bardóczi ákos @post.r

Aki most nagyon picsog a Facebook új kontentpolicyja miatt, annak van egy rossz hírem. Aki lemaradt: az ismerősök tartalmai kerülnek előtérbe a timeline-on - szóval ha eddig háromszor meggondoltad, hogy kit veszel fel ismerősnek, na, mostantól gondold meg hatszor! - míg a lájkolt oldalak tartalmait alapvetően háttérbe szorítja a rendszer, az EdgeRank-algó sokadik változtatása korábban komplett hírportálokat nyírt ki, amiknek a forgalma jórészt a FB-ról jött.

A sok-sok nagyon okos újságíró megírta step-by-step, hogy hol találod a See first gombot egy oldalon. Mindez nagyon szép, nagyon jó, viszont amire a rendszer személyek esetén figyelmeztet, oldalak esetén viszont nem, nevezetesen hogy maximálisan 25-nél érvényesíthető ez a beállítás [mármint oldalak és felhasználók együttvéve]. Azaz hiába tapos valaki a See first-re, oldalak esetén nem kap figyelmeztetést és ugyanúgy vagy csak ritkábban kapja meg a tartalmakat, amiket egy oldal posztol.

A változtatás azon oldalával most nem foglalkozom, hogy a jó minőségű tartalmakat előállító oldalak, amiknek a forgalma gyakorlatilag 100%-ban organikus volt, azaz egy garast sem kellett költeniük hirdetésre, na, mostantól aztán kénytelenek lesznek és hogy a FB-nál, mint növekedést felmutatni már nem tudó cégnél ez miért volt elkerülhetetlen.

Megoldás? Csak részmegoldás van, azon túl, hogy az információs zaj elfogadhatóra csökkenthető legyen, hajigáljuk ki a kontaktjaink közül, aki túl sok érdektelen tartalmat posztol, ha pedig mindent látni akarunk, a timeline körülbelül elrejtett beállításában a Most recent-re kell ujjazni, amivel viszont olyan dózisú tartalom csap arcon a kontaktok, csoportok és oldalak tartalmai együttes megjelenésekor ömlesztve, hogy azt még akkor sem lehet követni, ha valaki tudatosan csak reggel és este nézi meg a Kéktaknyot.

Hülye fordulattal élve: tetszettek volna az RSS-re rászokni.

Ennél ma már tényleg csak értelmesebb dologról fogok posztolni, ha érdekel valakit, engem, pontosabban a Facebookra-oldalamra pürézett tartalmaimat erre lehet imádni, de a saját oldalammal annyira nem foglalkozom, hogy még a saját posztjaimat sem linkelgetem be.

A web kezdeti nagyon lassú növekedésekor többen megjósolták, hogy miután az internetkapcsolat elérhető lesz tömegek számára, az meg fogja változtatni az információáramlás sebességét, módját, természetét, civilizációs visszahatásai lesznek, nem mellékesen súlyos akadályok gördülnek el azok előtt, akik szerettek volna beletanulni valamibe, ezt viszont a hagyományos módon nem tehették meg. Arról már eléggé sokat írtam, hogy a kezdeti optimista jóslatokból mi jött be, mi nem és mi máshogy. A sosem látott információs zaj mellett idővel megjelentek olyan közösségi tudásmegosztó szolgáltatások és oktatásra specializálódott portálok, amik szemben például a Wikipediával teljesen interaktívak, azaz még azoknak a figyelmét is képesek megkötni, aki már abba a generációba tartozik, amelyik alig vesz kezébe terjedelmesebb könyvet.   

A szegmens sikeresen befutott szereplőinél közös jellemző, hogy bevonják a tanulót a tanulási folyamatba, nem hagyják, hogy ellankadjon a figyelme, tipikusan keveredik a videós tartalom és a handout-szerű leírás olyan tananyagoknál, ahol ez elengedhetetlen a megértéshez.   

Az egyik Quora felhasználó és a bestcollegereviews.com egyaránt, pofás kis listát állított össze a legjobb önképző oldalakról.   

Nem túl meglepő módon, minden hely kurzuskínálatában jól visszatükröződik, hogy mire is van egyrészt piaci igény, másrészt natív érdeklődés, így több helyen informatikatanulást segítő kurzusok jelennek meg a kiemelt kurzusajánlatok közt.   

A Khan Academyn döntően ingyenes kurzusok vannak szinte minden elképzelhető témában, a különböző fejezeket alatt pedig kommentelésre is van lehetőség.   

Az Udemy nagy hasonlóságokat mutat az előzővel, azaz például a felhasználók értékelhetik egy-egy kurzus nívóját, jelentős eltérés viszont, hogy a kurzusok döntő része nem érhető el ingyenesen, sokáig ingyenes kurzus egyáltalán nem is volt elérhető rajta. A keresőben viszont lehet keresni kimondottan ingyenes kurzusokra is, amiből már közel kétezer elérhető az Udemy rendszerében.   

A legnagyobb kurzusválasztékot a mai napig a Coursera adja, ami a regisztrációkor megadott érdeklődésnek megfelelően kitűnő érzékkel betippeli, hogy mi érdekelheti a felhasználót, ezen kívül természetesen lehetőség van egy-egy spéci területre keresni is. A Coursera működési modelljében fontos eltérés, hogy legnagyobb részt egyetemek regisztrálnak fel a saját kurzusaikkal, amik közül lehet választani, majd a kurzus elvégzése után van lehetőség szabályosan vizsgát is tenni a tárgyból, így tanusítványt szerezni. Bizonyos kurzusok ingyenesek, csak a vizsgáért kell fizetni.   

A történetből persze az elejétől fogva nem akartak kimaradni a legnagyobb egyetemek sem, így például az MIT OpenCourseWare rendszerében szabályos MIT-kurzusokat hallgathatunk végig, míg a Stanford Online Lagunita nagyon hasonló elven működik.   

A múltkori poszt után több olvasói levél is bezuhant azzal kapcsolatban, hogy kicsit konkrétabban írjak valamit arról, hogy hogyan érdemes nekifutni egy fejlesztői, tesztelői vagy etikus hekker karriernek. Persze számos könyvet tudnék javasolni, ahogy a Securitytube-jellegű videós oldalak is nagy segítséget jelenthetnek, viszont észben kell tartani, hogy ezek használatának igazából akkor van értelme, ha valamelyest azért tudja az érdeklődő, hogy milyen videóra is van szüksége ténylegesen, de még később sem biztos, hogy meg lehet találni a legjobbat csak úgy.   

Sok lehetőség közül persze, hogy nem könnyű választani, viszont rendszerint eléggé gyorsan kiderül, hogy egy-egy oktatóoldal esetén az interaktivitás mellett mennyi segítséget kérhet a tanuló attól, aki a kurzust tartja.  

