bardóczi ákos @post.r

Viszonylag gyakran szokták mondani, hogy a tömegtájékoztatás feladata a minél pontosabb, gyorsabb és hiteles tájékoztatás, azaz egy-egy hír közzétételének esetleges következményei miatt már nem vonható felelősségre a hír előállítója. Személyes véleményem, hogy ez még akkor sem állná meg a helyét bizonyos esetekben, ha egy hírt teljesen objektíven közölnének.

1992. áprilisában Los Angelesben négy rendőr igazoltatott gyorshajtás miatt egy fekete sofőrt, aki ellenszegülni próbált a közúti ellenőrzés során, mire a négy – nem mellékesen fehér illetve hispán – rendőr alaposan helybenhagyta, amiről videófelvétel készült, majd megjelent a helyi televízióban. Ezt követően nem sokkal elszabadult a városban a pokol: szinte példátlan lázadás tört ki a városban, a keletkezett kárt egymilliárd dollárra becsülik, több, mint ötven fő életét vesztette, a rend helyreállításához többek közt a nemzeti gárdát kellett segítségül hívni. Ami külön érdekesség, hogy a példásan liberális amerikai sajtó történetében szinte példátlan módon bírósági végzés született azzal kapcsolatban, hogy a felvételt tilos a továbbiakban bárhol is közzétenni, persze már késő volt.

A sok-sok tanulság közül amit mindenképp kiemelnék, hogy a tömegtájékoztatásnak egészében igenis van felelőssége, másrészt akár egy-egy hír esetén is mérlegelni kell, hogy annak közzététele nem sért-e olyan mértékben közérdeket vagy társadalmi érdeket, hogy az már masszívan szembe megy azzal a társadalmi érdekkel, amit a sajtó hivatott szolgálni.

Bizonyos területeken a teljes sajtóhoz viszonyítva szokatlanul gyakran találkozni olyan információval, aminek az idő előtt történő közzététele súlyos érdeksérelemmel járna. Ez az oka annak, hogy ha a tesztelők, külső etikus hekkerek például a pénzintézeti adatbázisok de facto standardjának tekintett Oracle motorban találnak valamilyen sebezhetőséget egy adott bank esetén, akkor ennek a részleteit csak azt követően teszik közzé, miután az érintett bankot tájékoztatták és a hibát kijavították. A kutatók véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy melyik a legjobb reporting gyakorlat, az ún. partial disclosure, azaz amikor csak érzékeltetik egy-egy érintettel, hogy a rendszerében hiba van vagy esetleg a full disclosure, amikor a hibát teljes egészében, minden részletével együtt közzéteszik, így kényszerítve például az érintett pénzintézetet, hogy a hibát azonnal javítsa. Az utóbbi nyilván az a kockázatot hordozza magában, hogy a hibát kihasználhatja egy támadó még az előtt, mielőtt a szóban forgó hibát javítani tudnák.

Nemrég vettem részt egy kicsi, ámde kiváló szakmai rendezvényen, ahol az ország egyik legelismertebb etikus hekkere beszélt a Sony Entertainment elleni támadásról. A Sony elleni támadást a fősodrú média, ahogyan ez lenni szokott, úgy mutatta be, mintha egy igencsak kifinomult, nagy szakértelmet igénylő, nehezen kivédhető támadásról lett volna szó. A látványos breach-ekről olvasva rendszerint az olvasókban az a benyomás alakul ki, hogy itt aztán tényleg egy komoly technikai bravúrt hajtottak végre valamiféle guru csúcshekkerek.

És ez baj. Komoly baj.

Kisebb részben azért, az olvasókban torz benyomást alakítanak ki az információbiztonsággal foglalkozó közösséggel kapcsolatban, ha a prosztó módon, amatőr módszereket használó támadókat úgy kezeli a mainstream sajtó, mintha tényleg hekker guruk lennének. Egyrészt ez sérti azok önérzetét, aki tényleg értenek hozzá, másrészt a tömegekben össze fog kapcsolódni az információbiztonsággal kapcsolatos tevékenység a számítógépes bűnözéssel. Egyszerűbben fogalmazva: simán elképzelhető, hogy egy laza, de személyes ismerősömnek hozzáférnek valamilyen netes fiókjához, aztán azt fogja gondolni, hogy biztosan én voltam úgy szórakozásból, csak azért mert úgy gondolja, hogy én képes lehetek rá.

Mi a másik súlyos következménye annak, ha a hírekben megjelenő támadásokkal és támadókkal kapcsolatban téves kép él az emberek fejében? Ahogy a meetup előadója nagyon frappánsan megfogalmazta, egyfajta nihilisata hozzáállás felé sodorja a felhasználókat. Azaz aszerint a séma szerint fognak gondolkozni, hogy fölösleges odafigyelni az információbiztonságra, hiszen "úgyis van valaki", aki fel tudja törni a hozzáféréseit, ha nagyon akarja. Ennek a nihilista hozzáállásnak lehet következménye vagy ha úgy tetszik tünete, hogy manapság a gépek közel felén semmilyen antivírus szoftver nincs telepítve. De alighanem a jelenség része az is, hogy a végfelhasználók nem titkosítják az adataikat, holott ez mindössze néhány kattintás lenne már a Windows XP elterjedése óta, illetve már közhely emlegetni, hogy gyenge jelszavakat használnak, ráadásul több helyen azonosat. Korábban már részletesen taglaltam, hogy miért nem mondhatja senki azt a mai világban, hogy "az én adataimra senki sem kíváncsi".

Visszatérve az előadásra, a Sony elleni támadást valószínűleg nem az Észak-koreai kormány követte el, de ha már hírbe hozták őket, nyilván nem mondták azt, hogy nem ők voltak. Gondoljunk csak bele, ha történne egy olyan kísérleti atomrobbantás, amire felfigyel a fél világ, de csak hírbe hoznák Észak-Koreával, az fix, hogy nem tiltakozna kézzel-lábbal a diktatúra jóllakott napközis hülyegyereke Kim Jong Un személyében azzal, hogy nem ő voltak.

A Sony elleni támadás kivizsgálása során kiderült, hogy a cég éveken keresztül tömegesen kapott teljesen közönséges adathalász leveleket, így csak idő kérdése volt, hogy minél több alkalmazott hozzáférését tudják elhappolni. Ezen kívül természetesen a kutatók visszafejtették azoknak a kémprogramoknak a kódját, amiknek szerepet tulajdonítottak az adatlopásban, abból pedig kiderült, hogy ha nem is egy kontármunkáról van szó, több jel is arra utal, hogy a támadók igencsak béna módon hagytak nyomokat maguk után.

Nem merülnék technikai részletekbe, de lényeg, hogy a klasszikus vírusokat, rootkiteket, spyware-eket, a professzionális támadók úgy írják meg, hogy azok visszafejtése után ne lehessen következtetni a kilétükre illetve arra sem, hogy a rosszindulatú program milyen korábbi kártékony kód továbbfejlesztése lehet. Erre példa az első valódi informatikai fegyvernek tekintett, urándúsító üzembe bejuttatott Stuxnet és az abból származtatott, később azonosított csúcskártevők, amiknél nemcsak arra nem lehet következtetni, hogy melyik állam állhatott a létrehozásának hátterében, de sokszor még olyan részleteket is elhelyeznek ezekben a malware-ekben, amik megpróbálják félrevezetni a kutatókat!

