A jelszavakkal kapcsolatos közhelyeket annyival egészíteném ki, hogy ha meg akarjuk védeni azt, akkor nem feltétlenül a legbölcsebb dolog feltolni a netre… Nem, titkosítva sem. Igaz, hogy a mai jelszókezelő szolgáltatások olyan titkosítást használnak, amik elvben lehetetlenné teszik a jelszavak kinyerését a mesterjelszó ismerete nélkül, egy pillanatig se felejtsük el, hogy hány és hány, matematikailag cutting-edge titkosítást használó szoftverben találnak hibát rendszeresen! Azaz amikor valami konkrétan észrevétlenül maradt programozási hiba miatt törhető.

Én sosem használtam netes jelszóemlékeztető szolgáltatásokat, viszont ha betartom a jelszó erősségével kapcsolatos irányelveket és természetesen nem használom ugyanazt a jelszót még csak két azonos helyen sem, két lehetőség marad: az egyik, hogy kitalálok valami rendszert arra, hogy hogyan képezzem a jelszavaim, ami függ a szolgáltatás nevétől vagy típusától például, a másik pedig az, hogy a jelszavakat valahova felirkálom.

A következőben egy mindenki számára kivitelezhető módszert mutatok be arra, hogy hova érdemes a jelszavakat felirkálni, ha már a mai világban egyszerűen nincs más ésszerű megoldás, hiszen ha használsz olyan 20 jelszót, amit meg is változtatgatsz havonta és azok kellően bonyolultak is, kizárt, hogy mindet fejben tudd tartani.

Mit NE tegyünk? Ha már elvetettük a netes jelszókezelő alkalmazásokat, kézenfekvőnek tűnik létrehozni valamilyen Office dokumentumot, Excelt vagy Word-öt, amibe aztán szépen bemásoljuk az összes jelszót és azért, hogy egyetlen megnyitással vagy a fájl ellopásával mégse kerüljenek ezek a hozzáférési adatok olyanhoz, akihez nagyon nem kellene, az Office fájlt titkosítva mentjük. Mi ezzel a baj? Ismétcsak tisztában kell lenni vele, hogy a dokumentumok jelszóval való védelme rendeltetése szerint mire alkalmas és mire nem. Az Office dokumentumokat ugyan többféle titkosítással is menthetjük, alapvetően ezek gyenge titkosítások. Másrészt ha megnyitsz például a egyszerű DOC fájlt, akkor megjelenik tipikusan a vele azonos lévő mappában egy rejtett fájl, ami gyakorlatilag annak a fájlnak a nyers példánya, amin aktuálisan dolgozol és törlődik, ha a dokumentumot bezártad. Ha viszont valaki másnak is hozzáférése van a munkamappához például hálózati meghajtón keresztül vagy éppen csak lefagy a gép, igen, kitaláltad: a Word vagy Excel által átmenetileg létrehozott fájlt szépen ott marad, titkosítatlanul vagy épphogy titkosítva, aztán később viheti, aki látja.

Mennyivel elegánsabb, ha egy jelszót olyan helyen tárolunk, ahol ember nem gondolná, hogy ott tároljuk, másrészt mégis bizonyos esetekben kellő biztonságot ad: a szteganográfia.

A weben kismillió megoldás akár online is kínálja, hogy az általad beírt szöveget, mondjuk jelszavakat belevési egy MP3-ba, képfájlba, akármibe, ami aztán később letölthető, megnyitva pontosan olyan, mintha MP3 illetve képfájl lenne, viszont a megfelelő szerkesztővel megnyitva kinyerhető a bele rejtett szöveg. Ilyen webes szolgáltatásokat nem mernék ajánlani senkinek, hiszen nem lehetünk benne biztosak, hogy a szolgáltatás nem épphogy a jelszavak lenyúlására van kitalálva.

