy relatív egyszerű eset ahhoz képest, hogy karácsony táján egy maréknyi apró képéről mindenkinek egy jól ismert film egy bugyuta idézete jusson eszébe!

Kicsit félelmetes belegondolni, hogy célzott stimulusok ismeretében mennyire pontosan befolyásolható lehet elvben az emberi viselkedés, ha úgy tetszik, azaz mennyire determinisztikus, amit gondolunk vagy érzékelünk egy-egy észlelés vagy a észlelést megelőző inger hatására!

Itt nagyjából el is érkeztem a lényeghez. Nem tudjuk, hogy egy-egy, apró, specifikus inger hatására kiváltódó gondolatsor bizonyos esetekben mennyire lehet részletgazdag, komplex, természetesen annak érzelmi töltésével együtt, de feltehetően nagyon. Az Origó cikkében is emlegetett alvásparalízis még annál is sokkal rémesebb állapot, amint amilyennek le van írva, ami azért fontos, hogy nem feltétlenül jár doxazmákkal [ez olyan állapot, amikor valaki nem csak hallucinál valamit, hanem el is hiszi, hogy amit tapasztal, a valóság része], érzéki csalódásokkal, hallucinációkkal és full egészséges emberben is előfordulhat.

Amikor először olvastam erről, összeállt a kép a saját ufós sztorimmal kapcsolatban, a magyarázat pedig alighanem sokkal egyszerűbb, mint ahol keresni szokás. Nyilván gyerekkoromban is kerülhettek a tévében elém mindenféle paráztatós ufós filmek, amik amellett, hogy egy kaptafára mennek, mindig úgy kezdődnek, hogy a filmbéli hős először egy vakító fényt lát.

A saját elrablásom magyarázata alighanem az lehetett, hogy éppen olyan alvási fázisban voltam, ami éppen kedvezett egy alvásparalízis-szerű állapothoz, amikor szüleim felkapcsolták a villanyt a másik szobában. Ha pedig így történt, az is előfordulhatott, hogy a hirtelen felvillanó fényt hiába szűrte ki a szemhéjam illetve a beszűkülő pupilla [aminek az izomzata természetesen működik alvás közben is, különben a fél világ levakult volna már például napozás közbeni elalváskor], mégis elvakító fényáradatként észleltem. Ekkor pedig a tudat a tapasztalt inger alapján meglévő, minimális információból megpróbálja felépíteni a legvalószínűbb racionális, a meglévő tudattartalmak keretei közé fogható magyarázatot, ami alvás közben nem éppen egyszerű. Pont ekkor tévesztett meg a tudatom, de eléggé durván. Hát persze, hogy ufó-elrablás, mi más lenne! Márpedig ha egy ilyen pályára terelődik az ember fantáziája, amit ugyebár nem tudunk kizárni, az éberség közben jellemző racionális útra terelni, mint éber állapotban, szépen lejátszódik az, amit a korábbi ismereteinkből építkező tapasztalati alapú emlékezet diktál – ami jelen esetben a paráztatós-ufós filmek voltak. Azaz a felvillantó fényt szükségszerűen követni fogják a kis szürke emberkék dög nagy légyszemekkel, az ágyból kiemelkedés érzete és így tovább. Alighanem velem is ilyesmi történhetett.

A földönkívüliekkel foglalkozó tévében megjelenő tartalmak érthető módon egyfajta kollektív kulturális tudat részévé válnak, amihez a jó ég tudja, hogy milyen mértékben, de még hozzácsapódik a Jung által feltételezett [ugyan IMHO tudományosan nem túl stabil lábakon álló] kollektív tudattalan rendszere is.

A magyarázat tehát könnyen lehet, hogy tényleg ennyire prózai és fél fokkal sem bonyolultabb! Más kérdés, hogy persze, vannak szép számmal, akiknek meggyőződése marad, hogy tényleg elrabolták a földönkívüliek, függően például attól, hogy mennyire hajlanak rá, hogy olyan magyarázatokat is elfogadjanak, amik egyébként teljesen életszerűtlenek. Magukról a repülő csészealjakról úgy szoktak beszélni, mint rendkívül fényes, ellipszis alakú testek az éjszakai égen, amik hirtelen jelennek meg és olyan hirtelenséggel tűnnek el, hogy az biztosan nem lehet például repülő. Igen ám, csakhogy tipikusan így látszódhatnak a műholdak egy jókora része is, amin éppen megtörik a fény.

Az élettudományok a legtöbb jelenségre olyan módon adtak magyarázatot a tudomány története során, hogy az egészséges működést megértve vált értelmezhetővé egy-egy szokatlan vagy kóros működés. A magatartástudomány esetén viszont számos esetben éppen a fordítottja történt, azaz a kóros állapotból következtettek arra, hogy hogyan működhet egy-egy életfolyamat egészséges módon. Ennek a legközismertebb esete, hogy a különböző agyi régiók szereposztását akkor kezdték el kapisgálni, amikor a különböző fejsérüléseket követően a kor orvosai dokumentálták, hogy bizonyos részeken bekövetkezett fejsérülések milyen viselkedésbeli változással vagy fogyatékossággal jártak együtt, így sikerült az elsők közt azonosítani a beszédért felelős agyi régiókat. Kicsit itt is hasonló a helyzet, csak gondolati sémák terén, amikor például férj és feleség meggyőzik egymást arról, hogy tényleg elrabolták egyiküket egy ufóval.