Ehhez képest a bénább kártevők írói egy halom olyan jellegzetességet hagynak a kártevőjükben a programozásuk során, ami később könnyebben azonosíthatóvá teszi őket.

Az is szóba kerül, hogy az olyan rémes buzzwordök, mint a "nulladik napi sebezhetőség", vagy "szofisztikált támadás" eleve gyanakvásra adnak okot a figyelmes olvasókban.

Hatalmas hiba lenne figyelmen kívül hagyni, hogy a média mellett az IT biztonság is egyre meghatározóbb biznisz, így az bizonyos informatikai biztonsági megoldásokat kínáló cégek jórésze ki is fogja a szelet a vitorlából és a kommunikációjukat szándékosan úgy alakítják, hogy azzal maximalizálják a bevételüket azon keresztül, hogy eladnak olyan terméket is az ügyfeleiknek, amikre valójában nem is lenne szükségük vagy éppenséggel nem olyan módon. Nem is tudom már, hogy hol olvastam, de hatalmas igazság, hogy nem a biztonságot szavatoló technológiai megoldást kell eladni, hanem a biztonság érzetét. Ami nyilván sokkal könnyebb, ha bizonyos szintű félelemérzetet keltenek az ügyfelekben.

Ebben pedig a fősodrú média nagyon gyakran akaratlanul és tudattalanul partner, mi több, a jelenségnek már réges-régen neve is van: FUD, azaz fear, uncertainty, doubt.  

A FUD mögött gyakran könnyen felfedhető az üzleti érdek, ha magyar példát kell hoznom, alighanem nagyon sokan emlékeznek rá, amikor a szolgáltatók a mobiltelefonálás hőskorában azt állították, hogy a mobil függetlenítése olyan bűncselekmény, amiért börtön jár, holott, nem több, mint egy polgárjogi szerződésszegés a telkószolgáltató és az ügyfél közt, de ilyen miatt még az életbe nem indult per az országban. Az már más műfaj, amikor valaki tömegesen és pénzért halomra függetlenítette a mobilokat. Amikor a szolgáltatók látták, hogy ezzel nem lehet gátolni a folyamatot, később azt hangoztatták, hogy a függetlenítés károsítja a mobilt, ami a régi mobilok esetén szintén nem volt igaz.

De ha FUD-ról van szó, a legkomolyabb, leginkább autentikusnak nevezhető cégek is nyilatkoztak már olyan módon, hogy amögött az üzleti érdekek eléggé világon kivehetőek voltak. Például az Apple nem kevesebbet állított néhány évvel ezelőtt, mint hogy a jailbreakelt mobilok kinyírhatják a mobil adótornyokat, míg hivatalosan egy szó sem esett sokáig a jailbreakeléssel járó valós kockázatokról.

Átverések és visszaélések persze a net előtt is léteznek, – kultúrafüggően ugyan – sokszor addig nem szorultak vissza, amíg valaki a saját bőrén nem tapasztalta meg azt a kárt, amit azzal szenvedett el, hogy átverték olyan esetben, amikor tevőlegesen ő maga tette mindezt lehetővé. Az már látszik, hogy a netes közegben teljesen hasonló a helyzet, a kérdés csak az, hogy szervezeti szinten milyen módszerek lehetnek a leghatékonyabbak arra, hogy mintegy immunizáljuk az alkalmazottakat a tipikus átverésekkel szemben.

A social engineering élt, él és élni fog… A rendezvény végén több gondolatindító kérdés is felmerült azzal kapcsolatban, hogy a gyakori, nagy kockázattal járó és emberi gondatlanságból adódó incidenseket hogyan lehetne megelőzni figyelembe véve azt, hogy a céges hálózatokba érkező kártevők több, mint fele email csatolmányként érkezik, amit egyszerűen csak nem kellene megnyitni, nem is beszélve a klasszikus adathalász levelekről, amit egyre inkább személyre szabottan próbálnak eljuttatni egy-egy címzettnek. Ismétcsak úgy tűnik, hogy a technikai fejlődéssel és benne lévő kockázatokkal egyszerűen nem tudott lépést tartani kultúránk, nem tartom kizártnak, hogy ezt lényegesen siettetni nem is lehet. Azaz a technikai evolúciót utolérni sincs esélye a kulturális evolúciónak, ugyan előremutatónak tűnnek azok az ötletek, mint például az, hogy a biztonságtudatosságra egészen a kezdetektől kellene szocializálni mindenkit kisiskolás kortól.

Ha visszaélésekről van szó, világos, hogy mik nem jelentenek megoldást. Például a Magyarországon ezerszer módosított, információs önrendelkezésről szóló törvény a netes közeg vonatkozásában annyit nem ér, mint amennyi a papír, amire valaha is kinyomtatták: még évekkel ezelőtt a jól ismert fikaoldalak a jog betűjére teljesen fittyet hányva hordták fel a felhasználók közösségi webes szolgáltatásból származó fasztortás, bepiálós vagy más módon kínos fotóikat, a törvénynek semmiféle visszatartó ereje nem volt. Viszont eléggé világosan látszik, hogy a náluk néhány évvel fiatalabb és rugalmasabb, most 14-22 éves generáció már jóval elővigyázatosabb azzal kapcsolatban, hogy mit tesz közzé a neten, ha a nagy átlagot nézzük. Azaz a technológiai kockázat és az internet természete maga szankcionálta a felhasználót a saját hülyesége miatt, aminek a hatása néhány év alatt érezhető lett.

Egy munkahelyek ugyanakkor nem tűnik túl életszerű megoldásnak az, hogy a fertőző hivatkozásokra kattintó vagy Google Docs-ban érzékeny adatokat feltalicskázó alkalmazott felkerüljön mondjuk egy hülyetáblára és más szankcionálási formák is vélhetően inkább a szervezeten belüli feszültséget növelnék, mint a biztonságtudatosságot, éves, évtizedes beidegződések nem változtathatóak meg csak úgy.

Az Adecco IT Academyben különösen az tetszett, hogy különböző területről érkezett szakértők, érdeklődők oszthatták meg a tapasztalataikat, aminek hatalmas előnye, hogy ekkor olyan új következtetésekre juthat az érdeklődő, amire egy szűkebb körnek szóló szakmai rendezvényen alighanem kevésbé.