Hazai pályán az egyik piacvezető, az informatikai képzésekre szakosodott Netacademia amellett, hogy ingyenes videókurzusokat is kínál, nagy előnye, hogy a livestream közben cseten kérdéseket is fel lehet tenni gyakorlatilag valós időben, azaz hasonlóan ahhoz, mintha tanteremben lennénk. Előre nem mindig jósolható be, hogy ténylegesen mennyien követnek egy-egy kurzust, így azért, hogy az oktatást ne akassza meg egy-egy kérdésfeltevés, első körben a csetmester fogadja a kérdéseket, majd érkezik is rá a válasz. Ilyen szintű támogatást az előbb emlegetett óriásoldalak nem kínálnak. Kicsit utánakeresve a Netacademiának kiderül, hogy nem csak for-profit szereplők jelentenek számukra célcsoportot: néhány hónappal ezelőtt a szakképzési kerettanterv olyan módon változott, hogy több száz középiskolai tanárnak hirtelen webprogramozást is tanítania kell, így valamilyen megoldás kellett találni arra, hogy az érintett informatikatanárok felkészülten álljanak majd neki az új feladatnak, a felkészítést pedig a Netacademia vállalta el. Közel félezer informatikatanár rendkívül rövid idő alatt továbbképezni pedig más módon konkrétan nem is lehetne.  A végeláthatatlan prezentációktól mindenki fél, mint ördög a tömjéntől, nincsenek ezzel máshogy az informatikatanárok sem: éppen ezért a nekik szóló tananyag is azt az elvet követi, mint a többi tanfolyam. Azaz, hogy nincs diasor, gyakorlat van, nem engedi el a figyelmet a livestream, ugyanakkor ha valakinek valami nem lenne világos, még mindig visszatekerheti a felvételt és ismételten megnézheti azt, amiről lemaradt, a gyakorláshoz szükséges eszközök pedig ugyancsak elő vannak készítve, csak le kell tölteni őket a gépre. Az oktatótól pedig lehet kérdezni előtte és utólag is, a cseten kívül emailen is.  

Nem kell, nem is lehet biztosat mondani azzal kapcsolatban, hogy az apró, néhány perces videókból álló videókurzusok vagy a tantermi környezetben felvett, hosszabb videók jelentik az alkalmasabb eszközt tanulásra, a valóság alighanem az, hogy nem a formátumtól függ, sokkal inkább a didaktikai felépítéstől, hogy mennyire gyorsan lehet minél többet alkalmazott tudást elsajátítani egy-egy témában.  

Lényeg, hogy Magyarországon késve, de egyre több és több középiskolában válik lehetővé, hogy a diákok az informatikaórán tanuljanak webes technológiákat.  

Természetesen önmagában semmilyen webes kurzus nem pótolja az önálló gyakorlást, valamint azt, hogy utólag majd tényleg ki kelljen nyitni egy-egy komolyabb kézikönyvet, ami viszont nagyon nem mindegy, hogy amikor valaki valami számára teljesen új dolog megtanulásába kezd, hogyan szerzi meg az alapokat.

Az első nagy szoftverkrízis  dermesztő történetéről ugyan korábban már volt szó, arról már kevesebbet írtam, hogy mi történt azt követően, arról pedig talán még kevesebbet, hogy hogyan is alakult a szoftvertechnológia a krízisből való kilábalást követően napjainkig.  

A szoftverkrízis megjelenését 1968-ra teszik, amikor egy konferencián kijelentették, hogy az akkori technológiákkal nem tudnak megfelelő minőségű és mennyiségű szoftvereket gyártani, ami a felhasználói igényeket kielégíti, az pedig már az informatika kultúrtörténetének része, hogy melyek voltak azok a változások, amik a szoftverkrízist megoldották.  

A felhasználókért folytatott versenyben a legkülönbözőbb IT-s és szoftveres feladatokra kínál megoldást az ipar, legyen szó akár szívritmusszabályozók vagy inzulinpumpák beágyazott rendszereinek irányításhoz szükséges illesztőprogramokról,  - ez azért messze nem kockázatmentes - akár olyan valós idejű rendszerekhez kellő és ennek megfelelően nagyon magas minőségi standardoknak megfeleltetett szoftverekről, amik a szélestörzsű repülőgépek műszerfalán keresztül állítgatható és jó esetben csak ott, más módon viszont nem.  Vagy lehet szó egyszerű irodai programcsomagokról.  Nem jelenti mindez azt, hogy ne lennének alternatívák, vannak, mindig is lesznek. Ha a mindennapi életre gondolunk, bárki dönthet úgy, hogy a Microsoft Office helyett használ Libre Office-t, Apache Office-t vagy Open Office-t [ha ezek közül valamelyik azonos lenne, bocs, nem tudom, de nem is érdekel], legfeljebb úgy jár, mint én, mikor utoljára használtam Open Office-t: elkészítettem a prezentációt pazar módon, majd élesben Microsoft Officeban remekül megnyílt az előadáson, a szépséghiba csak annyi volt, hogy fehér alapon, fehér betűszínnel jelent meg az, amiket a diákra írtam. Szóval jobb megoldás híján, ugyan 50-60 slide tartozott a prezentációhoz, megtartottam az előadást kútfőből és egyben megfogadtam, hogy azt a szart meg nem használom még egyszer és az sem érdekel az sem, ha a Microsoft Office miatt történt a megjelenítési hiba, amíg az a támogatottabb, megbízhatóbb, azt fogom komolyabban venni és használni.   

Viszont általánosságban elmondható, hogy egy-egy feladatkörre szánt szoftvermegoldások köre minőségi szempontból szépen elfoglalta a helyét, már nem szembesülünk vele nap, mint nap, hogy az értéktelen kódhalmaz és a használható alkalmazás közül el kellene dönteni, hogy melyiket akarjuk használni. Használjuk tömegesen azt, ami megbízható, azokról a ritka kivételekről, amikre ez nem igaz, már többször is írtam.  

Ma már meglehetősen ritkán írnak teljesen a nulláról indulva egy-egy új szoftverrendszert, olyan  viszont gyakori, hogy egy jól bevált, már létező keretrendszerben kezdenek dolgozni a fejlesztők. A megrendelő a megrendeléssel kiötöl a fejlesztőkkel valamiféle specifikációt, azaz áttárgyalják, hogy a szoftvernek mit kellene tudnia, az már a fejlesztő staff dolga, hogy eldöntse, hogy ezt milyen módszertannal, programozási nyelvekkel valósítsa meg, melyik része az a fejlesztésnek, amit esetleg érdemes kiszervezniük egy külső cégnek, amelyik egy bizonyos részfeladatot készít el és így tovább. Természetesen vannak helyek, ahol a kiszervezés nem oldható meg a hagyományos formában. Nincs a világon akkora bank, amelyik annyi informatikust foglalkoztatna, amelyik egy pénzintézeti rendszert teljesen újra tudna írni egyedül, így azokat a feladatokat is kiszervezik természetesen, persze lepapírozva, hogy abba más már nem vonható be, mivel veszélyeztetné a szoftver biztonságos működtethetőségét a jövőben és persze minél komolyabb szoftverről van szó, annál komolyabb standardoknak megfelelő helynek szervezhető csak ki egy-egy részfeladat. Ahol még szigorúbb standardoknak kell megfelelni, ott nem opció a kiszervezés, például katonai eszköz tervezését vagy éppen egy szélestörzsű repülőgép tervezését sem nagyon szervezheti ki a Lockheed Martin vagy az Airbus, legalábbis a legnagyobb részét biztosan nem.  

Persze nem csak a kiszervezhetőségben különböznek egymástól a szoftvertermékek, hanem attól is, hogy milyen szigorú teszteken kell sikeresen átfutniuk [software quality assurance engineering] és egyáltalán: a különböző környezetbe és felhasználói körnek szánt, különböző minőségű szoftverek technológiája minden lépésében eltér.  

