bardóczi ákos @post.r

Alighanem szinte mindenkivel előfordult már, hogy fontos üzenetet várt vagy küldött,  azonban a levél egyáltalán nem vagy csak hatalmas késéssel érkezett meg illetve kézbesítődött. Mindkettőnek számos oka lehet, azért írok a Facebook üzenetküldésről egy későbbi posztban pedig bővebben írok, hogy mikor fordulhat elő ilyen a legmegbízhatóbbnak számító emailes levelezőrendszerek esetén is, mivel – sajnos – nagyon sokan a FB üzenetküldőjét  nem az email mellett, hanem ahelyett használják.

nemrég kinyírt opció

A Facebookon kezdetben volt az egyszerű üzenetküldő. És ahogy minden rendszerben, ahol üzenetet lehet küldeni, megjelennek valamilyen formában a kéretlen levelet, így nincs mese, azokat szűrni kell. A Facebook üzenetkezelésével a legkomolyabb probléma, hogy egyáltalán nem átlátható, csak következtetni lehet a működésére.

Ha valaki üzenetet küld vagy te küldesz üzenetet valakinek a következő lehet az üzenet sorsa:
-    az üzenet kézbesítődik a címzett bejövő mappájában
-    az üzenet kézbesítődik, de a Message requests/Filtered mappába, ezeket emlékeim szerint mobilos felületről például meg sem lehet nézni, azaz mintha az üzenetet el sem küldted volna, mivel ez olyan, mint a Spam folder, azaz a döntő többség sosem nézi, ha mégis belenéz, a sok kéretlen levél közt elveszik a legitim levél
-    az üzenet nem kézbesítődik, mivel karanténba kerül – azaz semmilyen mappában nem jelenik meg az üzeneted, abban az esetben viszont, ha a címzett valami miatt szintén ír neked, a létrejövő message threadben megjelenik az általad korábban küldött levél

A kérdés csak az, hogy miért és mire érdemes figyelni?  

Kezdetben egyszerű megoldásokat alkalmaztak és a teljesen nyilvánvalóan kéretlen leveleket nem kézbesítették, amit gyorsan le is kellett cserélni. Több átmeneti megoldás után bevezették azt a szűrési logikát, ami üzenetküldésnél megvizsgálta, hogy a címzett és a feladó közt mennyi interakció volt, azaz korábban küldtek-e már egymásnak üzenetet, ismerősei-e egymásnak, ha pedig nem, akkor mennyi közös ismerősük van figyelembe véve mindkét fél ismerőseinek számát, mennyi közös csoportban vannak, milyen közel vannak egymáshoz, de nem a megadott lakhely alapján, hanem az alapján, hogy az IP-tartomány alapján mely országból bejelentkeztek és ezen kívül még ki tudja, hogy mit. Körülbelül ezzel egy időben jelent meg az a lehetőség, amivel a felhasználó kiválaszthatta, hogy az üzenetek szűrése szigorú legyen vagy hagyományos, ugyan a Facebook annyira szűkszavúan ír a hivatalos súgójában arról, hogy ez mit is jelent, hogy az szinte semmit sem jelent. Pontosabban írt, mert már a hivatalos súgóban benne sincs.

amikor még email címre is lehetett üzenetet küldeni

Viszont ekkor még használható volt, pontosabban csak ekkor volt normálisan használható. Ugyanis ha valaki olyannak küldött volna üzenetet, akivel mondjuk közös ismerőse sem volt, a szolgáltatás figyelmeztette, hogy amit küldd, az Egyéb mappában fog landolni, amit ugye szinte sosem néz senki, viszont abban az esetben, ha a felhasználó fizet egy kis összeget, garantáltan a Bejövő üzenetek közé kézbesítődik a levelél. Ezt persze a többségben lévő figyelmetlen júzerek nem vették észre, aztán meg nem értették, hogy a címzett miért nem reagál, ha például olyannak küldtek üzenetet, akinek egy hirdetését egy használt cuccokat vagy albérletet ajánlgató csoportban látták. Akinek viszont volt egy kicsivel több esze, a bankkártyáját hozzákapcsolta a fiókjához, egyszerűen bepipálta, hogy menjen az üzenet egyenesen a Bejövő üzenetek közé, a Facebook mutatta, hogy mennyibe fájna, majd ha a feladónak megfelelt az ár, akkor ment a levél, egy-egy ilyen üzenet küldése szinte mindig 70-80 forintba került. Fontos, hogy valaki miután azt kifizette, a létrejött üzenetszálban az újabb üzenetekért már nem kellett újra 70-80 forintokat fizetni. Viszont van olyan távoli ismerős, aki profi fotósként dolgozik, annak ellenére, hogy abból a városból lép be szinte mindig, ahonnan gyakran én is, a kezdeti üzenet elküldése közel 6000 forintba került volna.  A magyarázat, hogy van többe ezer ismerőse, közel 7000 követője, nekem pedig 140 ismerősöm és körülbelül 250 követőm. Miután kíváncsiságból azonosítottam pár igencsak komoly figura privát, személyesen kezelt fiókját, megnéztem, hogy mennyibe kerülne nekik egyenesen üzenetet küldeni. Sheryl Sandberget, a Facebook operatív főnökét közel 8000 forintért lehetett volna elérni, míg Martin Garrixnek – ugyancsak a privát, eredeti fiókjáról van szó – már közel 9000 forintért lehetett volna mondjuk levelet küldeni, amire ráadásul nagy sansszal válaszolt is volna, mert ahogy kitaláltátok, átlagos felhasználónak esélye sincs azonosítani a valódi fiókját, csak egy viszonylag szűk kör tudja.

Viszont lényeg, hogy ebben a rendszerben legalább volt következetesség! Ha valakinek nagyon fontos volt, fizetett, küldte, kézbesítődött, pont.