Olvastam olyat, amikor az egész család azt állította, hogy rohadt nagy óriáskígyók bóklásznak a lakásban, mire az anamnézis során kiderült, hogy csak egy családtag szenvedett olyan betegségben, ami ilyen típusú hallucinációt és ehhez makacsul kapcsolódó tévhitet eredményezett, viszont akkora szerepe volt a család életében, hogy egy idő után már az egészséges családtagok is meg voltak róla győződve, mi több, szintén látták az óriáskígyókat a lakásban.

Ennek megfelelően nagyon valószínűnek tűnik az a magyarázat, hogy egyetlen egészséges, de  markáns ufó-elrablásos élménnyel rendelkező családtag élménye gyakorlatilag „átragadt” a többi családtagra is, gyakorlatilag a téves élmény tényének fenntartása egy önmagát katalizáló folyamattá válik.

//gépház üzen: érdemes lesz követni a blogot, mert hamarosan jönnek a jobbnál jobb big datás és IT-s témák, ne maradj le, lájkold a blog FB-oldalát itt!

Alighanem 10-ből 9-en most először gondolkoznak el majd rajta komolyabban, hogy valóban annyira tuti dolog-e Google Drive-on – meg úgy egyáltalán Google-szolgáltatásban - tárolni bármit is. Másrészt a mostani, az első olyan esetek egyike, amikor bebizonyosodott, hogy a Google nagyvállalati környezetre szánt, kimondottan drága megoldása miatt bizalmas adatatok felmérhetetlen tömege szivárgott ki.

Eléggé erős sztorit hozott az Arstechnica a minap: Google Drive-ban tárolt, elvben védett dokumentumok tízmilliói voltak kereshetőek egyszerűen a Google keresője segítségével abszolút bárki számára, úgy fest, hosszú hónapokon keresztül. Ezek közt nem kis mennyiségben kórházak által kezelt olyan dokumentumok is, amiket a HIPAA szerinti törvényi megfelelőség szerint, azaz igencsak szigorú biztonsági követelményeknek megfelelően kellene tárolni, ilyen például a betegekre vonatkozó közvetlen adatok.

Az eset kiválóan rámutat arra, hogy a hülyeségig bízni a Google Drive-ban és az ahhoz kapcsolódó, megbízhatónak hitt szolgáltatásokban mekkora felelőtlenség. Hogyan fordulhatott elő konkrétan a mostani eset?

Az ún. Google dorkok és az erre épülő Google hacking azóta létezik, mióta maga a Google keresés is. Google hacking lényege, hogy a Googlebot indexel és gyorsítótáraz alapvetően mindent, amit csak lát és az adott webszerveren a dokumentum nincs megjelölve kimondottan úgy, hogy azt ne gyorsítótárazza semmilyen keresőszolgáltatás. Ez alól nem jelentenek kivételt természetesen azok a dokumentumok sem, amiket a felhasználó annak tudatában töltött fel valahova, hogy azt úgysem találja meg senki, ami pedig még gyakoribb eset, hogy a Googlebot az előbb emlegetett indexelést tiltó korlátozás hiánya miatt megeszi a webszerver egyik mappában felejtett, kényes információkat tartalmazó dokumentumot, így az kereshetővé válik.

Hogy egy csapásra világossá tegyem azt, amiről szó van, lehet például olyan fájlok után keresni a Google-lel, amik valószínűsíthetően felhasználói név-jelszó párosokat tartalmaznak egy Excel-formátumban. Első blikkre a laikus olvasó azt hinné, hogy annyira azért senki sem hülye, hogy egy megosztott webmappába ilyet csak úgy ottfelejtsen, holott általában egy-egy ilyen ordító dorkkal dokumetumok tízezreit lehet megtalálni a neten, ami természetesen nem illegális, az ilyen dokumentumokból kinyert adatokat felhasználni viszont természetesen már az. Hiszen a legtöbb állam törvényei szerint egy, a web dzsumbujában talált felhasználói név-jelszó párossal belépni egy olyan helyre, amihez a felhasználónak semmi köze nincs, törvénysértő. A tankönyvi példaként is emlegethető lekérdezés egyszerű, mint a faék:

password filetype:xls

Az Offensive Securitynek pedig egy mindenki számára elérhető pedáns gyűjteménye van az olyan trükkökről, amikkel hasonló érzékeny adatok nyerhetők ki.  

Megjegyzem, a Google Drive-on tárolt dokumentumokban ezzel a módszerrel csak úgy nem lehet keresni, kivéve, amikor igen.

