Tegnap az Origón jelent meg egy újabb kritika az NSA-botrányt feldolgozó Citizenfour-ral kapcsolatban, amiben Mesterházy Lilitől olvashatjuk, hogy "A Citizenfour felbecsülhetetlen értékű kordokumentum, tele hátborzongató, szomorú jelenetekkel."

Én konkrétan amikor először láttam a Citizenfourt, a HACK-ből azzal az ötlettel ballagtam haza, hogy ez a film olyan lenyűgözően pocsék, hogy arról már írni kell. Konkrétan azért, mert a debilitásig elfogult, a valóságnak egy szeletét kibontja, de a megértéshez elengedhetetlenül szükséges aspektusokat figyelmen kívül hagyja, ami a legfájóbb az egészben, hogy tovább torzítja az emberek fejében a magánszféra integritásáról alkotott, egyébként is torz képet.

Ismétlem önmagam, de azért... A legtöbb problémát az jelenti, hogy ha információbiztonságról, security awarenessről, privacyről van szó, a többség tart olyantól, amitől nincs oka tartani és egyben nem figyel eléggé oda olyanra, amire nagyon érdemes lenne odafigyelni.

Először írok egy kicsit a filmről, ugyan igazság szerint túl sok szót nem érdemelne az egész. Nem igazán van értelme azon vitatkozni, hogy Ed Snowden most akkor a digitális kor Robin Hoodja, aki végülis leleplezte a nagy és gonosz kormányt, amelyik ármánykodva kukkolta a saját állampolgárait vagy éppenséggel Ed Snowden a bizonyíték arra, hogy a világ legkorszerűbb eszközeivel dolgozó titkosszolgálatoknál is komoly gondok vannak/voltak, ha arról van szó, hogy szakszerűen kellene kiosztani a szerepköröket és a vele járó jogosultsági szinteket azok közt az alkalmazottak közt, akik minősített adatokkal dolgoznak és végülis Ed Snowden - máig nem tudni, hogy miért - gondolt egyet, aztán vitte, amit látott. Aki Ed Snowdent szeretné Robin Hoodként látni, hát éppenséggel joga van hozzá, de azt is kívánhatnám, hogy "Snowden legyen a céges rendszergazdád..." A filmből egyébként végig nem derül ki, hogy ténylegesen mi motiválta arra, hogy fogja azokat az információkat, amiknek a bizalmas kezeléséért fizették, aztán egyszerűen ellopja, majd közzétegye azokat - már ha értelmes emberként összesen annyi indoklással nem érjük be, hogy meg akarta mutatni, hogy az USA az ördög patákkal. Snowden úgy fogalmazott, hogy "Az elnyomás eddigi leghatékonyabb fegyverét építjük az emberiség történetében", amivel még mindig nem lettünk okosabbak. Ugyanis nem igazán van nyoma annak, hogy az USA például egy ideológia sujkolására használná a nála lévő adattengert. Néha még elhangzik az a nagyokos érv, hogy a sok ideig tárolt információval az a baj, hogy később azt a kormány előszedheti. Nos, szerintem szedje is elő, ha az illető terrorizmusra adja a fejét, ha pedig nem erről van szó, akkor nem teljesen mindegy?

A filmmel végülis mindenki jól járt, a készítők bezsebeltek egy halom díjat érte, a legelborultabb konteós paranoid arcok mondhatták egymásnak, hogy ugyemegmondtuk, aki az ezzel kapcsolatos híreket egyáltalán nem követte, képbe került, csak sajnos teljesen rosszul és folytathatnám a sort. Snowden személyét most hagyjuk is, inkább foglalkozzunk azzal, hogy ez az elképesztően ostoba és akaratlanul manipulatív film hogyan viszonyul a valósághoz.

Aki nem egy kavics alatt töltötte az időt az 1990-es évek óta, annak nem kell magyarázni, hogy az USA milyen terrorveszélynek van kitéve és ennek milyen jelentősége van az egész világ biztonságpolitikájára nézve. Pontosabban a jelek szerint mégis kell magyarázni. A biztonságpolitikának nem vagyok szakértője, de ami világos, hogy ha az USA-t ér egy terrortámadás, akkor abba gyakorlatilag beleremeg a fél világ. Márpedig érné, bőven. Amire a Citizenfour még csak utalást sem tesz, hogy sosem fogjuk megtudni, hogy az Egyesült Államok szépnevű hárombetűs szervezetei mennyi és milyen típusú terrortámadást előzött meg helyben és szerte a világon. Ha viszont van valami, amiben biztosak lehetünk, hogy ha még a Bush kormányzat nem keményít be 2000. szeptembere után, de nagyon, akkor az USA-t már azóta nem USA-nak hívnák, mármint azt, ami megmaradt volna belőle.

A tömeges megfigyelés egyszerűen nem egy opcionálisan választható lehetőség volt az USA történetében, hanem az egyetlen járható út! A proaktív, preventív műveleteken kívül nincs más eszköz a terrortámadások kivédésére, a terrorizmus természetéből adódóan, ha úgy tetszik, ez a biztonság ára.