Míg az előző posztomban inkább elméleti síkon foglalkoztam azzal, hogy hogyan előzhetőek meg a gép vagy akár a teljes céges hálózat adattartalmát letaroló vírusok okozta károk, ebben a posztban lépésről lépésre leírom, hogy az otthoni felhasználó mit tehet annak érdekében, hogy a legújabb keletű, ún. ransomware kártevőktől megvédje magát. A leírás persze nem lehet mindenre kiterjedő, másrészt ahogy az elcsépelt mondás is tartja „100%-os védelem nincs”. Valóban nincs száz százalékos védelem, viszont hiszem, hogy közel 100%-os viszont van. A cikk megírásakor feltételezem, hogy a felhasználó windowsos vagy OSX-es rendszert használ és nem kattint rá mindenre, amiről ordít, hogy valamilyen kártevőt tartalmaz.

Az első, hogy legyen a gépen valamilyen, kellően független szervezet által hatékonynak talált védelmi program, ami rendszereint magába foglalja magát az antivírus motort, egy kezdetleges szoftveres tűzfalat és egyébként funkciókat. Ezek többsége már jóideje nem csak a külső támadásoktól védik meg a felhasználókat, hanem önmaguktól is: azaz például sokszor esetben meg tudják fékezni a fertőzést akkor is, ha a felhasználó tudatlanságból kattintott egy emailen érkező, malware-t tartalmazó csatolt fájlra. Sokszor, de nem mindig! Nem szabad csupán a szoftveres védelmi megoldásra hagyatkozni.

Arról, hogy aktuálisan mik a világ legjobb végponti védelmi termékei, az http://www.av-comparatives.org/comparatives-reviews/ oldalról tájékozódhatunk, amik különböző szempontok szerint rendszeresen értékelik az AV termékeket. Több helyen lehetett olvasni, hogy a világ legjobb vírusirtóinak körülbelül a fele otthoni használatra ingyenes.

A megállapítás igaz is és nem is. Mivel több terméknek csak a freemium verziója ingyenesen használható, azaz csak a legelemibb védelmi funkciókat látja el, abban az esetben, ha már komolyabb védelemre van szükség, licenszt kell vásárolni a termék teljes verziójához. Persze van, ahol a termék lényegében tényleg ingyenes otthoni felhasználásra, csupán a telefonos terméktámogatás igénybevételéhez van szükség licenszre.

Attól, hogy egy termék ingyenes, még lehet jó. Az AV-comparatives által ugyan nem jegyzett, Comodo Internet Security egy szokatlanul finomhangolható és kifinomult védelmi megoldás, a szolgáltatást pedig alighanem azért tudják ingyenesen biztosítani, mert a Comodo főprofilja nem a végfelhasználóknak szánt védelmi megoldások fejlesztése, viszont egy ilyen termék nagyban erősíti a cég brandjét. Hasonló üzleti modellel működő termékek vannak még bőven, az pedig már-már hitkérdés, hogy egy ingyenes termék lehet-e annyira hatékony, mint egy fizetős. A válasz egyszerűen az, hogy abban az esetben, hogy ha a cégnek van miből ingyen kínálható terméket fejleszteni, akkor lehetséges, az üzleti modell viszont rendszerint messze nem olyan világos, mint például a Comodo esetén.

Néhány évvel ezelőtt nem kis cirkusz volt belőle, amikor a fizetős Kaspersky a saját vírusdefiníciós adatbázisába [ami alapján a motor felismeri az új kártevőket] elhelyezett 10-15 kamu szignatúrát. Azaz olyan vírust jelző szignatúrát, ami alapján a termék vírusként ismert fel egyébként ártalmatlan fájlokat. Nem telt bele néhány hét, több ingyenes konkurens termék vírusdefiníciós adatbázisában ugyanezek a szignatúrák megjelentek, ami bizonyító erővel igazolta, hogy bizony az ingyenes gyártók némelyike energiatakarékosra fogta a figurát a fejlesztés során és egyszerűen kilopta a Kaspersky adatbázisából a szignatúrákat, ráadásul anélkül, hogy ellenőrizték volna, hogy azok tényleg malware-aktivitás jelei-e.

Amit még nagyon érdemes észben tartani, hogy teljesen mindegy, hogy mit mond a zöldséges, szomszéd, kolléga, haver azzal kapcsolatban, hogy mi a legbiztosabb AV-termék, sose higgyünk neki! Még azok, akik hivatásszerűen foglalkoznak számítógépes vírusok kutatásával, ők sem tudnak választ adni arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb. Már csak azért sem, mert az antivírus motorok működése érthető módon titkos [hiszen ha nem lenne az, akkor a vírusok készítőinek sokkal könnyebb dolga lenne a víruskergetők kicselezésében], ami ráadásul rendszeresen változik, ahogy az AV-comparitives összehasonlításai is mutatják.

Másrészt erősen platformfüggő lehet, hogy egy AV-termék mennyire hatékony, általános tapasztalat, hogy az a víruskergető, ami windowsos környezetben kitűnően működik, OSX-en egyrészt csak vaktalálatokat ad, de azt nem képes kiszúrni, ha a felhasználó a Mac-jét a két ősellenségen, a Java alkalmazások futtatását lehetővé tevő Java futtatókörnyezet vagy Flash lejátszó egy elévült változatán keresztül jön pusztítani.

a leghatékonyabbnak talált termékek ún. Real-World-tesztben

Amit érdemes figyelembe venni, a védelmi termék erőforrásigénye. Tudok olyanról, ami normálisan beállítva hatékony, de egy gyengébb gépen iszonyúan lassít mindent, lazább beállítás mellett pedig egyszerűen nem hatékony.

különböző termékek erőforrásigénye

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a fejlettebb kártevők többsége nem a fertőzést követően azonnal pusztít, hanem lappang egy ideig, de bizonyos antivírus termékek simán beengedi a vírust, majd csak akkor kezdenek el vele foglalkozni, amikor az a memóriába töltődne, aztán akkor fékezik meg – ha tudják. Az, hogy egy bejutott kártevő jelenléte nem válik, azonnal nyilvánvalóvá azért veszélyes, mert pendrive-on és hálózati megosztásokon véletlenül szanaszét lehet fertőzni mindenkit, mielőtt a vírus bármilyen tényleges kárt is okozna.

A biztonsági mentés fontosságát nem lehet elégszer hangsúlyozni. Manapság minden további nélkül megtehetjük, hogy a fontos fájlokat feltöltjük egy olyan felhő alapú tárhelyre, aminek a kliensprogramját utólagosan leválasztjuk róla. Magyarul: például az Onedrive-on tárolt dokumentumokat feltöltjük a MEGA-ra, majd szépen kilépünk a MEGA-ból, aztán csak aztán nyúlunk hozzá legközelebb, amikor ténylegesen kell, míg a Onedrive továbbra is napi rendszerességgel fut – aminek adatait természetesen szintén gallyra vág egy ransomware, hiszen ha a fájlokat titkosítja a vírus, az elérhetetlenné tett fájlok fognak az Onedrive tárhelyen is megjelenni.