Mint ismert, a Google Drive, pontosabban a Google-szolgáltatásai számos más szolgáltatással összekapcsolhatóak, ehhez pedig mindig a felhasználó beleegyezése szükséges. A leggyakoribb eset, amikor olyan oldalon regisztrálsz, ahol az email címed és egy kiagyalt jelszó megadása mellett úgy is működik a regisztráció, hogy a Google-fiókoddal való regisztrációt választod. Ekkor az adott külső szolgáltatásba be tudsz lépni anélkül, hogy plusz egy jelszót meg kellene jegyezned, egyszerűen beenged a szolgáltatás, ha be vagy lépve valamelyik általad használt Google-szolgáltatásba, azaz a saját gépedről gyakorlatilag mindig. Amellett, hogy a dolog kétségkívül kényelmes, elvben biztonságos is, mert a külső szolgáltatásnak nincs szüksége a Google-jelszavadra, az ún. OAuth-on keresztül történik meg a fiókod azonosítása.

A Google egyik, nagyvállalatok számára kínált terméke az ún. Google Search Appliace, ami lényegében egy olyan megoldás, ami lehetővé teszi, hogy egy nagyvállalati ügyfél akár több tízmillió dokumentumát pillanatok alatt kereshetővé tegyék, persze szigorúan a szervezeten belül. Mindez pedig kombinálható-összekapcsolható olyan szolgáltatásokkal, mint a nagyvállalati Google Drive vagy éppenséggel ilyen-olyan csoportmunkát segítő rendszerek.

A mostani hajmeresztő adatszivárgás technikai oka leegyszerűsítve az volt, hogy a Google Search Appliance a Slack nevű, csoportmunkát támogató szolgáltatással az OAuth-on kereszül olyan hülyén volt összedrótozva, hogy ezek az egyébként szigorúan belső használatra szánt dokumentumok millióit láthatóvá tették a teljes web felé. Ami elgondolkoztató az egészben, hogy külön-külön sem a Google Drive, sem az ezzel összekapcsolt Google Search Appliance, sem pedig a Slack nem valamilyen kimondott szoftverhiba miatt csorgatta ki az adatokat sejthetően százterabájtos dózisban a web szabad ege alá, hanem ezek egyikének figyelmetlen beállítása miatt.

Hangsúlyoznám, ezek a szolgáltatások éppenséggel szinte mindenre fel voltak készítve, csak éppen arra nem, hogy a felhasználók egy része annyira kényelmes lesz, hogy majd egyszerűen tudatlanságból vagy lustaságból túlságosan lazára veszi a figurát, még akkor is, amikor teljes kórházak adatvagyonát kezeli.

Ahogy szoktam mondani, remek filozófiai kérdés, hogy egy-egy biztonságosnak kikiáltott szolgáltatás fejlesztőit mennyire terheli a felelősség olyan esetben, amikor magának az emberi természetből – tipikusan kényelemből – adódó biztonsági kockázat túl nagy marad a túl felhasználóbarát tervezés miatt. [Egy analógia: a legegyszerűbb esete ennek, amivel alighanem mindenki találkozott, hogy normálisabb helyeken a felhasználó által beállítandó jelszónak eléggé bonyolultnak kell lennie. ]

Itt egy idióta GSA-Googe Drive-Slack-összekapcsolásnak akkora a következménye, hogy az értelemszerűen bejósolhatatlan, hiszen egyenlő a lehetetlennel megállapítani, hogy Google-kereséseken keresztül talált kényes dokumentumokat mennyien töltöttek le és adták el a feketepiacon.

A vállalati Google-szolgáltatások egy jókora részének, de a Google Drive-nak is már-már az információs társadalom elleni bűne, hogy azt az érzetet keltik a felhasználókban, hogy pusztán a szoftveres megvalósítás szintjén megvalósított biztonság egyet jelent az effektív biztonsággal. Megjegyzem, nagyon sokak szerint a Google vállalati megoldásai egyszerűen megbuktak ilyen szempontból, mert többek közt a túl sok kényelmi szolgáltatás megteremti annak a lehetőségét, hogy a felhasználó figyelmetlensége miatt súlyos, észrevétlen adatlopások történhessenek.

Tételezzük fel, hogy van egy újságíró, aki a Google Drive-on tárolja az adatait, mi több, ezek keresztül fér hozzá azokhoz az adatokhoz is, amit vele más Google Drive felhasználók megosztottak. Az is járhat helyreállíthatatlan bizalomvesztéssel, ha egy egyszerű kézirat, netán olvasótól kapott, bizalmas adatokat is tartalmazó dokumentum az olvasó kilétét felvedve szivárog ki. Annak pedig a gondolatával is eljátszani is rémes, hogy az újságíróból idővel rovatvezető, főszerkesztő, majd a kiadó menedzsmentjének tagja lesz és – lévén, hogy a felhasználói szokások szinte sosem változnak – akkor is ilyen szarokat használ, amikor már egy óriási kiadó stratégiai lépéseit leíró dokumentumokat kell kezelnie.

Röviden: a Google Drive, na meg úgy egyáltalán a Google rossz, kéremkapcsoljaki.

