bardóczi ákos @post.r

Ahogyan a 90-es években megjelent az, amit ma webnek nevezünk, civilizációs léptékű robbantás történt, aminek a középtávú és hosszú távú hatásai egyáltalán nem voltak beláthatóak. Azzal, hogy a kutatók, újságírók, majd egyre többen, sokkal rugalmasabban és gyorsabban tudták lebonyolítani az információcserét egymás közt, minőségileg hozott változást a társadalom információáramlásában. Amit pedig még kevésbé lehetett bejósolni, hogy ez a civilizációs léptékű változás a mindennapi élet milyen területein fejti majd ki hatását.

Az első webes böngészők kezdetlegesek voltak, a legfőbb érdemük mégiscsak az volt, hogy a neten fellelhető információkat könnyen, egyszerűen elérhetővé tették olyanok számára is, akiknek a felhasználói szintű tudása addig nem volt elegendő az internet olyan szolgáltatásainak használatához, mint a BBS vagy a Usenet, amellett, hogy ezek nem is voltak olyan rugalmasak, mint a web.

 Ha ugrunk egy nagyot az időben, a kétezres évek elejére, a globális információcserében megjelent az a tendencia, hogy a felhasználó egyre inkább előállítójává is vált a web tartalmainak, nem csak passzív befogadója volt többé. Már korábban megjelentek a fórumok, amiket több, nagyon komoly tudományos diszkussziót folytattak, majd megjelentek a első webes közösségi szolgáltatások. Ha feltétlenül meg kellene jelölni egy bizonyos pontot, ahol a web 2 megjelent, alighanem ez lenne az.

 Viszont a 2000-es évek első felében az internet még mindig – bármilyen furcsán hangozzék is – a társadalmi elit, vagy legalábbis a magasabb iskolázottsággal rendelkezők játszótere volt, mivel egészen egyszerűen nem állt rendelkezésre a megfelelő infrastruktúra ahhoz, hogy az internethozzáférés mindenhova eljusson elérhető áron. Elérhető áron! Ez a lényeg. Különböző országok eltérő tempóban, de olyan ütemben és irányba dolgoztak a hálózatuk fejlesztésén, hogy azon keresztül a net minél szélesebb kör számára elérhető legyen.

  Magyarországon több magánkezdeményezés is volt, amelyiknek a tagjai szentül hitték, hogy az internetet elérhetővé kell tenni mindenki számára, mivel ez lehetséges kiugrási lehetőséget jelent azoknak is, akiknek egyébként esélyük nem lett volna kitörni abból a szociokultúrális közegből, ami folyamatosan szakadt le.

 Lényegében ugyanazt mondták, amivel még mindig találkozunk egy-egy rövid nyilatkozat szintjén: kötelességünk a közművé vált internetet eljuttatni mindenhova.

  Ez hozzájárult ugyan a net elterjedéséhez, de evidens, hogy a telkó cégek piaci verseny által diktált érdekei voltak meghatározóak abban, hogy a net egyre csak nőtt és nőtt. Az iWiW-re ma már úgy emlékszünk, mint arra a hazai közösségi szolgáltatásra, ami többek közt azért maradt le a versenyben, mert már nem csak a netezés veteránjai, hanem boldog-boldogtalan regisztrált rá, volt már minden, csak éppen Who-is-Who-jellege nem.

Mert ekkor történt egy fordulat

 Forrás: onlinemarketing-trends.com

A nethozzáférés eljutott a kvázi funkcionális analfabéta rétegekhez is, ahogyan pedig az várható volt, megjelentek azok a bulvárt és más bugyutácska tartalmakat kínáló webhelyek, amik kimondottan ezt a kört célozták meg. Több kutató egyébként máig megkérdőjelezi, hogy valóban jó-e az, hogy az internet ma mindenhova eljut, hivatkozási alapként azt használva, hogy ezek a rétegeknek a netező tagjai elvben elérhetnének mindent, amit elérnek azok is, akik már a 90-es években is neteztek, mégsem teszik.

Az internet nem volt elit-médium, unikum, státusszimbólum többé

Magyarországról nézve az iWiW-en volt a leglátványosabb a jelenség. Ugyan rendkívül jókat lehetett szórakozni annak idején a Subba blog Subba szív: iWiW rovatán, ahol gondosan össze voltak gyűjtve hétről hétre azok az arcok egy csokorba, akikkel nem szívnánk egy levegőt egy percnél tovább, hacsak nem lenne kötelező, azzal, hogy a netveteránok számára zavarba ejtően ostoba fórumok és beszélgetések alakultak ki, a felhasználók továbbküldtek ész nélkül mindenféle ostoba lánclevelet, ami miatt a WiW-nek a saját email szolgáltatást konkrétan meg kellett szüntetni erőforrás hiányában, markánsan megmutattak valamit: a web visszafordíthatatlanul megváltozott és egyben az is világossá vált, hogy sosem lesz ismét olyan, amilyen volt.

A netveteránok már bármerre jártak, egyre inkább kénytelenek voltak kerülgetni a félelmetesen gyülemlő  számukra teljesen irreleváns trash contentet, hogy ez miért baj és miért nem vonhatja ki magát senki ennek a hatása alól azzal a felkiáltással, hogy "nincsenek hülye ismerőseim", hamarosan rátérek.

Hiába jöttek az okos keresők és intelligens kommentmotorok, a net tartalma ma felhasználók által generált információs hulladék.

Nem tudom, hogy a világ akkor volt élhetőbb, civilizációs szempontból az volt áldásosabb, amikor még a net relatív drága volt és csak kevesekhez jutott el vagy most, ami viszont biztosan kijelenthető, hogy az ős-netezők többsége számára az akkori komfortosabb közeg volt.

 Ahogy korábban utalgattam rá, a netet olyan elvek tették olyanná, amilyen, mint például az, hogy függetlenül attól, hogy ki kicsoda és honnan érkezett, a szava elvileg ugyanúgy elhallatszott, nagyjából ugyanolyan mértékben alakította a közösségi gondolkodást. Félreértés ne essen! Persze, akkor is voltak netes csalók, voltak idióták, létezett a neten, bulletin boardokon és fórumokon terjedő demagóg propaganda, mi több, persze, voltak eszelősen elvadult konteós oldalak is, mindenféle ufóklubbal.

Ami viszont elképzelhetetlen volt

Hazánkban is létezett olyan webhely, ahova bárki szabadon írhatott cikkeket bármilyen témában, majd ha eléggé sok pozitív felhasználói értékelést és kommentet kapott, a lapnak olyan helyén jelent meg, amit nem kellett keresni, mert olyan részére helyezték el a rá mutató képet és leadet a szerkesztők. Témától függetlenül a kommentekről általánosságban elmondható volt, hogy hozzáadtak a cikk értékéhez, elgondolkoztatták a többi olvasót és a szerzőt, kisebb részben pedig persze, voltak trollok, szimplán hülyék, akik nem értették meg a cikk tartalmát és olyanok is, akik sosem a témába kötöttek bele, hanem a szerző személyét támadták. De nem ők voltak többségben és ez a lényeg!

Az idő múlásával, a net szükségszerűen eljutott egyre iskolázatlanabb, alacsonyabb olvasási kultúrával és vitakultúrával, na meg egyáltalán, normális ésszel gondolkozni tudó társainkhoz is. Ekkor nagyon sok szerző gondolta úgy, hogy a valódi neve helyett ismét inkább használ egy nicknevet a cikkjeihez, elvégre kevésbé sértőnek éli meg a szerző, ha például egy troll a nicknevén hivatkozik rá vérgőzös személyeskedés közben.