A másik megoldás, hogy veszünk egy hardveres titkosítást alkalmazó pendrive-ot, amire feltolunk minden dokumentumot, persze megjelölve, hogy a mentés mikor készült, aztán alaposan eltesszük és bízunk benne, hogy a következő mentésig nem lesz rá szükség. Több helyen lehet olvasni, hogy alternatív air-gapped, azaz hálózathoz kapcsolódó gépektől teljesen leválasztott adathordozóra, azaz például DVD-re is kiírhatjuk legfontosabb fájljainkat. Igen ám, ez viszont komolyan feladja a leckét, hogy a DVD-re írt adatot előzetesen mivel lenne érdemes titkosítani – már ha nem tesszük be egy méregdrága páncélszekrénybe - hiszen egy DVD-hez elvben mindenki hozzáfér.

Hacsak nincs bekapcsolva az oprendszeren és egyéb alkalmazásokon az automatikus frissítés – mert mondjuk az mindig akkor indulna el, amikor a legkevésbé érünk rá – rendszeresen ellenőrizzük a frissítéseket. A Windows verziók legális vagy nem crackelt, de nem legális, például nem aktivált változata közt sokszor annyi a különbség, hogy nem történik automatikus frissítés, viszont a frissítő elindításával a frissítés kézileg végrehajtható.

Itt megjegyzem, hogy míg sok-sok évvel ezelőtt relatív ritkább frissítés is elegendő volt, mára a szofisztikált kártevők olyan sebességgel terjednek, hogy több termék már néhány óránként vagy gyakrabban ellenőrzi, hogy jelent-e meg frissítés hozzá.

Vegyük figyelembe, hogy sajnos bárki lehet célzott támadás áldozata, hiszen már évek óta aki egy játékprogrammal elboldogul, ilyen-olyan készletekkel tud új, polimorf vírusokat vagy kémprogramokat írni, jó hír viszont, hogy az AV termékek ennek megfelelően nem csak szignatúra alapú felismerést, felhő alapú heurisztikát és hasonlókat használnak a valós idejű védelemnél, hanem a szokatlan alkalmazásokat is kiszúrják. Azaz egy kipaterolt ex, kirúgott alkalmazott vagy egyszerűen egy hülyegyerek könnyűszerrel tud ugyan személyre szólóan nekünk vírust vagy kémprogramot írni, szerencsére ezeket normális AV-termék fel is ismeri még akkor is, ha pontosan olyannal vírussal még nem találkozott.

Ne mások kárából tanuljunk, hanem ezeket az intézkedéseket tegyük rutinszerűvé, különben megeshet, hogy nem lesz az az IT-s szaki, aki helyre tudná állítani a bekövetkezett kárt egy adatvesztés után, ha pedig még mindig a világ egyik legveszélyesebb téveszméjében hinne, ami szerint az ő adataira senki sem kíváncsi, gondolja át a dolgot még egyszer. Nem csak arról van szó, hogy rossz esetben egy rosszakaró viheti az egész boltot, ami egy áltagos felhasználó gépén van, arra is gondolnunk kell, hogy például azok a levelet, amiket nekünk küldtek és kikerültek, a feladó részéről annak szellemében íródtak, hogy azt csak mi olvashatjuk el – vagy legalábbis nem a fél világ. Márpedig nem csak egy cég, hanem bárki, de tényleg bárki elszenvedhet olyan arcvesztést, ami miatt többen majd úgy gondolják, hogy nem küldenek emailt neki, ha ennyire képtelen vigyázni a saját adataira sem.

Behatóbban a vírusok világáról, legújabb fenyegetésekről az Antivirus Blogon.

Milyen mulasztás történhet egy megyei kórházban következmények nélkül, amiért egy pénzintézetben fejek hullanának? Ransomware támadás áldozatául esett a veszprémi kórház a hétvége folyamán, ahogy arról többek közt az ATV is beszámolt.

A ransomware-ek a kártékony programok azon típusa, amelyik tipikusan email csatolmányaként érkezik, majd ha a felhasználó kellően ostoba hozzá, hogy az ismeretlen feladótól érkező, ordítóan gyanus csatolmányt megnyissa, a zsaroló program települ a gépre és a helyben tárolt felhasználói adatok elérhetetlenné tételén túl nem ritkán elérhetetlenné tesz minden mást is, amit csak lát: hálózati meghajtókon, megosztásokon keresztül szinte mindent. Teszi mindezt úgy, hogy egy valóban erős titkosítással titkosítja a felhasználó fájljait. Ha a felhasználónak nem voltak biztonsági mentései, lehetőleg air-gapped, azaz hálózatról leválasztott adathordozón az adatairól, így járt. A kártevő kedvesen felajánlja, hogy a fájlokat ismét elérhetővé teszi, akkor, ha a felhasználó váltságdíjat fizet értük. Az ATV-s riportban elhangzottal ellentétben a váltságdíjat sosem bankszámlaszámra kell utalni, hiszen az azonnal visszakövethető lenne, hanem a deep web jó öreg, jelen tudásunk szerint gyakorlatilag visszakövethetetlen keményvalutájában, bitcoinban kell fizetni.

Vannak olyan ransomware-variánsok, amik annyira kifinomultak, hogy figyelmeztetik a felhasználót rá, hogy idővel a váltságdíj folyamatosan duplázódik, ami fokozza a pszichikai hatást, a felhasználó pedig fizet, jó esetben pedig valóban visszakapja az elérhetetlenné tett adatait, amit azonban semmi sem garantál.

Ahogy egy-egy gépen egyre nagyobb mennyiségű és egyre nagyobb értékkel bíró információ koncentrálódik, jól mutatja, hogy bizonyos zsaroló vírusok akár 2000 USD-nak megfelelő váltságdíjat is kérhetnek bitcoinban, nyilván teszik mindezt azért, mert bizony a felhasználók egy jókora részének már megér annyit az, hogy ne vesszen el végérvényesen az összes dokumentumuk, fotójuk, videójuk és egyéb fájljaik, amit valaha is készítettek, ha nincs róla biztonsági másolat.

A ransomware-ek terjedése olyannyira nem új jelenség, hogy az egyik kezdetleges változata már 2-3 évvel ezelőtt szabályosan letarolta a SOTE hálózatához tartozó több kutatócsoport gépparkját is, nem kímélve semmit, márpedig ha eleve költséges kísérleteket kell megismételni a biztonsági másolatok hiánya okán bekövetkező adatvesztés miatt, igencsak fájdalmas tud lenni.

A Debreceni Egyetemen nem túl rózsás a helyzet, ha külön körlevélben hívták fel a felhasználók figyelmét a múlt héten arra, amire korábban már számtalanszor, azaz hogy ne kattintsanak ész nélkül mindenre – persze ettől még fognak, egészen addig, amíg a saját bőrükön nem tapasztalják meg a kárt.

A helyzet már csak azért is igencsak súlyos, mert a vírusoknak olyan polimorfjai jelennek meg, amiket könnyen lehet, hogy az antivírus-termék nem fog kiszúrni azonnal, ráadásul ilyen vírus variánsok létrehozására még kitek is rendelkezésre állnak, azaz egy pusztító kártevő egy új változatának létrehozásához már már érteni sem kell a programozáshoz.