A teljesség kedvéért megjegyzem, régebben voltak helyek, ahol én is Google Apps-t javasoltam bevezetésre vagy állítottam be, de ez a Google Apps beállítópaneljén történő finomhangolás mellett történt egyrészt, ami úgy-amennyire meg tudja védeni a felhasználót önmagától [például 16+ karakteres jelszóhossz kikényszerítésével, de ezek nem alapértelmezés szerinti beállítások]. Másrészt  nem javasolnám olyan helyen, ahol kimondottan minősített adatokat kezelnek. Ezen kívül én magam is használok Google szolgáltatást, de vagy tartalékrendszerként vagy a Google Apps olyan sajátossága miatt, amiben Google Apps vélhető a legerősebbnek, például egy esetleges levélbombás támadás elleni védelemben.

/*hogy még egy utolsót rúgjak a Google-be, azt a technikát, amivel a levélbombákat illetve spameket hatékonyan meg tudják fékezni nem is ők fejlesztették ki eredetileg, hanem az általuk felvásárolt Postini*/

Képek: information-age.com, teachprivacy.com, a1goodidea.com

Akár egy komolyabb fórumon folytatott vitában, akár az igényesen végzett kutatásban szükségessé válhat, hogy ésszerű energiabefektetés mellett meg lehessen állapítani egy adott kijelentésről, hogy ki is mondhatta először. Az első előfordulás megsaccolásának persze számos más területe is lehetséges. Hangsúlyozom, egy-egy kifejezés első előfordulását rendszerint csak megbecsülni lehet, ezek egyike sem bizonyító erejű.

Nem akarok túl elméleti felvezetéssel kezdeni, de érdemes tudni, hogy kapcsolódó, de más műfaj az etimológia, ami az önálló kifejezések eredetének feltárásával foglalkozik, ez természetesen magában foglalja, hogy egy kifejezés miből származtatható, hogyan alakulhatott és sokszor azt is, hogy mikor. Az etimológiai eszközökről viszont tudni kell, hogy egy-egy konkrét kérdést nem lehet velük felelősségteljesen megválaszolni mélyebb nyelvtudományi, nyelvtörténeti tájékozottság nélkül. A másik, hogy minél nagyobb korpusz áll rendelkezésre az adott nyelven, annál bőségesebb és pontosabb adatbázisokat tudnak kiépíteni a kutatók, viszont még a legtöbb természetes beszélővel rendelkező nyelvek esetén sem lehet minden kifejezésről 100%-os pontossággal megállapítani a származását és első előfordulását. A magyar pongyolán fogalmazva közepes írásbeliségű nyelv, viszont az etimológiai szótárak közt már több is elérhető a neten, ilyen például a Tótfalusi-féle etimológiai nagyszótár. 

Érthetően sokkal nagyobb információtartalommal feltöltött és régebbi, megkockáztatom, hogy az összes közül a legkomolyabb etimológiai adatbázis az Etymonline angol nyelvű változata, ami – az én ismereteim szerint – pontosságában még a több természetes beszélővel rendelkező mandarin kínai, hindi és spanyol etimológiai adatbázisok pontosságát is lepipálja.  

Na de mi a helyzet a gyakorlattal? Azaz amikor egy idézet első előfordulását szeretnénk megállapítani. Több eszköz is van, amik közül csak a legegyszerűbbeket említem.

A Google Keresőben adjuk meg a kifejezést idézőjelezve és/vagy válasszuk ki a verbatim keresési módot, ami jelezni fogja a kereső felé, hogy a kifejezés szó szerinti előfordulására vagyunk kíváncsiak. Ezt követően, precízebb találatot kapunk, ha nem a felajánlott opciókat használva, hanem keresőoperátor megadásával állítjuk be, hogy kimondottan időbeli előfordulásra vagyunk kíváncsiak.

Azaz ha arra szeretnénk választ kapni, hogy melyik dokumentumban fordult először elő az a kifejezés, hogy

szökik a málna

akkor a következő keresőkifejezést építhetjük fel. Az egyik valahogy így néz ki

"szökik a málna" before:2016/05/23

természetesen ha nincs találat, akkor a before: és az after: operátorokkal lehet játszani, ezzel szűkíteni a találati halmazt, ami fontos, hogy mivel keresőoperátorokról van szó, a keresőkifejezés literálja(i) után kell, hogy álljanak, csupa kis betűvel, kettősponttal. Ínyencek próbálkozhatnak még a daterange: operátorral, ahol Julianus-naptár szerinti értékkel kell megadni azt a dátumtartományt, amiben a kifejezést keressük.

Bizonyos esetekben hasznos lehet még a Google Trends bevetése, ami ugyan csak tömeges előfordulású kifejezéseknél hatékony, kiindulópontnak jó lehet például olyan szempontból, hogy mikor kezdte el foglalkoztatni a net népét az a téma, amihez az adott fogalom szorosan kapcsolódik.