A legegyszerűbb megoldások egyikét viszont megmutatom, amit nevezhetnénk akár kézműves kriptónak is. Az alapján az jelenti, hogy a különböző fájltípusok, jól ismert és alaposan dokumentált szerkezettel rendelkeznek. Ha például érdekel, hogy egy egyszerű JPEG kép, ami semmilyen metaadatot nem tartalmaz, tényleg csak annyit, hogy tömörített vagy sem, milyen színmélységet használ, milyen a szélessége és hosszúsága, nos, itt körülbelül egy atomrakéta tervrajzának pontosságával van leírva, holott tudjuk, hogy a JPEG számtalan metaadatot tartalmazhat és tartalmaz is, mint például azt, hogy milyen fényképezőgéppel készült a fotó, a Photoshop melyik verziójával igazítottak rajta és így tovább.

Ami a mi szempontunkból lényeges egyszerűsítve, hogy a mostani JPEG egy olyan tömörített képfájl típus, ami többek közt ellenőrzőösszeget is tartalmaz, azt is, hogy a kép meddig tekinthető még egyáltalán az eredeti képnek. Bizonyos esetekben ha csak minimálisan sérül a fájl olyan módon, hogy néhány bájt megváltozik benne, a képet vagy meg lehet nyitni vagy nem, megint más esetben, vegyük azt az egyszerű példát, amikor a JPEG tömörítettsége 0, akár jelentős „zaj” is lehet a fájlon belül, amit egyszerűen nem fog értelmezni a képnézegető program vagy a sérüléseket figyelmen kívül hagyja, de természetesen utazik a fájllal együtt, ha például azt lemásoljuk. És itt a lényeg: hogy ez a bűvös zaj bizonyos terjedelmi korláton belül szinte bármi lehet.

Első lépésben tehát szükség van egy tetszőleges formátumú képfájlra. Ezt követően egy tetszőleges képszerkesztővel nyissuk meg és mentsük el JPEG-be olyan módon, hogy egyáltalán ne alkalmazzon a képszerkesztő tömörítést.

Ezt követően az új, teljesen tömörítetlen fájlt nyissuk meg egy olyan szövegszerkesztővel, ami plain text szerkesztésére alkalmas, azaz mondjuk notepaddel vagy ahogy tetszik, valami ilyen rémség fog látszódni.

Ezt követően egy ritkább helyre [nem magyarázom] helyezzünk egy tetszőleges szöveget, mondjuk egy részletet Shakira-tól.

A nyers szövegként szerkesztett fájlt mentsük az eredeti formátumban, majd ellenőrizzük, hogy megnyitható-e. Megnyitható!

Ezt követően, ha előkukáznánk azt a szövegrészt, amit a képbe rejtettünk, csak egy egyszerű szöveges böngésző kell.

Persze, erre lehet mondani, hogy a JPEG különböző metaadat mezőjébe is bőven el lehetne rejteni ezeket, a JPEG metaadatait a Windows és az OSX nagyon gyorsan indexeli és aszerint is kereshetünk ugye. Viszont abban az esetben, ha adott egy mappa mondjuk ezer metallica-s képpel, még egy erősebb géppel is piszok sok időbe telik, hogy valaki, aki ki akarja nyerni az így elrejtett szöveget, megtalálja azt, hiszen alapvetően fájlformátumtól függetlenül egy adott szövegrészre keresni fájlok belsejében egy komolyabb fájlkezelővel vagy scripttel még mindig veszettül lassú.

Természetesen ajánlható ezen kívül, hogy a mappát, aminek a képei közé rejtettük a belevarrt szövegrészt, titkosítsuk linuxnál Truecrypttel, Windows esetén EFS-sel, OSX esetén pedig Filevaulttal, a legnormálisabb megoldás pedig persze az, ha pendrive-on van, az, hogy ez mezei pendrive, EFS-re formázott vagy hardveres titkosítást alkalmazó, már csak attól függ, hogy az igen csak hasznos paranoiditás milyen szintjén vagyunk.