 Ezen kívül szociálpszichológiából jól tudjuk, hogy az ember önképére markánsan visszahat az a környezet, amiben van, még ha sokan nem is tudják magukban megfogalmazni, ez az oka annak, hogy nem szeretik a hülye embereket. Még mindig a kétezres években jártunk, egyre több és több olyan felhasználó jelent meg a leglátogatottabb magyar webes kikötőkben például az iWiW vagy az Origo fórumanin, ami miatt sokan egyszerűen úgy döntöttek, hogy nem használják tovább a szolgáltatást, esetleg csak nicknévvel.

2005-2006-ot írtunk, amikor gyakorlatilag az egész ország rászabadult az iWiW-re, majd a MyVIP-re és ez volt egy újabb olyan jel, ami arra mutatott, hogy itt aztán komoly gondok lesznek. Bözsi néni több száz képpel alaposan dokumentálta disznóvágást, ahogy a hejőszalontafütykösi Icuka néni is tolta fel a képet a nemrég született unokáról, ami amúgy pont annyi felhasználót érdekelt már akkor is, mint manapság ha valaki a gyerekekről tol fel képet a Facebookra.

Mit érdekel? Mondhatnánk.

 Viszont nem mondhatjuk. Kapcsolódva kommentkultúra (vissza)fejlődéséhez, mivel a felhasználók közti demokratikus véleményszabadság mindeközben nem változott semmit az első böngésző megjelenése óta és Bözsi néni, meg Icuka néni ugyanúgy kommentelt egy-egy cikk alá, lehetett szó akár atommagfizikáról, akár a géntechnológia lehetséges hatásairól, akár gazdaságpolitikai folyamatokról. És igen, ahogy az várható volt, az ő hozzászólásaik nem igazán adtak hozzá a cikkhez, viszont ugyanolyan nyomatékkal bírtak, mint a téma elismert szakértői által írt kommentek. A jelenség pedig egyre csak eszkalálódott, igazából senki nem tudott és nem is lett volna kapacitása fékezni ezt. Ne legyenek illúzióink! Nyilánvaló képtelenség úgy olvasni egy kommentfolyamot, hogy a hülyeség ne érdekeljen, hiszen ehhez eleve el kell olvasni, másrészt mire végignéztünk egy-egy 100-200 kommentből álló folyamot, amiben rendszerint egyetlen eredeti gondolat sem volt, személyeskedés, ostoba demagógia, érvelésnek nem nevezhető mélysötét hülyeségek viszont annál inkább, a netveteránoknak teljesen elment a kedve attól, hogy ezek után kommenteljen, hiszen teljesen joggal gondolhatta, hogy értelmetlen. Miért kommenteljen bármit is, amikor az övé csak egy olyan komment lesz mint a 200 másik, ami úgyis elveszik az információs zajban, még akkor is, ha az ő kommentje egyébként érdemben hozzáadna a cikkhez.

Az olyan közösségi szolgáltatások pedig, amikre vagy meglévő tag meghívójával vagy előfizetéssel lehetett regisztrálni – azaz így próbálták szűrni a felhasználóikat – korábban megjelentek, mint gondolnánk, ami szintén jelzés értékű volt, ugyancsak arra mutatott, hogy a webet finoman fogalmazva nem arra és főleg nem azok használják, akiket a web atyjának is nevezetett Tim Berners Lee és sokan mások szivesen láttak volna a web alapjainak megteremtésekor.

A Facebook-éra hajnalán az volt a legszerethetőbb, hogy az USA-ban élő ismerőstől kapott meghívóval egy olyan világba csöppenhetett a felhasználó, ami egész egyszerűen ismeretlen volt azok számára, akiknek a véleményére már akkor sem voltunk kíváncsiak és igen, hasonlóan az iWiW-hez, kezdetben döntő részben amerikai egyetemisták, kutatók és újságírók használták.. Több száz közösségi szolgáltatást megnézve megfigyelhető egy olyan életciklus, hogy a szolgáltatás először unikum, menő, ezt követően középszerű, majd a végén már-már ciki módon kommersz, ahova csak azért lépnek be nagyon sokan, hogy ne maradjanak le fontos dolgokról. Szűklátókörű, ostoba és átgondolatlan az a vélemény, ami szerint a közösségi webes szolgáltatások súlyos kompromisszumnok nélkül kiiktathatóak az életünkből, mivel az ismerősök ismerősök maradnak a való életben is, egyébként is beszélünk vele más csatornákon, ezért nincs szükségünk a Facebookra, Twitterre vagy LinkedINre. Ha egy picit belegondolunk, a felhasználók többsége a felhasználó élmény miatt a magánéletével kapcsolatos és szakmai információit döntő részben ilyen közösségi szolgáltatásokban osztja meg, ezzel megváltoztak az emberek közötti kapcsolattartás szokásai, amivel szemben lehet menni, csak éppen ezzel túlzás nélkül egy társadalmi konvenciónak megyünk szembe.

Ha pedig valaki szembe megy vele, abból egyenesen következik, hogy a kapcsolattartás alappilléreit jelentő információktól esünk el, például attól hogy egy távoli ismerősünknek mondjuk gyermeke született, nagyobb valószínűséggel fog a kapcsolat a valóságban is elhidegülni, míg ha nem értesülünk egy szakmai rendezvényről és hírekről vagy csak jelentős késéssel, amik egy közösségi szolgáltatásban jelennek meg legkorábban, hátrányba kerülünk azokhoz képest, akik igen. Azaz nem csak számos ismerőstől kerülünk  távolabb kerülünk és még a saját szakterületünkön is hátrányba kerülünk azzal, hogy valamilyen hír sokkal lassabban jut el hozzánk. Játsszunk el egy kicsit a gondolattal: a legközelebbi barátaink, na meg egy szélesebb, még mindig értékes 100-150 fős ismerősi körünk használ közösségi szolgáltatásokat, mi pedig nem: idővel ha elfelejteni ugyan nem is fognak, alig számítunk majd számukra valamit, mégpedig azért, mert ha a kapcsolattartás és az információcsere hatalmas részben a közösségi webre tolódik, közben az ismerőseink másokkal kerülnek közelebbi kapcsolatba, legyen az akár személyes, akár szakmai, mindemellett evolúciósan korlátozott, hogy hány más személynek a történéseit tudjuk, mi több, szükséges követnünk alaposan és valamelyest ahhoz, hogy ne maradjunk egyedül! Ergo nem, 5 év múlva nem lesz senki olyan fontos a másiknak, mint amilyen korábban volt, ha az ismerősével ellentétben nem használja a közösségi webet, ugyanis a közösségi webet használó ismerősnél a legjobb barátok kevésbé, viszont a bővebb kör egyszerűen frissül - leszámítva azt az esetet, ha a két fél napi kapcsolatban van egymással.

Még egy kicsit a kommentekről, megosztásról, lájkolásról!