Miért is kezdtem azzal, hogy csak saccolni lehet ezekkel az egyszerű módszerekkel, pontosan megállapítani az első előfordulást nem vagy csak kivételes esetben? A sok-sok ok közül az egyik az, hogy abban az esetben, ha a dokumentum, amiben a kifejezést elsőként szerepelt, már törölve lett, egy idő után a Google indexből is kikerül, így nyilván nem jelenik meg a keresési kifejezések közt, mint gyorsítótárazott tartalom. A másik ok, hogy a Google igencsak hasonlóan olvassa a webhelyeket, ahogyan az ember, márpedig szinte minden korszerű webhelyen vannak olyan dinamikus elemek, amik más-más tartalmat jelenítenek meg a külön-külön lapletöltések alkalmával. Kevésbé kocka módon fogalmazva: gyakorlatilag minden hírportál ajánlgat korábbi vagy éppen újabb cikkeket az alatt a cikk alatt, amit aktuálisan olvasunk, hasonló témában, amit persze a Google is figyelembe vesz. Ez viszont technikai szempontból azt jelenti, hogy hiába fordul elő például az

"részeg árvíztűrő tükörfúrógép támadt a súlytalan rugóra"

egy olyan posztban, ami mondjuk 2016. május 23-án jelenik meg, mivel nem egy statikus oldalról van szó, lévén, hogy közben újabb elemek jelennek meg a cikk alatt, amikor a Googlebot újra pásztázza az oldalt, az ő kis snapshotjához tartozó időbélyeget meg fogja változtatni egy későbbi időpontra, így olyan, mintha a kifejezést valójában csak később írták volna le. Megoldás: nincs mese, a találatok egy részét külön-külön meg kell nézni, és abban látható a poszt, twit, cikk, akármilyen bejegyzéstípus pontos dátuma.

Ezen kívül segíthet még az inurl: operátor, ha azt úgy adjuk meg, hogy az operátor után az URL-ekben gyakran előforduló formában adjuk meg a dátum egy részét. Példa:

"részeg árvíztűrő tükörfúrógép támadt a súlytalan rugóra" inurl:2016/05

persze több találat esetén az inurl: után megadott dátumnál egyre korábbi dátumokkal lehet próbálkozni, de szóba jöhet még az intitle: is.

Soha ne felejtsük el, hogy nem csak Google Search létezik a világon, más-más keresőkben más-más haladó keresési operátorok érhetők el.

Gépház üzen: a kérdésekre nem fogok tudni a megszokott sebességgel válaszolni pár napig :(

Nem sok nyomasztóbb téma van annál, mint az, hogy a magyarok mennyire gyengék átlagosan, ha idegen nyelvtudásról van szó. Nem csak a Magyarországon élő magyarok! Ha valaki alaposan szétnéz a tág ismeretségi körében, ideértve mondjuk a volt általános iskolai osztálytársak cikibb felét, nos, azok akik nem amiatt költöztek mondjuk Londonba, mert ott jobb lehetőséget találtak arra, hogy megvalósítsák valamelyik ötletüket, hanem azért, mert nem éppen irigyelni való melóval jobban keresnek, mint Magyarországon, azt találja, hogy hiába élnek kinn több éve, egyáltalán nem biztos, hogy megtanulták a helyi nyelvet. Igaz, hogy idegen nyelvterületen a nyelvtanulás valamennyivel könnyebb, azt viszont csak a full szenilis nagyik gondolhatják, hogy valaki azért tudott megtanulni egy idegen nyelvet, mert külföldön volt vagy hogy ki kell menni külföldre azért, hogy valaki szinte tökéletesen megtanuljon idegen nyelven. Mindkettő egy-egy önmagát makacsul tartó, ostoba és – amint be fogom mutatni: veszélyes – mítosz a nyelvtanulással kapcsolatban.

Az én ismereteim szerint ma még a nyelvtudomány számára sem világos, hogy egyáltalán a mindennapi kommunikáció hogyan bonyolítható le annyira gyenge, az általános iskolás szintűvel is alig összevethető nyelvtudással, mint amennyivel például magyarok – és persze más nemzetek fiainak – százezrei élnek például Londonban olyan helyeken, ahol kevésbé van szükség kommunikációra, azaz kétkezi munkások.

Imádom a nyelveket! A holland játékosságát, a francia diplomatikusságát, a spanyol rejtett kiterjedtségét és gazdagságát, az olasz paggogását, az angolban azt, hogy bármilyen szégyenletes bénasággal beszéli valaki, a lényeg érthető marad előttem, a japánban azt, hogy az elején semmit sem értesz belőle, aztán egy bizonyos ponton megvilágosodsz, csak legyen cérnád eljutni odáig, az oroszt és az [standardizált] arabot azért, mert ezekkel egy-egy teljesen, új addig ismeretlen világ nyílik meg, ami igaz a többi nyelvre is, de a legmarkánsabban ennél a kettőnél éreztem ezt.

Azért félreértés ne essen, ezeket nem beszélem is, mert valamilyen nyelvből nyelvvizsgát szerezni, egy [nem anyanyelvi] nyelvet olvasni és beszélni, valamint választékosan alkalmazni, nos, mind más-más műfaj.