A film nem foglalkozik vele, nem is témája, de azért illett volna tisztázni azt, hogy különböző információkat kitől kellene védeni. Például az összes kommunikációs felületet kellően bonyolult jelszóval kellene védenie mindenkinek, annak tudatában, hogy lehet, hogy az nem olyan bizalmas, amit ő küldött másnak, viszont amit másvalaki küldött neki, a feladó annak tudatában küldte, hogy csak a címzett olvashatja el, nem pedig a címzett és a címzett csaja, meg annak barátnője, meg úgy mindenki, aki vagy tudja a jelszót vagy éppenséggel egy házibuliban bebaszva behuppan a gép elé, megnézné a saját emailjeit, de emberünk Gmail-es postafiókjában találja magát, mivel nem jelentkezett ki. Mindegy, hogy milyen típusú szervezetről van szó, miután felmérték, hogy kik jelenthetnek fenyegetést informatikai szempontból, annak megfelelően kell berendezkedniük. De azt a legsúlyosabb idiótákon kívül senki nem mondta, hogy az adatokat az NSA elől indokolt lenne elrejteni, csókolom! Persze, mint minden más téren, itt is egyszerűbb végletekben gondolkozni, ezért sokan gondolják úgy, hogy hiába tesznek óvintézkedéseket, úgyis van valami szaki, aki az információikhoz hozzá tud férni, ha nagyon akar, ami egy veszélyesen hülye felfogás. Hiszen ekkor az adatgazda tárva-nyitva hagyja az ajtót mindenféle Droid előtt. Például céges környezetben nem dzsímélezünk, meg nem használunk ilyen-olyan ad-based szolgáltatót ingyen, amelyik gyakorlatilag számonkérhetetlen egy adatszivárgás vagy adatvesztés esetén.

Ami pedig a tömeges megfigyelést illeti, nem tudnám mivel jobban szemléltetni a dolgot, mint ahogy tették ezt a South Park alkotói a Kormányármány epizódban, amikor Cartman azon akadt ki, hogy kövérnek és jelentéktelennek minősítették. Azaz: valóban mindenkit megfigyelnek, de nem mindenki ugyanolyan érdekes. Mondjuk ha valaki az USA-ban vallási fanatikusokkal gengel és rendszeresen robbanóanyagok előállításához szükséges összetevők nevére keres rá a neten, na, az már érdekesebb, de ez normális embernek nem sérti meg az igazságérzetét. Ahogy a reptéren is bevállaljuk az ellenőrzéssel járó szarozást, cserébe nem kell attól tartani, hogy a gép, amivel elindulunk, nem szabályosan száll majd le, hanem beleröppen egy felhőkarcolóba.

Az NSA figyel. És? Amíg nem vagyok terrorista, valahogy nem tud érdekelni. Szintén kínosan lerágott gumicsont, hogy pont manapság, egy olyan korban, ahol az egyszeri ember teljesen önként osztja meg az egész életét a neten közösségi szolgáltatásokban, rendszeresen becheckol a Foursquare-n, geotaggeli, hogy kivel, mikor hol, mit zabált, tíz évvel ezelőtt még halálosan fel volt háborodva, hogy a mobilszolgáltató  naplózza a cellainfók alapján azt, hogy éppen merre járt.

Olyan gyakorlatilag még nem igazán fordult elő, hogy valakinek indokolatlanul kellemetlenséget szerzett volna Ámerikában a Titkoszzógálat', olyan viszont tömegesen, hogy a felhasználók díszdobozban osztanak meg olyan információkat önmagukról, amivel aztán bármilyen hülye vissza tud élni.

A Citizenfour még az első felében azzal szórakoztatja a nézőket, hogy felvételeket mutat arról, ahogyan kormánytisztviselők lehazudják a tömeges megfigyelés tényét. Legyenek erősek: a titkosszolgálat attól titkos, mert a működésének több részlete nem nyilvános, nem csak önmagát, hanem az őt kiszolgáló országot veszélyeztetné, ha transzparensebbé tenné azokat a módszereket, amiknek nem szabad annak lenniük. Márpedig a sajtó természetéből adódóan, ha annak idején nem hazudják le a tömeges megfigyelés tényét, az újságírók ugyan továbbra sem tudtak volna többet tenni annál, minthogy a seggüket verik a földhöz és kitartóan óbégatnak azzal kapcsolatban, hogy bizony, az ármányos kormány megfigyel, konkrét információk nélkül nyilván még jobban burjánzottak volna a konteók, még jobban gallyra vágva ezzel az emberek biztonságtudatosságát, amit előbb emlegettem.

Nem hittem benne soha, hogy egy maréknyinál több ember lesz, akikkel erről a témáról érdemben tudnék vitázni. Másrészt - előre is elnézést a rémes összehasonlításért - valahogy ez a sztori nem lett volna eladható Julian Assange személyével. Pedig ő még csak nem is hazaáruló. :)

- Nocsak, az NSA? Tudhattam volna.
- A twitjeiről szeretnénk beszélni.
- Ember! Én csak kamuztam! Egyáltalán milyen jogon olvassa el a kormány a magánlevelezésemet? Nem hallottak még az alkotmányról?
- Dehogynem, ahogy a Függetlenségi Nyilatkozatról is. Sokan vannak, akik úgy gondolkodnak, mint maga, akik szerint a kormánynak nincs joga az állampolgárai után kutakodni, aztán egy repülő beleszáll a tornyokba és egy kislány meghal. A szabadok földjén a bátrak otthonában akar élni, ám a bátor nem szabad, ha föld nem otthon, és a föld nem otthon, amíg egyesek olyan mélyre dugnák a seggükbe az amerikai zászlót, hogy egy hétig csillagos-sávosat szarnak. Ha majd a vécén ül a csillagos fosórohammal, egy dolgot garantálhatok.
- És mit?
- Akkor már nem érdekli, hogy ki figyeli a twitterjét.

South Park 17. évad. 1. rész (magyar fordítás)

Pontosabb, bővebb magyarázat? Kapcsolatfelvétel? Kattints ide!