Többen évek óta nem olvasnak kommentet, annyira természetesnek tartják, hogy abban normális gondolat csak elvétve lehet, teljesen mindegy, hogy milyen saját cikkről vagy megosztott tartalomról legyen szó. Azaz bátran kijelenthetjük, hogy bekövetkezett az a ritka jelenség, amikor egy alapjaiban demokratizált rendszer,

megbosszulta önmagát,

mégpedig annyira, hogy az eredeti formájából több aspektusból nézve semmi sem maradt, ez pedig elválaszthatatlan az előbb részletezett személyközti napi információcserétől, mivel az érdektelen információ kerülgetése elveszi az időt attól, ami valóban hasznunkra válna valamilyen formában. Az olyan megoldások, mint például az, hogy bizonyos felhasználók által posztolt tartalmak egy az egyben elrejthetők, a leghülyébbek letilthatók, csak részmegoldást jelentenek. A leggondosabb beállítás ellenére is napi rendszerességgel jelenik meg a falunkon olyan trash content, amire nem vagyunk kíváncsiak, de elénk került, mert megosztotta valaki, akinek a személye valami miatt fontos. A személyes és közösségi információcsere sajátos módon jobban összenőtt.

Valahogy immár magunkénak érezzük azokat a Churchillnek tulajdonított, demokráciával kapcsolatos idézeteit, mint például, hogy „A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.” Valaki valahogy nagyon jól megfogalmazta azt, hogy a demokrácia messze nem tökéletes, de még mindig a legjobb létező.

Ugyan több társadalomtudományi iskola meggyőző modelleket állított fel azzal kapcsolatban, hogy a leginkább irigyelt jóléti államokban miért működnek hatékonyan a közösségi döntések és a közösségi gondolkodás, mint máshol. A lényeg annyiban foglalható össze, hogy egy-egy konkrét, társadalmi léptékű, például szakpolitikai feladat megoldásához minél jobb, minél inkább hozzáértő szakértők kellenek, - még akkor is, ha a döntéseikre negatív választói nyomás nehezedik - hosszú távon viszont összeomlana egy pusztán szakértők által irányított rendszer, hosszú távon arra van szükség, hogy minél szélesebb tömeg szólhasson bele abba, hogy mit is szeretnének a jövőtől.

Az internet viszont más - csak nem tudjuk, hogy mennyire!

Itt nem igazán körvonalazhatók hosszútávú célok, nem csak azért, mert nem ismertek, hanem mert még olyan elemi kérdésekkel kapcsolatban sincs konszenzus, mint például az, hogy az egészséges véleménynyilvánítás határai hol húzódnak.

Az internet tehát halad valamilyen irányba a maga útján, a piaci szereplők pedig mindig igyekeznek kielégíteni minél gyorsabban és jobban azt az igényt, ami számukra profitot jelent. Az Instagram például messze nem a legjobb mobil fotós kisalkalmazás, de a legismertebb mivel kitűnően felismerte azt az igényt, hogy olyan jól ismert dolgokkal, mint amilyen az ételek, a szállodák fotózása vagy éppenséggel a többé-kevésbé szép külső fotózásával azok is többnek érezhetik magukat, akik egyébként semmilyen, más számra értékes és maradandó dolgot nem tudnának felmutatni, kifejezni önmagukat. Remek kérdés, hogy egy-egy menő, az átlagosnál több követővel rendelkező Insta-profil azért számít-e menőnek, mert a felhasználók tömegesen azt gondolták, hogy ez valamilyen értelemben érték, de hogy fut, az tény. És nem csak, hogy fut, hanem áthatja az internetet, ahogy sok más, igazából felületes és érdektelen felhasználói tartalom is.

Mi ezzel a baj?

Például az, hogy azokat a tartalmakat, amikkel a felhasználók hagyományos értelemben tájékozottabbak lesznek, csak egyre nagyobb erőforrásigényű keresőmotorral, ilyen módon egyre nagyobb és drágább IT infrastruktúrával lehet majd megtalálni, egyáltalán, az információ tárolása és elérése lesz egyre költségesebb, márpedig nagyban a net nem tesz különbséget a szelfibohóc fotósorozata és egy-egy, terrorizmussal kapcsolatos kitűnő írás közt. Azt, hogy fenntartható maradjon ez az ökoszisztéma, egyre kifinomultabb és durvább hirdetési megoldásokkal biztosítani, viszont alighanem eljön az a pont, amikor ez már több, mint kellemetlenné válik. Néhány évvel ezelőtt még senki sem hitte volna el, hogy bizonyos országokban egy-egy Youtube-videó megnézése előtt egy tévészpot-hosszúságú reklámot kell megnézniük, amit át sem lehet ugorni, ma ugyanúgy a többség számára elképzelhetetlen, hogy olyanért is fizetnie kell majd, amiért ma még nem fizet szinte senki közvetlenül - ahogy utaltam rá, egy adatközpont esetén, ahol minde bit tárolása és átvitele forintosítható, fenntarthatóság szempontjából ugyanannyiba kerül tudományos dokumentumokat és idióta home videókat tárolni.

Másrészt már sok-sok éve elkezdtek kialakulni olyan platformok, amikben olyan véleménykultúra tükröződik vissza, amilyet a net hőskorában megszokhattunk: azaz több az iskolázott felhasználó, troll és hülye persze van ott is, de jóval kevesebb. Emelett pedig van a kommerszé vált mocsok, amiben lassan már szinte értelmetlen lesz megosztani bármit is vagy más módon megszólalni, annyira nem számíthatunk normális reakciókra, annyira elveszik a zajban.

Azaz hol volt, hol nem volt egy olló, társadalmi szakadék, ami egyre mélyebb lett különböző társadalmi és tartalomfogyasztói rétegek közt, az internettől pedig azt várták, hogy ezeket a fájó különbségeket az internet majd kiküszöböli, ahogy az elején írtam, többeket felzárkóztat, bekapcsol a világ vérkeringésébe, így a leszakadó rétegek számára a netezés olyan kiugrási lehetőséget jelent, ami addig nem volt adott. Ez elvben így is van. Viszont kultúrtörténeti szempontból ironikus módon azzal, hogy mindenki úgy szabadult be a netre, olyan mintha az Országos Széchenyi Könyvtárba hajtottunk volna be mondjuk kétszáz, esőerdőből idehozott bennszülöttet annak reményében, hogy megtanulnak olvasni, ha elvben a lehetőségük megvan rá. Természetesen az írásbeliséggel nem rendelkező törzsközösségi társadalom tagjai nem jobbak vagy rosszabbak, mint azok, akik addig is jártak a könyvtárba, polkorrektség ide vagy oda, belátható, hogy gondolatkísérletünkben azzal, hogy ők a könyvtárban a sarokba piszkítanak és húsz méterről üvöltöznek egymásnak, megnehezítenék azoknak a tevékenységét, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy a könyvtár csendjében olvassanak. Persze, nyilván lenne olyan bennszülött is, aki megtanulja azt a nyelvet, amin a könyvek íródtak, majd néhány évvel később például íróként helyezkedjenek el, belátható, hogy nem ők lennének többségben.

Viszont mindeközben a könyvtár annyira használhatatlanná válna, hogy létre kellene hozni egy másik könyvtárat, ahova nem engedik be a bennszülötteket, az olvasni tudókat pedig igen, esetleg éppen fordítva, az eredeti könyvtárból kitiltanák a bennszülötteket és átterelnék egy számukra létrehozott könyvtárba, az eredeti olvasók pedig maradnának. A példa persze sántít, a neten mindkettőre egyaránt lehet analógiát találni, amit viszont vegyünk észre, hogy bármelyik történjen is, a bennszülöttek olvasási kultúrája nem lenne azonnal hasonló az eredeti könyvtárba járókéval attól, hogy elvben erre lehetőségük meglett volna rá, hogy megtanuljanak olvasni, viszont a próbálkozás mindkét csoport részéről kompromisszumokat meghaladó kényelmetlenséget eredményezne.Nos, a netet nem csak, hogy azonnal nem tanulták meg ésszerűen használni azok, akikről feltételezték, hogy majd élnek a lehetőséggel, hanem semmi jel nem mutat arra, hogy a jövőben ez majd lassan, de biztosan megtörténne.