De még mennyire, hogy más! Nem ritka, hogy még magyarul, a saját anyanyelvemen sem tudom normálisan szóban kifejezni magam, egy ideig érdekelt, hogy ennek lehet-e köze ahhoz, hogy régen dadogtam, mára már sokkal kevésbé foglalkoztat a kérdés. Aztán Csernus doktor legyen a talpán, aki megállapítja, hogy vajon a nyelvzabálással megpróbálom túlkompenzálni önmagam sok-sok év után, ha gimnáziumban az egyetlen tárgy, amiből sikerült buknom [egyszer félévkor] pont az angol volt vagy véletlenről van szó.

Ugyancsak szerencsétlen véletlen, hogy hogyan érintkeztem először az idegen nyelvvel az óvodában, majd általános iskolában, majd gimnáziumban hogyan vészeltem át azt, amit merészeltek nyelvoktatásnak nevezni.

Emlékszem, óvodás koromban a szülők egy része kitalálta, hogy legyen fakultatív nyelvtanulás, ami nem tűnik annyira hülye ötletnek, viszont maga a kivitelezés egész egyszerűen tragikus volt. Kezdeném ott, hogy mindegy, hogy milyen fakultatív programról van szó, az óvodás gyerekek egy része egyszerűen nem meri megmondani a szülőnek, ha utálja az elfoglaltságot, amire járatják, aminek több oka is lehet, ezért a szülőnek erre különösen oda kell figyelnie, hacsak nem akarja megkockáztatni, hogy ilyen miatt valamit a gyerkőc egy életre megutáljon. Máig emlékszem, hogy a német nyelvtanulás valami olyasmiből állt, hogy főnevek német nyelvű megfelelőit kell bemagolni 4-5 évesen, természetesen úgy, hogy semmilyen fogalmi keret nem volt, amibe az ovisok ezeket a fogalmakat el tudták volna helyezni, ami minden tanulási folyamatban kulcs tényező. A szülők viszont elvilloghattak vele, hogy az ő gyerekük milyen korán kezd nyelvet tanulni. Ami pedig az egész kivitelezésében totálisan elhibázott volt, hogy olyan szülők kérték az ovis nyelvtanítást, akik nem vagy csak minimális szinten használták az idegen nyelvet, ahogy az én szüleim is!

Fejlődéspszichológiából a modellkövetés a nyelvtanulásban betöltött szerepe eléggé jól ismert, ahogy az is, hogy gyakorlatilag nincs annyira kicsiny gyermek, amelyik ne szúrná ki, ha a felnőtt minta, akár szülői, akár más felnőtt, valamilyen szempontból nem hiteles. Márpedig itt olyan szülők – na nem csak a saját szüleim – szorgalmazták ez a módszertanilag és minden más szempontból messze elhibázott nyelvtanulósdit, akik nem beszéltek idegen nyelven. Innentől komolytalan a gyerek számára az egész, legyen akármilyen kicsi is. Amikor a szülők, az ovónénik, majd később az általános iskolai tanárok az idegen nyelv fontosságáról beszélnek, holott ők maguk sem tudnak semmilyen idegen nyelven, nem látja a gyerek, hogy idegen nyelvű lapokat olvasnának, idegen nyelvű adót néznének, hatalmas csorbát szenved a felnőttek hitelessége. A jelenség hatása majdnem annyira pusztító, mint amikor a kezdetleges drogprevenciós programokban a 60-70-80-as években, majd később is olyanok beszéltek tiniknek ostobaságokat a drogok hatásairól, akiknek fogalmuk nem volt az egészről. A gyerkőcök azt tapasztalták a környezetükben, hogy a bátyus néha elszív egy zöldet, mégsem őrül meg, a nővére lánybúcsúkra bespurizva megy csapatni, azaz a gyerekek tapasztalatai nem igazolták azt, amit a drogprevenciós elődadáson hallottak. A következmény pedig, kultúránként eltérő mértékben ugyan, de még annál is súlyosabb volt, mintha egyáltalán nem kerültek volna szóba az iskolában a drogok – mivel nemzedékek nőttek fel, akik hiteltelennek látták azt, amit a drogokról hallottak és akitől hallották az iskolákban, majd éppen ezért hajmeresztő kockázatoknak tették ki magukat. IMHO ennek isszuk a levét máig, csak éppenséggel államonként, kultúránként eltérő, hogy mennyire gyorsan tudták a rendkívül káros beidegződéseket helyrerakni. Ha úgy tekintünk a nyelvtudás hiányára, mint a mobilitás hiányára illetve a munkaerőpiaci elhelyezkedést nehezítő hatásra, nem túlzás azt mondani, hogy ennek a hatása nemzetgazdasági szinten alighanem a káros szenvedélyek által okozott kárral vethető össze!