Ami viszont teljesen biztosra vehetjük, hogy kultúrafüggetlen jelenség, hogy a szoftver eladásából vagy licenszeléséből jutó bevétel legnagyobb része nyilván a befektetőkhöz kerül, még mindig szintén tisztes része a menedzsmenthez, akik meg tudják álmodni, hogy mire lenne igény, hogyan és az mennyire megvalósítható, a projektmenedzserek már jóval kevesebbet kapnak és ahogy azt sejteni lehet, a legevesebb mindig magának a fejlesztőnek jut, aki az effektív munkát elvégezte. Ez  nem tűnik egy igazságos rendszernek, de így működik, ez van, az pedig világos, hogy a láncolat tagjai nem cserélhetnének helyet egymással csak úgy. Azaz a fejlesztőket nem fizetik meg annyira,  viszont normális szoftver fejlesztésekor nem is fizethetik alul, mivel súlyos hiány van belőlük szerte a világon. Ami a jövedelemviszonyokat illeti, nem arról van szó, hogy ez egy hibátlanul igazságos rendszer lenne, de azért senkit sem ér égbekiáltó igazságtalanság.  

A tartalomszolgáltatás más világ, a magyar tartalomszolgáltatás pedig főleg! Oké, világos is, hogy egy nagy látogatottságú helyen ahol a felelősség a kiadó fejeseit terheli, meg is kell fizetni őket amellett, hogy növekvő vagy ha az már nem megy, stagnáló látogatószámot kell villantaniuk rendszeresen, de az a struktúra, ami a kiadó vezetése és a tartalom előállítói közt vannak - hacsak nem egy kis kiadóról van szó - sokszor értelmetlenül túlcizellált és nevetséges módon nagynak tűnik ahhoz képest, amennyien a tartalom effektív előállítását végzik. Ahogy az kitalálható, igen a szövegek írói, a képek készítői látnak a legkevesebbet abból, amennyi befolyik arra a helyre, ahol megjelenítik magát a kontentet. Szélsőséges esetben akár semennyit, ha például valaki szórakozásból blogol, de lövése nincs az online marketinghez, esetleg egyenesen irtózik tőle, kénytelen lesz foglalkozni vele egy idő után.  

Esetleg a blogger elnézve a saját webanalitikai-látogatottsági adatait, próbálkozhat vele, hogy egyenesen az "Anyahajónak" készít cikk-stílusúrájúra fazonírozott tartalmat, ami majd valamelyik rovatban jelenik meg, ennek megfelelően kap is érte, sosem tudni, hogy a tartalma úgy már kelleni fog-e vagy sem. Hasonlóval egyébként én is próbálkoztam, a gene drive technológiával kapcsolatos híreken rajta tartom a szemem, eredetileg cikknek írtam mondjuk ezt,   meg ezt, na meg ezt  az anyagot, csak éppenséggel a rovatnak, amelyiknek megküldtem, egyik sem kellett, hogy-hogynem, webanalitikai adatok alapján mégis annyian olvasták, mintha szabályosan egy tudományos-ismeretterjesztő cikként jelentek volna meg - mivel azok is, még ha nem is hibátlanok. Az én írásom nem kellett ugyan, helyette megjelent valami hírügynökségi hígfos magáról a hírről, múlt héten pedig olyat láttam, hogy azt hittem, hogy eldobom az agyam. Történt ugyanis, hogy ugyanott sederített egy belsős szerző egy cikket, ami hogy-hogynem mintha az én fenti három posztomból lett volna összegereblyézve, ezen kívül bele volt mixelve egy adag kötelező bulváros bullshitelés, maga a cikk addig lett szabva-varrva, amíg egymáshoz totál nem kapcsolódó témákat is érintett a szerző, a helyzeten pedig még az sem javított, hogy megkérdezett valami okosembert a témában.  Hogy komoly kutató, na meg pont azok, - akiknek érdemes lenne hirdetnie a lapnak - nem olvasnák az első bekezdés felénél tovább, az egészen biztos. Sajog a bulváros felütésektől, a lényeg pedig totálisan elveszik benne, tehát alighanem kikapartam a gesztenyét valakinek, aki felhasználta a lényegi és magyarázó részét,  ő keres vele, én egy garast sem. Pedig ki tudja, alighanem a cikket napokon keresztül írta, jó munkához idő kell, rosszhoz pedig még több.  

Határozott benyomásom, hogy minél nagyobb egy szerkesztőség, annál kisebb nyomás nehezedik az újságírókra, a szerkesztőkre, a rovatvezetőkre, úgy egyáltalán bárkire is azzal kapcsolatban, hogy valamit változtassanak, esetleg hogy-hogynem engedjék másnak, hogy normális nívójú tartalmat hozzon, jól elvannak, szériába gyártják az utánközléseket, időnként meg a szart, hisz az is megfelel, a hónap végén pedig megkapják a fizetésüket.  

A magyar tartalompiacon jóideig eldöcöghet ez a stratégia, de nem a végtelenségig. Az teljesen világos, hogy vannak lapok, ahova mondjuk a hét elején zsákszámra hordják át a pénzt a pártközpontból, aztán mindegy, hogy milyen tartalom készül. A politikailag semleges lapoknál is vannak állandó hirdetőik, akiket mintha nem érdekelne, hogy az olvasók száma nem növekszik, ami pedig a neccesebb és a legnagyobb kockázatot hordja magában, hogy nem tudni, hogy kikből is áll az olvasói bázis, milyen annak a szociológiai összetétele, hiába próbálják méricskélni. Következtetni azért lehet rá: mindegy, hogy milyen témában jelenik meg egy cikk egy-egy nagy lapnál, az alatta lévő kommentek alapján nehéz elképzelni, hogy ennyire sokan csak adják az analfabéta konteós kretént, valószínűbb, hogy tényleg jórészt analfabéta konteós kretének kommentelnek. Ebből adódóan borítékolható, hogy az iskolázottabb, normálisabb olvasók nem fognak kommentet írni olyanok kommentei közé, akik nem vitapartnerek számukra - ami azt illeti már olvasni sem fognak kommentet - és hopp, oda is a közösségi élmény, ami nélkül nem működik ma komoly platform! Mit jelent ez hosszú távon?  

Az iskolázottabb olvasók elszokhatnak máshova. Illetve többek közt azt, hogy ha a tartalom úgyis idiótáknak készül, akkor a tartalom előállítói beérik majd azzal is, ha rendszeresen gyenge minőségű tartalmat lapátolnak a dashboardra, a komolyabb - például külsős - tartalmakat pedig félnének kitenni, gondolva, nehogy már a szegény egység sugarú hülye olvasó ne értse a cikket, aztán csökkenjen a látogatottság. Kétségtelen, el lehet ezt játszani. Egy darabig. Csak éppenséggel a cikkekkel együtt a hirdetések mindeközben egy sokkal butább, iskolázatlanabb és kevésbé fizetőképes olvasótábornak mennek majd ki, akik végülis alighanem nem jelentenek vásárlóerőt, a hirdetők számára érdektelenek. Ha viszont a hirdetők azt észlelik, hogy egy teljesen másik helyen, ahol minőségi tartalmat kapnak az oda átszokott iskolázottabb olvasók, érdemesebb az ő arcukba tolni a reklámot, inkább oda hordják a pénzüket és a hirdetésüket, miközben pedig az eredeti stratégiát követő oldal csak egyre tahóbb, a hirdető számára kevésbé értékes olvasókat tud megtartani - ami egyre gagyibb tartalmakkal is megy.  