Visszatérve az eredeti hírre, túl sok konkrétum nem derül ki, nagyjából csak annyi, hogy valaki, feltehetően még csak nem is privilegizált, magasabb jogosultságokkal rendelkező felhasználó a veszprémi kórházban nem túl bölcsen megnyitotta mondjuk a nigériai főhercegtől érkező Viagrás árajánlatot, ami elég is volt hozzá, hogy földhöz vágja a teljes hálózatot, ezért a kórházi adminisztráció lényegi részét papír alapon kelljen végezni.

Kérdem én, miféle IT biztonsági házirend van érvényben egy olyan helyen, ahol egy mezei felhasználó hülyesége ekkora kárt tud okozni, de mégis? Ezek szerint vagy még nem hallottak a minimálisan szükséges jogosultságok elvéről, ami kimondja, hogy minden felhasználó egy adott rendszerben pontosan annyi jogosultságot kapjon, amennyi a tevékenysége elvégzéséhez szükséges, de egy grammnyival se többet vagy éppen hallottak az elvről, csak éppen betartani nem tudták. Mert feltehetően nem a rendszergazdák valamelyike vágta gallyra a hálózatot egy duplaklikkel, abban pedig szinte biztos vagyok, hogy azt, akinek a fertőzést köszönhetik, nemhogy felelősségre vonni nem tudják, de még azt sem tudják utólag megállapítani, hogy ki volt.

Ilyenkor körlevélben megy egy kis ejnye-bejnye, na meg figyelmeztetés azzal kapcsolatban, hogy tessék jobban vigyázni, az egység sugarú felhasználó pedig még mindig ott tart, hogy ő csak a munkáját végezné, erre jönnek ezek a csúnya számítógépes bűnözők, aztán izgalmasabbá teszik az életet. Hát nem! Amiatt, hogy ennyire tragikusan rossz a helyzet globálisan, a felhasználó is tehet. A felhasználók pedig nem veszik észre, hogy biztonságtudatosság nélkül használni a gépet olyan, mintha sosem zárnák a házuk, na meg kocsijuk ajtaját, mert csak az hibáztatható, aki betör a házba vagy elköti a verdát.

Kicsit előreszaladok – még néhány hónappal ezelőtt beszéltem egy, a hazai bankok informatikai biztonságával foglalkozókat tömörítő szervezet egyik vezetőjével, akit arról kérdeztem, hogy világos, hogy a felhasználók ennyire tompák voltak 10, 15 vagy 20 évvel ezelőtt, de hogy lehet, hogy ez gyakorlatilag semmit sem változott, csak éppenséggel ma már nem MSN-üzenetben jön az áldás, hanem Facebook-linkek formájában vagy email csatolmányként. Mire jött a válasz, amihez túl sokat nem is tudnék hozzátenni: miért feltételeznénk, hogy az emberek változnak?

És valóban: magatartástudományi ismereteim fényében röviden én is csak annyit tudok mondani, hogy a biztonságtudatos magatartást csak akkor lehet elvárni a felhasználóktól, ha tartanak a felelőtlenségük következményétől.

Általános összefüggés, hogy egy szervezetben minél inkább közvetlenül kifejezhető pénzben és minél látványosabb egy breachből adódó kár, a szervezetre annál szigorúbb standardok vonatkoznak, nem csak technikai szempontból, hanem emberi oldalról szintén. Gondoljunk csak a légi irányításban használatos szoftverrendszerekre vagy az ipari vezérlőrendszerekre, ahol egy-egy IT-politikával egybefüggő mulasztás, szoftverhiba vagy sikeres informatikai támadás emberéletekbe kerülhet, míg egy pénzintézet esetében is a szervezet saját bőrén érzi, ha az informatikai rendszerben meghibásodás történik.

Nem véletlen, hogy minden, úgymond rázósabb területen saját iparági standardokat alakítottak ki és tartatnak be annak érdekében, hogy az informatikai eredetű kockázatokat és károkat minimalizálják. Ezek a standardok annál inkább belemennek a részletekbe, minél inkább kritikus infrastruktúrát kell védeni. Hogy az Olvasó is képbe legyen: külön forgatókönyvek és szabályzatok deklarálják, hogy a biztonsági mentéseket hogyan kell kezelni, milyen szabályok vonatkoznak a biztonságos felhasználói azonosítására, a felhasználók magatartására, a szervezeten belüli információcsere részleteire és így tovább.

Ami viszont a lényeg: még a leginkább penge módon kidolgozott, sokezer oldalas szabályzatok sem érnének semmit abban az esetben, ha a szabályok megszegése nem lenne szankcionálva. Rémes leírni, de a felhasználók közt még azok is, akik egyébként a kockázatokkal tisztában vannak, nem értenek a szép szóból, a szabályok betartatása pedig a cég IT biztonságáért felelős CISO-k számára állandó, lassacskán már az egyik legfajsúlyosabb kihívást jelenti. Nem csoda, hiszen ha egy relatív alacsonyabb beosztásban lévő alkalmazott hibájából történik meg a baj, belső vizsgálatot, fegyelmit lehet indítani ellene, el lehet bocsátani, esetleg a törvény előtt is felelnie kell, viszont sokkal bonyolultabb a helyzet akkor, ha az, aki a hibát elköveti, középvezető vagy éppen felsővezető, akit érthetően nehezebb felelősségre vonni.

Ezen a területen a néhány évvel ezelőttihez képest jelentős fejlődés, hogy a CISO-k egyre több helyen már közvetlenül a menedzsmentnek számolnak be, ezen kívül a cégek felsővezetői is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az informatikai biztonságnak.

Nemrég hallgattam egy kitűnő előadást azzal kapcsolatban, hogy egy nagy-nagy banknál hogyan is történik az informatikai incidensek kezelése és általában mik a tipikusan elkövetett hibák. Bizarr vagy sem, de megkísérlem összehasonlítani tényleg csak néhány ponton, hogy mik a legmarkánsabb eltérések a példánál maradva pénzintézeti környezetben működő IT infrastruktúrák üzemeletetése és használata, valamint sokkal köznapibb helyeken, azaz például kisvállalkozásoknál, közoktatási vagy felsőoktatási intézmények háza táján.

Felhasználói azonosítás

Ha van valami, amivel napi rendszerességgel ki lehet kergetni a világból a rendszergazdát vagy a IT biztonsági főnökök, az egyik ez. Hiába a megfelelően erős jelszavakkal kapcsolatos ajánlások valamint konkrét előírások, nap, mint nap előfordul, hogy az egyik felhasználó a másiknak kényelemből odaadja a felhasználói nevét és jelszavát. Fájóan hosszú lenne boncolgatni, hogy elvi szempontból is miért hatalmas hiba illetve kockázat, még abban az esetben is, ha egy magáncélra használt, súlytalanabb webes szolgáltatásról lenne szó, nem még hogy valamilyen munkahelyi belépésről. Ha egy alkalmazott a másik nevében végez nem kívánt műveleteket vagy éppenséggel akaratlanul pont akkor fertőzi le a gépet valamilyen kémprogrammal, utólag nyilván megállapíthatatlan, hogy az egyik vagy  a másik alkalmazott hibázott, azaz kinek kellene elvinni a balhét. Pénzintézeti környezetben az ilyet szigorúan szankcionálják, ezen kívül további lépéseket építenek az azonosítási folyamatba a jelszó mellett, de én még olyanról nem nagyon hallottam, hogy valakit felelősségre vontak volna azért, mert a hozzáférési adatait kölcsönadta valakinek. Egyébként van pozitív példa is: az egyik nagy hazai egyetemen az ilyenért a felhasználó felkerült az informatikai szolgáltató központhoz, géptermekhez vezető hülyetáblára, ezen kívül be sem léphet egy ideig.