Aztán jött a legújabb agyrém, aminél a szűrési logika gyakorlatilag ugyanaz, ami korábban is volt, a nem-ismerőstől származó levelek az Other helyett már a Message requests mappába mennek, hatalmas különbség viszont, hogy itt még csak lehetőség sincs arra, hogy egy bizonyos összeg befizetése után a levél a Bejövőbe menjen, egyébként meg ugye értelmetlen elküldeni is! A változtatás egyik oka többek közt az lehet, hogy a felhasználók többsége egyszerűen túl ostoba volt hozzá, hogy éljen azzal a lehetőséggel, hogy néhány garast fizessen az „ajánlott levélért”, a Facebooknak alighanem technikailag és anyagilag is ésszerűtlen költséggel járt, hogy az éles pénzintézeti tranzakciókat biztonságosan garantálják, az igényszint pedig túl alacsony volt. Ugyanakkor a felhasználói élményt rontotta, hogy a felhasználó azzal szembesült, hogy az üzenete elveszett. Ezért gondolta a Facebook, hogy amiről a felhasználó nem tud, az nem fáj, aztán változtatott. Hiába kérek mindenkit, hogy inkább emailt írjon, azért rendszeresen nézem a Message requests és a Filtered, azaz valami miatt kiszűrt levelek mappáját is, mert egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne olvassam az üzeneteimet is, hiába utálom. Viszont az is előfordulhat, hogy valakinek az elküldött levele egyáltalán nem jelenik meg, hanem emailes terminológiával élve karanténba kerül.

amikor még lehetett emailről Facebookra üzenetet küldeni

Pár napja egy Linkedinről ismert kontaktom küldött üzenetet a Facebookon, ami sehol sem jelent meg, viszont amikor én is írtam neki a Facebookon, akkor a létrejött üzenetszálban hirtelen a semmiből előkerült a néhány órával korábban küldött levele. Azaz ha nem írok rá én is, ezt soha az életbe nem vettem volna észre!

Ennek az elbénázott, de azért mégis skálázott üzenetkézbesítési politikának megvan a belső logikája, hiszen a rendszer életszerű paramétereket súlyoz, amikor kimatekozza a háttérben, hogy mi is legyen az üzenet sorsa. A súlyos probléma csak az, hogy ha üzenetet küldünk, a többség természetesnek veszi, hogy az kézbesítődik is, a címzett elolvassa és gesztus értékűnek veszi, ha esetleg nem kap választ. A dolog persze az erős kisebbségben lévő felhasználókat sújtja, engem például egyáltalán nem lehet még ismerősnek jelölni sem, viszont ha valaki az oldalamon keresztül ír üzenetet és látom is, hasonlóan az emailjeimhez, elvből mindenkinek mindenre válaszolok, legfeljebb egy sorban.

Megjegyzem, mióta a Facebook létezik, semmiféle garanciát nem vállal arra, hogy az üzeneteket, a leírtaktól függetlenül időben kézbesíti-e illetve azt sem, hogy egyáltalán kézbesíti. A hatalmas probléma, hogy míg az email esetén igaz, időnként komolyabb háttérismerettel, de pontosan visszakövethető, hogy mi lett egy email sorsa, a Facebookon szinte semmi ilyen lehetőség nincs. Megjegyzem, hogy már csak azért is egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki emailt használna, mivel a mai értelemben használt email, azaz aminek a formátuma felhasznalo@domain.tld, már közel harminc éves, pontosan nem tudni mennyi, ami viszont biztos, hogy az internetnek az a szolgáltatása, ami már közel 10 évvel a web megjelenése előtt is létezett, és a rugalmassága, mégis egyetemessége miatt bőven fog létezni akkor is, amikor a Facebook, mi több, a Gmail és Google Hangouts már csak kultúrtörténeti emlék lesz, legalábbis a mai formájában biztosan! Az email egyértelműen a legrégebbi internetes szolgáltatás, amit széles körben használnak, más kérdés, hogy az emailek többségét szinte mindenki webes felületről küldi.

ugyancsak kinyírt funkció: az emailcím megadásával a hozzá tartozó felhasználónak lehetett üzenetet küldeni

Annak az oka, hogy a közösségi szolgáltatásokban miért ennyire népszerű mégis az üzenetküldés, viszonylag egyszerűen magyarázható: nyilván hatalmas különbség felhasználói élmény szempontjából, ha úgy lehet írni valakinek, hogy a feladó beírja a címzett címét – autofill esetén az elejét – megírja, majd küldi, minta a címzés rákattintással történik.

Egy pici praktika: sok eszelős és veszélyes butaság van azzal kapcsolatban a neten, hogy hogyan változtatható meg egy Facebook-üzenet olvasottságának státusz, azaz a „Seen flag”, sajnos azonban még ez sem működik következetesen. Ha olyannak küldünk üzenetet, aki nem ismerős, miután elolvasta, megjelenik, mi több az is, hogy mikor, viszont ezt követően valamennyivel spontán eltűnik! Ha ismerősnek megy az üzenet, a láttamozás megmarad, azt visszavonni az én tudásom szerint nem lehet. Mégis gyakori kérdés, hogy hogyan lehetne megmókolni a dolgot, azaz úgy olvasni egy üzenetet, hogy a feladó ne lássa annak olvasottságát. A mobilos üzenetküldő alkalmazásnál, - amit amúgy egyrészt elvből, másrészt biztonsági megfontolásból nem telepítettem – nem tudom, hogy mi a helyzet, alighanem nincs megoldás, mivel a hivatalos üzenetküldőbe kellene beleberhelni, mivel már csak azzal lehet kapcsolódni a Facebook-üzenetküldőjéhez, míg sokáig erre volt lehetőség bármilyen Jabber-klienssel [ui. a Facebook eredetileg az ún. Jabber/XMMP protokollon alapult]. Viszont ha böngészőről van szó, teljesen más a helyzet. Ha be van állítva az értesítéseknél, eleve az üzenetről email kivonat érkezik akkor, ha nem vagyunk bejelentkezve és nem is jelentkezünk be egy ideig vagy éppen be vagyunk jelentkezve ugyan, de nem olvassuk az üzenetet. Mégis, mi történik a háttérben, ami alapján a rendszer tudja, hogy az üzenetet olvastuk-e és ha igen, akkor mikor?