A lényeg röviden, hogy az internet közel teljes kiterjedése abszolút nem tüntette el a szakadékokat különböző kultúrájú és szociális hátterű emberek közt, mi több, többen azon a véleményen vannak, hogy tovább fokozta. Hiszen például egy facebookos ufóklub tagjai tovább erősítik egymás közt a saját nézeteiket, míg a Researchgate fórumain a rutinosabb kutatók még tájékozottabbá teszik a kezdő kutatókat, a BestOfAllWorlds-ön a legnagyobb befektetőktől tanulhatnak a kisebb befektetők és olvashatnak egzotikus helyekről, a Quibb-en pedig lehetőség nyílik rá, hogy a téma legnagyobb szakértőitől eltanulja más azt, hogy milyen hírnek lehet a legnagyobb jelentősége a világ jövőbeli alakulására. Viszont ismétcsak vegyük észre, hogy minden esetben kell valamiféle előismeret vagy új ismeretek megszerzésére való hajlam az ufókkal, a kutatásokkal, a befektetésekkel és a szakmai hírekkel kapcsolatban! Ami ugyan elvben kialakulhat abban is, akiben eredetileg egyáltalán nem volt meg, sokkal életszerűbb, valószínűbb és tipikusabb, hogy olyan érdeklődési területen megy tovább a felhasználó, ami iránt eredetileg is érdeklődött, ebből a körből pedig nem is fog kitörni.

Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egy rendszer túldemokratizálódása szingularitások tömegét teremti meg. Hogy mit hoz a jövő, nyilván nem tudhatja senki. Ami viszont fontos, hogy amit a weben látunk, ahhoz tudjunk egy értékítéletet kapcsolni - vagy legalább próbálkozzunk vele - majd várjuk el tőle, hogy legyen önazonos a jövőben is. Azaz egy szolgáltatás vagy akár egy tartalom előállítója nyilván fejlesszen és változzon, ha az szükségessé válik, de ne menjen szembe a saját elveivel, azaz ne váljon teljesen mássá, mint amilyennek a tömeg megismerte. Ha egy sokadkategóriás bulvármagazin elkezd olyan típusú tartalmakat közzétenni, amihez a fogyasztóik nem szoktak hozzá, az eredeti olvasói egy tekintélyes, de előre nem látható részét elveszti, a jelenleg általánosan elterjedt netes hirdetési modellek farkastörvényei szerint pedig ez magával hozza az eredeti hirdetői kör elvesztését is. Egy női magazinban ha tippeket adnak a hölgyeknek azzal kapcsolatban, hogy a nehéz napokban hogyan csökkentsék az esetleges tüneteket, helyesen teszik. Viszont ha a leírás egy idő után tömve lesz magas szintű neuroendokrinológiai ismereteket igénylő eszmefuttatásokkal, nem éri el a célját, nem adja meg a tartalomfogyasztónak azt, amit elvár a laptól, mivel nem érti meg a tartalmat azon a helyen, ami korábban közérthető volt számára.

Ha egy politikai, tudományos vagy technikai hírekkel magas szinten foglalkozó platform lebutítja a tartalmait annak érdekében, hogy minél szélesebb kör számára elérhető legyen, az több, mint veszélyessé válhat. Természetes, hogy egy tudományos ismeretterjesztő cikkekben utazó lap szükségszerű egyszerűsítéseket alkalmaz és szakkifejezéseket hagy el ahhoz, hogy közérthetően, olvasmányosan magyarázzon el egy hírt olyan módon, hogy az újdonságot jelentsen akár egy témában jártas kutató számára is és olyan számára is, aki teljesen laikus a témában. Laikus, de nem idióta! A professzionális újságírás ugyanúgy újat ad a kutatónak és a laikusnak is. Úgy viszont képtelenség megírni egy cikket, hogy az újat adjon egy kutatónak és olyannak is, aki funkcionális analfabéta. Ha valahol megpróbálják nagyon alacsonyra tenni a lécet, a következmény az lesz, hogy a közösségi médiában a kutatók és az edukáltabb olvasók éles kritikával illetik az egész platformot, ahol a tartalom megjelent, idővel pedig elszoknak attól, hogy olvassák azt. Ez teljesen érthető egy olyan világban, ahol minden korábbinál ádázabb küzdelem folyik a tartalomszolgáltatók közt a felhasználók idejéért folytatott harcban. A mindenki számára érthető cikket ráadásul nem is feltétlenül olvassák többen, éppen azért, mert a tájékozottabb olvasókban ellenérzést válthat ki a tartalmon kívül az is, amilyen kommentek megjelennek egy-egy cikk alatt, ha odaszoktak olyan figurák is, akik korábban nem voltak jelen. Itt megjegyzem, természetesen ahogy a mindennapi életben, a kommentek világában is a legostobább van a leginkább meggyőződve a saját igazáról ráadásul, hiába kommentelne valaki a témába vágót, nem fog, mert semmilyen téren nem szeretne egy lapra kerülni azokkal, akik előtte kommenteltek iszonyatos butaságokat. Nem véletlenül kapcsolta le a kommentelést Reuters vagy a Popular Science.

A tartalompiacot persze rendkívül kifinomult online marketing megoldások rendszere tartja el, aminek egy nagyon fontos mutatója még mindig a látogatók száma. így logikusnak tűnik úgy gondolni, hogy ha olyan tartalom kerül valahova, amit nagyon sokan olvasnak, akkor a lap hirdetéseit nagyon sokan látják, a kiadó joggal kérhet igencsak izmos összegeket a hirdetőktől. A tartalomfogyasztási szokások, az iskolázottság és a fizetőképesség márpedig egyértelműen összefügg, a hirdető pedig végülis vásárlót szeretne, így a vásárlóerővel rendelkező kör megszólítása az érdeke. Ez viszont egyszerűen nem fog menni, ha például egy cikk százezer olvasója közül ugyan közel mind megérti a lebutított tartalmat, viszont ebből a körből alig vannak valamennyien, akiknek érdemes hirdetni, mivel nem jelentenek vásárlóerőt. Míg ha egy cikk eleve úgy készül, hogy szakmailag erősebb – egyszerűen mert magasabb iskolázottságot feltételez az olvasótól – nem fog elérni százezer olvasót, hanem csak húszezret, közülük viszont többen vissza fognak járni olvasni és kommentelni, azaz az olvasói és kommentelői kör átalakul. Ennek hatása hirdetői oldalról pedig az, hogy az elérés kisebb lesz ugyan, viszont egy sokkal iskolázottabb, ilyen módon sokkal fizetőképesebb réteg képernyőjén villan fel a hirdetés, így az új kör nagyobb valószínűséggel érdeklődik a hirdetett termék iránt, és sokkal nagyon valószínűséggel végül költeni is. Ergo a hirdetőnek sokkal jobban megéri hirdetni ott később is.

Ugyan az internet jövője nem jósolható előre, nincs okunk feltételezni, hogy az emberi természet, legyen szó érdeklődésről, információéhségről vagy fogyasztási szokásokról, alapjaiban változnának idővel.  Természetesen számos dolog részleteiben kultúrafüggő ugyan, de az emberi természet alapvetően állandó. A webes tartalmak születésük óta, - amikért nem kell közvetlenül fizetni – hirdetésekkel tarthatók fenn, de egy bizonyos intervallumot meghaladóan nem csak, hogy következetlen túlságosan igazodnia az tartalomfogyasztói bázisához, amit ráadásul az online markeint specialisták esetleg félre is ismerhetnek,  hanem üzleti szempontból is veszélyes.