Ismertté vált szoftverhibák javítása, rendszeres frissítések

Ideális esetben az IT team amellett, hogy technikai szinten meghatározta a biztonsági házirendet [jogosultságok kiosztása szerepkörök szerint, tűzfalkonfiguráció, APT-védelem, stb.] néha rá is néz a tűzfal naplófájljaira és kiszúrja a gyanus műveleteket, amiket ma már fejlett naplóelemző alkalmazások segítenek. Ha pedig megtörtént a baj, például egy szoftverhibát kihasználva feltörték a céges aloldalt, nem csak visszaállítja azt az eredeti állapotába, hanem megszünteti azt a sebezhetőséget jelentő beállítást vagy szoftverhibát, ami azt lehetővé tette. Ehhez képest például a feltört weboldalak esetén a helyreállítás megtörténik ugyan, viszont a tartalomkezelő rendszerben benne marad ugyanaz a hiba, ami lehetővé tette a sikeres támadást egy kisebb szervezet esetén.

A néhány héttel ezelőtti előadásban viszont az is szóba került, hogy esetleg az IT-staff nagyon nem szivesen nyúl egy megtorpedózott alrendszerhez a helyreállítást követően, mivel tartanak a hibajavítás idejére eső kiesés következményeitől. Mivel egy komolyabb rendszerben egy hibát nem elég pusztán javítani, hanem a módosított rendszert teszteken, közelebbről, unitteszteken, rendszerteszteken, állapotátmenet-teszteken, keresztül kell ellenőrizni, ami sokszor akár több időt is igénybe vehet, mint maga a fejlesztés vagy a bugfix.

Azt pedig egy pillanatig se felejtsük el, hogy bizonyos rendszerek időleges kiesése az üzletfolytonosságot veszélyeztetnék, még néhány perces kiesés sem fogadható el. Márpedig hiába van tartalék rendszer arra az esetre, ha egy ilyen kritikus fontosságú rendszer leállna. A hibajavítás sokszor nem oldható meg leállítás és újraindítás nélkül, ha pedig a leállítás idejére a tartalék rendszert indítják el, az értelemszerűen ugyanazt a sebezhetőséget tartalmazza és azzal fog futni, a karbantartás ideje alatt így arra az időre a sebezhetőség is kihasználható. Akár a 22-es csapdája, nem? Nem csoda, hogy igen kackiás általános, de magas szintű vagy kimondottan iparági jellegzetességekre szabott protokollok vannak előírva az ilyen esetekre.  

A magas szintű informatikai biztonságot igénylő iparágakkal párhuzamosan persze kialakult azoknak a minősítéseknek a rendszere, ami sokszor beugró ahhoz, hogy valaki ilyen típusú feladatot lásson el. Ezek közül a legismertebbek az ISACA, az EC-Council, az Offensive Security certijei, vagy éppen a GIAC minsőítései, amiket megszerezni nem könnyű persze, viszont jóval nagyobb értékkel bírnak, mint a hagyományos tudományos fokozatok.

Másik gyakori hiba, a megfelelő biztonsági mentés hiánya

A biztonsági mentés, akár kézzel kell végezni, akár automatizálva van, amilyen lélekölő, annyira hasznos, ha egy megsérült rendszer adatait mentésből kell helyreállítani. A leggyakoribb probléma természetesen az, hogy nincs használható biztonsági mentés vagy éppenséggel van, de az annyira régi, hogy látta az élő Lenint, ilyen módon nem sokat ér. A legtöbb helyen nincs is policy azzal kapcsolatban, hogy a biztonsági mentést milyen gyakran, hogyan, kell elkészíteni, ahogy persze szankcionálva sincs, ha egy súlyos adatvesztés után az egyszeri rendszergazda nem tudja elvégezni a megfelelő helyreállítást. Banki környezetben természetesen ez is máshogy működik.

Ha mentésről van szó, mondanom sem kell, itt is egy nagyon szerteágazó, kérdések áradatát felvető témáról van szó. Például nem elegendő rendszeresen biztonsági mentéseket végezni, azok sértetlenségét, működőképességét is ellenőrizni kell.

Nincs vagy hiányosan van előírva, hogy a felhasználók hogyan kezelhetik az IT-eszközöket és magukat az információkat

Nem, most tényleg nem csak arra gondoltam, hogy a legócskább social engineering támadásokkal szemben is védtelen a cégek és közintézmények többsége.
Kicsit is normális helyen háztáji szerveren vagy megbízható privát felhőben történik a céges információk tárolása és kezelése, ahogy maga a céges kommunikáció is, ahogy a cloud technológiák évről évre egyre olcsóbbak váltak.

Annak ellenére, hogy a cégek az igényeknek megfelelően saját levelezéssel, tárhellyel, vagy akár komplett ERP-vel rendelkeznek, nagyon gyakori, hogy céges adatokat küldözgetnek át az alkalmazottak egymásnak kommersz, ingyenes levelezőrendszerekben, de olyat is hallottam már, hogy egy közösségi szolgáltatást használtak ilyenre. A rendszergazda, ha tud is róla, jó esetben legalább valamiféle képe van azzal kapcsolatban, hogy ez mekkora kockázattal jár, mégsem nagyon tud mit tenni ellene.

Mielőtt úgy gondolnánk, hogy csak a közvetlenül pénzzé tehető adatvagyon egy részét használó felhasználók jelentenek kockázatot a fegyelmezetlenségükkel, képzeljük el, hogy egy nagy szerkesztőség újságírója kényelemből valamilyen ingyenes kommersz levelezőrendszert használ, amikből meg sok esetben végképp nem nehéz észrevétlenül szivárogtatni az információt jelszólopással, kémprogrammal, akármivel, viszont mivel a postafiók nem a céges rendszerhez tartozik, a rendszergazdának esélye sincs észlelni ezt. Ebben az egyszerű példában képzeletbeli újságíró barátunk veszélybe sodorhatja az informátorait, lenyúlhatják a postafiókjából a mástól hozzá érkező kéziratokat és így tovább. Csak a fantázia szab határt annak, hogy mekkora kavar lehet abból, ha házon kívülre viszik a céges adatokat, mivel a felhasználók egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az nem az ő tulajdonuk, hanem a cégé!

