Szinte mellékes, hogy eredetileg mi az ember hivatása, ha jön egy grafomán roham, a blogolás kitűnő eszköz ennek kiélésére. Ellentétben a 10-15 évvel ezelőtti állapothoz, ma már nem kell tudni saját blogmotort fejleszteni, sőt, általában a HTML/CSS-kódot szerkeszteni sem, mivel jobbnál jobb platformok állnak rendelkezésre. Ami viszont nagyon fontos, hogy egy blog sikere vagy sikertelensége sokkal inkább függ a tartalomtól, mint attól, hogy a blogszolgáltató milyen pöpec dashboardot és extra funkciókat biztosít hozzá, na meg betartjuk-e a hobbi-tartalombarkácsolás játékszabályait.

Úgy fogalmaztam, hogy "tartalomtól" és szándékosan nem úgy, hogy a "tartalom nívójától". Ugyanis vannak blogplatformok, ahol azt látom, hogy a contentless szar folyik napi terabájtos dózisban, de mégis sikeres a maga módján, mert lévén, hogy könnyen érthető, nagyon széles közösséghez eljut, fogyassza egészséggel, akinek kell, de az ilyen oldalak számoljanak azzal, hogy a trónról bármikor lerúghatja őket egy másik gyökér oldal.

Ha már a nívóról van szó, ha nem bulvárszennyben utazunk, egy írás legyen annyira jó, amilyet csak ki tud facsarni magából a blogger, viszont figyelembe kell venni, hogy a platformok többségén az olvasók nincsenek annyira képben egy-egy témával kapcsolatban, mint a poszt szerzője, ezért elkerülhetetlen, hogy itt-ott egyszerűsítéseket kelljen alkalmazni, de úgy, hogy az a lehető legkevésbé menjen a szakmaiság, precizitás rovására. Ez a jelenség azóta létezhet, hogy megjelentek az első kézikönyvek, jórészt összefűzött papírusztekercsek formájában, de legalábbis eléggé régen.

Ne pénzért írjunk blogot vagy gyártsunk bármilyen tartalmat! Legalábbis ne azért kezdjünk hozzá. Ezen a ponton feltételezem, hogy a blogok, közösségi tartalmak és a klasszikus értelembe vett hírportálok évek óta egyre inkább egy műfajjá látszanak összeolvadni. Több hatalmas, nagy forgalmú webes birodalmat és blogot láttam, amit az alapítója saját szórakoztatására kezdett írni, majd egyszerűen megtetszett másoknak, amit írt, és visszatérő látogatókká váltak. Szóval just dance! Ugyanakkor láthattuk látványos kudarcokat is, hogy-hogynem mindig akkor, amikor valaki azért fogott egy webes vállalkozásba, mert gyorsan akart eszelősen nagy profitra szert tenni. A magyar web történetének egyik leglátványosabb buktája a zoom.hu volt, amit nem titkoltan azzal a céllal alapítottak 1,5-2 milliárd forint alaptőkével, hogy a két legnagyobb hazai hírportál versenytársa legyen. Hiába volt például a videós részlegnek saját stúdiója, meg gyakorlatilag minden, ami egy professzionális szerkesztőség és hírportál működtetéséhez kellhet, az egész nem élte meg még az egy éves kort sem. Logikailag ide kapcsolódik, hogy személyes blog esetén ne kimondottan azért írjunk, hogy minél több olvasónk legyen vagy azért, hogy hűdemindenképpen címoldalon legyen a posztunk.

Ugyanakkor az anyagilag szinte nulláról, viszont professzionális csapattal induló és szerkesztőségként máig egy budai lakást használó 444.hu látványos sikere szintén példa nélküli. A titok alighanem, hogy a szerkesztők egyrészt profik, másrészt hittek benne.