A rákattintás pillanatában a böngésző küld egy  

facebook.com/ajax/mercury/change_read_status.php$xmlhttprequest

kérést, amit ha blokkolunk, egyszerűen nem értesül róla a Facebook, hogy az üzenet meg lett nyitva, kézzel viszont meg tudjuk jelölni az üzenetet olvasottként. Hogy specifikusan egy-egy böngésző által küldött kérés hogyan blokkolható, nem írom meg, de ügyesek vagytok, megtaláljátok.

A következő posztban írok róla, hogy mik azok az eszelős butaságok, amiket még a legnagyobb emailes levelezőszolgáltatók is elkövetnek, hogyan állapítható meg a korábbi módszernél is pontosabban, hogy egy Gmail-es üzenetet földrajzilag honnan küldtek annak ellenére, hogy webről küldve nem tartalmazza a küldő IP-címét, ahogyan arra is, hogy hogyan állapítható meg, ha egy levelet technikai módszerekkel próbálnak meghamisítani.

Képek: theatlantic.com, digitizor.com, customerparadigm.com

Avagy amit alighanem nem tudtál, de nem is érdekel...

Benne vótam a téjvében élő adásban! Igaz, hogy háttal, igaz, hogy véletlenül, amúgy tegnapelőtt vettem észre, amikor elém dobta a Youtube, én pedig felismertem magam a több számmal nagyobb öltönyömről, na meg arról, hogy a fodrászom elszarta a hajam és persze emlékeztem rá, hogy hol ültem. A Bolyai-díj átadáson amúgy láttam, hogy hol vannak a sajtósok, aztán olyan trükkösen ültem le, hogy ne látszódjak szemből.

Egyébként sosem veszek fel öltönyt, csak Bolyai-díj átadóra, na meg ha van valami nagyon komoly dolog. Egyébként az év egyik legnagyobb élménye volt.

A második Reblog Maratonon is megnyertem az olvasottságit, de nem csak a saját kategóriámban, hanem az összes kategória legolvasottabb posztjait húszezer egyéni látogatóval előztem be, de mindegy, mert egy kategóriában csak egyszer lehet nyerni, még akkor is, ha a látogatottság amúgy objektív adat. A poszt érdekessége még, hogy masszívan tudományos témával nyertem és eredetileg az Origora szántam, de úgy alakult, hogy a reblogomra került.

A közeljövőben ismét valamiféle ráncfelvarrás lesz, ami a blog sablonját illeti, csak nincs szemem a dizájnhoz. Olyan kialakítást szeretnék, ami kényelmesebb a szemnek, na meg kicsit jobban hajaz arra a felületre, ahonnan a legtöbben átkattintanak. A Source Sans Pro fontot már loptam is, máshogy jelenik meg Chromeban és Firefoxban a blog, de nyugi, nem kékítem be a terepet, inkább a bolondsárga vonalat tolom tovább és alighanem váltok talpatlan betűtípusra.

Az a város, ahonnan a legtöbb egyéni látogató volt 2015-ben, Budapest, egészen pontosan 68535, míg a legkevesebb látogató szubkontinens szerinti bontásban Francia polinéziai Pape'eteről és a Fiji-szigetekről, Suva városból volt összesen 1-1 látogató volt.

Megtaláltam a kedvenc festőművészeti alkotásom, ami valaha is született a blogolás kapcsán.

A Disqus kommentbox és a Facebook kommentbox social pluginek egyszerű elérhetővé tétele a Reblogon nem is volt olyan rossz ötlet, így tudod bekapcsolni.

Életemben először írtam bűnügyi témában, méghozzá a Reblogon, mire az elégedett vásárló megkérte Reblogékat, hogy tiltsák be a zinternetet vagy ilyesmi. xD xD xD

Végre nem kapok hetente levelet azzal kapcsolatban, hogy mennyiért török Facebook- vagy Google-fiókot, de az ezzel kapcsolatos módszerek, amik máshol nem olvashatóak még mindig a legtöbb látogatót vonzzák azok közül, akik keresőből érkeznek.

Közben lett Facebook-oldalam is, de komolyan, mintha nem is létezne, gyakorlatilag senki sem kattint át onnan, én meg nem tejelek a Facebooknak.

Még mindig nem fotóztam se piálást, se zabálást, se szállodaszobát, se más nevezetességet és máig képes vagyok röhögni rajta, amikor valaki fotózza a Burj Khalifa felhőkarcolót, az aucklandi világítótornyot vagy Eiffel-tornyot. Mintha nem lenne róla elég kép és persze azzal bénázik, hogy látszódjon a nevezetesség is, na meg őmaga is, ami rendszerint nem jön össze, de a Facebookon azért van róla 20-30 kép, nem baj, ha pocsékak a fotók, a családon és a közeli ismerősökön kívül úgyis mindenki leszarja. Szóval továbbra is fotózzatok helyettem is! xD

Megint voltam a tavaszki és őszi médiacsúcson Siófokon, amiért természetesen elvből nem fizettem egy büdös garast sem, újat nem is tanultam, de kérek vissza kétszer két napot az életemből, miután elpatkoltam. Amúgy a marhapöri és a borocska finom volt.

Rendszerint hajnalban van a legötletelősebb kedvem, gondoltam, hogy ezt állítom be ébresztőnek, hogy fel is keljek, de lelkileg még nem voltam rá képes.

Néhány órával ezelőtt gyakorlatilag minden valamire való hírportálon hasított a hír, ami szerint Münchenben terrortámadásra készülnek, ezért fokozták a helyi rendvédelmi szervek a készültséget.

Nekem azonnal az jutott eszembe, hogy ugyanezt a viccet már olvastam valahol, csak 2003-ban volt és Las Vegassal, de haladjunk szépen sorjában.