Amikor jött az általános iskola, német nyelvet választottam, abból is vittem haza életem első elégséges osztályzatát, ami nem tudom, hogy engem sokkolt jobban vagy az eredetileg pedagógusként dolgozó szüleimet, akik mintadiákot akartak belőlem faragni. Nem túlzok, de kicsit traumatizált, mert miután az ellenőrzőbe bekerült az osztályzat, órákig bóklásztam a városban és azon görcsöltem, hogy otthon hogy fogom kidumálni a dolgot. Ami pedig a német tanárnénit illeti… Azt mondják, hogy az idő mindent megszépít. Körülbelül úgy, ahogy az ember farka élete végéig nő… Ha ma találkoznék vele, nem nagyon lenne más kérdésem, mint az, hogy mi a jóégnek tanított általános iskolában. Ugyanis ha van két dolog, amit a tanárnő nagyon gyűlölt, az egyik az általános iskolások, a másik pedig maga a tanítás, a legkisebb hiába komolyan az volt, hogy nem tudott németül, mivel egy orosz szakosból sürgősségi jelleggel átképezni próbált spiné volt, akinek a gondolatától nem csak a nyelvóra előtt, hanem már aznap reggeltől rendszeresen gyomorgörcsöm volt.

Gimnáziumban német és angol óráim voltak, a tanáraim jöttek-mentek és egyaránt akadt köztük tehetséges nyelvtanár és olyan is, aki tényleg komplett idióta volt, ezt a részt szerintem ugorjuk is át. Ja, azért annyira hirtelen ne. Ugyanis ami aztán tényleg feltette az i-re a pontot, ami a nyelvtanulást illeti, az a szóbeli érettségimen történt. A saját nyelvtanáromnál érettségiztem, aki adott egy tételt, amiben a rágógumigyártás történetéről volt egy rész, amit el kellett olvasni, majd saját szavakkal összefoglalni angol nyelven pár perccel később fejből. A dolog nem volt különösebben bravúros, mivel egyébként is jó és segítőkész tanár vizsgáztatott, de maga a felelet egyenesen szürreális volt. A vizsgáztató tanár mellett ugyanis ült egy másik nyelvszakos tanár, aki rendszeresen elröhögte magát, amikor belekezdtem egy-egy mondatba. Ismerős lehet a szituáció, amikor azt hiszed, hogy valaki ennyire kretén bunkó már nem lehet, aztán utólag esik le, hogy mégis. Felelet közben azt hittem egy ideig, hogy esetleg mögöttem lehet valami, ami annyira szórakoztató vagy szimplán csak bepiált az érettségi elnökkel, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy nem. Mindig akkor röhögött a képembe, amikor egy-egy elakadás után folytattam a feleletet. Tényleg rajtam röhögött! Ha van valami, amire nem számít senki 18 éves érettségiző lurkóként, na az alighanem az, hogy a szóbeli érettségije közben – amikor egyébként is van egy jóadag para – rajta röhög valaki, felelet közben.

Egyetemen persze nem volt mese, mint minden normálisabb helyen, a nyelvet egyszerűen tudni kell, különben eleve felkészülni sem lehet azokból a tárgyakból, amikből a jobb szakirodalom angol nyelven áll rendelkezésre.

Aztán összeszorított farpofával kerestem egy magán nyelvtanárt, aki lehet, hogy a többi tanítványánál sikerrel alkalmazta azt, hogy az Ezer kérdés, ezer választ című tematikus könyvből bemagoltat mondatokat, majd lecseszi őket, ha nem tudják pontosan visszamondani, nálam nem.

Nincs királyi út. Vagy mégis?

Ha van még valami, ami makacsul tarja magát a nyelvtanulással kapcsolatos tévhitek közt, hogy csak megfeszített erővel, vérrel, verejtékkel lehet megtanulni egy idegen nyelvet. Szorgalom természetesen kell hozzá. Viszont más-más embernél más-más módszer lehet hatékony, amire viszont mindenkinek saját magának kell rájönnie. Ha ez megvan, onnantól kezdve már feszültségektől mentes a nyelvtanulás. Lomb Katóra utalnék, aki azt vallotta, hogy a nyelvtanulás hatékonysága nagyon nagy részben attól függ, hogy a nyelvvel kapcsolatos szorongásait mennyire tudja valaki félretenni.

Én a könyvesboltban választottam néhány nyelvkönyvet, ami nem tankönyv, de van benne kitöltögetős rész, ami nem hagyja, hogy a figyelmem alábbhagyjon gyakorlás közben, majd azokat töltögettem ki, így nem csak az íráskészségemet fejlesztettem, hanem ezzel párhuzamosan a szókincsem is bővült. Nekem ez vált be. Másoktól hallottam, hogy nekik az, ha idegen nyelvet néztek felirattal. Megint mások beszéltek ahogyan tudtak, majd folyamatosan korrigálták a saját hibáikat. Ami fontos, hogy nettó tévedés kiindulni abból, hogy egy idegen nyelvet azokkal a módszerekkel hatékonyan lehetne tanulni, mint az anyanyelvünket, ugyanis az a nyelv elsajátításának egy speciális esete – elég csak azokra a kisgyerekekre gondolni, akik olyan nyelvet tanulnak, amiben szinte nem is érdemes hagyományos nyelvtanulási módszerekkel szabályszerűségeket keresni [úgy tudni, hogy az európai aggyal legnehezebben tanulható nyelv az inuit eszkimó], a gyerek mégis megtanulja szabályosan használni. Ismét eloszlatok egy hiedelmet: a NYEST.hu ugyan már többször foglalkozott a témával, de nem létezik olyan, hogy legnehezebb nyelv, csupán annyi mondható egy nyelvről, hogy egy bizonyos kultúrával és anyanyelvvel rendelkező számára a legnehezebben értelmezhető és elsajátítható.