Egyik hobbim, hogy új webes szolgáltatásokat, ilyen módon blogszolgáltatókat próbálok ki, persze többségüknél csak azt nézem, hogy mit tud technikailag és más téren milyen erős. Viszont a legnagyobb blogos platformokon ott vagyok, oké, van, ahol időhiány miatt csak a szellemem :) Szóval ez alapján azt tudom mondani, hogy téves megközelíteni a dolgot úgy, hogy az egyik blogszolgáltató jobb, a másik pedig rosszabb. Egyrészt már csak azért is, mert más-más platformokat más-más koncepció mentén találtak ki, majd folytattak, így például a Tumblr mikroblog-szolgáltatás ugyan, semmi akadálya annak, hogy klasszikus blogként használjuk, de mégsem használják sokan annak, mert az ottani felhasználói tábor mikroblog-tartalmakra számít, ha fellép, így ha azt szeretnénk, hogy olvassanak is, egyszerűen nem szerencsés a Tumblin terjedelmes írományokkal dobbantani. Hasonlóan ahhoz, hogy a Yahoo képmegosztó szolgáltatása, a Flickr és a jól ismert Instagram elvben, technikailag egyaránt alkalmas arra, hogy komoly témájú, mély értelmű, dög nagy fotókat illetve apró, bénán effekt-szteroidozott szelfiket toljunk fel rá, mégis, ha az instás közösség a könnyedebb tartalmat csipázza, persze, hogy ott olyan tartalommal lehet felfutni, míg a Flickr-en a mélyebb jelentésű képekkel.

Az előzőhöz kapcsolódik, hogy egy tartalomszolgáltatás profilja illetve annak módja, ahogy a célközönséget eléri, amilyen aktivitást mutatnak rajta a látogatók, menet közben is változhat, sokszor messze nem világos okok miatt. Konkrét példaként emlegetném az Index-Inda-Bloghu-sztorit: amíg az index.hu a korábbi dizájnnal működött, a jobb oldali blogboxban voltak a index szerkesztői által beválogatott posztok, ahova bekerülni dicsőség volt, nagyon sok látogatót hozott és az egykori Indanet rendszer arra is lehetőséget kínált, hogy egy teljesen új blogot a blogger megpromózhasson. Másrészt még egy-egy gyengébb, ámde címlapos poszthoz is érkezett 10-30 komment, de a valóságos kommentáradat sem volt ritka. Indexkénél az Index/Index2 felosztás bevezetésével a közösségi tartalom háttérbe szorulni látszik, elvégre nem kell nagy webergonómia-szakinak lenni, hogy megállapítsuk: az olvasó sokkal ritkábban kattint rovatcímekre, oldalsávokra, meg úgy egyáltalán bármire, ami nincs szinte közvetlenül az orra előtt egy frappáns, konkrét címmel és snippettel.

Ha már Index, origózzunk is egy kicsit. A postr.hu blogjain sokkal kisebb a "kommentelési hajlandóság". Több közt. Az ajánlóba beválogatott tartalmak ugyanolyan szinesek, mint Indexéknél, többször jobbak is annál, a napi blogajánló nem alul elhelyezve, ugyanúgy hozná a minőséget és a látogatottságot, mint az Index egykori blogboxja, itt is van jó blogger bőven, csak éppen sokkal kevesebb, egyszólval felpörgetné a Postr.hu-t, legalábbis szerintem. A Postr.hu néhány sajátosságára egyébként van egy roppant egyszerű magyarázat: az Origo.hu jóval később, 2010-ben indította saját blogszolgáltatását, amikor, már mondjuk úgy eléggé fel volt osztva a terep a hazai blogszolgáltatók közt. Azaz ha valaki tumblizott, freeblogozott, bloghuzott, nem valószínű, hogy rögtön tiplizett is a postr.hu-ra, egyrészt, mivel a felhasználók ódzkodnak azoktól a szolgáltatásoktól, amiknek a lényegét nem tudják egy pillanat alatt átlátni, nincs korábbi tapasztalatuk vele, másrészt egész egyszerűen a felhasználók ideje véges, nem fognak csukafejest ugrani egy olyan szolgáltatásba, mivel kapcsolatban nem tudják egészen biztosan, hogy cool, többet ad nekik, még akkor sem, ha így van. Ja, innen üzenem, hogy szerintem így van, a Postr tényleg király és hülye kommentből is kevesebb érkezik.