Nemzetbiztonsági és terrorelhárítással kapcsolatos kérdésekkel nem nagyon foglalkozom, írom is, hogy miért. Már magában a biztonságpolitika kifejezésben benne van, hogy politika, amivel van két-három nagyon súlyos probléma, pontról pontra haladok – elnézést a gyuribácsis fordulat miatt. Az első, hogy hirtelen mindenki biztonságpolitikai szakértő lett, újságírók, médiamunkások tömege beszél és ír a témáról, ráadásul átpolitizálva nem tudva a legfontosabb dolgot, nevezetesen azt, hogy ez egy külön tudomány. Ha hirtelen valami miatt fontossá válna foglalkozni mondjuk a szívkatéterezéssel, embernek eszébe nem jutna, hogy arról rendszeresen olyanok irkáljanak és nyilatkozzanak, akiknek nincs urológus szakorvosi képesítésük. A nemzetbiztonság pont ilyen, ahogy nem létezik alternatív tudomány, nem létezik alternatív nemzetbiztonság sem, ezért irritáló, de teljesen megszokott tény, hogy irkálnak róla olyanok, akiknek lövésük nincs az egészhez. Másrészt mivel tudományról van szó, a témában a tények és összefüggések nem attól függnek, hogy ki mondja, na meg kinek milyen vélemény a szimpatikusabb, ahogy a szívkatéterezést sem érdemes annak megfelelően csinálni, ahogyan éppen tetszik. Mondanom sem kell, hogy attól meg aztán pláne független, hogy aki mondja, annak milyen politikai irányzathoz húz, ahogyan például a Pitagorasz-tétellel kapcsolatban is ki lehet jelenteni ortó ostobaságokat, de attól azok még nem lesznek igazak. Ezt az értelmesebb politikusok alighanem tudják is, ahogy azzal is tisztában vannak, hogy a témában ennek ellenére mégis úgy kell nyilatkozniuk és gesztusokat tenniük, hogy azzal ne menjenek nagyon szembe a saját választóikkal.

Tény például az, hogy ha akkora embertömeget akar befogadni Európa, aminek az ellenőrzésére egyszerűen nincs kapacitása, ezt a helyzetet terroristacsoportok gyakorlatilag biztos, hogy megpróbálják kihasználni, azaz a migráció valóban növeli terrorveszélyt, persze áttételesen, egyáltalán nem abban az értelemben, ahogyan az a közbeszédben él.

Azok a szakértők, akik felelősségteljesen tudnának nyilatkozni ilyen kérdésekben, egyrészt annyira sok részletet nem mondhatnak el, hogy végülis csak általánosságokban tudnának nyilatkozni, de ha nem így lenne, alighanem akkor sem mondanának semmit, hogy ne kerüljenek egy lapra azokkal, akik összehordanak hetet-havat. Magyarországon ráadásul ehhez még hozzáadódik az a jelenség, hogy a jól ismert beszélő fejek úgy kellenek a rendfenntartó erőknek, mint egy falat kenyér, ugyanis amíg valaki beszél az isten adta néphez, addig másnak nem kell.

Ahogy valakinek magyaráztam múltkor, kezdjük az egyszer egynél, ha terrorizmusról van szó: azzal az alapvető dologgal kell tisztában lenni, hogy a terroristának a célja végülis az, hogy olyan állapotot alakítsanak ki a tömegkommunikációt kihasználva, ami egyrészt zavart, félelmet kelt, ezzel közvetetten nyomást gyakorol a célzott politikai erőkre, ami előfeltétele annak, hogy több országban nagyobb mozgásterük legyen, ha befolyásolni akarják azt. Ennek célja pedig szinte mindig áttételesen, hogy gazdasági hasznot húzzanak az adott országon keresztül. Ha felrobban néhány bomba, aztán meghal 50, 100 vagy 150 ember, szörnyű, de tudományos szempontból a terrorizmus járulékos vesztesége, a terroristának pedig csak egy módszer a sok közül és nem emberek meggyilkolása a cél, csupán egy módszer!

Ha valaki ezt a tudományos alapvetést nem képes megérteni, onnantól kezdve az összes logikai érvelés eleve csak hibás lehet – és persze emiatt értelmetlen lenne vitatkozni szinte mindenkivel a témában, leszámítva azt, aki kimondottan ezt tanulta. Például, ha valaki azt állítja, hogy a migrációnak nincs hatása Európa fenyegetettségére, ugyanúgy demagóg ostoba pöcs, mint aki azt állítja, hogy az összes bevándorló terrorista, végső soron ez az egybites gondolkodás itt is általános, politikusoknál ugyan megérthető, persze ott sem elfogadható.

Ugrok egy nagyot: 2003-ban az FBI kapott egy fülest december 24-én, ami szerint terrorakció várható szilveszterkor Las Vegasban. Erre az összes oda utazót fokozottan ellenőrizték, átvizsgáltak mindent, amit csak lehetett, de nem találtak semmit, ami viszont fontos, hogy ez minden szempontból jókora ráfordítást igényelt, amit fordíthattak volna értelmesebb célokra is. Az ilyen eseteknél még számos mechanizmus megfigyelhető azon túl, hogy a politikusoknak azt kell nyilatkozniuk, hogy nagy a veszély, de majd ők megvédenek mindenkit, a rendvédelmi szervek fejesei nem tudják kihúzni magukat az alól az elvárás alól, ami szerint látványos eredményt kell felmutatniuk, még akkor is, ha jól tudják, hogy egy-egy konkrét esetben nem fognak találni semmit. Fel kell mutatniuk valami látványos eredmény, aztán utána elmondhatják, hogy éberek voltak, aztán nem is volt semmi dráma vagy éppen azt, hogy lekapcsoltak pár nyomorultat, sokszor a kockázatot teljesen máshogy mutatva be.

Mintha megértette volna az USA-ban, hogy annak az esélye, hogy valaki terroristaakció áldozatává váljon, jóval kisebb, mint annak, hogy derült égből egy villám pont telibe kapja. Az USA fentről indulva megy keresztül azon az érési folyamaton, aminek az eredményeként ezeket a folyamatokat gátolják, így idővel nem lehet csak úgy megfélemlíteni a tömeget, ennek egyrészről okaként, másrészről okozataként is a sajtó sem foglalkozik vele olyan módon. Na ez a totális kudarc a terroristáknak! Erre az útra Európa nem hogy nem lépett rá, hanem alighanem észre sem vette, hogy ez az egyik, ha nem egyetlen hatékony megoldás a terrorizmussal szemben. A terrorveszélyt és a félelemkeltést természetesen nem számolták fel teljesen az USA-ban, viszont jókora részben gyakorlatilag elfogadható szintre nyomták le.