Egyébként a jól megválasztott nyelvkönnyel és munkafüzettel történő tanulás nekem mindig bejött, csak azt követően használtam a netet is a nyelvtanuláshoz, amikor már elértem egy bizonyos szintet.

A nem latin írásrendszerrel rendelkező nyelvek esetén a legelején persze szintén tagmondatokat érdemes megtanulni, sokkal nehezebb valamilyen fogalmi keretbe helyezni őket. Így például az orosz és az arab írásjeleit csak úgy tudtam megtanulni annyira, amennyire, hogy kivágott papírsablonokon, majd papírsablonok nélkül rajzoltam meg a különböző betűket, ahogyan tanultam írni általános iskolában is. Azonban itt is jól megfigyelhető, az elsődlegesség, mint sajátosság, nevezetesen az, hogy a cirill betűket még hosszas gyakorlás után is akaratlanul annak megfelelően formáltam egy idő után, ahogy a latin betűket írtam, ha azokban volt hasonlóság, ilyen például a latin b és az orosz

ь

 

Ha valakinek csak nehézkesen megy a nyelvtanulás, először érdemes átgondolni, hogy megfelelő módszer-e az, amivel egyáltalán próbálkozik. Ezt sajnos a nyelvtanárok többsége sem tudja, csupán azt, hogy általában, a diákok többségénél mi hatékony. Miután ez megvan, le kell vetkőzni a nyelvtanulással kapcsolatos félelmeket, majd úgy nekifutni a feladatnak.

Elképesztően sok ostobaságot hallottam és olvastam a nyelvtanulással kapcsolatban az utóbbi néhány évben, azaz legyünk mindig kellően szkeptikusak, amikor valaki meg akarja mondani a tutit azzal kapcsolatban, hogy mi is az igazi jó módszer. Hogy kinek mi, alighanem nagyban függ attól, hogy az idegen nyelvvel való első találkozása milyen volt. Akit behatóbban érdekel, hogy miért is teljesen más műfaj egy-egy nyelvet beszélni, írni és olvasni, főleg, ha nem az idegen nyelvünk, a fent jelölt könyveket tudom ajánlani.

Kép: Wikipedia

Minden olyan eset, amikor a szellemi tulajdonjog sérelme felvetődik, teljesen más szempontból lehet érdekes, az más kérdés, hogy engem személyesen annál jobban érdekel egy-egy ilyen ügy, minél magasabb szintű, ötletes, esetleg korábban még nem is alkalmazott bizonyítási eljárásokat vetettek be a bíróság előtt.

A mostani pont nem olyan, de azért nem mentes a tanulságoktól: a Mercedes-Benz, pontosabban a Daimler csoport ellen még 10 évvel ezelőtt indított pert egy magánszemély, mivel bizonyos Mercedes típusok fejtámláiban olyan nyakmelegítőt építettek be, amit az adott módon nem lett volna joguk, sértette Ludwig Schatzinger felperes szabadalmi jogait, ugyanis a Mercedes által használt megoldáshoz nagyon hasonlót Schatzinger még 1996-98 körül védett le, ha jól látom erről van szó. 

A kocsikat ráadásul továbbra is így reklámozták és hozták forgalomba egészen mostanáig. Ember nem hitte volna, hogy Góliátot legyőzheti Dávid, ha eléggé kitartó, de a napokban a német bíróság jogerős ítélete kimondta: a Mercedes a továbbiakban nem reklámozhatja az ún.  Airscarf-tel szerelt kocsijait, valamint nem adhatnak el több ilyet. Ez első olvasásra nem tűnik nagy érvágásnak, viszont eszelősen sokba fog fájni a Mercedest tulajdonló Daimler-csoportnak.

A szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos peres eljárások egyébként azért is húzódhatnak eszelősen hosszú ideig, mert más-más állam más-más módon értelmezi a szellemi tulajdonjogot és az összes hozzá kapcsolódó fogalmat is, ez ma a világon az egyik legkevésbé harmonizált területe a jognak, a szabadalmi perekben ráadásul olyan szálakat kell kibogozni, amik határokat nem ismerve messze szétágaznak a világban, főleg egy Mercedes által alkalmazott megoldás esetén.

A Daimler jogi csoportja nyilván eléggé régen tudott róla, hogy szellemi tulajdonjogot sért, alighanem azért nem hátráltak meg végig, mert a bevétel messze meghaladta azt a kárt, amit most elszenvedett illetve el fog szenvedni a cég.