Hogy minőségi tartalomra ne lenne igény vagy éppenséggel olyan tömegigény, hogy azzal keresni is lehessen egy kisebb lappal? Muhaha, hát erre már alaposan rácáfoltak, mondjuk a NYEST.HU-val pedig ott alighanem minimális marketinges baszakodással kapcsolatos adminisztráció is. Kisebb a staff, a lap, a tartalmi felület, de a hirdetők számára sokkal értékesebb körnek hirdetnek. Az, hogy a túl magas szintű [más szavakkal "nem elég közérthető"] tartalmakra ne lenne igény, olyan hiedelem,  mint például az is, hogy a túl terjedelmes írásokra ne lenne igény. Ez utóbbi egyébként sokkal közvetlenebb módszerekkel is igazolható,  a hosszabb írások több ideig tartják ott az olvasót, keresőbarátabbak, több rájuk mutató hivatkozás van, a sepqIQ kutatása szerint  gyakorlatilag minden szempontból jobbak, természetesen ha jól vannak megírva. Röviden: a túl hosszú tartalomra nincs igény, de csak akkor nincs, ha az szar is. Hogy egy személyes példát mondjak, Adwords-ös vagy éppenséggel szövegíró szaki legyen a talpán, aki minimális vagy éppenséggel nulla költséggel a "Gmail feltörés" keresőszóra dobott találatok közül az én cikkemet le tudná túrni az első 5 helyről, de talán még az első t még az első tízből sem, holott a poszt hosszabb az átlagostól.  

A nagyon nagy lapoknál mintha nem mernének hozzápiszkálni az eldöcögő modellhez, azzal pedig pláne nem számolnak, hogy történhetnek olyan, nem pillanatszerű, de gyors változások, amikről nem is tudják, hogy kihatnak az olvasottságra, pedig mégis. Gallyra verhet egy apró változás is egy teljes üzletet, ami sokszor nem is igazságos. A Cink.hu a szerzők szerint attól fuccsolt be, mert az olvasók igencsak nagy része a Facebook oldaluk felől érkezett, ám amikor a Facebook megváltoztatta azt az algoritmust, ami leválogatja, hogy egy lájkolt oldal tartalmai közül mik jelenjenek meg a falon, a látogatók akkora része párolgott el, amit már nem élt túl a lap, egészen pontosan nem tudták teljesíteni a lap tulajdonosának azt a feltételét, hogy meg kell duplázniuk az olvasóik számát. A Twitteren, a Google keresőmotorjában, a Facebookon vagy olyan helyen, amire ma még senki sem gondolna, lehet, hogy csak néhány csavart igazítanak meg, de olyan mértékben hat azokra a helyekre, ahonnan az olvasók többsége érkezik egy hírportálra vagy a netezési, így tartalomfogyasztási szokásokra akkora hatással van, hogy a tartalom előállítója -  akár nívós, akár gyenge tartalom előállítójáról van szó gondolatkísérletünkben - esetleg nem tud majd megfelelő sebességgel reagálni, ha nem elég változatos és rugalmas. Bálna méretű lap esetén, a megváltozott tartalomfogyasztási szokáshoz igazodni még nehezebb, egy hirtelen bekövetkező, de nem feltétlenül látványos külső hatás miattt, ha a berögzült, szuvasodó módszereken kívül képtelenek másban gondolkozni a működtetők a lap tartalompolitikai csapásirányának kiagyalójától a rovatvezetőkön és szerkesztőkön keresztül az online marketing staffig, mivel minden a többé-kevésbé bevált, de rugalmatlan online marketing stratégiáknak van alárendelve, az legrosszabb esetben az olvasói és hirdetői kör megcsappanása miatt akkorát zakózhat az oldal, hogy azt egyszerűen nem éli túl vagy mindenesetre nagyon nehéz onnan feltápászkodni.  

Néhány oldalnál szinte kizártnak tartom, hogy erre a kockázatra ne gondolt volna még senki, ahogy azt is, hogy ne lett volna olyat, aki el mert volna játszani a változtatás gondolatával valamilyen módon. Olyan ez, mintha egy séf egy pazar francia étteremben azért készítené mindig ugyanúgy az összes ételt, mert attól tartana, hogy egy apró változtatás miatt majd a forgalom csökken, ami miatt a tulajdonos előveszi és felelősségre vonja, holott a kockázat jóval nagyobb, ha egy réges régen ugyanott, ugyanúgy működő átteremben több évtizeden keresztül nem változtatnak semmit a kajákon, inkább beérik azzal, hogy a legjobbak közt vannak, de azzal a témával már nagyon nem szivesen foglalkoznak, hogy ez esetleg megváltozhat egy megváltozó környezetben, megváltozó igények mellett, amikről sosem tudni, hogy bekövetkeznek-e és ha igen, akkor mikor.  

Ahogyan az evolúcióban a változatosságra, egy-egy dög nagy lapnál a konvencionális formát megtörő tartalomra is alighanem szükség van. Viszont addig nem tudni, amíg senki sem próbálkozik vele. Márpedig ha az adott felületen megszokottól eltérő tartalom megjelenik, a webanalitika úgyis gyorsan kimutatja, hogy van-e rá szükség, hosszú távon pedig óvatosan az is mérhető, hogy egy-egy felületen a keményebb tartalom bevonz-e  egy, az átlagostól sokkal edukáltabb, fizetőképesebb, hirdetőket érdeklő olvasói réteget.  

Mindegy, hogy egy apró feljegyzés elkészítéséről vagy egy többszerzős, sokszáz oldalas könyv megírásáról van szó, elvárjuk, hogy amiben dolgozunk, legyen stabil, ne fordulhasson elő adatvesztés, ezen kívül legyen biztonságos és minél több platformon elérhető. Fura módon a többség a mai napig mégis azokat az eszközöket használja dokumentumok szerkesztésére és írására, amik legfeljebb a 90-es években lehettek a kor igényeinek megfelelőek: megszokásból. Mindegy, hogy milyen alkalmazásról van szó, az ok, ami miatt sokszor nem szoknak át a felhasználók egy megoldásról egy minden téren hatékonyabbra, egyszerűen az, hogy nem akarnak 1-2-3 percet szánni arra, hogy egy új felületet megismerjenek, holott a legprofesszionálisabb szerkesztőalkalmazásokban is rendszerint minden kézre áll, amire szükség lehet, a haladó beállítások pedig megfelelően el vannak rejtve.

Ami elvárható a leírtakon túl konkrétabban egy korszerű szolgáltatástól, hogy támogassa a kétlépcsős hitelesítést, ne fordulhasson elő adatvesztés olyan módon, hogy többszerzős dokumentum esetén valaki véletlenül kivág egy jókora részt a dokumentumból, aminek a korábbi változata nem állítható vissza. Azaz minél jobban támogatnia kell az átlátható verziókövetést, ezen kívül legyen multiplatform, mivel szerkeszteni ugyan érdemben úgyis csak asztali gépen lehet, viszont szükség lehet rá, hogy bármilyen mobileszközön be lehessen húzni az alkalmazást a fellegek’ közül és persze pillanatok alatt lehessen konvertálni bármilyen más dokumentumformátumba kompromisszumok nélkül, ha véglegesíthető. És persze legyen freemium változata.