Viszont nem egy esetet hallottam, amikor a céges eszközöket egyáltalán nem használták, ráadásul az egyik legnagyobb magyar, tartalomszolgáltatással foglalkozó cégénél. Ezt ismétcsak úgy lehetne kivédeni, ha következetesen szankcionálnák a cégen belül, ha valaki céges adatokat nem az arra fenntartott infrastruktúrán kezel. Ezen kívül persze, nagy szerepe van annak, hogy az alkalmazottak kapjanak biztonságtudatossági tréninget, már ahol egyáltalán tudják is, hogy mi az, még ha bizonyos szempontból egyre nehezebb is. Kevin Mitnick nem mondott nagy újdonságot azzal, amikor azt mondta, hogy a felhasználók a biztonsági előírásokat akkor fogják betartani, ha látják annak az értelmét. Viszont manapság már a támadások olyannyira szofisztikálttá váltak, hogy az az átlagos felhasználónak túl bonyolultak, amit csak úgy lehet kompenzálni, ha technikai módszerrel korlátozzák, hogy a felhasználó mit tehet meg és mit nem, ahogy írtam, a jogosultságok kiosztását meg kell, hogy előzze a szerepkörök pontos meghatározása.

Fontos megjegyezni, hogy ha a belső használatra szánt eszközök nem eléggé rugalmasak, stabilak és felhasználóbarátak, ahol ezt szankciómentesen megtehetik, az alkalmazottak Gmailt, Google Docst, Dropboxot és hasonló kommersz eszközöket fognak használni a céges adatok kezeléséhez is. Ezzel értelemszerűen menedzselhetetlenné válik a cég információáramlása, megnehezíti az incidensek vagy éppen az adatszivárgások, azaz DLP-k megelőzését kivizsgálását. Ráadásul ezek a közkeletű ingyenes szolgáltatások formálisan semmiféle felelősséget nem vállalnak a náluk tárolt felhasználói adatokért, az azok elvesztéséből adódó károkért, gyakorlatilag pedig egész egyszerűen nem elég biztonságosak. Nem, még akkor sem, ha a fél világ arról cikkezik, hogy azok.

Mit tehet mégis egy közepes méretű vállalat, amelyik nem foglalkoztathat CISO-t főállásban, a céges rendszergazda tehet szert csak úgy olyan szintű tudásra, mint egy CISO, ugyanakkor szeretné biztonságban tudni az általa kezelt információkat? Külső szakértőt megbízni mindenképp ajánlott, akivel együtt a házirendet ki tudják dolgozni és időnként felül is tudják vizsgálni.

Ez persze szubjektív, de szerintem a dolog legérdekesebb része, hogy hogyan építsenek a házirendbe olyan részt, ami kimondottan azzal foglalkozik, hogy az emberi tévedésből, mulasztásból, figyelmetlenségből vagy social engineering támadások kiküszöbölhetőek legyenek és azt tényleg mindenki tartsa be.

Ahogy írtam, annál hatékonyabb a megelőzés, minél inkább ismert a támadások kivitelezésének módja.

Amit rendkívül hasznosnak találtam a Social Engineering Penetration Testing – Executing Social Engineering Pen Test, Assessments and Defense kötet végén található cheat sheetet, ami kellő részletességgel, ugyanakkor áttekinthetően mutatja a social engineering támadások általános sémáját.

Idén jelent meg ebook formájában ingyenesen letölthető kiadványként a Navigating the Digital Age – The Definitive Cybersecurity Guide for Directors and Officers kötet, kimondottan cégvezetőknek, ami a legfrissebb tények tükrében foglalja össze az informatikai biztonság fontosságát.

Igen ám, csakhogy a cégek felsővezetői könnyen lehet, hogy nem szivesen futnak neki egy közel 400 oldalas könyvnek, így gyakorlati szempontból talán még jobbak azok a Dummies-füzetkék, amit különböző gyártók támogatásával jelentetnek meg rendszeresen és ugyancsak ingyenesen letölthetőek. Ha pedig a cégvezetők a szükséges mértékben értik a cég vérkeringését jelentő IT-rendszerek működését, jobban megértik egymást az informatikai csoporttal. Ilyen ingyenes kiadvány például a Cybersecurity for Dummies, a Network Security in Virtualized Data Centers for Dummies, a Mobile Security for Dummies, az Advanced Endpoint Protection for Dummies vagy éppen a Paloalto mellett a Fortinet által támogatott Dummies-könyvek, mint a Unified Threat Management for Dummies,
csak hogy a legfrissebb információkat tartalmazó kiadványokat említsem, amiket egy-egy elfoglalt cégvezető szivesebben vesz kézbe nyomtatva, mint egy jóval vaskosabb kiadványt.

Az IT-seknek szükséges könyvek ára sokszor be van építve egy-egy képesítés anyagába.

A magyar nyelvű, frissen megjelent könyvek közül átfogó műként a Vállalati információs rendszerek műszaki alapjait találtam a legjobbnak, ugyan annak tartalma már túlmutat a menedzsment tagjai számára szükséges ismereteken.

Igencsak tanulságos mini prankkel haknizott a Balabit IT Security a minap: Stockholmban és San Franciscoban szólítottak meg mobilozókat azzal, hogy kipróbálnának-e egy hordozható akkut, amit csak csatlakoztatni kell a mobilhoz és az akkut képes 5 perc alatt feltölteni. Vegyük észre, hogy eleve már csak azokat érdekelhette a dolog, akik nem voltak képben azzal kapcsolatban, hogy nem lehet feltölteni egy okosmobil akkuját 5 perc alatt, pláne olyan univerzális töltő nagyon valószínűtlen, ami erre képes lenne megbízható módon, hiszen eleve különböző mobilok akkumlátorai közt eléggé emberes eltérések vannak.

Később a srác megkérdezte az érintetteket, hogy nincs-e biztonsági szempontból aggályuk azzal kapcsolatban, hogy ismeretlen eszközt csatlakoztatnak kábellel a saját mobiljukhoz. Európában - legalábbis Stockholmban biztosan – láthatósan sokkal kevésbé illetve lassabban esett le, hogy mi ezzel az esetleges para.

Makacsul tartja magát a hiedelem, ami szerint Svájc azoknak az országoknak az egyike, amelyik a leginkább kényes, ha a felhasználói adatok védelméről van szó, a nemzetközi jogi helyzete miatt. Féligazság, írom is, hogy miért. 

Ha mással kapcsolatban nem is nagyon került szóba a személyes adatokra olyan érzékeny Svájc a Snowden-bohózat óta, többen olvashattak arról, hogy a PRISM-parát meglovagoló viccesebbnél viccesebb cégek közül a világ egyik legbiztonságosabb email szolgáltatását ígérő Protonmail többek közt azzal az eszelős hülyeséggel bizonygatja a Svájcban tárolt információk sérthetetlenségét, hogy a szervertermük gyakorlatilag be van vájva egy hegy gyomrába, ami egyébként akár még igaz is lehet, de egy levelezőrendszer nem ettől lesz biztonságos. A Protonmail egyébként ugyanaz a vicces szolgáltató, amelyik ugyanakkor teljesen védtelen volt egy tankönyvi bonyolultságú ún. cross-site scripting támadás ellen, azaz sokáig szinte tetszőleges szkriptet, így rosszindulatú kódot is be lehetett illeszteni a levelek törzsébe, amik szépen le is futottak amikor a Protonmail-felhasználó megnyitotta a levelet. 