A viszonyok megváltozásának legszélsőségesebb példája, amikor egy blogszolgáltató egyszerűen bezárja a bazárt, ahogy nemzetközi színtéren a Posterous, magyar színtéren a  blogter.hu tette. Ugyan eléggé jól bejósolható, hogy melyik szolgáltató kerülhet a webkettő temetőjébe, a Posterous példája mutatja, hogy egy rendszer sem lehet biztosan örökéletű csak azért, mert baromi sokan használják. Ezért a blogunkról rendszeresen készítsünk biztonsági másolatot  exportálással.

Az eddig leírtakból sejthető, hogy eléggé értelmetlen dolog egy teljesen új, bármiféle közösségi köldökzsinórtól mentes blogot indítani mondjuk www.faszablog.com címen saját blogmotorral, ugyanis ideális esetben az olvasótábort nem kell építeni, épül az magától, ha jó a kontent, viszont olyan esetben, amikor egy blog "lóg a semmiben", sokkal nehezebben megugorható feladat az olvasók elérése. Az viszont igen hasznos tud lenni, ha a blogszolgáltatónk lehetővé teszi, hogy saját domain-nevet rendeljünk a náluk futó blogunkhoz. így például, ha a http://science.bardoczi.net/ alatt futó blogszolgáltató, a Weebly kipurcan, a cím továbbra is él, csak éppenséggel az egésznek az időben exportált tartalmát be kell cibálni az új - importálás funkciót támogató - szolgáltatóhoz. A blog.hu-n és a postr.hu-n nincs saját domaines lehetőség, aminek a legnyomósabb oka alighanem az, hogy kicsi lenne rá az igény hazai terepen.

Nálam a blogírással kapcsolatban az igazán szűk keresztmetszetet a szabad idő jelenti. Viszont érdemes fent lenni több platformon is, amik mind saját nevünkön vagy azonos fantázianevünkön futnak ugyan, de a tartalomgyártási koncepciójuk kicsit más. Például az előbb emlegetett science.bardoczi.net blogon legutóbb egy olyan posztot lapátoltam ki egy levelezőkliens finomhangolásáról, ami relatív szűk kört érdekel és abszolút nem illene például a postr.hu-n tolt vonalba.

Első blikkre értelemszerűnek tűnhet, hogy ha egy poszt, ami mondjuk úgy, ide is és oda is bepasszol, jelenjen meg két helyen, ez ordas nagy hiba, többek közt azért, mert a keresőmotorok a pillanat törtrésze alatt úgy dönthetnek, hogy a tartalom nem elég eredeti és ezt egy durva ranking-pontszámmal büntetik vagy legalábbis nem előnyös, az összes keresőóriás azokat a tartalmakat cibálja előkelő helyre a keresési találatok közt, amik minél eredetibbek [többek közt]. Egy esetben történt, hogy ugyanazt a posztot két helyre tettem fel, mivel valamit tesztelni akartam. Az viszont kimondottan hasznos, ha a Twitter csatornánkra az összes blogunk rá van drótozva vagy kézileg twitteljük az új posztok linkjeit, így ha valaki maradéktalanul követni szeretné nyilvános bloggerkedős munkásságunkat [oké, ilyen úgysincs, hacsak nem szerelmes belénk az illető], elég csak a Twitter-csatornánkat követnie. Másrészt a Twittert elsősorban pont ilyesmire találták ki, a keresőóriások is szeretik, mert segít nekik eldönteni például több helyen azonos módon megjelent tartalmak esetén, hogy hol jelent meg korábban, ki retwittelte kitől és hasonló big data mágiák, amik a Google-Bing-Yahoo-trió titkos algoritmusarzenáljában az alapfelszereltség részei.