A felsorolt szempontok éppen azok, ami a leggyakrabban alkalmazott módszerekből hiányzik. Előfordul, hogy még csak nem is PDF-et, hanem Word dokumentumot kell küldenem vázlatként emailen keresztül, ami dög nagy, a címzettnél máshogy jelenhet meg függően attól, hogy milyen Office-verziót használ, de legalább a dokumentumba ágyazott részeket, például képeket még pluszban is csatolni kell az emailhez, amitől persze ésszerűtlenül nagy lesz az email és ha tervezetről vagy vázlatról van szó, nyilván végig kell játszogatni mindezt újra és újra minden módosítás után. Ehelyett emailen egy linket küldeni, ami olyan doksira mutat, amihez csak a feljogosított férhet hozzá, online módon azonnal szerkeszthető, látszik, hogy ki, mikor, mit szerkesztett, írt át, túl egyszerű is lenne, nem?  A kész dokumentum átküldésétől már fél fokkal jobb a Google Docs, ami részben megvalósítja ugyan a fent felsorolt feltételeket, de a jogosultságkezelése miatt gyakorlati szempontból egyáltalán nem mondható biztonságosnak.

Miután írtam példát arra, hogy mi nem megoldás, írok néhányat, ami viszont jó választás, nem garantálom, hogy a felsorolás nem szubjektív, de ismerve vagy legalább alaposan kipróbálva 40-50 ilyen rendszert, csak-csak van rálátásom, hogy melyik milyen, a végén pedig egy univerzális trükköt is leírok, amivel az adatvesztés kockázata szinte 0-ra csökkenthető.

Microsoft Word Online

Igen, személyes kedvenc, mivel minden eszközről gyorsan elérhető, egy mezei Microsoft Accounttal használva, Onedrive-val tökéletes választás. Ugyan nem tudom, hogy ha a megosztott dokumentumnak több, írásjoggal rendelkező szerzője is van, akkor jegyzi-e a verziókövetés, hogy egy-egy módosítást ki hajtott végre, az viszont tény, hogy a dokumentum összes korábbi verziója előcibálható, mivel folyamatosan ment a háttérben, ennek megfelelően hiába szúr el valaki valamit alaposan egy dokumentumot, azonnal meg tudja nézni, hogy melyik a legutóbbi még helyes változat és vissza tudja állítani azt. Ez egyébként szinte az összes itt felsoroltra igaz. A MS Officera sajnálatosan ráragadt az a máz, hogy a nagy és gonosz redmondi cég méregdrága szoftvercsomagja, érdemes tudni, hogy a Microsoft Accounttal kínált online Office gyakorlatilag minden funkcióval rendelkezik, amire szükség lehet, ezen kívül extra kiegészítőket is lehet hozzá beépíteni, amilyen például a helyesírás ellenőrző. Megjegyzem, az Office-ra is igaz, ami a legtöbb szoftvercsomag esetében, azaz teljesen értelmetlen mindig a legújabbat választani. A windowsos asztali gépemen Office 2003-at használok, de a több, mint tíz éves verzióban nincs olyan funkció, ami egy újabban benne van ugyan, de hiányoltam volna.

Microsoft Onenote Online

Tekinthetjük a Word Online lightweight változatának, egyszerű jegyzettömbnek tűnik, amiben viszont nem klasszikus dokumentumokat hozhatunk létre, hanem noteszeket, szükség esetén azon belül alnoteszeket, amibe a bejegyzések kerülnek. Finoman skálázható, hogy egy-egy noteszt, alnoteszt vagy jegyzetet kivel osztunk meg csak olvasásra vagy szerkesztésre. A mentéssel egyáltalán nem kell foglalkozni, mivel folyamatosan menti a dokumentum aktuális állapotát a háttérben néhány másodpercenként. Külön erősség, hogy a Onenotenak nem csak az online változata ingyenes, hanem az asztali gépre telepíthető kliensprogramja is, ami akkor lehet hasznos, ha nagyon lassú netet használunk, ekkor a kliensproram határozottan gyorsabb, mintha böngészőből használnánk. Profin meg van oldva, hogy a gyakran használt funkciók vannak csak előtérben, hogy ne zavarja meg a sok beállítási lehetőség a felhasználót, viszont sajátos igény esetén szinte nincs olyan, amit ne lehetne átállítani benne.

Zoho Docs – Zoho Writer

Ha valaki egy többszerzős szakkönyv megírásához keres professzionális eszközt, tökéletes választás. Gyakorlatilag nem merülhet fel olyan igény, amit a Zoho Docs ne tudna kielégíteni. Senkit se ijesszen el a számtalan feature, elvégre más programcsomagban sem kell foglalkoznunk minden rendelkezésre álló lehetőséggel, ami el van rejtve a beállítások közt. Nem kell beletanulni, hogy hogyan érjük el a korrektúrafunkciókat, a Zoho Docs egyértelműen, eltérő színnel kijelölve tudja mutatni, hogy ki, mit, mire, mikor módosított, ezen kívül nagyon egyszerűen lehet apró buborékokban szerkesztői megjegyzéseket írni egy-egy részhez. A funkciógazdagsága ellenére a Zoho Writer használata mégis egyszerű, mint a faék, ha nem akarjuk látni a tengernyi lehetséges feature-t, egyszerűen elrejthetjük. Ami különösen tetszik benne, hogy a szerkesztői jogosultságok finomhangolhatóak, mi több, a dokumentumok tulajdonosa azt is előírhatja, hogy a dokumentumot szerkesztő felhasználók csak akkor férhetnek hozzá, ha eléggé erős, adott hosszúságú és komplexitású jelszót használnak, esetleg kötelező kétlépcsős hitelesítéssel.

A Zoho Docs a sok-sok szolgáltatásból álló Zoho Suite része, egy domainnévre azért szükség van a regisztrációhoz, egy domain regisztrálása viszont ma már nem több 5-10 percnél, ha esetleg nem lenne.
A Zoho Docs ráadásul nagyon jól kombinálható a Zoho Projects-szel, ha például egy tankönyv írásakor a fejezeteket nyilván határidőkre kell megírni, különben az életbe sem készülne el a könyv.

Evernote

A szép zöld elefántos alkalmazás a Onenotehoz hasonlóan minimalista megjelenésű, ugyancsak rendelkezik nagyon gyors asztali gépes változattal, ami automatikusan menti a változtatásokat, fontos eltérés viszont, hogy itt bizonyos lehetőségek, így a verziókövetés csak a fizetős változatban érhetők el.

Gingko

Mindegy, hogy valaki apró feljegyzést készítene, egy komplett regényt ír, aminek a sztoriját menet közben találja ki vagy doktori disszertáción dolgozik, a Gingko mindre alkalmas. Különlegessége, hogy alkalmazkodik ahhoz, ahogyan az emlékezetünk tárolja, struktúrálja az ötleteket, amiket leírunk és mindezt nagyon szemléletesen meg is jeleníti. Egy cetlihez hozzá lehet fűzni leveleket, ahhoz al-leveleket, ezek sorrendjét lehet cserélgetni és így tovább. Ha valakinek olyan az írási stílusa, hogy tervezés nélkül írja azt, amit az elméjéből éppen kipattan, szükségszerűen nem lesz olyan strukturált, mint az előre megtervezetett cikkek, viszont természetesebb és kevesebb fontos részlet marad ki véletlenül, jobban a lényegre fókuszál. [Én például blogposztot így írok, - csak éppen Gingko app nélkül - annak minden hátrányával és előnyével. ] Viszont egy komolyabb cikk esetén érdemes megcsinálni, hogy először vetjük billentyűzetre a gondolatokat külön-külön levélkében, aztán amikor már több nem jut eszünkbe a témáról, akkor a levélkéket lehet rendezgetni, az ismétlődő részeket gyorsabban ki lehet szúrni, végül pedig mindebből egy jól struktúrált, ismétlődésektől mentes publicisztika vagy akár novella jöhet ki. Ez a kezdeti tagolás azért is fontos, mert egy egybefüggő dokumentumban nehezebben vesszük észre, ha ismételjük önmagunkat vagy egyszerűen valamelyik mondat nyelvhelyességi hibát tartalmaz.