Mindez semmi ahhoz képest, hogy az ugyancsak ultrabiztonságosnak tartott Google-től a hatóságok az esetek felében-kéthamadában megkapták azokat a felhasználói adatokat, sejthetően svájci felhasználókról, amiket különböző hatóságok kértek, ami azért minimum elgondolkoztató arány. Swiss Federal Data Protection Ordinance ide, Swiss Federal Data Protection Act oda, az USA-tól és az EU-tól való viszonylagos függetlenség ide vagy oda, ha a svájci hatóságok valamit kikérnek, nagyon sokszor meg is kapják, azt pedig egy pillanatig se felejtsük el, hogy mindehhez az érintett felhasználónak nem kell rablógyilkosnak, terroristának vagy tonnás mennyiségekben seftelő drogdílernek lennie. Mivel egy kellően jól összerakott jogi indoklást követően az alapos gyanú is elég lehet ahhoz, hogy a Google már küldje is az adatokat, díszdobozban. Ugyan a transparency report nem tér ki rá, de eléggé világos, hogy döntően Gmail-fiókokról és adott Google-felhasználókhoz kapcsolódó, azonosításra alkalmas információkról lehet szó, ráadásul a kaliforninai bíróságon, amelyik szerintem illetékes lehet, általában meg sem próbálja a Google megfúrni az adatigényléseket, de nem is köteles a Google vizsgálni azoknak az indokoltságát. 

Mindeközben Magyarországon... Ha megnézzzük, hogy mi a helyzet a magyar felhasználókat érintő, magyar hatóságok által kezdeményezett adatigénylésekkel kapcsolatban hízhat a májunk, mert az látszik, hogy az egyébként kis számú adatigénylésből egészen pontosan nulla százaléknak tett eleget a Google. 

Innentől már csak lehet tippelgetni, hogy miért. Valószerűtlennek tartom, hogy a magyar nyomozó hatóságok annyira tompák lennének, hogy ne tudják, hogy hogyan állítsanak össze olyan adatigénylést, amire majd érdemben kapnak is választ, ezen kívül vannak azért kemény kötésű és tájékozott telco jogászok Magyarországon is bőven. Az egyik optimista feltételezett ok az lehet, hogy magát a nyomozást kellően bravúrosan végzik ahhoz, hogy ne kelljen a Google-hez rohangálni felhasználói adatokért, az átlagosan hülye bűnöző – vagy annak vélt bűnöző felhasználó – úgyis millió meg egy ponton elcsúszik máshol, ha valamit el akar titkolni, ami viszont tény. Azaz nem is kellenek olyan adatok a bizonyítási eljárásban, amit csak a Google-től közvetlenül lehetne beszerezni. 

A legpesszimistább, már-már a jó hírnév megsértését karcolászó feltételezés pedig az, hogy valóban előfordul Magyarországon is, ami elterjedt szerte a világon, csak államonként eltérő mértékben: azaz hogy a szükséges adatokat a nyomozók nem törvényes úton szerzik be, majd ha megvan, az eljárás későbbi szakaszában, közben találják ki, hogy a gyanusítottal kapcsolatban honnan tudják azt, amit tudnak. Arról már volt szó, hogy a magyar felhasználókat kiszolgáló Google-adatközpontokhoz hozzáférni nem olyan eszelősen bravúros dolog, mint ahogy arról is vannak legendák, hogy milyen mértékű rálátásuk van a hatóságoknak a magyar hálózatokra a netszolgáltatókon keresztül, amiken még ha titkosítva is szaladgál az adat, függetlenül a titkosítás erősségétől, a gyakorlatban sokszor kijátszató. 

És azt az ortó nagy blamát még nem is emlegettem, amikor kiderült, hogy a legnagyobb levelezőrendszerek, azaz az AOL, Google, Yahoo adatközpontjai közt az USA-ban teljesen titkosítatlan volt a forgalom, persze nem azért, hogy könnyebb dolga legyen az NSA-nek, hanem azért, mert a titkosítás és visszafejtés nagyon komoly számításigénnyel jár, ilyen módon drágább is, ha olyan gigantikus mértékű adatforgalomról van szó, mint amilyet ezek a rendszerek lebonyolítanak. Ne legyenek illúzióink: egyáltalán nem biztos, hogy Európán belül dedikált vonalakon a Google titkosítva tolja az adatforgalmat Magyarországra a maga "kis" 60 gigabit/másodperces peeringjén keresztül, az már egy teljesen más kérdés, hogy a budapesti vagy annak közelében lévő adatközpontok és a felhasználók gépei közt már valóban titkosított a kapcsolat, legyen szó szinte bármelyik Google szolgáltatásról. 

Hogy szemléletes példával éljek: teljesen mindegy, hogy hindi nyelven mond nekem valamit az, aki mellettem ül és nem szeretné, ha rajtam kívül más is megértse abban az esetben, ha magába az épületbe az üzenet egy egyszerű képeslapon érkezett, amit majd hindi nyelven suttognak el, hiszen így csak az nem látja az üzenetet még titkosítatlan formában a képeslapon a postázástól kezdve a recepcióson keresztül a titkárnőkig mindenki, aki nem is akarja. 

Ez a titkosítás nem keverendő azzal a viszonylag friss, ámde annál ködösebb Google bejelentéssel, ami szerint lakattal jelzi a Gmail a webes felületen, hogy az, aki a levelet küldte, titkosítva küldte-e, de azt a bejelentés egyáltalán nem teszi konkréttá, hogy ez mit is jelentene. Ha valaki levelet küld például egy Gmail-es címre, nem a Gmail rendszeréből, olyan módon, hogy a további kézbesítésre szánt levelet az első szerver titkosítva kapja meg, egyáltalán nem biztos, hogy a levél út közben nem halad át olyan csomóponton, amelyik viszont már titkosítatlanul passzolja tovább azt. Az pedig nem világos, hogy a Google a fejléc alapján az összes hosztnévhez tartozó sort megnézi-e, hogy azok egymás közt „hindi nyelven” beszéltek-e vagy éppenséggel csak küldő gépe azzal a szerverrel, amelyiknek a levelet elsőként megkapta további kézbesítésre. Ami biztos, hogy a bejelentést követően nem kevesen joggal írhattak róla, hogy mekkora parasztvakítás ez már megint. 

Az adatigénylésektől indultam, megint a titkosításnál kötöttem ki. A lényeg viszont, hogy az információk továbbításának sérthetetlensége sosem egy vagy kevés számú mechanizmusra támaszkodik: ha azt szeretnénk, hogy ne nagyon legyen látható, hogy merre kóválygunk a neten, kinek milyen rendszeren keresztül küldünk üzenetet, használjunk VPN-t, ha pedig még biztosabbra akarunk menni, használjunk PGP-t, ami tényleg egyik végponttól, azaz felhasználótól a másikig titkosít és így tovább.