UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatNemrég jelent meg az Origó Tech rovaton egy egészen pazar kis cikk az UFÓ-elrablások történetével és lehetséges értelmezéseivel kapcsolatban.

Ami az idegen civilizációkat illeti, nagyon röviden a témával kapcsolatos véleményemet azzal a remek idézettel tudnám visszaadni, amivel találkoztam nemrég: az, hogy a Földök kívüli élet létezik, körülbelül annyira biztos, mint az, hogy soha nem fogunk találkozni földönkívüliekkel. Röviden: nincs okunk feltételezni, hogy lenne intelligens élet a Földön kívül, azt meg pláne nem, hogy ide járnának a kis szürke emberkék afterpartizni, na meg teheneket boncolni néha elborult texasi farmokon, persze szigorúan éjszakánként, mert nyilván akkor izgalmas.

Visszatérve az Origó-cikkre, remekül összefoglalja azt, hogy egész egyszerűen túl sokan számoltak már be nagyon hasonló módon arról, hogy elrabolták őket az idegenek ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot azzal, hogy mindenki, aki azt állítja magáról, hogy elrabolták, kattant lenne vagy hasonló. Ezt a posztot meg konkrétan most azért írom, mert több ponton is megszólítva éreztem magam, miközben olvastam, másrészt lemaradt vagy elkerülte a figyelmem egy nagyon egyszerű és legalább annyira valószínű magyarázat azzal kapcsolatban, hogy miért annyira hasonlóak az UFÓ-elrablásos sztorikról szóló beszámolók szinte függetlenül attól, hogy egészséges emberektől származnak vagy olyanoktól, akiknek agyukra ment az X-akták.

Arról az idegen nyelvekkel foglalkozó posztomban már írtam, hogy a beszéd sosem volt az erősségem, de kompenzáltam azzal, hogy eléggé korán megtanultam olvasni. Ami viszont sokkal több kellemetlenséget okozott az életemben, hogy mióta az eszemet tudom, nagyon rosszul aludtam. Ahogy elkezdett érdekelni a jelenség oka, halomra olvastam az alvás fiziológiájával kapcsolatos könyveket, az érdeklődésemet pedig csak fokozta, hogy hébe-hóba nálunk aludt még régen egy barátom, aki éjszaka összefüggéstelenül elkezdett beszélni, majd persze spontán visszaaludt és egyáltalán nem emlékezett semmire. Ez persze gyerekkorban eléggé gyakori és általában spontán kinövi az ember, a szóban forgó spanom még 17-18 éves kora körül is rendszeresen karattyolt álmában, de nem ám egyszer-egyszer, hanem egyetlen éjszaka alatt 4-5 alkalommal is! Ennek persze már cca. 10 éve, akkor csőre töltöttem egy diktafont, ami hangra kapcsol be, viszont nem lettem okosabb attól, hogy meg tudtam állapítani, hogy az éjszaka mely részeiben kezd el beszélni álmában. Anno még nem voltak olyan felbontású, na meg pláne éjjel látó kamerák, mint ma, pontosabban persze, hogy voltak, csak éppenséggel nekem nem volt, de ha lett volna is, a rögzített motoros funkciók alapján sem tudtam volna meg sokkal többet, hiszen 20 éves koromra nyilván nem okosítottam ki magam neuropszichológussá vagy hasonló, csak egyszerűen érdekelt.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudat

Ami a saját alvászavaromat illeti, a szüleim szerint kiskoromban rendszeresen felültem az ágyon, majd visszafeküdtem és egyáltalán nem emlékeztem rá, de ez spontán elmúlt, de ez gyerekkorban gyakori. Középiskolás koromtól pedig egész egyszerűen nagyon nehezen tudtam elaludni, függetlenül attól, hogy betartottam-e alaposan az alváshigiéniés szabályokat vagy sem. Az ilyen-olyan gyógynövények szart se érnek, a vényköteles altatók pedig nem hogy javítottak volna a helyzeten, hanem sokkal inkább rontottak, ami persze nem jelenti azt, hogy másnál nem lenne hatékony, csak azt, hogy nálam nem volt az. Pedig akkor még nem is voltak olyan visszatérő fájdalmaim, amik az alvást megzavarták volna. Végül úgy-ahogy olyan módon rendeződött a dolog, hogy kialakítottam egy pontos rituálét azzal kapcsolatban, hogy hogyan aludjak el, de az alvásom még mindig sokszor nagyon problémássá válik, amit azért élek meg szubjektív kevésbé kellemetlenként, mert megtanultam együtt élni vele, ami viszont hatalmas szerencsém, hogy 6-7 óra alatt tényleg teljesen ki tudom aludni magam, csak sokszor még ennyit sem könnyű összehozni egyhuzamban, természetesen még akkor sem, ha egyébként alhatnék többet.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatMi köze van ennek mégis az UFÓ-elrablásos sztorikhoz? Az, hogy bizonyos értelemben egyszer engem is elraboltak a földönkívüliek! Nem vicc, magyarázom is, hogy miről van szó. Máig pontosan fel tudom idézni részletekbe menően, hogy 4-5 éves lehettem, amikor az ágyam mellett kis, szürke lények jelentek meg, akik teljesen lebénítottak, nem tudtam megmozdulni, majd keresztülrepültem a lakáson, pont úgy, mint a filmekben, majd miután alaposan megvizsgáltak, visszatettek az ágyra. Féltem ugyan a sötétben, de nem jobban, mint a hasonló korú gyerekek, azt sem mondanám, hogy traumatizált volna, egyszerűen csak sehogy sem értettem. Aztán később találkoztam egy lehetséges – és legvalószínűbb – magyarázattal.