Most pedig egy kis varázslat!

ízlés dolga, hogy valaki szivesebben szerkeszt dokumentumot böngészőben, teljesen online módon vagy kliensprogramon keresztül, ahol nyilván akkor is folytatódhat a szerkesztés, ha megszakad a netkapcsolat, mert annak helyreállása után a dokumentum azóta szerkesztett verziója kerül fel a tárhelyre. Viszont sokan tapasztalhattátok, hogy ha szerkesztetek valamilyen dokumentumot, akkor rendszerint, de nem mindig abban a mappában, amelyikben a dokumentum van, amíg a dokumentum meg van nyitva, létrejön egy vagy több átmeneti, rejtett fájl, például „~$tlitől a.doc”. Ezek a fájlok abban az esetben is létrejönnek, ha esetleg az automatikus mentés teljes egészében ki van kapcsolva, ugyanis ez a szövegszerkesztő belügye. Ha bezárjuk, az átmeneti fájlokat automatikusan törli, ha pedig lefagy a szövegszerkesztő, akkor az újraindítást követően ebből a fájlból tudja előcibálni a dokumentum utolsó ismert változatát akkor is, ha a felhasználó az automatikus mentést kikapcsolta és nem taposott eléggé gyakran a mentés gombra.

Természetesen ennek is van biztonsági vonatkozása: ha például egy cég főnöke egy szabadalmaztatás előtt álló gyógyszerészeti technológia végleges leírásán dolgozik, amiben részt vett sokszáz kutató tíz éven keresztül, miközben elköltöttek félmilliárd dollárt, jó esetben van annyi esze, hogy alkalmaz valamilyen titkosítást a gépén. Viszont az ideiglenes fájlok helye nem feltétlenül a dokumentumok számára kijelölt mappa, minél be van állítva a titkosítás, lehet olyan mappa is, ami tárol mindenféle átmeneti fájlt a háttérben és törli, ha már nincs rá szükség, mert a felhasználó a szövegszerkesztőből kilépett vagy kézzel mentette a fájlt. A törlésről pedig tudjuk, hogy az operációs rendszer számára csak annyit jelent, hogy felülírhatóként jelöl meg egy területet, de maga az adattartalom fizikailag nem semmisül meg. Ennek megfelelően ha valaki a laptopot ellopja, még ha nem is fér hozzá a munkadokumentumhoz, mivel az titkosított, esetleg még jelszóval is védett, az ideiglenes fájlokat ki tudja nyerni és meg is tudja nyitni!

Hogy szemléletesebb legyen a dolog, érdemes letölteni Windowsra a Recuva ingyenes változatát majd a telepítés után futtatni egy gyors scannelést és azonnal látszódni fog, hogy hány ezer fájl van, amik vagy alkalmazások ideiglenes fájljai vagy ismerős fájlok, amikor közül többet már száz éve töröltünk a lomtárból is, de minden további nélkül visszaállítható. A háttértáron minél nagyobb a szabad hely és minél kisebb az adatmozgás, annál több visszaállítható fájl fog maradni.

Márpedig amikor egy szövegszerkesztő alkalmazás vagy kliensprogram egy átmeneti fájlt eltávolít, az az operációs rendszer számára ugyanolyan törlésnek számít, minta a felhasználó törölt volna valamit kézileg. Ezért érdemes ellenőrizni, hogy a Word, OneNote, Evernote és a többi az átmeneti fájlokat hol tárolja és beállítható, hogy egy általunk létrehozott külön könyvtár legyen az a mappa, amiben ezek az átmeneti fájlok létrejönnek. Az átmeneti fájlok mappáját pedig érdemes EFS-sel vagy más fájlrendszeri szintű titkosítással titkosítani.

Emellett beállítható, hogy maga az ideiglenes fájlok mappája egy olyan mappa almappájában  legyen, ami folyamatosan szinkronizál a Onedrive-val, MEGA-val vagy a Google Drive-val. Ahogy írtam, a jól nevelt alkalmazás automatikusan ment, az ideiglenes fájlokat pedig törli. Ezek a fájlhoszting szolgáltatások pedig természetesen nem tudják, hogy egy-egy fájl hagyományos felhasználói fájl vagy egy szövegszerkesztő által létrehozott ideiglenes fájl-e, azt folyamatosan töltik fel a felhőbe – és a lényeg – hogy amikor törli őket mondjuk a Word, amikor kilépünk belőle, a Onedrive/MEGA/Google Drive tárhelyen is kukába kerül [legalábbis az első kettőnél biztosan, a harmadikat meg nem használom, de emlékeim szerint ott is]. Mi ennek a szépsége? Azon túl, hogy a fájlhoszting szolgáltatásban a kukára kattintva egy órácskányi szövegszerkesztés után sok-sok hülye nevű fájlt figyelhetünk meg, ez pluszban biztosítja, hogy egy kiadós adatvesztés esetén mi magunk is elő tudjuk cibálni a dokumentumot, hiszen annak tartalmát tárolják ezek az ideiglenes fájlok. Mivel normális fájlhoszting szolgáltató egyébként is titkosított csatornán küldözgeti a fájlokat a felhőbe, ilyen szolgáltatás esetén nem kell különösebben tartanunk attól, hogy azt valaki közben lenyúlja, amíg a hálózaton halad, ahogy természetesen az Evernote és a Onenote kliens is titkosítva talicskázza fel a saját fájljait.

Az előbb leírt módszer szépsége, hogy a még az olyan ezer éves, verziókövetéssel nem rendelkező szövegszerkesztőknél is, mint amilyen egy nagyon régi MS Word, végülis prosztó módon, de megoldott a verziókövetés, hiszen a dokumentum korábbi változatai mind ott lesznek a felhőbeli lomtárban, ráadásul jó sok.

Lehet, hogy amit leírtam, töménynek tűnik, de azt, hogy mivel szerkesztünk, osztunk meg, hogyan oldjuk meg a verziókövetést és minimalizáljuk az adatvesztés és adatlopás kockázatát, csak egyszer kell kitalálni, majd normálisan beállítani, utána gyakorlatilag nem fordulhat elő olyan, hogy egy dokumentumot újra kell írni, mert a pendrive-ot lenyúlták, a Béla gépét ellopták, lehalt a rendszer, akármi.

Professzionális, mégis könnyen használható eszközök állnak rendelkezésre, amik ma már mindezt ingyenesen lehetővé teszik, érdemes élni a lehetőséggel és pár perc tanulással átszokni a pattintott kőkorban megszokott megoldásokról.

Ha olyan telefonál, akinek a száma nincs elmentve a mobilunk telefonkönyvében, de nem tudjuk fogadni a hívást, a többség utólag megpróbálja visszaívni a számot, hogy megtudja, ki és miért is kereste. Viszont több, mindössze néhány másodpercet igénylő módszer is van rá, amivel megállapítható, hogy egy telefonszám kihez is tartozik.  