Az emberi természet alapjaiban nem változik, viszont a webes tartalmakkal és szolgáltatásokkal szemben támasztott indirekt igények igen. A net jövője függ attól a web piaci szereplői a törpéktől az óriásokig milyen módon kezelik ezt egy változó környezetben.

A minap jelent meg az Origo Tech rovatában egy cikk Túl lassan reagált a Facebook a terrortámadásra  címmel, szintén nemrég a Subba Blogon egy poszt 2 girls 1 csicska címmel, videó amúgy itt.

Az Origo cikke részletekbe menően beszámol róla, hogy a Facebookon többen számon kérték, hogy a terrorista szervezkedésekkel szemben túl lassan lépett, egészen pontosan, a terroristaakciókat pozitív színben feltüntető posztokat nem távolította el elég gyorsan, holott a Facebook egy fejese is kifejtette: „Terroristáknak, terroristapropagandának nincs helye a portálon.” Ezen kívül szóba került, hogy ilyen eseményeknél a Facebook akár plusz alkalmazottakat is behívhat, hogy felvegyék a harcot azokkal a felhasználói tartalmakkal. Ez több ponton ütköznek a gusztustalanul álszent és ostoba community guidelines-szel, másrészt nagyon veszélyes hülyeség.

Meanwhile in Hungary…

Ezzel körülbelül egy időben, ahogy a Subba hivatkozott posztja is felkapta a hírt, felkerült egy facebookos videó, amiben egy tinicsaj alighanem a haverjaival való megveretésével arra kényszerített egy hasonló kultúráltsággal és intellektussal megáldott jómadarat, hogy nyilvánosan kérjen tőle bocsánatot azért, mert azt posztolta róla, hogy fugáztak.

Ez utóbbi videó amúgy amellett, hogy röhögünk rajta, amellett, hogy ízléstelen, amellett, hogy egy olyan világba repít el bennünket, ahol semmi pénzért sem élnénk 5 perccel több ideig, a napnál is világosabb, hogy egy zsarolási bűncselekmény bizonyítéka, ugyan ez kutyát se zavar. Ja, a linken mindenki számára elérhetőek a hozzá tartozó kommentek is, most komolyan, mennyi van, amelyikből nem a kőprimitív arrogancia jön le?

Minden mindennel összefügg

Nemrég számoltam be a webes óriások eszelős ostobaságáról, amiben arról írtam, hogy a fene nagy szociális érzékenységük közepette bizonyos tartalmak moderálásával gyakran bizonyítékokat semmisítenek meg és hogy ez miért is baj.  

Vegyük észre, hogy itt aztán ezer fokon lobog az elmebaj – na meg a gusztustalan álszentség

Nem mélyedek bele ismét abba, hogy miért hatalmas hiba egy-egy közösségi szolgáltatás részétől, ha azonnal lemoderál bármit, amit szerintük a felhasználóknak nem szabadna látniuk valamilyen okból, okot pedig gyártanak hozzá bármikor. Leginkább azért, mert ha nem törlik azonnal azokat a tartalmakat, amiket a net leggátlástalanabb, morális téren állati szinten lévő  csőcseléke vagy éppenséggel elővigyázatlan, iszlamista szélsőségesekkel szimpatizáló arcok töltenek fel, ezek a tartalmak kutathatóak maradnak mind a nyomozó hatóságok, mint a külső kutatók, szociológusok, kriminológusok, kriminalisztikai módszereket fejlesztők és mások számára egyaránt. Ugyanis ha nem törlik, a tartalmakhoz kapcsolódó metaadatok, a kirívó vagy közösségre veszélyes tartalmakat terítő felhasználók aktivitása és az ő rajongói bázisuk felgöngyölíthető és követhető is marad, míg ha ostoba módon ezeket a tartalmakat eltávolítják, nyilván ezzel ezek az információk elérhetetlenné válnak – azaz valamivel később már sokkal nehezebb lesz azonosítani a potenciális bűnözőket, szélsőségeseket, egy szóval a legsúlyosabb arcokat.  

Ez nem az óvodában verekedő Pistike!

Ha Pistike verekszik az óvoda udvarán és az ovónéni leállítja, annak megvan a maga logikája. De a közösségi web kicsit más: ha megfigyeljük, hogy a webkettőn verekedő Pistikével kik szimpatizálnak, Pistike általában miért kezd verekedni, általában kik a veszélyeztetett csoport és hogyan verekszik, ezzel később, de sokkal több ismeret birtokában állítjuk le a gondolatkísérletbeli Pistikét, de már a hasonlóan problémás 100 másik társával együtt és ez a lényeg!

Hosszasan lehetne még sorolni az érveket azzal kapcsolatban, hogy a Facebook mostani elképesztően ostoba moderációs gyakorlata miért helytelen. Ide tartozhat az az elvi ok is, hogy a Facebooknak egész egyszerűen nem feladata, hogy elvi szempontból veszélyes tartalmaktól – azaz a vírusos és spammer hivatkozások például nem tartoznak ide – megvédjék a felhasználóikat, mintha azok taknyos orrú óvodások lennének. Másrészt van egy olyan, rendkívül rossz olvasata a dolognak, hogy a felhasználóknak nem kell tartaniuk semmitől, mert majd a nagy és okos Facebook megvédi őket – holott nem, minden ilyen lépést a Facebook nyilván csak azért tesz, hogy családbarát legyen úgymond.

Magyar vonatkozás – polkorrektek maradunk vagy hagyjuk, hogy kinyírjanak a Mekiben?

Az első komolyabb eset, amikor egy rázós arcra a neten keresztül lettek figyelmesek a hatóságok az volt, amikor Somogyi Ábel blogját elkezdte figyelni a rendőrség, majd megtették a szükséges lépéseket. Na most képzeljük el, ha akkor a csávó blogját csak úgy törli a blogszolgáltató mondjuk arra hivatkozva, hogy uszító tartalomnak náluk nincs helye! A türelmes megfigyeléssel a magyar zsaruk sokkal többre mentek, gyakorlatilag nem kellett bizonyítani a lementett tartalmak alapján, hogy az eszelősen elborult versek nem csupán a szerzői szabadság eredményeként születtek. Igaz, hogy a Móriczon kellett a tagnak lövöldöznie egy picit mire tényleg lekapcsolták, de semmi sem zárja ki, hogy valóban emberekre lőtt volna mondjuk az egyetemen, ha teheti – amiről értelemszerűen nem tudtak volna honnan értesülni időben a bűnüldöző szervek, ha a blog nincs.

Nemrég szereztem be Wiil Counterterrorism and Open Source Intelligence kötetét, de számos könyvet meg tudnék még nevezni, ami azokat a metodológiákat mutatja be, hogy hogyan kutassunk radikalizálódó csoportok, potenciális bűnözők és egyéb rázós arcok után a közösségi weben és egyéb, nyílt netes forrásokban. Ezek a módszerek viszont mind feltételezik, hogy egy-egy szolgáltatás működtetője nem olyan ostoba, hogy törli azt a tartalmat, ami kiindulópont lehet egy terrortámadás megakadályozásához. Nos, a Facebook most mást sem csinál – de legalább jól jár vele, fő az imidzs, nemde?