Meanwhile in Europe… Eközben a totálisan hülye Európa szinte pontosan úgy viselkedik, ahogyan a terroristák szeretnék: parázik a kommunikációs- és politikai színtéren egyaránt.

Nem állítom, hogy teljesen megalapozatlanul vágta magát hadba tegnap fél München, viszont amit a fene nagy polkorrektség közepette gyakorlatilag semmilyen lap nem jegyzett meg, hogy a terroristáknak miért is lehetett érdekes éppen München? Az egyik, hogy München bizonyos részein bevándorlók bizonyos csoportjai a szociális kirekesztettség okozta feszültség miatt már gyakorlatilag inget-gatyát letépik az arra járókról, ennek megfelelően pedig a helyi társadalmi reflex, hogy egész München utálja őket, így kaphatóbban kommunikációs szempontból a terrorizmussal kapcsolatos hírekre. A másik dolog, hogy a Bundesamt für Verfassungsschutz alá tartozó Bundesnachrichtendienst, ami nagyjából a hírszerzés operatív központjának feleltethető meg, Pullachban van, ami Münchentől kemény 11 kilométerre található, azaz ha Münchenben lenne valami dráma, az hatalmas blama lenne egész Németországra és egész Európára nézve. Ez utóbbi vesd össze azzal, amit írtam előbb, akár kicsi a kockázat, akár nagy, a rendvédelmi szervek vezetői nyomásnak vannak kitéve, a terroristáknak pedig hülye szóviccel bombasiker, hogy sokmillió euróba kerülő pánikot tudtak kelteni és ingyen reklámot önmaguknak gyakorlatilag minden nagyobb lapban. Márpedig az alapgyakoriság figyelmen kívül hagyásával az ilyen fokozott készültségek szinte mindig eltúlzottak, amit végülis a nemzetbiztonsági szervek bénázásának kellene értékelni. Az viszont sokkal komplexebb üzenet és kisebb a hatása, mint annak, ha bejelentik, hogy megtartották a rendet vagy éppen ténylegesen elhárítottak egy terroristaakciót.

Az ugye mindenkinek megvan, hogy a valódi, időben észlelt és csírájában elfojtott fenyegetésekről egyik állam sem ad ki információt, néha derül ki valami piti dolog. Laikus számára úgy tűnhet, mintha érzéketlen lennék vagy elbagatellizálnám a problémát, holott csak próbálok objektív lenni, ha azt írom, hogy a terrorizmus azért is működik nagyon kis hatékonysággal ahhoz képest, ahogyan működhetne, mert a terroristák többsége egyszerűen reménytelenül hülye.

Hogy más ne mondjak, Richard Reid, aki a cipőjébe rejtett bombával akarta felrobbantani az egyik gépet még évekkel ezelőtt, annyira hülye volt, hogy elkezdett babrálni vele az ülőhelyén, mire a személyzet megfékezte, holott ha a mosdóban robbantott volna, azt nem lehetett volna megfékezni. És milyen hatást ért el vele? Azt, hogy emberek millióinak kell totál fölöslegesen levennie a cipőjét, amikor a reptéren becheckol, annak ellenére, hogy tisztában vannak vele a szakértők, hogy akadnak még kiszűrhetetlen módszerek bőven.

Hülye terroristákról külön blogot lehetne írni, de egy egészen friss eset lett hirtelen a kedvencem: a huszonéves Mohammed Rehman és felesége Sana Ahmed Khan életfogytiglant kapott egy londoni bíróságon nemrég, mivel júliús 7-én robbantani akartak a 2005-ös robbantás tízéves évfordulóján. A nagy tett minden előkészülete valóságos gyöngyszem: a pofa eBayen vásárolt mindent a robbanószerkezethez, amit a saját címére postáztak, ahogy a nagy mennyiségű vegyszert szintén a saját lakásukban tárolták, a saját kerjükben próbarobbantásokat végeztek, amit hallhattak nem kevesen, de ami az abszolút csúcs, hogy a fószer azt hitte, hogy amit a Twitteren kiír, csak a követői látják. Ezért ott posztolgatott a terrorakció részleteiről és kért javaslatot azzal kapcsolatban, hogy metróban, áruházban vagy egyéb helyen robbantsanak! És igen, kitaláltad, a kis számú, terroristaakció megfékezésével kapcsolatos eset alapján ilyen kaliberű arcok hozzák a totális parát egész Európára!

Egyébként nem lennék meglepve, ha jönne valami félőrült jogvédő szervezet, amelyik betámadná Nagy-Britanniát amiatt, hogy valójában nem is terroristák ők, mert nem is robbantottak, az eszelős mennyiségű vegyszer nem bizonyítja közvetlenül, hogy fel is használták volna, a brit nyomozó hatóságok pedig megsértették a csávó magánszférához fűződő jogait azzal, hogy nem értesítették, hogy amúgy olvassák a Twitter-csatornáját, ahova amúgy minden teljesen publikusan ment ki.

Na és mi a helyzet a sikeres terroristaakciókkal? Többek közt az, hogy annyira kevés történik belőlük, hogy a meghatározó vélemények is megoszlanak arról, hogy high-tech módszerekkel egyáltalán lehet-e olyan közös jellemzőket felfedezni bennük, aminek ismeretében a jövőben meg lehetne fékezni ezeket. A sikeres terroristaakciókkal kapcsolatban ugyanis inkább csak olyan általánosságok mondhatók el, mint például az, hogy történetesen az elkövetőknek nagyobb szerencséje volt, mint az elhárításnak. Idevágó, hogy jobbnál jobb összefoglaló művek foglalkoznak azzal, hogy csupán social webes forrásból, open-source intelligence-alapon hogyan azonosíthatók a terroristák.