A több helyen való megjelenés akkor különösen hasznos lehet, ha gyakori a nevünk és valaki, aki még nem ismer - igen, elsősorban a HR-esekre gondolok - szeretne képet kapni rólunk, egyértelműbb lesz neki, hogy mely tartalmak tartoznak össze és melyek egy névrokonunkhoz.

Nem hiszek a SEO-ban. Legalábbis a klasszikus értelembe vett SEO-ban. Nem állítom, hogy a keresőoptimalizálás teljesen kóklerség, mert nyilván nem az, vannak alapelvek, amiket nagyon érdemes betartani, csak fájdalmasan túl van ez az egész lihegve. Ha valaki nincs képben a keresőoptimalizálásban: például a permalink ne úgy nézzen már ki, hogy

http://www.webhelyem.tld/usercontent/index.php?articleID=k85s8dk49amcls9439dcmswkckjslkdf

ha úgy is kinézhet, hogy

http://www.webhelyem.tld/20141223/mezeskalacs-recept

ha a keresőmotorok jobban szeretik a human readable címeket. SEO-téren érdemes néha tájékozódni, de semmiképp sem szabad túllihegni. Személy szerint a tököm tele azzal, hogy manapság már egy rakás arc burkoltan vagy nyíltan SEO-szakinak mondja magát, holott annyira hülye hozzá, hogy azt nem tudnám minősíteni a jó ízlés határain belül. Több olyan esetet is láttam, hogy egy szájt százezres tételeket fizetett ki egy keresőoptimalizáláshoz elvileg értő cégnek, az eredmény pedig alig volt mérhető, mi több az oldal jól be is fuccsolt.

Most komolyan, aki olvasókat szeretne, arra kíváncsi, hogy mennyire tudja átverni a keresőmotort vagy arra, hogy mennyire kíváncsiak mások arra, amit ír? És akkor még a linkfarmokról nem is írtam, ami mindennek a legalja, hagyjuk is. Ami viszont fontos, hogy a saját blogposztjainkat szigorúan tilos arrogáns módon tolni Internetország lakóinak képébe, linkekkel összefosni ilyen-olyan felületeket. Pontosabban semmi sem tilos, de ha pontozni lehetne a gyökérséget, tőlem az ilyen blogger maximális pontszámot kapna.

A poszt menjen ki az eredeti helyén túl a Twitterre plusz esetleg még egy helyre, mondjuk a Facebookra. Aztán ha bejön az olvasónak, akkor úgyis olvassa/követi, az pedig elemi, hogy több blog esetén az eredetileg belőtt tematikától ne térjünk el, a Tumblira mehet a netszenny ezerrel, egy másik blogra a közérthető, de szakmai tartalom, megint másikra a hardcore szakmai írás vagy éppen egy személyes, de még vállalható sztori, ha létezik ilyen egyáltalán.

Ami vélemény, az természetéből adódóan érzékenységet sért, attól vélemény. Ami a tartalmat illeti, sem jogom, sem tisztem ezzel kapcsolatban okosságokat írni, néhány spéci dolgot leszámítva. Készüljünk fel rá, hogy az egyébként full ártatlannak tűnő téma is alaposan felháborgathatja más lelki világát, ha pedig a téma olyan, hogy valakinek a személyét érinti [tegyük fel, hogy nem közszereplő a figura, de a neten rendszeresen jelen van], akkor se nevezzük nevén, ha a legnagyobb kártékony balfasz, akit valaha is megismertünk, egyrészt, hogy ne gyűjtsünk ellenségeket fölöslegesen, másrészt sosem lehetünk biztosak benne, hogy a másik pusztán a rosszindulatával milyen károkat okozhat nekünk.