bardóczi ákos @post.r

A bankkártyák gyártóitól ugyanazt várják el a bankok, amit az ügyfelek is: legyenek biztonságosak, amennyire csak lehet, ugyanakkor ne kerüljenek túlságosan sokba sem. Az érvényesség feltétele minden esetben az aláírás, amiről szeretnénk feltételezni, hogy nem módosíthatóak károsodás nélkül vagy legalább sufni módszerekkel nem.

Egy korábbi posztban már foglalkoztam vele, hogy mekkora suttyóság egy bank részéről, ha a bankkártya lejárta után úgy adják ki az ügyfélnek az új kártyát, hogy annak bankkártyaszáma marad ugyanaz. Persze, persze, lehet hivatkozni rá, hogy ott van még a CVC2/CVV2 kód, csak éppenséggel ezt az elfogadóhelyek egy része egyszerűen nem ellenőrzi.

A bankkártyáknál aláírás már csak azért is fontos, mert ha például Paypass-technológián alapuló vásárlás esetén felmerül a gyanú, hogy valaki nem a saját bankkártyáját használja, az elfogadóhely aláírást kérhet, aminek jó esetben hasonlítania kellene arra az aláírásra, ami a bankkártya hátoldalán van. Megint más esetben, ha nem bankkártyáról van szó, az egyetlen dolog, ami a kártyát érvényesíti, az aláírás.

Ha korábban nem is merengtünk el eddig rajta, a bankkártyák ún. aláíráspanelje olyan filmréteg, ami megköti a tintát, azzal kapcsolatban viszont nincs határozott elvárás, hogy milyen tollal kellene kézjeggyel ellátni a kártyát. Ha a festék belekötött ebbe a filmrétegbe, azt már ideális esetben nem lehet lesuvickolni vagy leáztatni róla, legalábbis úgy biztosan nem, hogy annak ne maradjon nyoma. Egyszerűnek tűnik, de elég belegondolni, hogy ha olyan rétegre van szükség, ami megfelelő erősséggel köt a bankkártya anyagához úgy, hogy ne kopjon le, a festék pedig álljon ellent az oldószereknek, kopásnak, hőhatásoknak, már jóval bonyolultabb a helyzet. Az ilyen filmrétegeket olyan szabadalmak védik, amikből elvben világosan kiderül, hogy hogyan is működik mindez, az más kérdés, hogy a leírás olyan magas röptű, hogy behatóan nem könnyű értelmezni csak úgy. Ami azt illeti, elsőre még azt sem könnyű megállapítani, hogy csak az elsőként USA-ban jegyzett szabadalmak közül melyik vonatkozik az aláírást megkötő filmekre.

Azt meg aztán pláne nem tudni, hogy adott plasztikkártya esetén melyikről is van szó. De még ha konkrétan tudnánk is, hogy a film melyik technológiával készült, lévén, hogy az aláírásokhoz használt Edding tollak olyan tintával működnek, aminek az összetétele nem igazán nyilvános, még mindig nem lennénk közelebb ahhoz, hogy tökéletesen megértsük a kémiai részleteket.

Ami biztos, hogy ha valaki az aláíráspanelt elkezdi súrolni valamivel, az aláírás tintájával együtt vagy jön maga a filmréteg is vagy a filmrétegbe impregnált minta, VISA kártyák esetén ez egyszerű csíkozás, míg MC esetén a MasterCard felirat piros, sárga és kék színnel. Az acetonos lemosás pedig eleve hülye ötlet, mivel nem csak az alkoholbázisú tintát oldja, hanem magát a műanyagot is.

Otthon amolyan nosztalgikus jelleggel elővettem pár lejárt vagy fölösleges kártyát és legalább ennyire nosztalgikusan vegyészkedtem egy kicsit. Több kártya együttes eredménye: gyenge közepes.

Mindenféle tinta felületről való eltüntetésénél az oldószer típusa és mennyisége, valamint a súrolással járó behatás arányát eltalálva a legnagyobb az esélye annak, hogy csak az aláírás jön le, míg a felület nem sérül látványosan. Az egyik tesztben 70 térfogatszázalékos etanolt használtam, viszont lévén, hogy az EDT pacsulik alkoholtartalma is hasonló, a benne lévő aromák pedig az oldási képességre nincsenek számottevő hatással, azzal is csinálhattam volna. A felületnek aztán nekiestem közepes súrolást kiváltó papírzsebkendővel, olyan műanyag polimer törlőkendővel, ami egyáltalán nem súrolt, illetve szarvasbőr kendővel is. Az eredmények eltérőek, ami viszont világos, hogy szembetűnő különbség van filmréteg és filmréteg közt olyan szempontból, hogy milyen kártyánál használták. Az egyszerű vásárlói hűségkártyánál gyakorlatilag mindig törölhető a tinta. Viszont még azonos bankkártyakibocsátó esetén is míg az egyik kártyánál a tinta lazán törlődik, megint másiknál nem vagy csak úgy, hogy azzal jön le az előzetesen ráimpregnált festék is.  Ezen kívül természetesen tapasztaltam olyat, hogy ugyanolyan súrolás hatására maga a filmréteg is jól látható módon karcolódott.

Egy másik tesztben szintén 70 v%-os alkoholt használtam, a kártyák gyakorlatilag egy alkoholos fürdőbe kerültek, amit ebben az esetben egy tartóval oldottam meg. A műanyag zacskó jelentősége az, hogy alapesetben az alkohol a gyorsabb párolgás miatt veszítene az oldóképességéből, míg ha le van zárva, ez kevésbé jelentkezik. Némi idő elteltével a tinta persze itt is megadta magát, egyetlen eset kivételével teljesen eltűnt néhány óra alatt! Ilyet tapasztaltam az egyik legkomolyabb bankkártyakibocsátó kártyájánál is úgy, hogy a benne lévő mint nem oldódott le.

A tanulság ismét az, hogy lehet ugyan spórolni azzal, hogy olcsóbb technológiát választva viszik fel a gyártók a film anyagát, nem meglepő módon, kevésbé lesz biztonságos. A lúgokat viszont mind jól bírja, tehát nincs para, ha valaki valakinek a zsebébe maradt, aztán kimosta a ruhaneművel együtt, ugyan alighanem más a helyzet, ha mindez főzőmosáson történt. Megjegyzem, senki ne próbálja ki otthon, a használt bankkártya formálisan eleve a bank tulajdona.