Képek forrása: web, kuruc.info

Sokkoló állapotokra bukkant a rendőrség a Hejőszalontafütyköstől néhány kilométerre lévő Boborjánfalván: egy 59 éves nyugdíjas egy panellakásban élő patkányokat tenyésztett és evett meg, miközben unokáját szexrabszolgaként tartotta és csak ünnepnapokon engedte fel a pincéből.  

Igen, körülbelül ennek a sémának a mentén kezdődik egy olyan bejegyzés manapság, amire kiugróan sokan kattintanak. Mitől lesz egy-egy trash-kontent érthetetlenül népszerű, miközben az értékes és unikális tartalmak jórészét sokszor alig olvassák? Kútfőből nekifutok egy kicsit megvizsgálni a jelenséget tudományos aspektusból.  

Nem tudom már, hogy Aronson A társas lény vagy a Mackie-Smith-féle Szociálpszichológia könyvben, de pazarul össze van foglalva, hogy mi az, amivel felkelthető a tömeg érdeklődése, amiben sajátos,  hogy nyilván nem a racionalitás mentén történik mindez, hanem emocionális szinten, ezen belül is vannak olyan tényezők, amik növelik a sanszát annak, hogy egy hír terjedjen és meddig maradjon a köztudatban. Indirekt persze ezzel körülírható, hogy milyen hírek pedig nem ilyenek.  

Ami nekem rendszeresen az eszembe jut, a vér-pina-celeb-kombó. Bármilyen bulvár szintű bűnügyi hírt lehet olyan módon tálalni, hogy azt olvassák, ha valami semmit sem változott az emberi kultúra történetében, hogy az emberek alapvetően szeretnek borzongani, amit tudományosan behatóan vizsgáltak, nemrég pedig az Origo rakott össze egy témában egy kapcsolódó cikket.  

Mindegy, hogy gladiátorok küzdenek oroszlánokkal vagy éppenséggel a texasi láncfűrészes kergetőzik a kukoricásban a film mindenkori leghelyesebb muffjával vagy pasijával a sokadik Láncfűrészes feldolgozásban, a hatás hasonló, a nyilvános kivégzéseket pedig köztudottan nem ritkán ünnepnapokra időzítették - néha meg a kegyelmeket is, mondjuk akkor "engedtek szabadon egy labot a böltönből" . 

A celebfaktor hasonlóan sajátos jelenség, bizonyos embereknek akár még csak szimpatikusaknak sem kell lenniük, lehetnek akár megvetendő antihősök is, de véletlen, hogy tömegek érdeklődnek olyan személyek iránt bulvárlapokon keresztül, akiknek az életére még csak semmilyen hatással sincs egy-egy celeb. Intuitív magyarázat lehet az, hogy valahogy mégiscsak irigyeljük őket a pénzük vagy a népszerűségük okán, megint mások magyarázhatják azzal, hogy többen azért imádják azokat a celebeket, akiket rokonként ezerrel letagadnánk, mert a médiafogyasztó tudattalanul örül neki, hogy vannak, akiknek jóval sanyarúbb az élete. Akárhogy is, antihősökre mindig is szükség lesz. Nem megyek bele, de nem feltétlenül baj az, hogy azoknak a nevével lehet találkozni a magyar médiában legtöbbször, akik messze nem példaértékűek. Ez nem valamiféle betegsége a magyar tömegkommunikáció piacának. Arról persze lehet és érdemes is vitatkozni, hogy kultúránként hogyan tér el a celebek megítélése, egyáltalán mitől lesz valaki celeb.  

Minden hír Jolly Jokere az, amit én röviden úgy nevezek, hogy pina-faktor. Legyen valamilyen női idom a hír snippetjében, egy bulvármagazin headline-jában, teljesen mindegy, úgyis rátereli a figyelmet, főként a férfi olvasókét. A hölgy olvasókét meg esetleg azért, mert kíváncsiak rá, hogy mi olyan érdekes abban az idomban, pontosabban a hozzá kapcsolódó hírben, ami a pasik figyelmét felkeli. Nemrég egy forgalmas európai autópálya mellől a kihívó bulákat ábrázoló plakátokat el kellett távolítani, mivel kiderült, hogy a balesetek megnövekedett számát épp az okozta, hogy a vezetők figyelmét elterelte a vezetésről. A baleset vezetői egyébként szinte mind férfiak voltak.  

Ha valakit bővebben, a kocsmafilozófiai szintűnél jobban érdekel a vér-pina-celeb-effektus tömegkommunikációbeli hatása a tartalom eladhatóságára, Arionson és Mackie-Smith klasszikusa mellett Cialdini Hatás című könyvét emelném ki, mint ajánlott irodalom. Persze egy kommunikációs szakértő alighanem mást mondana, a rövid, nagy hatékonyságot ígérő könyvek ezen a területen is olyanok, hogy abból az olvasó nem ismeri meg egy-egy mechanizmus természetét behatóan, ilyen módon nem tudja azt továbbgondolni, önmagában szintetizálni és persze alkalmazni sem. Ami meg az újságíró iskolákat illeti, komolyan nem tudom, hogy ott mi van, de sosem értettem, meg nem is jártam ilyenbe soha. Hogy formailag hogyan érdemes jó blogot készíteni, azzal kapcsolatban a Reblog Maraton staff összeszedett pár gondolatot erre, ami pedig a személyes ars poeticámat illeti, arról már írtam itt.  

Ami még komolyan bejátszik abban, hogy egy hír mennyire fut fel, hogy az olvasó mennyire érzi önmagát  benne érintettnek valamilyen módon. A várandós hölgyek érthető módon sokkal jobban felfigyelnek a várandóssággal kapcsolatos hírekre, a vegetáriánusok a vega táplálkozással kapcsolatos hírekre és folytathatnám a sort. Viszont! Vannak olyan aduászok, amiket nevezhetnénk akár amolyan bulvár-univerzálénak is, azaz amikor egy hír olyan módon szólítja meg az embert, hogy azt szinte mindenki magáének érzi például olyan módon, hogy eszébe juttatja, hogy vele is megtörténhet. Ez összefügg az előbb emlegetett vér-faktorral, de ha gyerekrablásról van szó, nos, akinek gyermeke van vagy szeretne, fix, hogy oda fog figyelni egy olyan témájú hírre. Vagy éppen ha arról írnak, hogy a szomszédról évek után derült ki, hogy a helyi fetisiszta gyilkos, mindenki, akinek van szomszédja, tudattalanul eszébe jut, hogy akkor akár az ő szomszédja is lehet suttyomban fetisiszta sorozatgyilkos. Egy-egy fodrász szalonban mondjuk ez a tudatosságot is elérheti, például valamilyen szétkattant bűnözőről szóló hírről diskurálva nem ritkán felmerül, hogy a Bélának is volt egy harmadunokaöccse, akinek egy szembeszomszédja olyan karakterű ember volt, mint a hírben emlegetett fetisiszta gyilkos.  

A hír gyors befogadhatóságát nagyon sokak után nem írom le még egyszer, lehet rajta vitatkozni, hogy mennyire formai vagy tartalmi dolog. Érdekes módon a profi újságírók közül nagyon sokan azt vallják, hogy a terjedelem nem riasztja el az olvasót, ha az eléggé ütős és végig fenntartja a figyelmet.  