Nos, amiatt, hogy sikerül félelmet kelteniük a terroristáknak, nem hibáztatható a lakosság, nem hibáztatható a média, hiszen az csak teszi a dolgát, a politikusok már legalább részben hibáztathatóak, azt meg adja az ég, hogy az elhárításnak sikerüljön minél érthetőbb képet adnia számukra a valós helyzetről, aztán a politikus ennek tudatában fog eljárni és nyilatkozni. Hatalmas különbség ország és ország közt az, hogy egyes országok politikusai ebből szinte csak politikai tőkét akarnak kovácsolni, míg más államokban kevésbé, de ez valamilyen mértékben minden országban jelen van. És akkor ott vannak a kedves maszkos romantikus civil bohócaink, akik egyenesen az ISIS-nek akarnak nekimenni. Hogy ez miért baj, arról már írtam itt is.  

A professzionális bűnözés és a terrorizmus kevésbé látható magjának azért van néhány eszköze, mondjuk erős IT infrastruktúra, erőforrás és értelem, a másik oldalnak ugyanezekkel az eszközökkel lenne egyáltalán esélye fellépni ellenük. Viszont ez a három az, ami a Guy Fawkes maszkos anarchista beütésű hülyegyerekeknek nincs. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnának kárt okozni, minimális utánajárással, a nullánál nem sokkal több informatikai tudással bárki tud kevésbé védett szervereket ideig-óráig megbénítani vagy éppenséggel megpróbálhat egymilliárd emailt küldeni egy adott postafiókra. Ami viszont már irritáló, hogy a  „hőstetteikkel” semmit mást nem érnek el, csak a médiacirkuszt fokozzák, azaz a terroristák malmára hajtják a vizet és ez a lényeg. Ugyan lehetett olvasni róla, hogy az Anon elvben hasznos információkat szolgáltatott rendvédelmi szerveknek terroristákról, kicsit jobban utánanézve vagy arról volt szó, hogy vak tyúk is talál szeget vagy arról, hogy amilyen információt szolgáltattak, arról már alighanem tudott a hírszerzés is, csak éppen nem mondták. Ami ugyan éppenséggel lehet legenda is, de simán kinézem belőlük, hogy annyira benéztek egyszer valamit, hogy elkezdtek támadni több platformon egy terrorizmussal foglalkozó kutatót, mert azt hitték, hogy terrorista.

Ami a tegnapi esetet illeti, senki sem értékeli kudarcként, hogy lyukra futott a hírszerzés, viszont rögtön hősök lettek volna, ha találnak valami hülyét, aki rosszkor van rossz helyen, mondjuk saját készítésű petárdákkal és igen, az jobban megmaradna az tömegek emlékezetében, hogy sikerült elcsípni valakit, akinél tényleg jóadag robbanószer volt, mint az, ha később közlik, hogy tényleg sikerült, csak éppenséggel semmilyen kockázatot nem jelentett az egész. Ha úgy tetszik, a tegnapi Müncheni terrortámadás sikeres volt azon a színtéren, amilyen színtéren a terroristák dolgoznak, azaz a tömegtájékoztatásban. Az ilyen pánikkeltés az USA-ban már nem menne, mert egyszerűen kikoptak azok a mechanizmusok, amiket a megfélemlített tömeg és megfélemlített politikusok gerjesztenek.

A bankkártyák gyártóitól ugyanazt várják el a bankok, amit az ügyfelek is: legyenek biztonságosak, amennyire csak lehet, ugyanakkor ne kerüljenek túlságosan sokba sem. Az érvényesség feltétele minden esetben az aláírás, amiről szeretnénk feltételezni, hogy nem módosíthatóak károsodás nélkül vagy legalább sufni módszerekkel nem.

 

Egy korábbi posztban már foglalkoztam vele, hogy mekkora suttyóság egy bank részéről, ha a bankkártya lejárta után úgy adják ki az ügyfélnek az új kártyát, hogy annak bankkártyaszáma marad ugyanaz. Persze, persze, lehet hivatkozni rá, hogy ott van még a CVC2/CVV2 kód, csak éppenséggel ezt az elfogadóhelyek egy része egyszerűen nem ellenőrzi.

A bankkártyáknál aláírás már csak azért is fontos, mert ha például Paypass-technológián alapuló vásárlás esetén felmerül a gyanú, hogy valaki nem a saját bankkártyáját használja, az elfogadóhely aláírást kérhet, aminek jó esetben hasonlítania kellene arra az aláírásra, ami a bankkártya hátoldalán van. Megint más esetben, ha nem bankkártyáról van szó, az egyetlen dolog, ami a kártyát érvényesíti, az aláírás.

Ha korábban nem is merengtünk el eddig rajta, a bankkártyák ún. aláíráspanelje olyan filmréteg, ami megköti a tintát, azzal kapcsolatban viszont nincs határozott elvárás, hogy milyen tollal kellene kézjeggyel ellátni a kártyát. Ha a festék belekötött ebbe a filmrétegbe, azt már ideális esetben nem lehet lesuvickolni vagy leáztatni róla, legalábbis úgy biztosan nem, hogy annak ne maradjon nyoma. Egyszerűnek tűnik, de elég belegondolni, hogy ha olyan rétegre van szükség, ami megfelelő erősséggel köt a bankkártya anyagához úgy, hogy ne kopjon le, a festék pedig álljon ellent az oldószereknek, kopásnak, hőhatásoknak, már jóval bonyolultabb a helyzet. Az ilyen filmrétegeket olyan szabadalmak védik, amikből elvben világosan kiderül, hogy hogyan is működik mindez, az más kérdés, hogy a leírás olyan magas röptű, hogy behatóan nem könnyű értelmezni csak úgy. Ami azt illeti, elsőre még azt sem könnyű megállapítani, hogy csak az elsőként USA-ban jegyzett szabadalmak közül melyik vonatkozik az aláírást megkötő filmekre.

Azt meg aztán pláne nem tudni, hogy adott plasztikkártya esetén melyikről is van szó. De még ha konkrétan tudnánk is, hogy a film melyik technológiával készült, lévén, hogy az aláírásokhoz használt Edding tollak olyan tintával működnek, aminek az összetétele nem igazán nyilvános, még mindig nem lennénk közelebb ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a kémiai részleteket.