A számra rákeresni persze a netes tudakozókban a legkézenfekvőbb, egyrészt ha az előfizető kérte, hogy ne szerepeljen a telefonkönyvben, ez nem fog sikerrel járni, másrészt ha van is találat, figyelembe kell venni, hogy a feltöltőkártyás előfizetők közül sokan olyan SIM-et használnak, amit esetleg használtan vettek, a családban vásárolta valaki, akinek a nevén maradt a szám, ezen kívül ha céges mobilról van szó, csak egy cég neve jelenik meg a találatok közt, ami nem sokat mond. Ezen kívül számos országban a mobilszám név szerinti regisztrálása nem kötelező, mint például Magyarországon vagy Svájcban, hanem teljesen opcionális, csak kényelmi funkciók elérése miatt érdemes beállítani, mint például Ausztriában.  

Azaz ha a tudakozó nem dob eredményt, akkor ötletesebb módszerekkel érdemes próbálkozni. Ha kilépünk a Facebook-fiókunkból, majd kattintunk az elfelejtett jelszó opcióra, majd megadjuk a mobilszámot nemzetközi formátumban, nagyon sok esetben kidobja a felhasználót névvel együtt, aki az adott mobilszámhoz hozzákapcsolta a Facebook fiókját, természetesen ne kérjünk új jelszót és az érintett semmit sem fog észrevenni az egészből. Viszont miután megvan a név, visszaléphetünk a Facebookra és rákereshetünk név szerint és ismét telefonszám szerint is az illetőre. Az egység sugarú felhasználó számára ezt olvasva jó ötletnek tűnik a Facebookról leszedni a hozzákapcsolt mobilszámot, valójában ahogy korábban írtam, nagyon rossz ötlet. A megoldás nem a hívószám foggal-körömmel való eltitkolása, hiszen az úgysem működik, hanem az ésszerű hívásszűrés.  A jelszóemlékeztetőben a +1 650 416 6464 -es számra kerestem.

Abban az esetben, ha nem járt sikerrel a facebookos keresés, a számot ugyancsak nemzetközi formátumban kell elmenteni egy tetszőleges névvel a mobilunkba, majd ezt követően újraindítani a Vibert. A Vibert szinte mindenki használja, az alapértelmezett beállítás pedig az, hogy aki a telefonkönyvünkben szerepel, azt azonnal mutatja a Viber-kontaktok közt is, ami a mi szempontunkból fontos, hogy általában képpel együtt. Ugyanis amikor valaki elkezdi használni a Vibert, az alkalmazás rákérdez, hogy a felhasználó szeretne-e avatarképet feltenni magáról és azt is, hogy a képet a Facebook profilképéből importálja-e, amire a felhasználók többsége nyájasan igennel válaszol. Van egy apró arcképünk, na és? Ha az arc nem ismerős, nyilván lehet screenshotot készíteni róla, majd egy képszerkesztővel kivágni az apró avatarképet, majd bedobni a Google Képkeresőbe. Szinte biztos, hogy lesz érdemi találat, mivel nagyon sokan azonos avatarképet használnak különböző közösségi szolgáltatásokban, amikor közül több a böngészőmotorok számára kereshető, ahogyan az is gyakori, hogy valaki egy jól sikerült Instagram-fotóját használja több helyen avatarképként. Megjegyzem, értelmesebbnek tűnik a screenshotot a mobilon keresztül kinyerni, mivel ott a fotó nagyobbnak tűnik. Valóban nagyobb, viszont rosszabb felbontású. Ha az asztali klienst használva készítünk screenshotot, az avatarkép pici lesz ugyan, de teljes, a Google Képkereső mintázatfelismerőjét pedig nem a kép mérete, hanem tényleges felbontása érdekli, ha egy 30x30-es arcképre például egy 300x300-as kép illeszkedik, az ugyanúgy meglesz.  

A LINE szolgáltatással teljesen hasonló a helyzet, mi több, még jobb. Ha a telefonkönyvünkben fenn van egy szám, a LINE újraindítása után a kontaktok közt megjelenik a felhasználó, akihez a mobilszám tartozik. Sok hasonlóságot mutat a Viberrel, viszont itt sokszor a teljes név vagy Facebook nicknév, kapásból látszódik, amit a Facebookból importált az app, azt pedig a felhasználónak rendszerint eszébe sem jut átírni, miért is tenné. Már csak azért is, mert az alkalmazás tervezői is abból az alapfeltevésből indultak ki, hogy akik fenn vannak egymás címjegyzékébe, úgyis ismerik egymást. Amit jó tudni, hogy a LINE viszont jelez a másik félnek, ha a mobilszáma alapján hozzáadtad a saját kontaktjaidhoz, de a mobilszámod nem látja, ehelyett a nevet, ami bármi lehet, amit megadsz. A screenshotos trükk természetesen itt is megjátszható.  

Megjegyzem, mindkét alkalmazásnál sokáig alapértelmezés volt, hogy még az utolsó belépés idejét is mutatta, amiből lehet következtetni nem csak arra, hogy az illető a szolgáltatást használja-e, hanem arra is, hogy a szám milyen valószínűséggel tartozik hozzá még mindig: ha valaki mondjuk 3 éve lépett be utoljára, nem biztos, hogy már hozzá tartozik a szám. Ezen kívül a Viberre és a LINE-ra is igaz, hogy esetleg az avatarképet mobilon mutatja, asztali kliensen viszont nem, esetleg éppen fordítva. A jelenség magyarázata, hogy ha valakinek egyszer volt fenn képe, amikor felkerült a kontaktjaink közé, majd a szolgáltatást nem használta a felhasználó, ezt követően telepítettük a saját kliensprogramunkat, a mobil a gyorsítótárából az avatarképet előcibálja, az asztali kliens viszont nem. A Viberre, a LINE-ra és a Whatsapp-ra is igaz, hogy nem szűnik meg az account önmagában attól, hogy valaki nem használja, mert például törli az alkalmazást.  

Ha a Google Hangounts-ban és a Facebook Messengerben engedélyezett, hogy kereshetők legyünk mobilszám alapján [igen, ez az alapértelmezés], akkor ott a kontaktlistához hozzáadva az ismeretlen számot, az illető profilja fel is fog tűnni képestől-nevestől az instant üzenetküldőben, ugyan a Facebook Messengernél ezt nem próbáltam ki most, mivel nem csak, hogy nem használom, nincs is telepítve. A Google Hangouts esetén pedig egyszerűen ki kell szedni a pipát a megfelelő helyről. 

A mobilszámok fellelhetősége szinte határtalan, sokszor a Skype-keresőjébe megadva egy mobilszámot, ugyancsak megjelenik a hozzá tartozó felhasználó, esetleg a valódi nevével együtt, beállítástól függően, ugyan ott nem alapértelmezés, hogy a mobilszám alapján kereshető legyen a felhasználó.  

Évekkel ezelőtt a Google keresőjének a "phone:" operátora kiadta az összes webhelyet, ahol a keresett telefonszám előfordult, mára sajnos ebben a formában ez a lehetőség nem érhető el. Az operátort a Google alighanem néhány felhasználó ostoba, de annál hangosabb jajveszékelése miatt szüntették meg, jobban belegondolva viszont mi a jó égnek írta ki valaki a mobilszámát egy webhelyre, azaz teljesen nyilvános felületre, ha nem akarta, hogy kereshető legyen? Ja, hogy véletlenül? Na erre helyesen azt kellett volna válaszolnia a Google-nek, hogy "tetszettek volna használni a józan eszüket" és kész. Viszont ne felejtsük el, hogy léteznek más általános célú keresőmotorok is, amikben még elérhető kimondottan a telefonszámok keresésére élesített keresőoperátor, ezeknek a hatékonysága azért egyre kisebb, mivel sok esetben magára a Google Search Engine-re támaszkodnak.  