A hír impaktumába az is komolyan bejátszik, hogy mennyire érinti az emberlétet úgymond. Mondjuk a szokatlan agresszióról beszámoló bűnügyi híreknél ez világos. De van, aki csak mondjuk fémet és üveget eszik, esetleg három kilós faszt növeszt magának, ekkor mind-mind szembesülünk vele, hogy ez is az emberlét része.  

Alighanem jórészt az emberléttel és az önmagunkra vonatkozattással hozható összefüggésbe az is, hogy többen cáfolják az evolúciós modell helyességét, mert valamiért sérti őket, hogy az őseik nem voltak emberiek, míg például a Pitagorasz-tétel ritkábban képzi nyugdíjasklubok borgőzös vitaestjeinek tárgyát. Sajátos, hogy a tudományok közt az emberlét-tudattól távolabb esőek, mint a matematika vagy a fizika, gyakorlatilag sosem képzik vita tárgyát a közbeszédben, a biológia, mint az ember működését is vizsgáló tudomány, már gyakrabban, míg a leghevesebb vitákat a közbeszédben, de még a tuodmányos diskurzusokban is a politikai témák váltják ki. Én mondjuk azért nem nagyon irkálnék szociálpszichológiai témában sem szivesen, mert a legremekebb példákat mégiscsak a politikából lehet előhúzni sokszor, ilyenkor pedig amellett, hogy bekerülnék egy skatulyába, rendszeresen kellene érvelnem nem csak velem egyenrangú kutatók, hanem tőlem ezerszer hülyébb emberek előtt is.  

cukiság van! meg kattintás! 

A médiapszichológia szép dolog. Hogy-hogynem emberközeli is. A véleményvezérek lehetnek olyan figurák is a kommunikációtudományban, tartalomiparban és rokon területeken, akiknek amúgy közük nincs az egészhez. Állatorvosi ló esete: egy szépnevű kiadó korábban minden évben megrendezett egy blogok közötti versenyt - ezt figyeld: a versenynek még a nevét is lopták, onnan tudom, hogy konkrétan tőlem - idén hála a jóégnek már nem, ezzel nem csekény mértékben csökkentve a kulturális környezetszennyezést, mivel sokszor olyanok zsűriztek, akiknek lövése nem volt az egészről.  

A tartalomiparban nem feltétlenül azok vannak élvonalban, nem azoknak a legnagyobb a befolyása, akikek a kompetenciája indokolná, de így van ez más szakterületeken is, itt viszont azért sajátos, mert kommunikációtudományról van szó. Ami még komolyan bejátszhat, az magának a tartalom előállítójának a személye, holott egy szellemi alkotásnál ideális esetben függetlenül kellene értékelnünk a tartalmat és a tartalom közlőjét, kivéve amikor nem :) Azoknak a vloggereknek a videóit, akiket nézek is, nos, ők úgy kerültek a csúcsra, hogy nem magukról pofáztak, nem álltak neki soha ekézni a másik személyét. Ja, hogy a magyar videoblog-szcénában 1-2 ilyen van összesen? Oké.  

Ki tudja, az is lehetséges, hogy mostantól adagolok néhány nanogram bulvárt, amikor példát hozok egy jelenségre, de az is simán lehet, hogy nem. 

Ja és persze az oldalamat lájkolni ér - ott gyakran lazábbra veszem a figurát, aztán esetleg kikerül egy fake zsüsztinbíber-fasz, Nicki Minaj csöcse, mittudomén! 

Hasonló volt már korábban is, ezúttal ún. konvolúciós neurális hálót alkalmatzott egy kutató olyan algoritmus fejlesztéséhez, ami egy szelfiről eldönti, hogy mennyire előnyös, így azzal kapcsolatban tud szabályszerűségeket megállapíani. Különböző típusú neurális hálókat a gépi tanulásban már régóta használnak, a gépi tanuláson alapuló módszerek lényege pedig, hogy az algoritmus kap egy, lehetőség szerint minél nagyobb tanuló halmazt vagy halmazokat, aminek elemeit adott tulajdonság szerint válogattuk össze. A gépi tanulás folyamatában a kezdeti, tipikusan folyamatosan bővülő tanulóhalmaz alapján, a gépi tanuló algoritmus, jelen esetben egy neurális háló, folyamatosan szabályszerűségeket észlel és tárol, ami a kapott elemekre általában igazak. Egy idő után már képes lesz megállapítani egy korábban még sosem látott halmaz elemeiről, hogy azokra érvényesül-e valamilyen tulajdonság vagy sem - döbbenetes pontossággal. Egy fotóról eldönteni emberi szemmel, hogy előnyös vagy sem, nem olyan nehéz, viszont egy gép ízlését kialakítani már korántsem olyan egyerű.  

A Stanford egyik kutatójának, Andrej Karpathynak a blogján nemrég megjelent bejegyzés szerint azért nem is lehetetlen. A gépnek először hatékonyan meg kellett tanítani, hogy mi szelfi egyáltalán és mi nem, majd letöltött ötmillió olyan képet, aminek a tagjei közt ott volt a #selfie kifejezés. Ezt követően letöltött szintén jóadag olyan szelfit más forrásból, amikhez viszont már hozzákapcsolta azokat a metaadatokat is, hogy egy szelfit mennyien lájkoltak vagy kommenteltek, mivel ez nyilván összefüggésben van azzal, hogy mennyire tetszett egy-egy kép másoknak, ezek kívül különböző, statisztikai alapú súlyozási módszereket is használt. Miután a neurális háló tanítása megtörtént, kapott egy ötvenezer elemből álló teszt halmazt, azaz amiről el kellett döntenie az algoritmusnak elemenként, hogy egy-egy szelfi előnyös vagy sem. A posztba egyébként bekerültek a legelőnytelenebbnek ítélt szelfit is. Az algoritmuson keresztül levont általános szabályszerűségek azzal kapcsolatban, hogy mitől lesz jó egy szelfi:   

- hölgynek kell lenni  

- az arc a teljes kép egyharmadát tegye ki, lehetőleg középen vagy a kép felső részében  

- mindenképp látszódjon a homlok  

- viszont látszódjon a hosszú haj is  

- az arckép jó, ha valamilyen effekttel túltelített  

- a legjobb szelfikhez valamilyen keret is tartozott az algoritmus szerint  

Mindezek igencsak egybevágnak azzal, amire intuitív módon is azt mondanánk, hogy szép. A kutatás persze kitér az előnytelen szelfi ismérveire is. Nem kapcsolódik a gépi tanuláshoz, viszont fontos megjegyezni, hogy az olyan effekt, ami az arcot telítetté teszi, a felszínét egységesnek mutatja, azaz az azon előforduló szabálytalanságokat elfedi, tudattalanul mindig is elnyerte mások tetszését. A jelenség evolúciós pszichológiai alapját az adja, hogy a szabályos, szimmetrikus, durva eltérésektől mentes arc az evolúció során egyet jelentett azzal, hogy az egyed egészséges, ellenálló a környezeti hatásoknak, ideértve a kórokozókat, azaz olyanra jellemző, aki alapján emberelődeink tudattalanul helyesen dönthettek úgy, hogy az adott asszonnyal vagy férfival érdemes családot alapítani. Ami egy alaposan vizsgált evolúciós hipotézis értelmében szép, preferált, preferált a közösségi szolgáltatásokban is, egy erről mit sem tudó gépi tanuló algoritmus számára szintén az, csak éppenséggel teljesen más úton lehet arra a következtetésre jutni, hogy valami szép.

képek forrása, erre van még bőven: http://runt-of-the-web.com/selfies-gone-wrong

Még az Ars Technica-cikk megjelenése előtt értesültem róla, hogy megint volt valami dráma, nevezetesen a kémfőnöktől minősített adatokat szerzett meg egy-két unatkozó középiskolás. 