Ami biztos, hogy ha valaki az aláíráspanelt elkezdi súrolni valamivel, az aláírás tintájával együtt vagy jön maga a filmréteg is vagy a filmrétegbe impregnált minta, VISA kártyák esetén ez egyszerű csíkozás, míg MC esetén a MasterCard felirat piros, sárga és kék színnel. Az acetonos lemosás pedig eleve hülye ötlet, mivel nem csak az alkoholbázisú tintát oldja, hanem magát a műanyagot is.

Otthon amolyan nosztalgikus jelleggel elővettem pár lejárt vagy fölösleges kártyát és legalább ennyire nosztalgikusan vegyészkedtem egy kicsit. Több kártya együttes eredménye: gyenge közepes.

Mindenféle tinta felületről való eltüntetésénél az oldószer típusa és mennyisége, valamint a súrolással járó behatás arányát eltalálva a legnagyobb az esélye annak, hogy csak az aláírás jön le, míg a felület nem sérül látványosan. Az egyik tesztben 70 térfogatszázalékos etanolt használtam, viszont lévén, hogy az EDT pacsulik alkoholtartalma is hasonló, a benne lévő aromák pedig az oldási képességre nincsenek számottevő hatással, azzal is csinálhattam volna. A felületnek aztán nekiestem közepes súrolást kiváltó papírzsebkendővel, olyan műanyag polimer törlőkendővel, ami egyáltalán nem súrolt, illetve szarvasbőr kendővel is. Az eredmények eltérőek, ami viszont világos, hogy szembetűnő különbség van filmréteg és filmréteg közt olyan szempontból, hogy milyen kártyánál használták. Az egyszerű vásárlói hűségkártyánál gyakorlatilag mindig törölhető a tinta. Viszont még azonos bankkártyakibocsátó esetén is míg az egyik kártyánál a tinta lazán törlődik, megint másiknál nem vagy csak úgy, hogy azzal jön le az előzetesen ráimpregnált festék is.  Ezen kívül természetesen tapasztaltam olyat, hogy ugyanolyan súrolás hatására maga a filmréteg is jól látható módon karcolódott.

Egy másik tesztben szintén 70 v%-os alkoholt használtam, a kártyák gyakorlatilag egy alkoholos fürdőbe kerültek, amit ebben az esetben egy tartóval oldottam meg. A műanyag zacskó jelentősége az, hogy alapesetben az alkohol a gyorsabb párolgás miatt veszítene az oldóképességéből, míg ha le van zárva, ez kevésbé jelentkezik. Némi idő elteltével a tinta persze itt is megadta magát, egyetlen eset kivételével teljesen eltűnt néhány óra alatt! Ilyet tapasztaltam az egyik legkomolyabb bankkártyakibocsátó kártyájánál is úgy, hogy a benne lévő mint nem oldódott le.

A tanulság ismét az, hogy lehet ugyan spórolni azzal, hogy olcsóbb technológiát választva viszik fel a gyártók a film anyagát, nem meglepő módon, kevésbé lesz biztonságos. A lúgokat viszont mind jól bírja, tehát nincs para, ha valaki valakinek a zsebébe maradt, aztán kimosta a ruhaneművel együtt, ugyan alighanem más a helyzet, ha mindez főzőmosáson történt. Megjegyzem, senki ne próbálja ki otthon, a használt bankkártya formálisan eleve a bank tulajdona.

Világszerte kriminológiai iskolák véleménye definíciós és mérési–módszertani eltérések miatt megoszlik azzal kapcsolatban, hogy a társadalom tagjainak mekkora része bűnöző, de az 1-5% egész reálisnak tűnik. Azt nem tudom, hogy Magyarországon a rendvédelmi szervek hivatásos állományába tartozók hány százalékot tesznek ki, az meg aztán pláne megállapíthatatlan, hogy mennyien lehetnek azok, akiket valamilyen nyomozó hatóság szakértő tanuként szólíthat meg. Amit egy percig se felejtsünk el: a bűnözőktől az utóbbi két csoport tagjai védenek meg, nem pedig az ügyvéded, az ügyész vagy a bíró.

A 2015-ös év egészen bolondosan indult. Alapvetően olyan történet, ami megtörténhet bárkivel: sokadjára beugatott valaki, mire én egy amúgy sosem látogatott felületen megírtam róla, hogy őt meg konkrétan mindenki Takarítónak hívja. Miután azt valaki megosztotta egy Facebook-csoportban, a Takarító bepöccent, aztán úgy gondolta, hogy… alighanem nem gondolt semmit, csak gondolta, hogy perel. Ja, amúgy ellenem, nem az ellen, aki megosztotta vagy akik körberöhögték minimum száz komment kíséretében. Ezzel kezdetét is vettek a Takarítógate, amihez Takarító – a továbbiakban Tökfej – keresett egy erre kapható ügyvédet, K. Rékát – a továbbiakban Nyuszimuszi – akivel jól kijogászkodták, hogy itt bizony esetleg rágalmazás történt. Mármint, hogy én rágalmaztam meg a Takarítót, követed? Eléggé komoly gondok vannak egy olyan rendszerben, ahol ilyen vád eljut a bírósági szakaszik, de ezt nem is boncolgatnám tovább, a gumicsont per zárult nullával és emberünk alighanem máig nem tudja, hogy ezzel mekkora mákja volt, viszont emiatt kellett utaznom. Amúgy a szóban forgó városban lehet valami a levegőben, 2006-ban két pécsi ügyvédet kábszicsempészet miatt  kapcsoltak le, egy másik pécsi ügyvéd kábszit vitt az ügyfelének a hűvösre, ismét másik halott személyekkel tolta a bizniszt, az egymilliárdos sikkasztásban ezek után már a világon semmi meglepő sincs.