Mielőtt belecsapnék, a kis kísérletre kérném az olvasót! Ne gondolkozz a válaszon sokat és ne csapd be önmagad: gondolj egy gyümölcsre, most! Igen, amire gondoltál, az alma volt. De írok sokkal absztraktabbat: karácsony táján készítettem ezt a fotót és posztoltam valahova azzal a szöveggel, hogy „igen, neked is ugyanaz jutott eszedbe”.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudat

Az apróról mindenkinek az első dolog, ami eszébe jutott a karácsonyi szezonban, a Reszkessetek betörők film „tartsd meg az aprót, te mocskos állat” örökbecsű idézete.

Közismert, hogy ha forróvíz fröccsen a valamelyik testrészünkre, egyszerűen elkapjuk, ami nettó reflex, semmi több! Az pedig már a gerinceseket megelőző gerinchúrosok törzsének fajainál is megfigyelhető, azaz nagyon ősi viselkedésforma. Egy stimulus, ami egy pontosan bejósolható reakciót vált ki. Viszont nem kell különösebben kiműveltnek lenni a neuropszichológia területén, hogy belássuk: sokkal magasabb rendű idegélettani folyamatokat, tudati és tudattalan működéseket állnak annak a hátterében, hogy arra a kérdésre, ami szerint melyik az első gyümölcs, ami eszünkbe jut, az alma legyen az, legalábbis a teljes európai és észak-amerikai populációban biztosan. Az alma tudati leképezése, ha úgy tetszik, mentális reprezentációja ráadásul egy relatív egyszerű eset ahhoz képest, hogy karácsony táján egy maréknyi apró képéről mindenkinek egy jól ismert film egy bugyuta idézete jusson eszébe!

Kicsit félelmetes belegondolni, hogy célzott stimulusok ismeretében mennyire pontosan befolyásolható lehet elvben az emberi viselkedés, ha úgy tetszik, azaz mennyire determinisztikus, amit gondolunk vagy érzékelünk egy-egy észlelés vagy a észlelést megelőző inger hatására!

Itt nagyjából el is érkeztem a lényeghez. Nem tudjuk, hogy egy-egy, apró, specifikus inger hatására kiváltódó gondolatsor bizonyos esetekben mennyire lehet részletgazdag, komplex, természetesen annak érzelmi töltésével együtt, de feltehetően nagyon. Az Origó cikkében is emlegetett alvásparalízis még annál is sokkal rémesebb állapot, amint amilyennek le van írva, ami azért fontos, hogy nem feltétlenül jár doxazmákkal [ez olyan állapot, amikor valaki nem csak hallucinál valamit, hanem el is hiszi, hogy amit tapasztal, a valóság része], érzéki csalódásokkal, hallucinációkkal és full egészséges emberben is előfordulhat.

Amikor először olvastam erről, összeállt a kép a saját ufós sztorimmal kapcsolatban, a magyarázat pedig alighanem sokkal egyszerűbb, mint ahol keresni szokás. Nyilván gyerekkoromban is kerülhettek a tévében elém mindenféle paráztatós ufós filmek, amik amellett, hogy egy kaptafára mennek, mindig úgy kezdődnek, hogy a filmbéli hős először egy vakító fényt lát.