A sztorit és az ilyenekhez hasonló történetekre jellemző általános dinamikát összefoglalom vázlatosan, pontról pontra, mert megint az a benyomásom, hogy ezt a viccet már hallottam párszor. 

Először is, a támadó a legritkább esetben hacker /*a kifejezés US english értelmében*/, inkább valami unatkozó hülyegyerek, aki egy jól ismert személy postafiókjához olyan módon fér hozzá, hogy azt social engineeringnek sem nevezném, ugyanis teljesen publikusan fellelhető információk alapján általában kitalálja a jelszót, valamiféle feltörésről, azaz az autentikáció megkerüléséről vagy MITM-támadásról szó sincs.

A legismertebb eset, amikor Sarah Palin személyes Yahoo-fiókjához fértek hozzá, ami nem volt egy fene nagy bravúr, mivel a fiókhelyreállításhoz szükséges biztonsági kérdés a születési dátum vagy az iskola volt, amit egy elnökjelölt esetében nem olyan eszelősen nehéz kideríteni. 

Nem sokkal később George W. Bush AOL-os fiókjához szeretek hozzáférést ennél nem túl bravúrosabb módon, amit érdemes alaposan megfigyelni, hogy az AOL-os fiókból az égvilágos semmi kínos nem került ki. 

Nemrég pedig azon pörgött a net népe, hogy Clintonné nem csak, hogy nem értette, hogy miért nem jó ötlet magáncélra saját, valami barkácscég által összegányolt szervert használni, aminek a sértetlenségét alighanem az FBI és a Secret Service ügynőkei összeszorított farpofával figyeltek végig, utólag sem magyarázhatták el neki, hogy a magán és a szakmai levelezés egyszerűen nem választható el ilyen módon, politikus esetén pedig pláne nem. [ui. ahogy írtam róla korábban, az emberi tudat egyrészt nem mindig tudja megkülönböztetni a kényes és kevésbé kényes információkat, másrészt egy információ bizlmas jellege időben is változhat, hamradrészt egy kifinomultan dolgozó social engineer teljesen privát adatok kimozaikozásából is bőven eljuthat az őt vagy megbízóját ténylegesen érdeklő információkhoz] 

Másrészt jelen esetben a CIA-főnök használt egy AOL-os fiókot, ami az AOL minőségét és stabilitását ismerve már önmagában bizarr. Egy magyar önkormányzatnál nemhogy előfordulhat, hanem egyenesen minennapos lehet, hogy pusztán kényelemből küldözgetnek át egymástnak adminisztratív dolgozóktól kezdve a döntéshozókig olyan dokumentumokat, amiket nagyon nem kellene privát címekre, publikus szolgáltatókon keresztül. 

Itt elvben történhetett ez is. Viszont volt egy olyan feltételezésem, hogy egy kémfőnök ennyire hülye mégsem lehet, inkább arról van szó, hogy egy jól megtervezett honeypot az egész: figyelik, hogy kik, mikor, milyen módszerrel próbálnak hozzáférni az AOL-fiókhoz, azt pedig beszivárogtatni, hogy melyik a főkém email fiókja, ismétcsak nem egy nagy bravúr. 

Harmadrészt a feltételezésemet alaposan megerősítette, hogy ez történhetett, amikor a Wikileaksen megláttam a postafiókból kikukázott überszupertitkosnak vélt dokumentumokat: vagy olyanok, amik csak azt valószínűsítik, hogy a doksi tényleg a Brennan AOL-fiókjából származik, talán még annyit sem, megint más dokumentumok úgy lettek összeállítva, hogy azok belsős anyagnak tűnnek, de jónéhány, valóban érzékeny dokumentummal való korábbi találkozás után bárki azt tudja mondani, hogy itt szembetűnően gyakorlatilag semmi sincs, ami biztonságpolitikai szempontból kényes lenne vagy ha már nem is értékes, legalább ciki. Az összeset mondjuk nem nyálaztam át, ha valaki talál, ne fogja vissza magát, jelezze! 

Negyedrészt, tehát találtak is valamit meg nem is, ez volt a fene nagy hekkelés. Az általános séma pedig ahogy ez lenni szokott, a Ámerika tíz perc hírnévre éhes hőse gyorsan eldicsekszik a mestertervvel - ezért már önmagában járna az amatőrségi bizonyítvány - amit valamelyik szép nagy sajtóorgánum minimális ellenőrzés után le is közöl, nehogy már lemaradjon a sztoriról. Ez jelen esetben a New York Times és a CNN volt. Amikor a mainstream pörög a témán, a sokkal komolyabb, gyakran eléggé komoly szakértőkkel dolgozó lapok, mint az Arstechnica vagy a Wired, szintén nem engedheti meg magának, hogy egyáltalán ne írjon róla, még akkor is, ha alighanem tudják, hogy az egész sokkal inkább médiabumm, mint bármi más, de legkevésbé kormányzati adatszivárgás. 

Eztán szerte a világon mindenki leközli gyakorlatilag ugyanazt és persze nem jellemző, hogy az egész sztorit kicsit újragondolva írjon róla olyan, aki valamit konyít a témához, mondjuk látott már több olyan security breachet, aminek valóban komoly diplomáciai vagy reputációt befolyásoló hatása volt. Na, ez nem olyan. De azon sem lennék meglepődve, ha a CIA egy faék, akarom mondani, a Blackberrym hátlapjához hasonló egyszerűségű módszerrel hülyét csinált volna az egész világból, mi több, ez a legvalószínűbb. Ismét az jut eszembe, amikor egy időben egy-egy kormányzati csúcsszerv azzal került mindenhol címoldalra, hogy a webhelyüket - azaz még csak nem is intranetről volt szó például - rendszeresen feltörte valaki, aki úgyis eldicsekedett vele vagy legalábbis könnyűszerrel azonosítható volt. Főleg a 90-es években és a 2000-es évek első felében volt már-már konzervhír, hogy ismét meghakkolták a NASA-t, csak épp arra nem tértek ki, hogy a webes frontendet, ami egy egyszerű webszerver. A webszerverek alighanem szándékosan legyengített szerverek voltak, a támadó kiléte pedig egy kincs volt a hírszerzés és a nyomozó hatóságok számákra, mert rajta keresztül fel lehetett térképezni több, hasonló hacktivista csoportot. 

Végül megjegyzem, akár valódi adatszivárgás történt, akár roppant jól eljátszották az egészet, az egész médiabeli megjelenésére rátesz egy lapáttal az, hogy még sokkal pitibb esetekben, sokkal alacsonyabb pozícióban lévő alkalmazottak sem mondhatnak semmit. 

Hipotézisekben kimeríthetetlen vagyok: érdekes módon a veszett biztonságos levelezést kínáló cégek azt követően kapcsolják magasabb fokozatra a marketingkampányukat, miután egy-egy ilyen eset történik és frissen a tömeg tudatában él. Nem kizárt, hogy egy rég ismert lehetőséget kihasználva beszivárogtatták pár hülyéhez, hogy hogyan léphet be egy fejes email-fiókjába, amit persze meg is tett, a sajtó pörög rajta ideig-óráig, egy-egy hakkolhatatlan levelezést kínáló startup pedig mondhatja magáról, hogy na, náluk ilyen aztán nem történhet meg.