Aztán jött egy rész, amit most praktikusan átugornék, de sokatmondó, hogy bűnügyi témában sosem posztoltam a Reblogon, meg úgy egyáltalán máshol sem, amikor pedig egyszer igen, akkor Nyuszimuszi zsaroló levelet küldött a blogszolgáltatónak a "tilcsák be a zinternetet" szellemében, közben próbált percsizni még egyet, csak a nyomozati szakaszban nem volt meg a bűncselekmény, amit a büntijogász nagyasszony szerint elkövettek ellene.

Azt gondolnánk, hogy ez után már csak-csak lenyugszik, de nem, most látom, hogy már megint feljelentést tett bízva abban, hogy harmadjára már csak sikerül kipréselnie magából valamit, ugyan láthatóan a dolog az összes bíróságnak kínos, meg büdös, mint a dög. Írhatnék többet is, csak akkor már nem lenne a dolog fair play.

Nos, ne legyenek illúzióink, attól, hogy valaki ártatlan, még simán nyerhetnek ellene pert, ha elég sokszor próbálkoznak, a feljelentő eléggé sokat hazudik hozzá a hatóságoknak, ami viszont elvi szempontból a legfontosabb: a büntetőjog nem játék! Azaz nem olyan dolog, amit csak úgy be lehet dobni, ha valakinek nem tetszik az arca. Ebben az esetben a kisebb probléma, ha valaki szociopata és megrögzött hazudozó, az viszont már nagyobb, ha a szociopata mivoltát nem tudja otthon hagyni a csirkeólban, hanem büntetőjogász ügyvédként is szociopata módon jár el. Hogy ezzel kapcsolatban milyen elvi problémák vannak még, az egy webhelyen egész jól össze is van szedve.

Többet nem is írnék, csak annyit, hogy mostantól policyt változtatok, ami hatályos mondjuk mostantól. Abban az esetben, ha megtudom, hogy valaki etikai szempontból elfogadhatatlan módon feljelentést tesz a magyar Rendőrség, bűnmegelőzési feladatokkal rendelkező egyéb szerv, terrorizmus elleni szerv, a Katasztrófavédelem, polgári- vagy katonai nemzetbiztonsági feladatokat ellátó szerv, egyéb rendvédelmi szerv hivatásos állományába tartozó személy illetve igazságügyi szakértői tevékenységet folytató személy vagy annak rokona, közeli ismerőse ellen, nos, mondjuk úgy, meglépem, amit kell. Márpedig megtudom. A rendvédelmi szervek állományának tagjai és a szakértők tudnak megvédeni a bűnözőktől, ahogy a poszt elején írtam. Ez persze nem jelenti azt, hogy mást bosszúból jelentgetni szabad lenne, de amit ezen a blogon írhatok, hogy a felsorolt csoport tagjait hamisan megvádolni különösen nem illik. Meg engem sem. Oké?

Mindenkinek azt javasolnám, ami szerint én magam is el fogok járni. Ha nyomozó hatóság, kivételes esetben [amikor a nyomozó hatóság ki van zárva a nyomozásból] az ügyészség kérdez, legjobb tudásomnak megfelelően válaszolok, de nem asszisztálok baromságokhoz, azaz nem vagyok köteles bírósági bohóckodásban részt venni. Pont.

Megjegyzem, én amellett, hogy ha tehetném, a rendfenntartó szervek jogkörét bővíteném. Például olyan módon, hogy felülbírálhassanak bírói döntéseket [mondjuk akkor már nem bíró a bíró], mivel a bíró nem dönthet felelősségteljesen azzal kapcsolatban, hogy valaki ártatlan, bűnös, esetleg picit, nagyon vagy kib***ottul, mivel nincs nyomozati feladata, nincs benne gyakorlata sem, ennek megfelelően nem is várható el tőle, hogy átlásson egy esetet annak megállapítására egy büntetőjogi kérdésben, hogy valaki milyen ítéletet is érdemel ténylegesen.

A kedvencem az az eset 2015-ből – hangsúlyozom ugyan lehet, hogy csak legenda – ami szerint lekapcsoltak egy drogdílert, majd a drogdíler totálisan betépve feljelentette a vele eljáró rendőröket [megj: a tanuvallomást ilyenkor nyilván nem ugyanaz a rendőrség veszi fel, a feljelentést nem ugyanaz fogadja]. Na most akkor képzeljük el, hogy ha minden eszelős baromság keresztülcsoroghat a rendszeren, mire a drogdíler felperesként a bíró elé tolja a dolgot, a bíró mennyit fog látni az egészből úgy mégis, ha hozzátesszük, hogy pillanatnyilag sajnos nincs igazán hatékony garancia arra, hogy emberünk ne hazudozza végig az egész eljárást?

Az én kedvenc kóborhülyém esetén sincs garancia arra, hogy sehol ne akadjon el a dolog, ha mondjuk azt mondja, hogy a baranyaszalontahejőfütykösi kertjében láncfűrésszel kergettem meg a kukoricásban, mert nem akart dugni velem, függetlenül attól, hogy a kóborhülyét nem is ismerem, sosem jártam Baranyaszalontahejőfütykösön, láncfűrészem sincs, dugni meg aztán pláne nem szerettem volna vele soha, ha ez máshogy látja a T. Bíróság. Szóval lehet mondani mindent, de kijogászkoni már nélkülem fogják a dolgot, az biztos. Nonszensz ügyek miatt ne utazzatok sehova, ami ugye eleve idő- és energiaráfordítás lenne, másrészt az igazságszolgáltatás megítélését is rontaná, ezt pedig ki kell fejezni valahogy. Ha meg hozza a postagalamb a pecsétes papírt, ami rád nézve hátrányos, fellebbezd meg.

Kedves Tökfej és Nyuszimuszi, alighanem az életbe nem tudjátok meg, hogy mekkora mákotok volt, de nem lesz több Takarítógate. Na ugye, hogy tudunk mi értelmesen is beszélni xD

Ígérem, ebben az évben már csak kevésbé nyomasztó és többeket érdeklő témájú posztot fogok írni.

Hogy Tökfej is elégedett legyen, sorolom a képek forrását:

[1] Tarantino - Pulp Fiction

[2] Tom Shadyac - Liar Liar – kép nem is akárhonnan, hogy témánál maradjunk, ami Tökfej szerint vicces dolog :)