A saját elrablásom magyarázata alighanem az lehetett, hogy éppen olyan alvási fázisban voltam, ami éppen kedvezett egy alvásparalízis-szerű állapothoz, amikor szüleim felkapcsolták a villanyt a másik szobában. Ha pedig így történt, az is előfordulhatott, hogy a hirtelen felvillanó fényt hiába szűrte ki a szemhéjam illetve a beszűkülő pupilla [aminek az izomzata természetesen működik alvás közben is, különben a fél világ levakult volna már például napozás közbeni elalváskor], mégis elvakító fényáradatként észleltem. Ekkor pedig a tudat a tapasztalt inger alapján meglévő, minimális információból megpróbálja felépíteni a legvalószínűbb racionális, a meglévő tudattartalmak keretei közé fogható magyarázatot, ami alvás közben nem éppen egyszerű. Pont ekkor tévesztett meg a tudatom, de eléggé durván. Hát persze, hogy ufó-elrablás, mi más lenne! Márpedig ha egy ilyen pályára terelődik az ember fantáziája, amit ugyebár nem tudunk kizárni, az éberség közben jellemző racionális útra terelni, mint éber állapotban, szépen lejátszódik az, amit a korábbi ismereteinkből építkező tapasztalati alapú emlékezet diktál – ami jelen esetben a paráztatós-ufós filmek voltak. Azaz a felvillantó fényt szükségszerűen követni fogják a kis szürke emberkék dög nagy légyszemekkel, az ágyból kiemelkedés érzete és így tovább. Alighanem velem is ilyesmi történhetett.

A földönkívüliekkel foglalkozó tévében megjelenő tartalmak érthető módon egyfajta kollektív kulturális tudat részévé válnak, amihez a jó ég tudja, hogy milyen mértékben, de még hozzácsapódik a Jung által feltételezett [ugyan IMHO tudományosan nem túl stabil lábakon álló] kollektív tudattalan rendszere is.

UFO földönkívüliek exobiológia helyett kollektív tudattalan neuropszichológia tudatA magyarázat tehát könnyen lehet, hogy tényleg ennyire prózai és fél fokkal sem bonyolultabb! Más kérdés, hogy persze, vannak szép számmal, akiknek meggyőződése marad, hogy tényleg elrabolták a földönkívüliek, függően például attól, hogy mennyire hajlanak rá, hogy olyan magyarázatokat is elfogadjanak, amik egyébként teljesen életszerűtlenek. Magukról a repülő csészealjakról úgy szoktak beszélni, mint rendkívül fényes, ellipszis alakú testek az éjszakai égen, amik hirtelen jelennek meg és olyan hirtelenséggel tűnnek el, hogy az biztosan nem lehet például repülő. Igen ám, csakhogy tipikusan így látszódhatnak a műholdak egy jókora része is, amin éppen megtörik a fény.

Az élettudományok a legtöbb jelenségre olyan módon adtak magyarázatot a tudomány története során, hogy az egészséges működést megértve vált értelmezhetővé egy-egy szokatlan vagy kóros működés. A magatartástudomány esetén viszont számos esetben éppen a fordítottja történt, azaz a kóros állapotból következtettek arra, hogy hogyan működhet egy-egy életfolyamat egészséges módon. Ennek a legközismertebb esete, hogy a különböző agyi régiók szereposztását akkor kezdték el kapisgálni, amikor a különböző fejsérüléseket követően a kor orvosai dokumentálták, hogy bizonyos részeken bekövetkezett fejsérülések milyen viselkedésbeli változással vagy fogyatékossággal jártak együtt, így sikerült az elsők közt azonosítani a beszédért felelős agyi régiókat. Kicsit itt is hasonló a helyzet, csak gondolati sémák terén, amikor például férj és feleség meggyőzik egymást arról, hogy tényleg elrabolták egyiküket egy ufóval.

Olvastam olyat, amikor az egész család azt állította, hogy rohadt nagy óriáskígyók bóklásznak a lakásban, mire az anamnézis során kiderült, hogy csak egy családtag szenvedett olyan betegségben, ami ilyen típusú hallucinációt és ehhez makacsul kapcsolódó tévhitet eredményezett, viszont akkora szerepe volt a család életében, hogy egy idő után már az egészséges családtagok is meg voltak róla győződve, mi több, szintén látták az óriáskígyókat a lakásban.

Ennek megfelelően nagyon valószínűnek tűnik az a magyarázat, hogy egyetlen egészséges, de  markáns ufó-elrablásos élménnyel rendelkező családtag élménye gyakorlatilag „átragadt” a többi családtagra is, gyakorlatilag a téves élmény tényének fenntartása egy önmagát katalizáló folyamattá válik.

//gépház üzen: érdemes lesz követni a blogot, mert hamarosan jönnek a jobbnál jobb big datás és IT-s témák, ne maradj le, lájkold a blog FB-oldalát itt!