Ez viszont nem jelenti azt, hogy telefonszámokat ne lehetne keresni a Google-ben, lehet éppenséggel, csak jóval nehezebb. A keresésnél az egyik, amit figyelembe kell vennünk, az országonként eltérő telefonszámformátum, amit a Wikipedián is megtalálunk másrész ami ehhez egyes államoknál szorosan, más államoknál szinte sehogy sem kapcsolódik, hogy az adott területen milyen a telefonszámok írásmódja és ehhez mennyire tartják magukat az ottaniak. A helyzeten tovább bonyolít, hogy számos országban a telefonszámok hossza sem kötött. Első lépésben meg kell állapítani, hogy a hívás melyik országból érkezett, ami eléggé egyértelmű. Ezt követően nézzük meg, hogy az adott országban milyen telefonszámformátum vagy formátumok vannak és ezeknek mi a többé-kevésbé konvencionális "helyesírása".  Egyszerűnek tűnik? Gyakorlat kérdése.

Magyarországon az általános 11, azaz 2+2+7 számjegyű telefonszámok a szerződéseken és a SIM-kártya csomagolásán azért szerepelnek +36 aa bbb-cccc formátumban, mert a szolgáltatók a saját tartományukon (aa) belül  három számjegyű altartományokat (bbb) használnak, majd ha az (cccc) megtelt, akkor új altartományt nyitnak, és azt kezdik feltölteni. Ezen kívül amolyan hungarikum, hogy a telefonszámok körzetszám után álló része sosem kezdődik 1-es számjeggyel, holott technikailag pár éve már kezdődhetne. A telefonszámok leírásának formátuma is ehhez igazodik, de nem mindig, a körzetszámok sosem olvadnak egybe a hívószámmal, gyakran perjel választja el a hívószámtól, ami 3+4-es tagolású, de nyilván előfordulhat ettől eltérő, például 4+3-as tagolás is. Ez a magyarázat fejfájdító bonyolításnak tűnik ugyan, de nem az. A keresésnél a hívószámokat idézőjelbe kell tenni, hogy ne matematikai műveletként értelmezze a kereső, viszont míg a "70 270-1700" kifejezésre keresve biztosan az életrajzi oldalam az első találat, addig a "70/270 1700"-ra keresve vagy az vagy sem. Ha eddig nem lenne elég bonyolult a dolog, hozzáteszem, hogy a Google nyilván nem tudja, hogy amit keresnénk telefonszám, azt viszont figyelembe veszi, hogy a keresést honnan indítjuk, így az előző hívószámra keresve Magyaroszágról az életrajzi oldalam az első találat, Japánból keresve például már egyáltalán nem biztos, ezért a haladóknak erősen ajánlott, hogy az adott ország VPN-jén vagy webes proxyján keresztül kapcsolódjanak a netre.

 

Visszatérve a telefonszámok hagyomány szerinti írásmódjára, sokszor semmi köze az írásmódnak ahhoz, hogy a számokat a szolgáltatók milyen szisztéma szerint osztják. Így például az ilyen téren igencsak mazochista franciák a 0A BB BB BB BB formátumtól sosem térnek el, hiába nehezebb megjegyezni kettesével a teljes számot, azonban akik nem tősgyökeres franciák, nagyobb valószínűséggel írják értelmesebb módon.

Míg a magyar példa ellentéte, hogy az USA-ban a +1 aaa bbb-cccc formátumtól gyakorlatilag sosem térnek el és tükrözi a szolgáltatók számkiosztásának logikáját, ahol az aaa jelzi a körzetszámot, amiről ugyan nem lehet megállapítani, hogy landline, azaz vonalas, adott államhoz kötött szám vagy olyan mobilszolgáltató száma, amit az előfizető az adott államban vásárolt. A bbb-cccc kiosztást pedig nem lenne érdemes megbolygatni, mivel a kognitív pszichológusok szerint éppen hét jel az, ami még kényelmesen fejben tartható.
 
Most pedig képzeljük el, hogy például a Google keresője már sok-sok évvel ezelőtt az ilyen szabályokat megtanulta évekkel ezelőtt az összes országra vonatkozóan, mivel szinte sosem tévedett a phone: keresőoperátor, amíg nyugdíjba nem küldték!  

A számok keresése sokszor hatékonyabb olyan keresőkkel, mint a nagy keresőmotorok találatait összesítő vagy éppenséggel a keresési előzményektől független módon listázó Dogpile vagy éppen a Duckduckgo,  de hasznosak lehetnek az olyan webkettes matuzsálemek is, mint a MyVIP vagy a HI5, amire nagyon sokan felregisztráltak valamikor, aztán el is felejtették, de fenn lehetnek még olyan adataik, amik még aktuálisak.

Még egy gondolat erejéig visszatérve a telefonszámok írásmódja szerinti keresésre, ha nagyon nem boldogulunk, magyar hívószám keresése esetén szóba jöhet az idézőjelek elhagyása mellett a "mobil", "tel" vagy "telefon" kifejezés hozzáadása. Viszont más nyelvek esetén némi nyelvismeretet igényel, hogy a telefonszámokat hogyan hivatkozzák az adott nyelvben. A németek nem sűrűn írják le, hogy "Rufnummer", annál gyakrabban, hogy "RN", míg az angol nyelvterületek némelyikén úgy hivatkozzák, hogy "handy". Ha ilyen megjelölésekről szeretnénk tájékozódni, a SZTAKI Szótára összehasonlíthatatlanul hatékonyabb, mint például a Google Translate vagy a Yandex Translate, amiről sokan nem tudják, de a szókincsét gyakorlatilag csak gépi tanulással bővíti, egészen kivételes esetekben nyúlnak bele kézileg, míg a hazai Origo-SZTAKI Szótár lektorált szótár.

Ami még fontos, hogy sose használjunk olyan szolgáltatást, ami pénzért kínálja az előfizetői adatokat. Ha valaki ilyen helyen rákeres a saját számára, könnyen belefuthat, hogy a szolgáltatás azt mondja ugyan, hogy mindent tud az előfizetőről, csak fizetés ellenében adja meg, holott a számot esetleg sehol sem adta meg a tulajdonosa, mert aznap vette feltöltőkártyás SIM-mel.

Kis színesként meg kell jegyeznem, hogy mi a legbűbájosabb kérdés, amit kapok néha: "Honnan tudod a számom?" xD

Két praktikus dolgot viszont nagyon érdemes megjegyezni: senki sem vonhat felelősségre azért, ha előtúrtad a számát, hiszen ő maga adta meg. Másrészt friss ismeretségnél nem érdemes azzal menőzni, hogy nagy valószínűséggel meg tudod állapítani valakinek a számát oda-vissza, mivel nagyon sokan alapvetően ostobák ilyen téren és valamiféle kukkolónak fognak gondolni.

Hogy a telefonszám görcsös titkolgatása olyan korban, amikor finomhangolható a bejövő hívások és SMS-ek szűrése, miért teljesen elhibázott és hogyan alakítható ki helyes policy ezzel kapcsolatban, számos pszichológiai vonatkozással is bír, amibe most nem megyek bele.